Chapter 50

Sziasztok!

Meg lett! :D
Sokáig szenvedtem, nem volt túl sok időm, de sikerült megírnom ezt a kis fejezetet, amellyel most elértük a kerek 50. fejezetet. Sosem hittem volna, hogy lesznek olyanok, akik majd megszeretik a történetem, olyanok, akik majd rendszeresen olvassák, de meg lett, és hálásan köszönöm!
Köszönöm, hogy olvastok, hogy vagytok! :)

Imádlak titeket!

Szóval az ötvenedikhez, jó szórakozást, a következőben beindul a dolog.:)

Csók

Runaway

/ Menekülés /

Nem lökött el magától, még csak meg sem lepődött, és ez volt az, amiért mosolyogva csókoltam meg. Túl nagy az arca, ha meg sem lepődik egy ilyen kirohanásomon. Lassan, vonakodva húzódtam el, és  a szemébe néztem. Kék szeme szikrázott a sötét szobában, de semmiféle érzelmet nem tudtam kiolvasni a szeméből a gyilkolás vágyon kívül.

-          Köszönöm – suttogtam, és mosolyra húztam a szám.

Aprót bólintott, egyetlen szót sem szólva, egyetlen féloldalas, most leveszlek a lábadról vigyor nélkül, majd elnézett a fejem felett, Klaus felé fordult, aki még mindig értetlenül, és meglepődötten állt az újdonságok előtt.

-          Elengeded? – kérdezte nyíltan, takargatni való nélkül Damon, és megborzongtam a hangjában lévő erőtől, és éltől.

-          Nem – terült szét egy feszült mosoly Klaus arcán. – A határidőnek vége. Loren – kiáltott ki, fejét az ajtó felé fordítva, majd újra ránk nézett, jobban mondva rám. – Tudod, még megmenthetted volna magad. Salvatore is megmenthetett volna.

Nem érdeketek a szavai, nem értettem a szavait, egyedül én és az ajtóban álló Loren voltunk jelen pillanatban, akik számítottak.

Loren? Hogy kerül ő a képbe?

-          Ha visszamásztál volna az ágyba. Ha egy csöppnyi hajlandóságot mutatsz arra, hogy megmentsd a szülővárosod, most nem a halálba tartanál.

-          Mi köze ennek Lorenhez?

Klaus elmosolyodott, és kinyújtotta a karját a lány felé, aki hozzásétált, és a válla alá bújt. Nevetve nyomott egy puszit a férfi arcára, majd egyenesen az én szemembe nézett, és ravasz vigyorra húzta a száját.

-          Boszorkány vagyok.

-          Hogy mi vagy? – bukott ki belőlem.

-          Loren egy másik különleges faj. A családja boszorkánysággal volt megáldva, így ő is, de megharapta egy vámpír, ő ivott a véréből, meghalt, és már meg is történt. A világ legtökéletesebb lénye úgy, hogy őt még hipnotizálni is lehet. Ezért jobb ő, mint te, édes – mosolygott rám Klaus. – Mehet, drága.

A lány halk szavakat mormolt, amiket nem értettem, de elég hasonló helyzetű Bonnie-t láttam már ahhoz, hogy tudjam, ez most nekem nagyon nem jó. Meglöktem Damont, aki egyből vette az adást, és Klausra vetette magát, míg én Lorent vettem célba. A földre tepertem, és leszegeztem mindkét kezét, de a mormogást nem hagyta abba.

Nem tudtam mit csináljak, egyetlen út jutott eszembe. Mély levegőt vettem, kivillantottam a fogaim, és a lány nyakába meresztettem őket.

A vére sokkal rosszabb ízű volt, mint amit valaha kóstoltam, de muszáj volt. Lehunytam a szemem, és erősen koncentráltam valami sokkal szebbre, tudtam, ha most abbahagyom esélyem sem lesz. Hallottam, ahogy a mormolás lassan elhal, és a szívverése lelassul, nem küzdött.

Ő is csak egy áldozat. Klaus áldozata.

Felnyitottam a szemem, és lassan elhúzódtam a nyakáról. Pihegett, kevés élet maradt benne, és hirtelen nagyon megsajnáltam.

Az arcára pillantottam, és megláttam a halvány mosolyt az arcán, lehunyt szemét, és a lassan elhaló pulzusát.

Tudtam, hogy elkéstünk. Felpattantam, és gondolkodás nélkül a Klausszal hadakozó Damon felé rohantam, kézen fogtam, és kihúztam a szobából.

-          Mindenki! – üvöltöttem el magam, ahogy lefelé rohantunk.

Amint kiértünk megvártam, míg a következő négy másodpercben mindenki megérkezik, majd leültettem őket, és belevágtam.

Nem volt tervem, nem volt ötletem, egyszerűen felvázoltam mindent, amit én értettem, hátha lesz valami használható.

-          Itt lesznek hamarosan. Loren megcsinálta. Nem menekülhetek. Nem akarom, hogy bárkinek bármi bántódása essen a városban, világos? Ráadásul azt sem tudom, hogy közületek ki az aki most az ellenségem, éppen ezért mostantól csak Stefan, Damon, és Bonnie lehet a közelemben.

-          Jól van. Igazad van – hajtotta le a fejét Elena.

Mosolyt erőltettem az arcomra, és bólintottam. Damonre néztem, aki kemény tekintettel nézett vissza. Azt éreztem, hogy erősnek akar tűnni, hogy ha már ő aggódik, akkor nekem ne kelljen. Vagy az is lehet, hogy olyan bomba terve van, hogy eszébe sem jut a félelem, vagy a veszteség gondolata.

Megfordultam, és nagy levegőt vettem. Gyorsan számba vettem az összes városi épületet, ahol nem találnak meg, ami biztonságos legalább egy órán keresztül.

Tudtam, hogy Damon, és Stefan követni fognak.

-          Mehetünk –hallottam meg Stefan hangját.

Hátrapillantottam és megláttam az ölében Bonniet.

Kifújtam az eddig benntartott levegőt, és abban a percben megszédültem. Egy pillanatra elvesztettem az egyensúlyom és oldalra billentem, de a következőben újra megálltam a lábamon.

Éles fájdalmat éreztem az ínyemben, ijedten kitágult pupillákkal vezettem körbe a nyelvem, megérezve a szemfogaim hegyességét. Gyorsan visszahúztam őket, és lenyeltem a feltörni készülő éhségemet.

-          Jól vagy? – suttogta Elena, mire bólintottam, majd kiszáguldottam az ajtón.

A testvérek egy másodperc különbséggel futottam utánam.

Gyorsan vettem a kanyarokat, pillanatok alatt elértem az iskolámat. Egyetlen percbe került megtalálni a legeldugottabb ajtót, feltörni azt, és lefutni a legsötétebb, és legmélyebben fekvő szobába.

Levágtam magam az egyik sarokba, felhúztam a lábam, két térdem szélesre tártam, rákönyököltem, és a középen keletkezett kis lyukon bámultam le a padlóra. Bevártam a többieket, és percekig csak ültünk a csendben.

-          Én hívtam őket – törte meg a csendet Damon.

Nem néztem rá, hallgattam tovább csendben.

-          Tudtam, hogy az ellenségeid, de akik a te ellenségeid rajtuk kívül, azok az övék is. Ráadásul volt nekünk Derek is. Minden vámpír, és vérfarkas a városban van, vagy lesz, és nem eshet bajod. Egységet alkotunk.

-          Meg fognak sérülni? – dörmögtem halkan.

-          Nem fognak kímélni egy emberi életet sem. Inkább áttaposnak rajtuk, hogy neked ne essen bajod.

Felfordult a gyomrom, és azzal a mozdulattal már öklendezve görnyedtem előre, hogy végül vért hányjak fel. A fejem zúgott, csengett a fülem, Damon aggódó hangja kilométerekről szólt hozzám. Eldőltem oldalra, és kiszolgáltatva néztem, hogy a vér lefolyik az arcomon. Megtöröltem a szám, és a kezem csupa vér lett.

-          Az orrom Damon – suttogtam.

-          A füled is – simította hátra a fejem, aztán újra hánytam.

A gyomrom összefacsarodott, a fogaim újra tűhegyesen vájódtak ki, és éreztem, hogy valami átveszi a testem fölött az irányítást.

A vérszomj. A szemem egyből Bonnie felé rebbent, aki ijedten kapta hátra a fejét.

-          Stefan, mire készül Katie? Mi baja? – suttogta, és a férfi mögé bújt.

Elmosolyodtam, aztán a görcs visszatért. Megrándultam, és minden elsötétedett.

-          Katie! Katie! Hallasz?

Legyintettem egyet, hogy elhessentsem a zavaró légyzümmögést.

-          Katie, az istenért, ez nem vicces! – dörrent rám a férfi.

Lassan felnéztem és egyből Damon türelmetlen arcával találtam szembe magam.

-          Mi van? – ültem fel a fejemet fogva.

-          Valami nem stimmel.

-          Hánytál.

Elgondolkozva meredtem magam elé, aztán eszembe jutott minden.

-          Mennyi ideig voltam eszméletlen?

-          Pár percig. Talán kettő – sétált hozzám Stefan.

Odanyújtotta a kezét, és gyengéden felhúzott. Meginogtam egy pillanatra, és a kezébe kapaszkodtam.

-          Jól vagy?

-          Persze – helyeseltem, megráztam a fejem, hogy valamelyest tisztuljon a kép, aztán leültem egy asztalra.

-          Mi ez? Mitől vagy rosszul? Terhes vagy? – kérdezte Stefan enyhe gúnnyal a hangjában.

Egy pillanat erejéig Damonnel a szemünk egymásra villant, de hamar elkaptam róla a tekintetem, és újra Stefan néztem.

-          Kizárt. Most ez nem fontos. Azt mondjátok meg, hogy mit tegyünk!

Tudtam, hogy nem lehetek terhes, azoknak a jeleknek hamarabb kellett volna jelentkezniük. És akkor is abszurd.

Vámpír nőnek nem lehet gyereke, nem?

    -      Futunk. Amíg ki nem lesznek iktatva a városiak, futunk. Ki kell mennem beszélnem velük, hogy, ha lehet, akkor ne öldököljenek, de nem ígérek sokat. Ne remélj! Klaus is vadászik rád. – nézett rám Damon komoly tekintettel, majd Stefan felé fordult. – Egy pillanatra se veszítsd szem elől Katie-t! Ha egy haja szála is meggörbül… - keményedett meg az arca. – Sietek.
Aztán már csak egy szellő emlékeztetett minket rá, hogy Damon ott volt.
Egyetlen pillanat alatt magamba roskadtam. Damon nélkül nincs tartásom. Damon nélkül védtelen vagyok. Ő a biztonság.