Chapter 15

Sziasztok! Itt az új! Nos, végre megtudtok pár fontos információt, remélem, tetszik majd nektek.
Most megtudjátok, mért is olyan fontos Katie. Csók, és nem utolsó sorban Jó szórakozást!

„I was ninety-nine point nine percent sure I was dreaming.”

Elájultam, és nem keltem fel. Eltűntem.

Sivatagban ültem, egy pálmafa alatt. Hűvös volt. Azt hittem egy sivatagban meleg van. Előmásztam a napfényre, aztán megéreztem a nap égető forróságát. Gyors mozdulatokkal visszahátráltam a fa hűvös biztonságába. Ha a halál ilyen szélsőséges választásokat tartogat, nem kérek belőle.

Bár ha jobban belegondolok azt sem tudom, hogy most valójában a létnek mely helyzetében vagyok. Álmodom? Halott vagyok? Ez a várakozó szoba menny és pokol között?

Megcsíptem magam, mire felszisszentem. Tudtam, hogy ez nem jön be. Komolyan tök hülyeség. Már mért bizonyosodna be, hogy álom, ha megcsípem magam.

Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mi ez a hely. Hogy jutottam ide? Lehet az oxigénhiány előidézte hallucináció, bár most egész jól veszem a levegőt.

Ennek az egésznek semmi értelme.

-          Katie? – szólított meg egy mély férfihang.

-          Igen – mondtam a semminek, miközben körbe forogtam a hang forrását keresve.

-          Egy pillanat – mondta aztán percekig csak csönd.

Különös, de mintha fentről jött volna a hang. Az égből. Biztos meghaltam.

Telt az idő, nem tudom, hogy másodpercek vagy percek, de már dideregtem, és nem jött értem senki.

Megint kimentem, de most enyhébb volt a nap tüzelő forrósága. Olyan, mint egy nagyon-nagyon meleg napon. Újra körbenéztem, majd lehajoltam és kezembe vettem egy marék homokot. Valósnak tűnt, csak úgy, mint minden ebben az istenverte sivatagban.

-          Szoktál hányni, ha gyors helyváltoztatás ér? – szólat meg újra a hang.

Elgondolkoztam egy pillanatig, aztán nemet mondtam.

-          Nem baj, azért kérlek, csukd be a szemed.

Lehunytam, majd egy pillanattal később fel is nyitottam. Most vakító fehérség vett körül, olyannyira bántó, hogy vissza kellett csuknom a szemem.

-          Találsz a zsebedben egy napszemüveget. Vedd fel!

-          Elmondaná, hol vagyok, és mit keresek itt? – kérdeztem, miközben a zsebemben kutattam az említett tárgy után. Felkaptam, és lassan felpillantottam.

Semmi sem volt a helyiségben, már ha tényleg valami szoba félében voltunk, mert azt sem tudtam meghatározni. Amerre csak néztem minden fehér volt. Újra körbenéztem, de a hanghoz tartozó embert nem leltem. Előre sétáltam, és még, és még, de sehova nem értem, semmit nem láttam, mintha egyhelyben jártam volna. Meguntam a szórakozást.

-          Ki maga? Hallja? – üvöltöttem felfelé a semminek.

Még csak most vettem észre, hogy csak a  plafon az, ami nem fehér. Az égboltot láttam. Önkéntelenül is felfelé nyúltam, mire egy két csillag lassan kergetőzve hullt felém, apró táncokat lejtve a levegőben.

Hópelyhekre emlékeztettek, és körülbelül akkorák is voltak. Nevetve figyeltem, ahogy az egyik a vállamra pottyan, a másik pedig az időközben kinyújtott tenyerembe.

Aranyosan csillogott, pont úgy, ahogy gyerekek elképzelik. Kis arany, fénylő pontokként.

Egyszer csak kihunyt, és egy kis kődarabot tartottam a kezemben.

Összeszűkült szemmel forgattam meg, próbáltam megfejteni, hogy mi is az valójában.

Igazából örültem, hogy valami leköti a figyelmem, és nem kell a saját nyomorommal foglalkoznom.

-          Gyönyörűek, igaz?

Végre megláttam.  Középkorú férfi volt, fekete öltönyben. Igazán jól nézett ki, még ha úgy is nézem, hogy 40-45 körül volt.

-          Igen, tényleg azok – forgattam meg utoljára a csillagot, majd a földre ejtettem. – Ki maga? Sőt, tudja mit? Ne teszem fel újra a kérdéseimet, biztosra veszem, hogy hallotta őket, válaszoljon rájuk.

Ráérősen elmosolyodott, majd elfordult tőlem, és a semmiből egy mini monitor került a kezébe.

Szájtátva figyeltem.

-          Ez hogy? – mutogattam felé, mire csak leintett.

-          Először a többi kérdés. Egy olyan helyen vagy, amit én ültettem beléd, ez az elméd, ez képzelt színtér. Bár mindig ugyan olyanra csinálom, szóval bárki fejében lehetnénk.

Éreztem, hogy erről órákat tudna beszélni, így bunkó módon közbeszóltam.

-          Oké, de mért vagyok itt?

A szemembe nézett, mintha tényleg látná a szemüveg mögött, és újra mosolygott.

-          Válaszokat adok.

-          Válaszokat? Miféle válaszokat?

-          Katie, - kezdte, és leült az előbb elővarázsolt bőrfotelba - új életet kaptál. Új, hm, embereket ismertél meg. Válaszokat akarsz. Nem igaz?

Elgondolkozva bólintottam.

-          Én pedig az vagyok, aki megválaszolja őket. De csak okosan – intett, hogy foglaljak helyet, amit lassú lépésekkel meg is tettem.

Megbíztam ebben az emberben. Volt benne valami, ami biztonságot sugárzott. Tudtam, hogy nem bánthat, és mi van, ha tényleg halott vagyok? Akkor meg úgyis mindegy, nem?

-          Szóval maga tud a… - nem tudtam el szabad-e mondanom a vámpírokat. Nem tudtam mit tud. – A Salvatore testvérekről? – nagyot nyeltem.

-          Igen. Ők vámpírok, de Damon viselkedéséből biztosan rájöttél.

-          Valóban – helyeseltem. – Mért foglalkoznak velem? Mért mondták mindig azt, hogy ha én meghalok ők is?

-          Amit Elena mondott nem izgat? – dőlt előre, és kezébe vett egy pohár whisket. – Kérsz valamit?

-          Egy pohár víz életmentő lenne – mondtam, majd visszatereltem a beszélgetésünket. – Nem értettem, amit Elena mondott, de nem is az izgat valójában a leginkább.

Átnyújtotta a vizet, amit én lassan kortyokban kezdtem elfogyasztani. Ő belekezdett.

-          Akkor, ha nem bánod ezzel kezdeném, meg egy bocsánatkéréssel, amiért azon a borzalmas helyen kellett várnod. Azt elhibáztam. Sok mindent kellett helyrehoznom az elmúlt napokban. Szóval, mint Elena említette mindennek van alapja. A vámpírok több ezer éves múlttal rendelkeznek. Az emberek kezdtek minket észrevenni. Vannak, akik megijedtek, féltek, gyilkolni akartak, mások pedig izgalmasnak találták, az új „faj”-t. Filmeket kezdtek rólunk gyártani, lassan a vámpírok beszivárogtak az emberek életébe, hétköznapjaikba, miközben azok észre sem vették. Már nem voltunk elkülönülve. Együtt éltünk velük, és ők elfelejtették mi volt, vagy nem akarták elhinni. A fejlődő világ már nem hitt az efféle tündérmesékben, persze nem szó szerint értendő a mese. Azt is tudnod kell, hogy ahogyan az embereknél, úgy a vámpíroknál is több féle van. Vannak a négerek, az ázsiaiak, azaz sárgák, satöbbi. Mármost ugyanígy él ez nálunk is – egy pillanatra elrévedt a pillantása, és megállt a beszédben.

Észrevettem, hogy a vámpírokról mindig úgy beszélt, mint „mi”, nem, mint „ők”. Ő is egy volt közülük, de nem ijesztett meg. Hátraöltem és karba tett kézzel vártam a folytatást. Érdekelt, mi is lesz ebből.

-          Hol is tartottam? Ja, igen. Szóval velük éltünk, és élünk még ma is – nézett rám jelentőségteljesen.

-          Ezzel most mondani akar valamit?

-          Láttad te a Twilight filmeket? Vagy az Interjú a vámpírral címűt? – mosolygott mindentudóan. Azzal a mosollyal, amivel azt akarta sugallni: Na, érted már?

-          Láttam, de nem értem.

-          Ők mind vámpírok, Katie. Ők mind azok.

Most rajtam volt a sor, hogy csöndben üljek egy darabig.

-          Maga azt akarja mondani, hogy…

-          Igen, azt.

-          Az lehetetlen - ráztam a fejem, és felé tartottam a poharam. – Most gin tonikot, ha kérhetem.

Megkaptam. Aztán még egyet. És még egyet. Ezen a ponton jutottam el odáig, hogy megmerjem kérdezni, a legfontosabbat.

-          Hogy jövök én a képbe?

-          Te vagy a kulcs, Katie. Az átok, ha úgy tetszik, de annak desszert íze lenne, nem igaz? – somolygott rám féloldalas mosollyal.

-          A kulcs. Az átok…, mint Elena?

-          Nos, igen, vártam mikor jut el erre a következtetésre. Majdnem olyan, igen, de maga komolyabb súllyal rendelkezik. Maga a kulcsa az életnek. - Most mi ez a nagy magázódás? - Az a kulcs, amely eldönti, ki marad életben. Vámpírok vagy vérfarkasok. Az egyik faj végképp elpusztul, és mindkét ellenfél a másik veszteségét akarja. Magáért fognak küzdeni, amíg csak lehet. Ám itt még nincs vége.

-          Nincs? – nyögtem, szinte szétfolyva a székben.

-          Nincs. Maga ezt emberként nem éli túl, Katie.