Chapter 59

Sziasztok!


Kicsit rövid, de megígértem, hoztam, remélem majd elnyeri a tetszéseteket.
Nem túl tartalmas szegény, és akinek még mindig vannak fehér foltjai, írjon nyugodtan, majd magyarázom. :D


Éééés, annyira boldog voltam mikor a három napos bicikli túráról, csekély 150 km, hazajöttem, és megláttam, hogy van hét kommentárom, vagyis hat, mert egy dupla, de úúúúúú, de boldog voltam. :D
Talán nem is volt még ilyen sok, nagyon hálás vagyok, jól estek, köszönöm szépen! :)
Szeretlek titeket, és akkor a következő fejezetnél találkozunk! :)
Csók nektek!

U.i.: Hibákért elnézést!

The nothing is the new

/A semmi az új/

/Elena/

-          Tényleg? Semmire? Meg sem ismert? Hozd haza!

-          Klaus? – tátogta felém némán Stefan, mire egyből rákérdeztem a telefonba.

-          Egyből? Kat? Induljatok!

Összecsuktam a telefont, és felsóhajtva, kissé megkönnyebbülve huppantam le az ágyam szélére.

-          Na? – szólalt meg több perces hallgatás után Bonnie.

Igaz. Stefan hallotta az egész beszélgetést, ellenben Bonnienak dunsztja sem volt semmiről.

Lassan emeltem rá a tekintetem, és közben azon gondolkoztam, hogy honnan is kezdjem el az egészet.

-          Miután feltámasztottuk Klaust, és elmentek Damonnel, meg lett Katie, és Kat. Volt velük egy boszorkány, akit Katherine szintén egy volt szívességgel tartott sakkban. Már elkezdték a rituálét, amikor Klaus megérkezett, úgy fordított vissza mindent, és hát lett egy kis járulékos veszteség, de valójában nem tudjuk, hogy valóban az-e, vagy Klaus egy ócska játéka.

-          De mi az? – meredt rám Bonnie, és hallottam a hangján mennyire ideges és feszült.

-          Elvesztette az emlékeit. Törlődött a memóriája sokáig visszamenőleg – bökte ki Stefan még mielőtt megszólalhattam volna.

-          Akkor a megismerkedésetek is, ha jól sejtem, a titkotokkal, a titkokkal együtt, igaz?

-          Pontosan – sóhajtottam.

-          És a többiek?

-          Mind meghaltak.

-          Mind? – szökött fel Bonnie szemöldöke, és pontosan értettem, hogy miért.

Soha senki nem nézte volna ki Damonből, hogy képes lesz végezni Katherine-nel az ő kapcsolatuk után. Noha mondta, hogy szívből gyűlöli, az igazság mégiscsak távol volt ettől a kijelentéstől. Legalábbis mi ezt hittük.

Ezek szerint tévesen.

-          Meghalt Kat, a boszorkány, és Klaus is.

-          Klaus? Hogyan?- tátotta el a száját az éppen belépő Caroline.

-          Hosszú. Ha hazaérnek megbeszéljük –legyintettem, és végigdőltem az ágyon.

Ha hazaérnek-, gondoltam magamban, és tudtam Stefan ugyanezen rágódik lehunyt szeme mögött.

/Katie/

A férfi, mint később kiderült Damon, idegesen masszírozta az orrnyergét miközben egy Elena nevű lánnyal telefonált. Csak néhány szófoszlányt csíptem el, de nagyon úgy tűnt, hogy ismernek engem, és féltenek.

A szorongás még nem múlt el teljesen. Az első percben, ahogy magamhoz tértem az ámulatból, amit Damon látványa nyújtott, megláttam magam körül három hullát, és képek tömkelegét, amint egy olyan férfival szeretkezem, akit sosem láttam.

Magamat átölelve járkáltam fel, s alá a hűvös szobában, gyakran kipillantva a hatalmas teliholdra az égen.

Percek múltán a férfi letette a telefont, és felém fordult.

-          Na most mit csináljak veled? – mosolygott megtörten.

Vállat vontam, és megszeppent arccal, hatalmas szemekkel néztem rá.

-          Hazavihetnél.

-          Nem jó ötlet – rázta a fejét, majd újra előkapta a telefonját, és tárcsázni kezdett.

Kamiont, és egy limuzint rendelt a házhoz, sürgős kéréssel.

Rossz előérzetem támadt. Ha nem akar hazavinni, akkor valami titkolni valója van, és én pedig nem vagyok biztonságban. A szüleim annyi mindennel tömték a fejem éveken át, hogy ne ülj be idegen kocsijába, még ha a leghelyesebb férfi is az, hogy ne menjek sötétedés után sehova egyedül, és főként ne bízzak meg idegen férfiakban, akik megtagadják a hazavitel kérését.

Amíg Damon telefonált, hátat fordított nekem, én pedig éreztem, hogy itt van az ideje, hogy meglógjak.

Lassan kislisszoltam mögötte, gyorsan, minden hangosabb megnyilvánulást kerülve, és futólépésben közelítettem meg az ajtót.

Villámgyorsan feltéptem, és rohanni kezdtem a legvilágosabb pont felé, amit láttam, de Damon egy pillanat alatt előttem termett, mire én satuféket nyomtam, aminek következtében elvesztettem az egyensúlyom, és Damon felé dőltem.

-          Te ugyanolyan ostoba maradtál, mint voltál – sziszegte, miközben elkapott, majd egy durva mozdulattal talpra is állított.

-          Vegyél vissza az arcodból, sosem voltam ostoba. És mit képzelsz magadról? Engedj el!

-          Oké –emelte maga elé a kezét. – És hova mész?

-          Haza.

-          Merre? – fonta össze maga előtt a karját.

Tanácstalanul körbenéztem, majd felsóhajtottam, és megadva magam előreejtettem a vállam.

-          Nem tudom.

-          Okos kislány.

-          Nem. Akkor lennék okos, ha tudnám, hogy merre menjek, vagy legalább azt, hogy most mit csináljak, hogy bízhatok-e benned.

-          Bízhatsz – vont vállat nemes egyszerűséggel, mire fájdalmas kacaj hagyta el az ajkam.

-          Ennyire könnyű lenne?

-          Ennyire az. Ismerlek, bízhatsz bennem. Én vagyok az utolsó ember, akinek érdeke lenne, hogy megsérülj.

-          Szóval csak érdekből védenél? – fordultam felé teljes testtel.

Most először láttam megilletődöttséget az arcán, mindössze egyetlen pillanatra, de ez is elegendő volt egy őszinte mosolyra az arcomon.

De ez mindössze pár másodpercig tartott, mert azután újra a szobában találtam magam.

Damon az arcomtól pár centire állt meg, égő szemekkel vizslatva az arcom.

-          Mit hiszel ki vagyok én?

-          Egy idegen, aki… Ezt hogy csináltad? – kapkodtam levegő után.

-          Mit? – fordította enyhén oldalra a fejét

-          Egyetlen másodperc sem volt, míg kintről behoztál. Felkaptál, mintha egy pihe lettem volna.

Éreztem, ahogy a pulzusom az egekig pörög, ahogy egyre gyorsabban kapkodok levegőért, hogy a közelsége megőrjít, az illata megbódít.

Lassan hajolt az arcom felé, de túl hamar megálljt parancsolt magának, és épp hogy súrolva az arcomat a kezével végigsimított rajta, le egészen a nyakamig.

-          Nem akarod te még azt tudni… - suttogta halkan a fülembe, mire megborzongtam, és azt akartam, a pillanat sose érjen véget.

Nem gondolkodtam, nem tudtam gondolkodni, mintha fehér köd szállt volna az agyamra. Megremegett a szám, ahogy szólásra nyitottam, és utólag belegondolva, el sem hiszem, hogy kimondtam.

-          Meg akarlak csókolni.

-          Miért nem teszed? – suttogta szinte bele a számba.

-          Félek – válaszoltam hallhatatlanul.

-          A legjobb párosítás – mosolygott, majd újra végigsimított az arcomon, és a derekamra fektette a kezét.

Egy gyors mozdulattal a testéhez rántott, és egyik kezét lassan húzta végig a hátam vonalán.

Újabb borzongás futott végig rajtam, mire lehunytam a szemem, és átadtam magam a férfinak. A bizalmamat adtam neki.

-          Nekem ennyi pont elég – suttogta mély hangon, majd egy lassú, égető csókot nyomott az arcomra, és elengedett.

A csöngetésre rezzentem fel, ami mintha megrázta volna az egész házat. Felrebbent a szempillám, és körbekémleltem. Senki nem volt a szobában.

Leeresztettem, és az ágyhoz sétáltam, ahol lerogyva adtam meg magam a kimerültségnek.

*Az ott fent a képen egy nefelejcs virág, így jön a fejezethez. :)