Chapter 6

Jó olvasgatást! :) Rövidecske lett, sorry.

Titkok

Ledermedve néztem a harcot. Első ránézésre teljesen kiegyenlítetlennek láttam, hisz két ember mit tehetett volna egy falka farkassal szemben, de ahogy teltek a másodpercek, (percek, órák?), kiderült, hogy nem is annyira veszett harc. Tudtam, hogy el kéne futnom, megmozdulnom, vagy segítenem, hisz ők mentették meg az életem, nem tudtam. Semmilyen parancsnak nem engedelmeskedetek a végtagjaim. Pislogni sem mertem a félelemtől, hogy bárkinek baja eshet. Ahogy a középen álló farkasokat legyűrték, kitérve a hatalmasra tárt, halált hozó állkapcsok elől, a semmiből újak bukkantak föl, és a letepertek új életre keltek.

Az állatok szeme köztem és megmentőim között cikázott, ha lerázták magukról az egyiket egyből rám villant a vérszomjas tekintet, és felém indultak.

Nem hátráltam. Nem tudtam hátrálni. Sosem értek el. Pár lépés után mindig hátrébb találták magukat, mint ahonnan indultak, egy emberrel a testükön.

Nem tudom kik voltak, akik szembeszálltak a farkasokkal, de nem egyszerű, hétköznapi emberek lehettek. A mozgásukból, az ordításaikból kivettem, hogy mindkettő férfi, akik elég jó kondícióban vannak. Összhangban mozogtak, mintha előre megtervezett stratégiával mentek volna neki a farkasoknak. Nem figyelték egymást, mégis mindig ott voltak, ahol lenniük kellett, hogy ne essen bajom. És nekik sem. Egymást is védték.

Legalább annyival tartozom nekik, hogy sikítok. Azt meghallaná bárki, és jönnének segíteni. De ki állna még le harcolni, több mint egy tucat farkassal, puszta kézzel?

Az állatok szeme kezdetben, amikor még először megláttam őket, barna volt. Sötét barna, amelyben a mohóság szikráját láttam. Csak ölni jöttek, de nem élelemszerzési szándékból. Nem az volt a szemükben. Mintha csak bosszút állnának. Sosem láttam ilyen gonosz szemeket.

Mostanra a szemük világos barna, mézszínű volt, amely az pupilla felé sötétedett. Ijesztően szép volt.

A küzdelem állása nem változott. A két férfi még mindig harcolt, de a farkasok közül sokan még éltek, nekik támadtak.

Féltem, de már nem magam miatt. Nem hagyhatom, hogy bajuk essen miattam.

-         Tűnj el! – Ordította oda nekem az egyik férfi. A hangja nagyon ismerős volt, de sehogy sem tudtam felidézni, hogy honnan ismerem. Az arcából nem láttam semmit, mindig harc közben volt, és úgy állt, hogy az utcai lámpa ne világítsa meg.

Nem mozdultam. Akartam mondani neki, hogy képtelen vagyok elindulni, de nem ment. Beszélni sem tudtam. Az, aki hozzám szólt a másikra nézett, mire az bólintott, és mondott valamit. Újabb farkasok lendültek támadásba.

A magasabbik megfogta a kezében tartott állatot, egy egyszerű mozdulattal eltörte a nyakát, és a többiek felé dobta. Ugyan ezzel a lendülettel felém vetette magát, egy pillanat alatt előttem termett, felkapott és elszáguldott velem a követező utcáig, ahol Hayli bátyjának a bulija zajlott. Felismertem a  kocsiját, de nem foglalkoztam vele, nem jutott el a tudatomig, csak arra tudtam gondolni, hogy a másik férfit otthagytuk, és hogy, aki idáig elhozott, hogy tudott ilyen sebesen mozogni. Elvesztettem minden érzékemet. A fejem kábán lógott, alig bírtam tartani. A lábam nem engedelmeskedett, ahogy a nyelvem sem, sehogy nem tudtam kinyögni egyetlen szót sem. A férfi letett a ház elé, becsengetett, majd elém hajolt, hogy láthassam az arcán.

Ismertem.

Valahonnan.

-         Semmi bajod? Velünk nem lesz semmi, oké? Jól vagyunk – mondta nyugtató, búgó hangon. A szemébe néztem, és láttam, hogy a pupillája, hol kitágul, hol összeszűkül, és az én tekintetem szuggerálja. – Nem emlékszel semmire. Kutyák támadtak meg titeket, mire a barátnőd elfutott, hogy hozzon segítséget. Te sokkot kaptál, és ott maradtál. Én találtam rád, és idehoztalak, mert megadtad ezt a címet – mondta, majd felállt és eltűnt. Még mindig nem pislogtam így láttam, hogy az eltűnési akciója szinte egy pillanatba telt, elfutott. Fénysebességgel.

A hátam az ajtónak döntöttem. Miről beszélt? Hisz láttam a farkasokat. Ő is látta. Harcolt velük. Engem mentett meg. Hayli valóban segítségért ment, ez igaz. Az is, hogy valószínűleg sokkot kaptam, mert még mindig nem tudtam mi folyik körülöttem. Az ajtó kinyílt, mire én bedőltem a meleg előszobába.

-         Katie hál’ istennek, hogy jól vagy. Semmi bajod? Nem haraptak meg? Épp most indultunk érted, csak elő kellett keríteni pár elemlámpát. Katie! Katie jól vagy? – nézett rám Hayli aggódó szemekkel. Amikor még mindig nem szóltam, egy könnycsepp gördült le az arcán. – Katie?!

Lehunytam a szemem. Az első normális reakcióm.

-         Jól…khm…jól vagyok – krákogtam rekedt hangon, majd újra lehunytam a szemem, és nem volt erőm újra kinyitni.

-         Hozzátok be. Hozzátok már be! – üvöltötte magából kikelve Hayli.

Egy erős kart éreztem meg magam alatt, aztán a heverő süppedő puhaságában már semmi sem maradt csak a sötét, ijesztően édes álom.

Erős kávé és odaégett pirítós illatára keltem. Felpillantottam, kinyújtóztattam a karom, majd reszketve visszabújtam a takaró alá. Túl puha volt az ágy. És túl rövid.

Aztán eszembe jutott minden. A farkasok, a két férfi, Paul, Hayli, és egy ismerősen sötétbarna

szempár. Háromszor körbenéztem a szobában, mire felismertem, hogy ez Hayliék lakása.

-         Ó, hát fent van a mi kis sokkos állapotú barátnőnk – jött felém Jack egy bögre kávéval. Úgy kaptam felé, mintha az életem múlna rajta. Felnevetett, azzal a nevetéssel, amiért lányok tucatjai szoktak a lába előtt heverni. – Látom már sokkal jobban vagy. Reggeli kint a konyhában – bökött a szóban forgó helység felé.

-         Köszi – bólintottam, majd lerázva magamról a takarót kitámolyogtam.

-         Jó reggelt! – mosolygott rám Hayli, majd egy apró puszit nyomott az arcomra. – Már jól vagy?

Bólintottam. Megértem, hogy aggódik. A felgyülemlett képek után nem is akartam belegondolni, hogy festhettem ki.

Paul?! Úristen. Mért csak most esett le?

Épp kortyoltam a narancslevemből, amit Hayli letett elém, és félrenyeltem. Köhögve prüszköltem ki a levet.

-         Fúj Katie! Ez undorító - nevetett egy papírzsebit átnyújtva.

-         Tudom – kacagtam én is vele.

-         Egyél – lökte át nekem a pirítóssal teli tányért.

-         Ez nem néz ki ételnek- emeltem fel az egyik fekete kenyérdarabot.

Hayli megpördült a mosogató előtt és szemlesütve válaszolt:

-         Tudom. Jack nem valami jó ebben. Nem szokott reggelit csinálni, ezt is csak neked.

-         Hát akkor, nem okozok csalódást – haraptam bele, de annyira szén volt az egész, hogy szétporladt a számban. – Ez undorító.

Reggeli után választást sem hagyva betuszkoltak a kocsiba, hogy hazavigyenek. Jack egész végig flörtölős kedvében volt, amit Hayli vagy nem vett észre, vagy nem akarta észrevenni.

Sosem hagyom magam és próbálok hidegnek, és nem vevőnek tűnni, Jack próbálkozásaira, mert nála sosem lehet tudni, de a legvalószínűbb, hogy az ágyadban végzed, telesírt párnával. Most is így tettem, de nem adta föl. Ezt szerettem a legjobban benne.

Behívtam Haylit, muszáj volt beszélnem vele. Nem tudtam, hogy hogyan kezdjek neki, így sorban végig gondoltam mindent. Mennyire racionális az, amit hiszek, hogy láttam? Látni véltem?! Következtetéseket vontam le, kapcsolatot húzatam dolgok között, amik nem biztosak, hogy igazak. Ha minden igaz, amit most hiszek, akkor az a világ, amiben eddig éltem, amiről azt hittem, hogy egy kerek, valós világ, felborult.

Akkor ez a valós világ. Ez, amiben vámpírok élnek. Ez, amiben filmsztárok a vámpírok. Amikor párhuzamot lehet húzni valós és kitalált világ között.

Ha tegnap Pault láttam, ahogy felém suhan, ahogy egy egyszerű mozdulattal felkap, és megpróbál megigézni, akkor igaz, amit most hiszek. Akkor igaz, hogy a mellett álló ember Ian volt, és ők vérfarkasokkal harcoltak. Akik engem akartak megölni. Mit ártottam én nekik?

Beléptem a szobámba, ahol nyitva volt az ablak, és a hűvös szél felborzolta a karomon a pihéket. Megvártam, amíg Hayli és belép a szobámba, aztán becsuktam az ajtót, és az ablakhoz léptem. Egy madár ült a fán.

A madár.

      -   Örülök, hogy itt vagy – biccentettem felé, majd visszafordultam Haylihez. Nem érdekelt Ian reakciója. – Hayli, azt hiszem beszélnünk kell.