Chapter 8

Halálos éjszaka

Hátrahajtott fejjel hallgattam Stefan történetét. Még mindig lüktetett az orrom, próbáltam figyelmen kívül hagyni, de képtelenség volt. Eltörhetett, és ha nem jutok orvoshoz időben, nem lesz valami szép látvány. Ez, és más különböző gondolatok keringtek a fejemben, miközben a lehetetlen mesét hallgattam. Stefan, igen már valahogy a hallgatás közben átalakult a képem róla, ugyanis nem a színész, sztár Pault láttam, hanem a sorozatbeli Stefan Salvatoret. Ő előttem ült, még mindig Damon helyén, aki viszont fel-alá járkált, a falon függő képeket nézegetve, vagy könyveket lapozgatva.

Ez az egész helyzet egyszerűen képtelenség.

     - Jól vagy? - hallottam a távolból egy kérdést.

Felpattant a szemem, Stefanre meredtem, majd Damonre, aki megállt végre az állandó mozgásban, és engem nézett.

     - Igen, bocsi, csak ez az őrült lüktetés, és fájdalom az orromban megőrjít. Sikítani tudnék a fájdalomtól, de folytasd csak, úgy hiszem van még belőle bőven.

     - Damon tette veled? - Bökött a bátyja felé letörten. Gondolom nem ez az első alkalom. Ha csak bele gondolok a sorozatban történtekbe...

     - Mindegy. Túlélem – legyintettem erőtlenül.

     - Tudok segíteni – kezdte félve, gondolom a reakciómtól.

     - Nem köszi. Semmi bajom – mondtam, majd megpróbáltam feltolni magam, hogy ihassak egy pohár vizet. Megszomjaztam, és szokatlanul erőtlennek éreztem magam.

Felálltam, de ahogy sikerült lépnem egyet, megszédültem, zuhanásom közben felmértem, hogy épp pár centi híján, de nem a kanapén landolok. Valaki elkapott, és visszadobott a kanapéra. A gesztusból tippeltem, hogy nem Stefan volt.

     - Túl sok vért veszítettél. Szerintem a fejed még mindig vérzik – vetette oda az idősebbik Salvatore, majd a konyha felé vette az irányt.

     - Igaza van – helyeselt bólintva Stefan, mellém suhant és a fejemre tette a kezét. - Nagyon vérzel Katie, lehet, hogy agyrázkódásod is van. Muszáj adnom neked a véremből.

Öklendezve előrehajoltam, és ki is jött az aznapi ebédem.

     - Biztos, hogy agyrázkódásod van. Damon, hozz hideg vizes rongyot! - kiáltott ki, majd segített visszaülnöm.

     - Mi van vele? Tessék – dobta Stefan ölébe a törülközőt.

     - Lehet, ha nem dobáltad volna, mint egy rongybabát most nem lenne semmi baja. Meg kell itatnom a véremmel – mondta,miközben óvatosan törölgette az arcom.

Most már nagyon rosszul voltam. A fejem zúgott, ha megmozdultam, borzalmas erővel jöttek a fájdalomhullámok, és hátul pedig állandó volt a fájdalom. Az orrom pedig újra vérezni kezdett. Felájult állapotban még csak most kezdtem elemezni a Savatore testvérek élettörténetét. Szóval minden igaz. Az életüket filmesítették meg. Az írónő talált rájuk a kis faluban, megváltoztatott pár tényt, neveket, és máris kész a kasszasiker. Pár év múlva. De mért játsszák el a saját életüket? És ha nem a könyv szerint megy a sorozat, akkor melyik az igaz? Ez az egész zavaros, semmit nem értek. Remélem minden kitisztul, és megértem, csak ezt a napot éljem túl. Gondolatmenetemet egy újabb inger szakította félbe, újból a földre engedtem az ebédem bennem lévő maradékát. Stefan óvatosan félresimította az az arcomba csapódó tincseim, mire csak egy halvány mosollyal tudtam válaszolni.

Minden erőm elhagyott, már a szemem sem tudtam, nyitva tartani, a fülemet hegyezve figyeltem minden apró zajra.

Hirtelen megszólalt egy telefon, majd Stefan halk suttogását hallottam. Miután lerakta hangosan mondta:

     - Elena volt. Mennem kell. Segítenél neki anélkül, hogy bántanád?

     - Igen, nyugodj meg öcsike, minden rendben lesz. Kap egy kis Damon vért, aztán viszem a kórházba.

     - Jól van, de ha bármi baja esik, akkor...

     - Nyugi. Menj, Elena már vár - hallottam a gúnyos hangját, amin még így a „halálomon” is mosolyogtam. A gyomrom háborgott, lassan megpróbáltam oldalra fordulni, hogy vészhelyzet esetén egy mozdulatomba kerüljön a lefordulás.

     - Nézd meg, nem lesz semmi baja, itt vigyorog.

Halkan felhorkantam, majd inkább a helyes levegővételre koncentráltam.

Egy fuvallat után volt egy olyan érzésem, hogy már csak ketten vagyunk a szobában. Azzal, aki nem rég még meg akart ölni. Biztató a jövőre tekintve. Óvatosan kinyitottam a szemem, hogy lássam mit csinál. A kanapé szélén ült mellettem, szemében egy számomra érthetetlen érzéssel.

Aggódás? Féltés?

De csak egy pillanatra, majd már el is múlt, minta ott se lett volna. Hitetlenkedve figyeltem, ahogy megharapta a saját csuklóját, majd egy gyors mozdulattal a számhoz emelte, és erőből az ajkaimhoz préselte a csuklója azon részét, ahonnan a vér szivárgott.

Megpróbáltam elfordítani a fejem, minden erőmet bevetettem, de teljesen legyengültem.

     - Ne ellenkezz! Egyrészt úgyis én nyerek, másrészt esélyed sincs – vigyorgott rám úgy, hogy belém fojtott minden ellenkezést.

Egy utolsó reménytelen kísérletet még tettem arra, hogy elfordítsam a fejem, de ekkor megragadta azt, izzó pillantással a szemembe nézett, én pedig lenyeltem az első kortyot a vámpírvérből.

Mindent elsöprő erőt nyeltem magamba, gusztustalan, de szinte kívántam a következőt, nem is kellett sokat várnom rá, Damon még mindig természetfeletti erővel nyomta a kezét a számhoz.

A vére úgy hatott rám, mint valami alkohol. Amikor elhúzta a kezét, ingerülten

felmordultam.

     - Nyugi kicsilány. Most pedig – kapott a karjaiba – menjünk, és nézessünk meg egy dokival.

Kábult állapotomban semmi sem csináltam, csak a nyaka körül körbefűztem a karom, a vállára hajtottam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát. Az illatot, amely még bódítóbban hatott rám, mint a vére.

Nem tudtam mi történik velem, csak a szél suhogását hallottam. Fájdalmat már sehol nem éreztem. Enyhe volt a levegő, éreztem, hogy itt a tavasz. A pillanatnak éltem, és fantasztikusan éreztem magam. Minden jó volt, habár tudtam, hogy egy vámpír visz a karjaiban, aki ezelőtt pár perccel itatott meg a vérével, ami azt jelenthette, hogy ha most bármilyen véletlen folytán meghalok, akkor vámpír lesz belőlem.

De egyáltalán Damonék mért kerestek fel engem? Mit akarnak tőlem?

     - Damon – suttogtam a vállába.

     - Hm?

     - Mért akartál megölni? Mért jöttetek el hozzám? Mit akartok tőlem?

     - Csss – nyugtatott halkan, majd letett egy ágyra, és megsimította az arcom.

Máris a kórházban lennénk? Teljesen elvesztettem az időérzékem. Mi történik velem? Enyhe szédülés fogott el, éreztem ahogy az előbbi idilli hangulat eltűnik, és átjár az idegesség, a félelem.

     - Nem akarok meghalni – sipákoltam hisztérikusan, és megpróbáltam feltornázni magam. A gyomrom apróra zsugorodott, a szívem őrült ritmusban döngette a mellkasom.

     - Nyugodj meg – nyomott vissza a párnák közé. - Nem halsz meg, ha jól viselkedsz. És mért ne tennéd?! - nézett rám gonosz vigyorral az arcán. - Nővér kérem – intett neki, aztán csak annyit láttam, hogy sutyorognak.

Pár perc múlva egy orvos jelent meg, megvizsgálta a fejem, az orrom, letörölte rólam a vért, végül egy nővér bekötötte nekem az infúziót. Damon végig ott volt a szobában, a legtávolabbi sarokban, és résnyire szűkült szemmel nézte végig az ellátásom.

Én nem mozdultam, nem ellenkeztem, hagytam magam. Mire véget ért a vizsgálatom a szívem újra normálisan vert, a félelem,ahogy jött úgy el is tűnt, már csak az idegesség maradt, és a várakozás. Azt akartam, hogy az orvosok eltűnjenek, Damonnal akartam beszélni. Meg kell tudnom az igazságot.

     - Mért nem ittál a véremből? Mért adtál a véredből, és ha adtál, akkor mért kellett kórházba jönnünk? - Szegeztem neki egyből a kérdést.

     - Katie, Katie, Katie... - rázta a fejét lemondóan.- Nem illik így beszélni egy vámpírral. Tudod mögöttem több mint egy évszázad áll, te pedig mennyi is vagy?!

     - Adj magyarázatot! - Emeltem fel a hangom.

Damon egy szempillantás alatt az ágyam mellett termett, torkon ragadott, és az ágyhoz szegezett. A levegő sípolva érkezett a tüdőmbe.

     - Komolyan mondom, hogy ne beszélj így velem. Elég! Még nem is tudod, hogy ki vagy, de máris nagy a szád. Jobban tennéd, ha nem kotnyeleskednél, csak befognád – sziszegte az arcomba dühtől eltorzult arccal. A vámpír énje felülkerekedett, a szeme vörösen izzott, szemfogai megnyúltak.

     - Ha...gy... békén – próbáltam kinyögni.

Hirtelen eltűnt a szorítás, és a nővér lépett be.

     - Feküdj nyugodtan kedvesem, adok egy kis nyugtatót – és már be is fecskendezte az infúziós tasakomba.

Bólintottam, mire jó éjszakát kívánva távozott. Arra a helyre pillantottam, ahol az imént még Damon állt, de már csak az ablakban vethettem rá egy pillantást, ahogy egy megnyúlt szemfogas mosolyt villant rám, majd kiugrik az ablakon.

Pár percig még végiggondoltam a mondatait, aztán elkezdtem érezni a nyugtató hatását. A szavak még ott kavarogtam a fejemben akkor is, amikor a szempillám elnehezült, és lecsukódott.

„Még nem is tudod, hogy ki vagy”.

Vajon mit jelent? Ki vagyok?

Hideg volt, ezért nyakig magamra húztam a takarót, és felhúztam a lábam. A következő kába pillanatomban a levegőben találtam magam, a falnak csapódtam, majd a mai nap már másodszorra a padló fogta fel az esésem. Sziszegve ültem fel, aztán sietve felálltam, és körbenéztem a szobában. Senkit nem láttam, majd egy árny suhant át a kórtermen. Aztán megint, és megint. Ide-oda cikázott, a szememmel alig tudtam követni, végül megállt előttem. Hátrahőköltem a hirtelen mozdulattól.

     - Elena? - Ismertem fel a nőt, de mikor az gonosz kacajjal újra a falnak lökött, voltak kétségeim.

     - Majdnem Katie, majdnem. De nyugodj meg, nem te vagy az első, aki összetéveszt – mosolygott rám ártatlanul, aztán odasétált az ablakhoz és megigazította a függönyt.

Míg ő körbenézett, én nyögve tápászkodtam fel újból, és a véleményem szerint eltörött karom néztem. Egy helyen gyomorforgatóan rosszul állt a csont, de a következő pillanatban a pukli eltűnt, a csont egy roppanással újra a helyén volt. Tágra meredt szemmel vizsgáltam, mire Katherine elém suhant, megfogta a kezem, és hitetlenkedve ő is körbe-körbe forgatta maga előtt.

     - Ez lehetetlen. Nem vagy vámpír. Mi ez? - nézett rám dühtől fortyogó szemekkel.

     - Damon – sóhajtottam, aztán leroskadtam az ágyra.

     - Szóval így? - mondta inkább magának, majd a háta mögül előhúzott valami fényes tárgyat.

Félve húzódtam hátrébb az ágyon, de elkéstem, egy kés szúrta át a mellkasom, mire lecsúsztam az ágyról, hasra estem, így a kés még beljebb fúródott, éreztem, ahogy a tüdőmön keresztül halad.

Felsikoltottam, mire csak egy hangos kacaj volt a válasz.

A fájdalom minden mást elnyomott bennem. Nem láttam, nem hallottam már. Nem tudtam mozdulni, a hasamon feküdtem, mellkasomban egy késsel. Nem tudtam mi lenne jó; ha kihúzná valaki, vagy ha bent hagynánk, és biztos nem esne össze a tüdőm. Féltem. Féltem a haláltól, és a fájdalomtól. Nem bírtam már. Elvesztettem az eszméletem.