Chapter 12

Itt van egy friss. Nagyon mókás kedvemben voltam ma, úgyhogy ha nem lett túl komoly, vagy olyan, mint amit vártatok, akkor bocsánat, ez lazára sikerült. Jó olvasást! :)
U.i.: A kép ott fent is megváltozott, még mindig nem az igazi, de nem igazán van rá most időm. Egyszer ígérem kész lesz.

“I like danger.”

     - Ez nem az én hetem - szitkozódtam, miközben farkasszemet néztem az állattal. Semmilyen fegyverem nem volt, ráadásul barátnőm feje nyugodott az ölemben. Furcsán éreztem magam miközben bámultam a szemét, ő meg csak egyre közeledett felém. Mintha tartózkodva csinálta volna. Olyan érzésem volt, mintha kényszerítenék őt. Halk morgás tőrt fel a torkából, pont mint azon az estén. Egy suhanással lent termett Damon. A farkas észrevette, felé fordította a fejét, és morgással visszavonulásra kényszerítette.
Megrökönyödve néztem a “megmentőmre”.
     - Mi van? - vont vállat. - Én belehalok, ha megharap, míg te csak maximum veszettséget kaphatsz.
Fintorgó arccal elfordultam tőle, és újra az állatra meredtem, aki mintha most már vissza vett volna a fenyegető testtartásából. Pofáját becsukva, méltóságteljes tartásban nézett felém, majd Damonre.
     - Figyelj, a kő nélkül úgysem veszed hasznát - mondta a farkasnak. - És az egyik nálunk van, a másik meg nálatok. Úgyhogy hacsak nem vagytok többen, nem lesz ebből semmi. Megölheted, de akkor vége. Leginkább neked. Először. Később persze mi is meghalunk. Nem tudod hol a kő. Egyezség? - emelte fel a kezét Damon, mire a farkas csak röhögés féle nyüszítést hallatott, majd egy vakkantást, mire minden bejáratból kettesével jöttek elő a farkasok.
     - Na ezért nem ér, hogy őket nem kell behívni - morgott Damon, miközben felém futott, felkapott és fel ment velem az emeletre, mindezt az érzékeim szerint egy másodperc alatt. - Stefan! - ordította el magát, mire az említett bár a szobámban is volt. Még fel sem eszméltem, de Damon már bezárta az ajtót, eltorlaszolta azt mindennel ami nehéz, és mozdítható, vagy nem az, mert a falhoz csavarozott asztalom is már az ajtót támasztotta. Stefan eközben a fogasom törte szét, karókat csinálva belőlük, amelyek elejét pedig valami furcsa növénnyel kent be, vagy rögzített azt oda.
     - Mi a fene folyik itt? Te az előbb rólam beszéltél úgy, mintha egy tárgy lennék? - böktem meg Damont felháborodva, aki csak vállvonogatva arrébb fordult. - Elena? - néztem az utolsó esélyemre.
     - Innen ki kell jutnunk, és nem hiszem, hogy élve sikerülni fog.
     - Hm, szép kilátások. A családom? Jackék?
     - Rendben vannak, lesznek. A családodat Stefan már elvitte valami Willékhez, Jack eltűnt, Hayli meg ott, ahol Damon hagyta. Sajnálom. De nem eshet bajuk, nem ők kellenek nekik.
     - De kiknek az istenért? Hisz ezek állatok! Farkasok! Mi az, hogy nem eshet baja? Ott hagytuk vérző nyakkal a földön. Farkasokkal. Le kell mennem érte - kezdtem elveszíteni a józanságom. Megfordultam az ajtó felé, de a látványtól egyből meggondoltam magam. - Oké. Az ajtó kilőve.
Az ablak felé indultam. Hatalmasra tártam, és a párkányra raktam a bal lábam. Elég mélynek látszott.
     - Katie ne! Ki ne ugorj! Higgy nekünk, Haylinek semmi baja nem lesz - állított meg Stefan.
     - Ja, mert ő, - böktem a báty felé - annyira védett minket eddig is. Ha kétszer nem akart kinyírni, akkor egyszer sem.
     - Micsoda? - Háborodott fel Damon. - Öcsike, ugye ezt nem hiszed el? Te meg takarodj az ablakból! - fújta meg a karója végét, mintha pisztoly lenne.
     - Na ebből elég! - Felálltam mindkét lábammal. Elvileg, ha behajlítom a lábam, akkor nem eshet nagy bajom. Legalábbis megmaradok. Lehunytam a szemem, és elengedtem az ablakkertet.
     - Hülye liba - hallottam egy szitkozódást, majd landoltam. Egész puhán. Jobban ment, mint gondoltam.
Kinyitottam a szemem.
     - Ostoba tyúk! Ha még egyszer öngyilkos merényletre készülsz, gondolkozz előtte, jó? - Nézett rám olyan pillantással, amitől most komolyan összeszorult a gyomrom.
De az, ahogy beszélt velem még jobban felhúzott.
     - Azonnal tegyél le! - Kapálóztam az ölében, de nem engedett. Pár másodperc múlva meguntam, abbahagytam, és a mellkasomon összefontam a karom. - Hülye!
     - Mássz a hátamra - mondta halkan.
     - Mi?
     - Mondom mássz a hátamra!
     - Damon én…- kezdtem volna, de ekkor megpillantottam a farkasokat, akik felénk közeledtek, így újabb felszólítás nélkül, a mellkasát taposva sietve hátraküzdöttem magam.
Úgy nézhettem ki mint egy majom, de nem érdekelt, csak hogy biztonságban legyek.
     - Hayli - suttogtam Damon fülébe, és éreztem, ahogy megremegett a meleg leheletemtől.
     - Ezt ne csináld többet, vagy nem állok jót magamért. Haylit Stefan most viszi fel. Már csak nekünk kell innen kitörnünk.
Nyeltem egyet.
     - A hülyeséged miatt, úgy mellesleg - tette hozzá, majd maga elé emelt egy növényt.
     - Nagyon jó. Mit fogunk csinálni? Lefüvezed őket? - horkantam fel, eddig bíztam Damonben, de a taktikája most hagyott némi kívánnivalót maga után.
     - Befejeznéd a csacsogást? Rohadtul nem segít.
Az állatok felé lestem, akik megfontolt lépésekkel közeledtek felénk, a szemük eszeveszetten csillogott. Az egyik elől haladt, mintha a vezér lett volna, nagyra tárta az állkapcsát, és ugrásra készült.
Majdnem láttam magam előtt az életem, de ekkor beugrott, hogy kinek a nyakában ülök is most. Egyből felébredtem.
     - Utállak! - suttogtam neki, majd behunytam a szemem.
     - Én is - mondta, aztán suhogást hallottam, sok morgást, fájdalmas vonyítást.
Felpillantottam. Damon szélsebesen száguldott, a másodperc tört része alatt változtatott helyzetet. Nem hittem volna, hogy ilyen súllyal a hátán is képes így mozogni. Más taktikája nem is volt, csak a gyorsasága, és a fű a kezében. A farkasok egymás után rontottak nekünk, kitárt pofával, de ő mindent hárított.
Ahogy onnan néztem a küzdelmet kezdett világossá válni, hogy a küzdelem egyáltalán nem kiegyenlített. A farkasok a fal felé szorítottak minket vissza, ha a falig érünk nem lesz alkalmunk kitörni. Az viszont vészesen közeledett, a vámpírnak egyre kevesebb helye maradt a szökéshez, a növény meg fogyott.
     - Damon! Ezek beszorítanak. Vigyázz!
Körbe nézett és halkan elkáromkodta magát.
Hatalmas sóhaj hagyta el a szám, amikor az ablakból közénk érkezett Stefan.
     - Én is örülök Katie - vigyorgott rám egy pillanat erejéig, aztán a kezében tartott valamit felrázta, majd spriccelve a farkasokra célzott.
Mintha nyúzták volna őket. Egyszerre vonyított fel mind, hátrébb ugorva a lé elől. Égett szőr és hús szag töltötte be a levegőt. Orrfacsaró szag volt. Be kellett fognom az orrom, ha nem akartam hányni. A szétnyílt védővonalon  utat találva ment ki velem Damon, egyenesen be a háza, föl a szobámba.
Ledobott az ágyra, majd eszeveszett sebességgel elkezdte kivenni a ruháim a szekrényemből, bele egy táskába, amit nem tudom honnan szerzett.
     - Mit művelsz? - pattantam föl, és a keze után nyúltam.
Kitépte azt és folytatta a dobálást
     - Nem tudom minek látszik, de mifelénk pakolásnak hívják.
     - Azonnal fejezd be!
     - Damon hajnalodik. Tényleg elég - szólalt meg az eddig csendes Elena.
A fiatalabbik Salvatore jelent meg az ajtóban.
     - Elmentek.
Visszarogytam az ágyra, a plafonra meredtem.
     - Most akkor megölöm - jelentette ki Damon, aztán már csak egy kezet éreztem a nyakamon. Újfent.
     - Elég! Engedd el a lányt.
     - Hagyj! - Lökte el Damon Stefan kezét, mire az félrelökte a bátyját és a falnak taszította.
     - Állj már le! - Üvöltötte az arcába.
Damon lerázta magáról az öccsét, majd fölém hajolt.
     - Komolyan nem vagy normális. Meghalhattunk volna, ha nem vagyok jó helyzetkezelő.
     - Hajaj. Valaki megint nagyot szólt - néztem az arcába, mire még közelebb hajolt, szinte súrolta az orrunk egymásét.
     - Másrészről pedig még egyszer ne suttogj bele úgy a fülembe, mert esküszöm, hogy…
     - Damon!
     - Mi van?
     - Elég.
Damon eltűnt felőlem. Pár másodpercig megértettem több millió nő rajongását. Akaratom ellenére is megborzongtam. Amit őfelsége csak egy féloldalas mosollyal nyugtázott.
     - Rosszat tesz neked az idegesség. Túl laza leszel. Komolyan Katie, hallanod kellett volna magad - nézett rám Elena mosolygó arccal, mire Stefan is vigyorogva bólogatott.
Ahhoz képest, hogy néhány másodperce még a halál markában voltunk, most már egész jól éreztük magunkat. A nap első sugarai nevetve találtak ránk.