Chapter 17

Sziasztok!
Hoztam ezt, és hát... :D Remélem tetszik majd lesz komment. :) Igyekszem most már a legjobbakat írni, mert ezzel sem vagyok 100%osan megelégedve, de igyekszem. Most már rendbe szedem magam, ígérem.:)
Hibákért ismét elnézést, Jó olvasást!

I’d say I’m sorry, but I’m not.

Egy pillanatnyi megállás nélkül felfutott a lépcsőn, kinyitotta az ajtót, bement rajta, elért a nappaliba, és letett a kanapéra. Vagy lehet, hogy volt egy pillanat, de az egy vámpír pillanat volt.

Félve körbenéztem, és felismertem a házat. Fájdalmas felismerés volt. Olyan, ahonnan tudod, hogy nincs visszaút. Tudtam, hogy már nekem sincs, nyakig benne vagyok a vámpírok kakijában.

Mindenki ott volt. Úgy értem tényleg mindenki, akiket nem hittem volna, hogy valaha együtt fogok látni, sőt hogy egyáltalán látni fogom őket. A ház pedig, nem kertelek a Cullen ház pontos másolata. Hogy mért van egy ilyen másolat itt, azt nem tudom. Tényleg, mért van?

Elfoglalták magukat, de az érkezésemre mindannyian felkapták a fejüket, legalább pár másodpercre, amíg felmértek. Talán Rosalie volt az első, aki újra a könyvébe temetkezett.

Felültem a ledobottságom állapotából, ahova Edward Nagyképű Cullen jutatott, és felnéztem, éppen az elém ugró Carlisle arcába.

Valaki hangos, dörgő nevetést hallatott.

-          Üdv itt! – mosolygott rám, és felhúzott az ágyról. – Ő itt a családom.

-          Ismerem őket, köszönöm - húztam ki a karom a fogásából.

Elmosolyodott.

-                     --         Ő pedig itt…

-                    --    Igen. Sajnos őt is ismerem – néztem Damonre lángoló tekintettel. – Remélem nem gond, hogy élek.

-                    --         Ó, semmi baj Katie. Majd bepótoljuk – vigyorgott majd belekortyolt a poharában, amiben vörösen fénylett a vér.

-                   --    Mért vagyok itt? A barátaim várnak – néztem a doktorra, belé fektettem minden reményem.

Tágra nyílt szemekkel nézett.

-          Tudja, már azt hiszem ez nálam a sokk jele. Azaz, most nem fogom fel, hogy mi zajlik körülöttem, mert már sok. Úgyhogy inkább elhiszem, és átsiklom felette. Azt hiszem mindenkinek jobb, ha most nem sokkolok. Ilyen fura csaj vagyok – vontam vállat.

-          Fura, de én díjazom – nyújtott kezet Emmett.

Ő is jó fejnek tűnt, de lassan szerintem felébredek ebből az álomból. Legalábbis ideje lenne.

-          Telihold van, Katie, ami rád nézve most nem sok jót ígér – magyarázta Caroline, aki komolyan nem tudom, hogy került a házba. Az előbb még sehol nem volt.

Megráztam a fejem, és kinéztem az ablakon.

-          Bonnie. Bonnie is itt lesz? Itt van?

-          Stefan hozza őket. Már úton vannak. Amúgy örülök - nézett rám vidáman a lány.

Oké, talán most sok ez az egész. Megint a szédülés. Megint?

-          A barátaim. Várnak.

-          Nem várnak Édes, sajnálom. Egy kicsit megbuheráltam a memóriájukat – huppant le mellém, majd a karját lazán a vállamra tette, miközben szélesen vigyorogva méregette az arcom. Nyilván élvezte, ahogy látta rajtam az idegességet.

-          Nem tehetted – ráztam le magamról, és az ablakhoz sétáltam.

Nem válaszolt, és talán jobb is volt így. Megálltam az az ablaknál, és nem mozdultam, nem csináltam semmit, csak lélegeztem, és néztem. Hallottam, ahogy mögöttem halk sutyorgás megy, de nem érdekelt. Ez az egész képtelenség. Komolyan. Elgondolkoztam, mintha máshol jártam volna. Carlisle hangja volt, ami végül „felébresztett”.

-          Megjöttek.

Koromsötét volt, a holdat épp felhők takarták, de sikerült kivennem egy világítás nélkül közeledő kocsit. Értetlenül álltam ott.

-          Nem akarjuk, hogy saját magunk vezessük ide a kutyákat. Nem akarunk ma este zűrt. Inkább csak osonunk, hogy csend legyen – magyarázta Emmett, aki most mellettem állt.

Éreztem, hogy az ő teste is feszes az idegességtől. Ha ő fél, akkor én mit szóljak? Valahogy kevésbé félelmetesnek tűnnek a farkasok, akik itt sincsenek, mint az, hogy egy szobában vagyok minimum egy tucat vámpírral. Elmosolyodtam. Teljesen abszurd ez a helyzet. Ahogy kinyílt a bejárati ajtó, visszasétáltam a kanapéhoz és lerogytam. Azt hiszem elfáradtam. Elena jött be elsőként, szemét idegesen végigfuttatta a jelenlévőkön, majd rajtam állapodott meg, és szánakozva elmosolyodott.

Jó érzés volt látni őt. Egy biztos, és jó pontot a sötétben, ahova kerültem, ahonnan nincs

menekvésem. Hozzám sétál, leült mellém, és átölelt egy pillanatra. Ez hiányzott. Az emberi érzelmek. Magamat is meglepve visszaöleltem, és olyan szorosan, ahogy csak tudtam. Egy pillanatra még a lélegzete is elállt, de nem ellenkezett, tartott, amíg el nem engedtem.

Könnyebbnek éreztem magam. És haza akartam menni.

Körbe néztem. Mindenki minket nézett.

-          Mi van?

Mintha csak valami varázsszó lett volna a tekintetek egyszerre vándoroltak máshova, csak Damon jég kék szeme fürkészett percekkel ez után is.

-          Mindenki tudja mért vagyunk itt – kezdte Carlisle, mire megköszörültem a torkom. – Oké, szóval Katien kívül mindenki tudja. Telihold van, azaz a farkasok ma várhatóan támadásba lendülnek, hogy megszerezzék a követ, és a lányt.

-          Khm, bocsi, a világért sem zavarnék meg semmit, de miről van szó?

-          Edward? – nézett Carlisle a fiára.

-          Semmi- rázta meg a fejét. – Fura. Szóval vannak pillanatok, amikor valami villanásszerű gondolatokat hallok, de egyébként csend. Nem hallok semmit. Akárcsak, mint Bella.

-          Bonnie? – nézett Stefan a lányra.

Mókás volt ez így. Ahogy megjátsszák a nagy drámát, mintha pontosan a filmbe, vagy sorozatba csöppentem volna, pedig szinte biztos, hogy a való életben az ilyen nem így zajlik. A másik része pedig az, hogy rólam van szó, de hogy mit akarnak, azt mért nem nyögik ki?

Még Bonnie előtt megszólaltam:

-          Segíthetek?

-          Csöndben maradsz? – vetette oda foghegyről Damon.

Gúnyos fintorral nyugtáztam beszólását.

-          Beszélni akart veled. Téged kereset – szúrta közbe Caroline, mire hálásan néztem rá. Ez az. Ezt akarom. Hogy valaki rám is figyeljen, és ne csak rólam szóljon az egész úgy, hogy nem is értem.

-          Volt egy álmom, azt hiszem. Nagyon rossz érzésem támad, ha rá gondolok, mindamellett, hogy közben vagy egy olyan érzésem, hogy fontos dolog volt.  Valami, ami számít. Képtelen vagyok visszaemlékezni, akár egyetlen percére is.

-          Jackkel voltál – mondta Damon, miközben felállt. – Amikor az álmod volt Jack fiúval mentél, hm… mentél. Sátoroztatok a tisztáson, nagyon kitett magáért. Elaludtál, én meg megtaláltalak, újra – mesélte nyugodtan, körbe sétálva.

-          Te szemét – ugrottam fel, a szemem villámokat szórt. Akár most meg tudnám ölni.

Damon felnevetett, és folytatta a járkálást a szobában.

-          Meséljem tovább, vagy Bonniet választod?

Gondolkodnom sem kellett.

-          Ha nem vagy a közelemben, nekem az északi sark is tökéletes.

A boszorkány arrébb lökte Damont, és leült elém törökülésben. Megfogta a kezem, megkért, hogy hunyjam le a szemem, és lazítsak. Halkan elkezdett pár sort mormolni, amik számomra érthetetlen szavakból álltak.

„Die hospites iam reliquiae ex omnibus retro converti somnium verum etiam ad imaginem munda.”*

Lámpásokkal kivilágított sátor. Jack csókja.

Damon a nyakamat szorítja. Nem kapok levegőt. Stefan segít. Nem. Késő.

Sivatag. Forró. Fehér. Csillag a tenyeremben. Whiskey. Apa a farkasok miatt halt meg. Én vagyok a kulcs. Meghalok. Azt mondta meghalok. Az egyik pusztul. Tim. Fájdalom. Gyomorsav a torkomban. Vért hánytam. Edward az ágyamnál. Damon az ágyamnál. Ez sok.

Mikor felnéztem mindenki maga elé nézett, mintha gondolkodnának. Még Damon is. Vicces.

Bonniera néztem, aki meg engem vizsgált, majd megszólalt.

-          Mindent láttak, és hallottak. Hogy látták az az én érdemem, hogy hallották az a tied. Damon ezért még szerintem kap – bökött a fejével Stefan és Emmett felé, akik egymás mellett álltak, és gyilkos pillantással méregették Damont, akit láthatóan a legcsekélyebb mértékig sem érdekelt.

-          A húgod, akkor nem a testvéred – nézett rám.

-          Nem.

Kintről felharsant a farkasüvöltés. Közelebbről, mint hittem. És sokan voltak. Rettentő sokan.

Ez volt az a hang, ami mozgásba hozta a rugót. Egyszerre álltak fel mind. Japer, akit csak most pillantottam meg felém biccentett, majd az ablakhoz állt, és kinézett. A fiúk karókat hoztak elő, melyek végére azt a füvet rakták, ami Damonnek már a múltkor is olyan jól bevált. A lányok vizes edényekbe tömködték azt, majd spriccelő kancsókba rakták. Csak forogtam körbe, és néztem a munkát, amit láthatóan már jó előre elterveztek, mindenki tudta a dolgát, és tette azt. Alice három lángszórót hozott fel, és benzines kannákat, amelyeket az ablak alá helyezett. Bonnie láncokat szedett elő, krémmel bekenve őket.

-          A múltkor nem volt ekkora a készülődés – dadogtam idegesen. Megrémített, hogy ennyire felkészülnek.

-          A múltkor – mondta Damon, miközben lehúzta magáról a pólóját – nem voltak ennyin, és nem volt összeszedett a támadásuk. Most viszont minimum ötvenen vannak.

-          Hetvennyolcan – szólt hátra Jasper az ablakból. Szóval ő volt az őr.

Damon felsőteste foglalta le a szemeim. Mikor megláttam elámultam. Azt hittem minden, amit a tévében láttunk csak szemfényvesztés, de ez a látvány még azt is felülmúlta. Kockásra kidolgozott hasizma a hatása alá vont. Nem tudtam le venni róla a szemem. Másodpercek, percek, talán, de nem hiszem, órák teltek el, mire feljebb emeltem a tekintetem, és találkozott az övével. Pimasz vigyor terült el az arcán, mire elkaptam a tekintetem, és az ablak felé néztem Jasperre, aki engem bámult. Körbe néztem, és mindenki engem és Damont bámulta.

Na jó, lehet, hogy percek teltek el…

Damon egy pillanat alatt elém lépett, és az arcomhoz hajolt.

-          Nyugodtan nézd, Katie. Tudom, hogy vágysz rá. Most nem érek rá, de később… - lehelte szinte a számba.

Befejezésül az ajkát végighúzta a halántékomtól lefelé az arcomig, majd fájdalmas lassúsággal elhúzódott, és kint is volt az ajtón.

-          Ajaj, nem sok jót sejtek – morogta halkan Jasper, majd visszafordult az ablakhoz.

 Ez mi volt?

Fordítás: * „Derüljön most ki minden, emlékek térjetek vissza, legyen az álom újra valós, hogy tisztuljon a kép.”