Chapter 30

Sziasztok!


Holnapra ígértem, de  úgy döntöttem, hogy már ma felrakom. Aki nem olvasta az előzőt, mert ez hamar raktam, az tegye meg!:D
Ez egy kerek harmincas! Ezt is megértük!:) Most nem örömködöm nagyon, majd az ötvennél.:)
Boldog Húsvéti Ünnepeket mindenkinek, és akkor most keddig ezt a fejezetet olvashatjátok, tetszikelhetjétek, és kommentelhetitek, és mindet nagyon köszönöm, valamint köszönöm a 22 rendszeres olvasónak, hogy olvas,aki ír, annak azért mert időt szakít rá, és nagyon köszönöm még egyszer!
A hibákért elnézést most is!
Csók 


U.i.: Sok locsolót nem kívánok,  mert én kivagyok tőlük.:D

„I’m sure she’ll thank you for this when her toes turn black and drop off.”

Suttogás, igen kifejezetten suttogást hallottam, mikor tudatomhoz tértem. Számomra ismeretlen hangok voltak, és már ekkor éreztem, hogy semmi nem jó. Aztán, ahogy egyre jobban magamhoz tértem, a suttogások kiabálásokká fokozódtak, és egy hangot felismertem, de nem mertem remélni, hogy a „jobbik” van velem. A két csuklómon, és a bokámon éles fájdalmat éreztem, egyszer próbáltam megmozdítani, aztán végleg feladtam, és ellazultam, visszahanyatlottam a sima ágyra. Nem volt a fejem alatt párna, nem volt takaró, csak a csupasz ágy.

Félve, lassan nyitottam ki a szemem, bántó fényre, és gonosz arcokra számítottam, de a beszéd elhalt, fény pedig nem volt a szobában, épp csak annyi, hogy elmosódott alakokat lássak, és magamon végig tudjak nézni. Nem kellett volna, elborzasztott a látvány.

A bokám ki volt kötözve az ágy két végéhez, és a csuklóm úgy szintén, valószínűleg verbénás kötél volt, mert a fájdalom most már kezdett elviselhetetlenné válni. A ruhám szakadt volt, és sárosan csatakosan tapadt rá a testemre. Fáztam.

Körbe néztem, hogy vajon felismerek – e akár egyetlenegy pontot is szobában, ami ismerősen megnyugtat, de semmi. A fejem ismét visszadöntöttem, és átfuttattam magamban a múlt este, vagy talán már régebbi este emlékeit.

Ezek szerint a terv nem sikerült, és engem elvonszoltak a farkasok. Az a szempár Stefan arcán, még mindig ott kísértett az agyam egyik eldugott zugában, és nem tudtam nem gondolni rá. Remélem Damon, és Bonnie jól vannak. Senkinek nem eshetett baja miattam. Ugye, nem?

Valamilyen bűz megcsapta az orromat, mire elfintorodtam, és elfordultam. Lent a földön megláttam valamit, talán egy zsák volt, de nem tudtam sem jobban megnézni, és kikötözött kezem lévén kinyitni sem, vagy akár megfogni.

Mit akar tőlem Katherine? Hisz az ő léte is tőlem függ, hát mért állt össze a farkasokkal? Csak veszíthet. Ennek így nincs semmi értelme.

És a farkas hogy volt képes felvenni Stefan alakját? Valami nagyon nem jó itt.

A szag már kezdett nagyon erősen kiáramlani a zsákból, így kinyitottam a szám, és azon keresztül vettem a levegőt.

Ekkor beugrott. Boszorkányok. Ők nem tartoznak sehova, az ő létük nem forog kockán, sőt, ők bocsátották az két fajra azt az átkot.

Á, meg fogok őrülni, ha ez a szag nem szűnik meg.

Hirtelen a sötétség eltűnt, és fény szűrődött be. Valaki résnyire nyitotta az ajtót, de nem nyitott be, beszélgetett. Női csiripelő, negédes hang volt a válaszoló, amit jóval távolabbról hallottam.

Valami kőről beszéltek.

-          Jól van, akkor kihozom – mondta a férfi, majd benyitott.

A hirtelen fénytől összerezzentem, és behunytam a szemem, majd lassan nyitottam ki, folyamatosan tisztábban látva.

-          Jó reggelt, édes! Felébredtél? Többet kellett volna adnom – mosolygott, miközben felém lépdelt. Ezek szerint ő „verbénázott meg”, és ő viselte Stefan arcát.

-          Büdös van – mondtam, és megpróbáltam felülni a kezemet hátrafeszítő kötelek ellenére is.

-          Tudom, sajnálom – nem mintha bánta volna, - biztos a hullák miatt van.

Oldalra lépett egyet, és felkapcsolta a villanyt. Ó, bár ne tette volna. Felsikoltottam, amikor megláttam a több tucat megcsonkított holtestet magam mellett. Mindkét oldalról voltak, körülvették az oltárként középen álló ágyamat. Az ijedtség miatt elfelejtettem a számon venni a levegőt, aminek következtében öklendezve fordultam oldalra. Ránéztem a húszas éveiben járhatott, szőkésbarna hajjal megáldott, fiatal nőre, aki eltorzult arccal, holtan meredt rám. Leszorítottam a szemhéjam, és mély lélegzeteket véve a számon keresztül, visszafordultam a férfi felé.

-          Katie – mondtam szinte suttogva.

-          Tudom – mondta nyugodt hangon, szinte láttam, ahogy mosoly terül szét az arcán. – Russel.

-          Nem mondom, hogy örvendek – suttogtam még mindig, de lassan visszanyertem az uralmat a testem felett, és újra felpillantottam. Tényleg mosolygott.

-          Nyugi Katie, már viszlek is ki, de hidd el, azt fogod kívánni majd, hogy bárcsak itt maradhattál volna még, vagy akár fel sem ébredtél volna.

Mögém került, megfogta az ágyam hátulját, és kitolt a szobából, én pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy magam mögött hagytam a hullákat.

A kinti szoba, ahova tolt, egy elhagyatott ház egyik része lehetett, és bár szép volt, látszott, hogy évek óta nem lakja senki. Hirtelen emberek vette körül, és én egyre frusztráltabban éreztem magam. Sosem voltam még ilyen kiszolgáltatott állapotban. Borzalmas érzés, amikor le vagy kötve, nem tudod megvédeni magad, emberek vesznek körül, és te kiszolgáltatva várod, hogy csináljanak valamit, mivel mást úgysem tudsz tenni.

Megremegtem a félelemtől, és megszeppenve, behúzott nyakkal feküdtem, miközben ő még mindig tolt, egészen a szoba közepéig. Aztán megállt, és várt. Én is vártam. Fáztam, és sírni támadt kedvem, de az csak a gyengeség jelen lett volna. Engem nem fognak most sírni látni. Egy Lonsey nem sír.

És megláttam azt, akitől talán a legjobban féltem, és a legnagyobb kérdőjel volt jelen helyzetemben.

Kat széles vigyorral az arcán sétált az ágyam bal oldalára, és rám nézett. Tekintetével először végigmérte az öltözékem, az állapotom, majd a szemembe nézett, és én végig álltam a tekintetét.

-          Szia Katie! Rég találkoztunk, nem igaz? Nyilván érdekel mikor volt a bál, és azt hiszem a sejtéseid jók, tegnap este, most délután négy óra van, hamar felébredtél. Sok kérdésed lehet, de azokkal még ráérünk. Először nekem vannak kérdéseim – mondta, majd végigsimított az arcomon. Elkaptam a fejem, de szinte már abban a pillanatban megragadta, és visszafordította maga felé. Szemében fellobbant a harag szikrája, de hamar eltűnt belőle, szinte még azelőtt, hogy értelmezhettem volna. – Most te vagy Damon új ribanca? Mindig volt ízlése az ilyesmihez, de hogy te lesüllyedtél erre a szintre, az durva, nem?

-          Nem vagyok senki ribanca. Azt hiszem, ha volt neki, akkor azt mind miattad volt – köptem a szavakat, mire egy pofon csattant az arcomon.

Elvörösödött, gyűlölettől izzó tekintettel néztem rá, szemem elfutotta a könny, de mindez csak a sértettség, és a harag könnye volt.

-          Katherine mért segítesz nekik? Mit akarsz? Mért nem vagy velünk? Damonnel?

-          Hagyd már Damont! – csattant fel, szemében mérhetetlen indulattal, és gyűlölettel.

-          Nem értelek Kat, komolyan nem.

Hirtelen elfordult tőlem, és odaszólt a többieknek.

-          Csináljátok! – mondta, majd újra rám nézett. – Tudod, ok nem tudnak mindent, és azt, amit nem tudnak, tőled akarják hallani, az én ösztönzésemre. Én megyek, van még egy kis dolgom. Jó szórakozást – mosolygott, csókot küldött, majd eltűnt az ajtóban.

Ebben a pillanatban hatalmasodott el rajtam a pánik. Nem akarom, hogy itt hagyjon.  Lassan megindultak felém, egyik, kezében egy korbáccsal, a másik, egy csokor fűvel, verbénával, a harmadik pedig farkas ölő füvet tartott a karjában. Mindegyikük arcán az a kaján vigyor ült, amelytől összeszorult a szívem, remegni kezdtem, a gyomrom pedig egyszerűen eltűnt.

-          Mit akartok? – kérdeztem rekedten.

-          Válaszokat- morogta Russel, és közelebb lépet.

-          Anélkül is válaszolok – böktem a verbéna felé.

-          De így mi jobban élvezzük – vigyorgott. Eddigre mindannyian körém érték, és a fegyvereiket villogtatták.

Megpróbáltam kihúzni a lábam a kötél szorításából, de csak kicsordult tőle a könnyem, és a vérem, amitől még jobban csillogott a szemük. Sírni tudtam volna a fájdalomtól, és akkor még nem tudtam, hogy a java csak most következik.

-          Ki véd téged?

-          Hisz tudod – vonyítottam, mire végighúzta a verbénát a már úgyis véres, és sebes arcomon. Felüvöltöttem, mire felkacagott, és elhúzta a növényt.

-          Ki véd téged?

-          Damon – lihegtem. – Damon Salvatore, és a testvére. Az egész csapat, és a Cullen klán.

Helyes választ adtam, ezúttal elmaradt a füves kezelés, de így is égett mindenem, a lábam már nem is éreztem,  a kín elöntötte a testem minden zugát, tiszta, kellemes kép nem is lebegett a szemem előtt, csak a fájdalom, és a halál.

-          Mért védenek?

-          Az istenért is, hát mért védenének? Mit gondolsz, mért vagyok itt? – üvöltöttem az arcába, mire fölém hajolt, és lespriccelt vízzel, ami a növények közös keverékét tartalmazta. A bőröm felhólyagosodott, égett hús szag terjengett a levegőben, és az üvöltésem senki nem hallotta.

Lassan már arra sem volt erőm, hogy segítségért kiáltsak, vagy a fájdalomtól felordítsak. Csak pihegtem, és lassan, szaggatottan vettem levegőt. Minden egyes támadáskor összeszorítottam a fogam, és egy hangot sem hallatva tűrtem a fájdalmat, amíg már az olyan mértékű lett, hogy beszippantott a kellemes tudatlanság, és érzéketlenség, az ájult állapot.

Nem tudom mennyi kínzás kell az ilyesfajta ájuláshoz, de az biztos, hogy bőven besötétedett, amikor végre elvesztettem az eszméletem.

Álmomban lebegtem fájdalom, boldogság, érzékenység, tudat nélkül, mint egy pihe, amit a szellő arra sodor, amerre csak kedve tartja. Élveztem az álmom, ennél jobbat nem is kívánhattam volna. Csak lebegtem, és voltam. Pont azt az érzést adta át, amire már napok óta vágytam.

Simogató szavakra ébredtem fel. Lassan néztem fel, és Katherine-t láttam meg, ahogy az arcom babusgatva mosolyog.

-          Meg akarok halni – motyogtam, és elkaptam a kezét.

-          Most még nem Katie, most még nem – mondta, és kiszabadította a karját.

Egy pillanatra fel sem fogtam a szavait, csak csodálkoztam, hogy egyáltalán fel tudtam emelni a kezem. Tele volt sebbel, amik bekötözetlenül tátongtak a karomon. Az egész testem ilyen hólyagos sebek borították, de a vér eltűnt. Azt lemosták. Furcsa.

Katherine felállt, és elment mellőlem. Leült egy zöld fotelbe, amit még csak most vettem észre, majd kezébe vett egy könyvet. Az én könyvem. A naplót, amit Damonék házában találtam.

-          Olvasgassuk kicsit, jó? Te most kipihenheted magad, rád fér, a sebeid nagyon csúnyák. És azt hiszem, hogy nem olvastad még ki, ezt, a számodra kötelező olvasmányt. Szóval, kezdhetjük, oké?

És elkezdte. Órákon keresztül olvasott, abba sem hagyva, csak néha pillantott fel, hogy megnézze az arcom. El sem hittem, amit hallok. Nem akartam elhinni. Ez nem lehet.