Chapter 25

Sziasztok! Meghoztam ezt a különleges részt, mert, mert, mert Nagyszerűek voltatok, és meg lett a hét kommentár, sőt, még egy ráadás is érkezett, így nagy köszöntet szeretnék mondani a nyolc kommentelőnek, a tetszik gombot lenyomóknak, és mindenkinek aki olvas engem!:)
Köszönöm!
És mivel összejött minden, megszavaztátok, hogy Damon szegszög legyen a különlegesség. Nos, sosem írtam még férfi szemszögből, így nézzétek el nekem, ha nem olyan, mint amit vártatok, én megpróbáltam.:D
Remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket. Többet nem is igazán fűznék hozzá, így csak jó olvasást kívánok!:)
U.i.: Sorry, az elütésekért!:)
Puszi

„You said I could have any part of you I wanted. I want this part. I want every part.”

/Damon szemszög/

Nem semmi volt a reggeli előadása, de még egy ilyen húzás és komolyan itt az idő, hogy bebizonyítsam, nem ő irányít. Sosem láttam még ilyen nőt. Teljesen mindegy neki, hogy vérfarkas vagy, vagy ember, esetleg vámpír, ugyanúgy kezel, mintha csak egy lennél, és semmilyen kihatással nem lennél az életére. Ráadásul a leglehetetlenebb pillanatokban tör rá a pánik roham, amivel vagy megnevetett, vagy az őrületbe kerget.  Az más kérdés, hogy van rá oka, de kérdések tucatját teszi fel az elmúlt eseményekről. Azt a hülye könyvet is megtalálta, komolyan ez a csaj, nem bír egy helyben ülni, és megvárni, hogy meghal, vagy átváltozik. Rég el lett cseszve ez a világ.

Stefan meg minek küldi el, hogy velem legyen, ha öt percenként felhív meg van-e még Katie. Egy ilyen lányt nehéz lenne elveszíteni, ráadásul halálos is. 

Viszont a reggeli ötletét díjaztam, ugyanis habár gyakran látogatok el Los Angelesbe, nem igazán van időm kikapcsolódni, ha mégis akad pár szabad percem, akkor meg a rajongók követik minden lépésem. Ennek elkerülése végett, még az indulás előtt a felismerhetetlenségig beöltöztem. Begyűjtöttem egy hatalmas napszemüveget, és egy kapucnis fölsőt.  Igen, ez a nagy beöltözésem, másképp nem megy. Nem vagyok a nagy Jack Sparrow, hogy bajuszt, és szakállt aggassak magamra. Gondoltam persze Katiere is, neki is előkotortam egy napszemüveget.

Autót béreltem, nem kellett a limuzin, azzal csak feltűnés van, és bár senki nem gondolná rólam, elegem van a feltűnésből. Azt akarom, hogy átlagos legyek, de nem annyira, mint amennyire Katie átnéz rajtam, vagy amennyit érek a szemében. Nem értem mért idegesít ennyire, hogy nem vesz „ember” számba. Talán azért, mert habár ő kiakaszt, én egy kiadósabb vérszívással nem lephetem meg, mert azzal végleg elvágom a fajom fennmaradásának lehetőségét.

Az lenne a legjobb, ha belelátnék a fejébe, mint az a csillogó paradicsommadár Edward. Hogy haljon ki a fajtája.

Én vezettem, épp a sztrádán hajtottunk, amikor már nem bírta tovább és megtörte az édes csendet.

Felsóhajtottam.

-          Mért lettél színész? Úgy értem mért jöttél erre a pályára?

-          Nézz rám! – fordultam felé a jól begyakorolt sármos mosolyommal.

Ezzel a mosollyal veszem le a nők millióit a lábukról, persze ez alól is van egy kivétel. Na ki?

Katie elfintorodott, majd az ablak felé fordult, és mély levegőt vett.

-          Most komolyan, meddig akarod játszani a sármőrt? Nem esett még le, hogy leszarom? – nézett rám nagy szemekkel.

Még sosem mondtam neki, de kibaszottul hangulatember vagyok. Levittem a kocsit az út szélére, kiugrottam az ajtón, feltéptem Katie oldalán és kikaptam őt az autóból. Mindez két pillanatot vett igénybe, szegénynek levegőt venni sem volt ideje, de a legkevésbé sem érdekelt, hogy mi van vele.

Belegondoltam, hogy egyetlen mozdulatomba telne, hogy elroppantsam a nyakát, persze még előbb gondoskodnom kell a gyűrűről az ujján. Aztán megint eszembe jutott, hogy mért is vagyunk mi itt, úgyhogy ezt elvettem, és visszatértem a revans vágyamhoz.

Egy kezemet a nyakára tettem, és úgy nyomtam a kocsi oldalának. Láttam egy kis riadtságot a szemében, de vagy megpróbálta leplezni, vagy tudta, hogy úgysem bántom halálosan. Bárcsak tévedne…

-          Szóval hidegen hagylak? Akkor mégis mért csókoltál vissza, és mért húztál magadhoz közelebb a fürdőben? – néztem mélyen a szemébe.

Egy laza mozdulattal megvonta a vállát, és a kezemet nézte. Nem érdekelt, nem vettem le róla.

-          Mi lenne, ha buzi volnék? Az jobb lenne, vagy mi?

Megköszörülte a torkát, és rám emelte a szemét. Mosoly bujkált a szája szegletében, de megpróbálta elfojtani.

-          Nem értem a feltételes módot – nyögte, és egy százasom van rá, hogy ha nem szorítottam volna a torkát, már rég nevetve fetrengene a földön. Nagyon meg van elégedve magával.

Elengedtem a nyakát, és elmosolyodtam. Hátrébb léptem egyet, és kivillantottam a szemfogaim.

Egy pillanat alatt lefagyott a mosoly az arcáról, és a valódi riadalom vette át a helyét.

-          Ne – suttogta. – Ne, Damon, komolyan.

Továbbra is csak néztem és mosolyogtam. Nem akartam most bántani, de tudnia kell, hogy ez csapatjáték.

Kinyitotta a kocsi ajtót, és beült az ülésre. Odamentem az ajtaja mellé, behajoltam, és megvártam mire rám néz.

-          Jó kislány.

Ez után a kis erőfitogtatás után valahogy csöndesebb volt az utunk, és nyugodtan tudtam vezetni. Végül elértük azt a helyet, ahova terveztem a kis kirándulásunk centrumát.

-          Na, innen indulunk.

-          Innen?  - nyitotta ki az ajtót, és körbe nézett. – Gyönyörű.

-          Mi? A rengeteg ember, és hogy a turisták közkedvelt desztinációjában kell sétálnod egy vámpírral, aki minden percben a halálod kívánja.

Vállat vont, és elindult a hírességek sétányán. Végig sétáltunk a Vine Streeten, majd a West Sunset Boulevard következett. Nem fűztem túl sok reményt a kellemes sétálgatáshoz, meg volt győződve róla, hogy nyafogni fog, hallgathatom majd a siralmait, vagy újra a fejemhez vágja, hogy meleg vagyok, de kellemesen csalódtam a kiscsajban.

Igazából minden érdekelte a filmekkel, a híres emberekkel kapcsolatban, és rengeteg kérdése volt a városról magáról is. A séta alatt szinte el is felejtettem, hogy vámpír vagyok, és hogy az életem múlik a lányon.

-          Tudod, régen színésznő akartam lenni.

-          És? Mi tartott vissza? A reggeli attrakciódból ítélve sima ügy lenne.

-          Á, - legyintett – semmi tehetségem a színészkedéshez. Az csak úgy ösztönből jött. És te? Nem válaszoltál a kocsiban.

-          Szerintem azoknak való a színészkedés, akik örök gyerekek. A kamera előtt lenni, mintha a játszótéren lennél. Fantasztikus érzés mikor más bőrébe bújsz.

Rám nézett, és mintha tiszteletet láttam volna a szemében megcsillanni, de egy pillanat, és ott sem volt.

-          De te nem is játszol más szerepet. Te vagy Damon Salvatore.

-          Más filmemet nem láttad?

-          De. Egyet. A mezsgyét. Jó szar volt.

-          Kösz a bókot – húztam el a szám.

Étteremben ebédeltünk, Katie vonakodva akarta elhinni, hogy nem egy lányt szerzek magamnak két órára. Ezután volt még egy hely, ahova el akartam vinni. Nem is tudom, hogy mért, talán mert már napok óta nem ettem, és kezdek leépülni, és visszatérni a nyálas, aranyos kis Damonhöz, aki négyszáz éve voltam.

Undorító.

Ma este mindenképp kell tennem valamit.

Újra a kocsiba ültünk, és megmondtam Katienek, hogy nyugodtan helyezkedjen el, mert ez hosszabb túra lesz. Oldalra fordította a fejét, és elpilledve nézett ki az ablakon. Az utat figyeltem nem beszéltünk, de pár perc múlva mikor rápillantottam már csukott szemmel szuszogott.

Elmosolyodtam, és dúdolva vezettem tovább.

Mi a fene ez? A francért dúdolgatok itt, mint valami idióta?

Undorító.

Elgondolkoztam, hogy mikorra is kell visszaérni, hogy még időben legyünk, ugyanis Katie még nem sejti min fog keresztülmenni a mai este folyamán. Kisebb meglepetésekkel készültem neki. Erre a gonosz gondolatra megint elvigyorodtam, majd megpillantottam a partszakaszt jelző táblát, úgyhogy lelassítottam, lehúzódtam, és leállítottam az autót.

Éppen ekkor nyitotta ki a szemét Csipkerózsika.

-          Hol vagyunk?

-          Megérkeztünk.

-          Szép neve van - ásította, majd felült.

-          Komolyan Damon, hol vagyunk?

Ravasz mosolyt villantottam rá, majd kiszálltam. Rögtön az ő ajtaja is kinyílt, és mellém sétált az autó lejéhez, és együtt csodáltuk a kilátást.

-          Megbízol bennem?

Tágra nyílt szemekkel nézett rám. Megértem.

-          Emlékszel az első farkasos éjszakára?

Bólintott, majd hozzátette.

-          Amikor lefüvezted őket.

-          Igen, amikor azt tettem. Ugyanezt kérdeztem, igaz?

-          De akkor a halál markában voltunk – mondta majd elgondolkodott, és a távolba révedt. Szinte láttam, ahogy leperegnek az események a szeme előtt, ahogy újra elemzi a helyzetet.

Újra bólintott, mire intettem, hogy ugorjon fel a hátamra.

Amint fent volt, sebességre kapcsoltam, és elszaladtam.

Éreztem, ahogy elakadt a lélegzete, mire csak dobtam egyet rajta, és magamban somolyogva futottam tovább. Cserébe az út hátralévő részében olyan erővel szorította nyakam, ami már kellemetlen volt. Azt nem mondhatom, hogy fájt, de éreztem.

Mikor megérkeztünk egy egyszerű mozdulattal ledobtam a hátamról, és előre sétáltam.

Hallottam a tompa puffanást, majd a halk szitkozódást, de rá sem hederítettem. Csak fel tud állni.

-          Kösz Damon, olyan lovagias vagy – állt fel a kezét törölgetne, majd felszisszent, és a háta mögé rejtette a kezét.

Egy pillanat alatt megfordultam és előtte termettem. Azt hitte nem érzem meg? Naiv kislány.

-          Add ide a kezed! – parancsoltam rá, és kinyújtottam a tenyerem felé.

Rám nézett, és lesütötte a szemét. Egyre erősebben vérzett, de ő továbbra is csak fogta maga mögött a kezét. Meguntam a várakozást, és előrekaptam a vérző kezet.

-          Mért nem adtad oda? – néztem rá, miközben a sebet vizsgáltam.

Megvonta a vállát, majd halkan megszólalt.

-          Nem túl egészséges vérezni egy vámpír közelében.

-          Bolond vagy. Úgy nézek most ki, mint aki kiszívja a véred?

Csöndben megrázta a fejét, mire én a számhoz emeltem a kezét, ahol a seb tátongott.

-          Mit csinálsz? – húzta vissza a kezét, de megérezte, hogy semmi esélye, hogy kitépje a markomból, így csak húzott rajta egyet.

-          Ki kell tisztítani, mert koszos, és nagyon vérzik. A nyálamban véralvadásgátló van, ráadásul az fertőtlenít is – magyaráztam, miközben az arcát vizsgáltam, vajon elhiszi-e most az igazat, vagy akadékoskodni fog, de jelen esetben okosan döntött, és végül engedte, hogy a számhoz emeljem.

Sosem ízleltem még ilyen pikánsan ízletes vért. Érződött benne a gyümölcs, amit elfogyasztott, a cukor fantasztikus íz hatást adott neki. Egy pillanatig láttam magam előtt, ahogy engedek a csábításnak, és szívom a vérét addig, amíg már nem érzem a frissességét, addig, amíg már nem marad benne egy csepp sem. De nem tehettem, és a halál iránti félelmem már a tudatalattimat is irányította, úgyhogy elszakítottam a kezét az ajkamtól, és a szemébe néztem.

Csukott szemét lassan nyitotta ki, és azt, amit vártam nem láttam. Nem volt benne félelem. Mély volt a tekintete.

Utáltam ezeket a szemeket.

-          Utálom a szemeidet – mondta, és kitépte a kezét a szorításomból.

Csak álltam, hirtelen fel sem fogtam, majd megmozdultam, és visszahúztam a kezem.

-          Mért? – kérdeztem flegmán, miközben elindultam előre. Katie hamar utolért, némán lépkedett mellettem.

-          Mert olyan mintha átlátnál rajtam. Mintha a lelkemig látnál, és olyan… - szakította félbe a mondatát. Kérdőn néztem rá, mire csak megrázta a fejét. Felmordultam.

-          Az istenért Katie, ha elkezdted, fejezd is be.

-          De akkor még nagyobb lesz az egód, már ha ez lehetséges- sóhajtotta. – Olyan gyönyörű kék. Sosem láttam még ilyen szempárt, ezt utálom benned a legjobban. Mindenem odaadnám, ha ilyen szemeim lehetnének.

Szó nélkül hagytam a vallomását, és tovább mentem, majd megálltam a tó partján, ahova tartottunk.

-          Ez gyönyörű – hűlt el Katie.

Tényleg az volt, pedig én nem vagyok valami nagy természetimádó. Egy kis tó volt a nagy Los Angeles közepén, de mintha több kilométerre lett volna. Ember nem nyúlt hozzá, természetes volt és szép. Állatok is voltak a környéken, ami itt nem jellemző, pedig Stefan biztos értékelte volna, élén a Cullen familyvel.  Leültem a tópartra, és csöndben bámultam magam elé. Elvesztettem az időérzékem, miközben gondolatok ezrei haladtak át az agyamon, ezért rohanva keltem fel, amikor megpillantottam az órán, hogy már öt óra van.

-          Katie, mennünk kell!

Elindultam a kocsi felé, beültem Katie pedig rögtön utána be is ült mellém.

Gyorsan vezettem, de nem érdekelt, a lényeg az volt, hogy visszaérjünk még időben. Remélem, hamar elkészül majd.

Ahogy megérkeztünk felmentem a szobába, és máris hívtam a portát, hogy hozzák a ruhákat.

-          Milyen ruhákat? – állt meg előttem Katie.

-          Bálba megyünk - feleltem, miközben elkezdtem kigombolni az ingem. – Emlékszel? Mondtam.

Pompás. Ahogy kimondtam a szavakat láttam rajta, hogy ez megint a pánikos esetek egyike lesz. A szeme elkerekedett, és minden szín kiment az arcából.

-          De…de én nem állok erre készen.

-          Nem miattad megyünk, elhiheted.

-          De.

-          Nincs de – zártam le a vitát, mire felhúzta az orrát, és elvonult az egyik szobába.

Pá percre rá megérkeztek a ruháink. Ha tudná, még mi vár rá…