Chapter 31

Sziasztok!

Véget ért a szép kis szünet, holnap már mehetek suliba, és valahogy nagyon nem fűlik rá a fogam.  Nem baj, épp ezért gondoltam, hogy ma hozok egy új fejezetet.
Remélem tetszik majd nektek, érthető lesz, és ami mégsem, azt ki fogom fejteni a következőkben, és azt is őszintén remélem, hogyha volt kérdésetek a boszorkányokkal, és a többivel kapcsolatban, akkor most választ kaptok rá.:)
Szóval most ennyi, jó olvasgatást, és a hibákért, mint mindig, most is elnézést kérek!:)
Csók, ti kis csokizabálók!


U.i.: Egy jó tanács: Ne egyetek sok csokit lefekvés előtt, mert borzalmas álmaitok lesznek. Komolyan. Én soha többet. :D

„It’s awful. No privacy, no secrets. Everything you’re ashamed of, laid out for everyone to see.”

Egyre több a kérdésem, és egyre kevesebb időm van, hogy választ kapjak rájuk. Katherinet figyeltem, ahogy fel sem nézve a naplóból felolvassa a sorokat. Egy idő után elméláztam, sok volt a hasztalan szöveg a viszonzatlan szerelemről, és hogy Mary még mindig nem tudja, mi folyik körülötte.

 Még mindig nem tudja, pedig én már sejtem.

A Petrova lány megunta az olvasást, egy halk sóhaj kíséretében oldalra dobta a könyvet, felállt, és az ablakhoz sétált. Hosszú percekig nézte a távolt, mintha látna valakit, pedig a sötétség már rég leszállt, csak a fák alakját, és a csillagokat lehetett látni, ő mégis úgy bámult, mintha jelenetek játszódnának le a szeme előtt.

Emlékek.

Aztán egy pillanat alatt visszacsöppent a jelenbe, ahol az én faggatásom, és kínzásom volt a szórakozása. Megpördült, és a feszes maszkot felmelegítette egy negédes, széles mosollyal.

-          Unalmas a könyv, nem igaz? Lesz jobb is, de elfáradtam, és megéheztem, úgyhogy pihentessük.

Nyeltem egyet, és a szemébe néztem.

-          Most jöhetek én?

-          Talán – kacagott, de tudtam, hogy belemegy. Nincs vesztenivalója.

-          Miért? Miért vagy itt? Mért szövetkezel farkasokkal?

-          Tudod, taktikázni kell, hogy te életben maradj, aki még segítségedre lehet, az se haljon meg, és aki biztos ártana, az pusztuljon. Persze, sajnos van a köztes állapot, amikor nagy segítség lehet, de ezzel együtt a halálomat is hozhatja, újra, ilyenkor csak egy megoldás van, és az az illető fájdalmas elhalálozása – mosolygott, majd újra az ablak felé fordult, és kinézett rajta. – Ha a farkasokkal vagyok, nyerhetek. Szövetség, így ő is túléli, és én is.

-          Ő? – toltam fel magam ülőhelyzetbe, és magam alá húztam a lábam.

-          Derek – mosolyodott el nekem háttal, még mindig kibámulva.

-          Te…te szerelmes vagy? – esküszöm nem akartam megkérdezni, csak kicsúszott. Ha ezért fogok meghalni…akkor…akkor nem tudom.

-          Nem – mondta halkan, és láttam, ahogy egy könnycsepp végigszánkázik az arcán. Ez nem Katherine.  – A Katie, olyan, mint a Katherine, nem?

-          Ha mindre lenne megoldás, akkor mindenki boldogan élne. Szerinted van köztes állapot, hogy megmaradjon a vérfarkas, és a vámpír is? Ha így lenne, én nem lennék bajban, mert dolgoznék azon, hogy a legkevesebb legyen a vámpírokhoz, a Salvatore fiúkhoz. De nincs köztes állapot. Valaki meghal – meredtem rá.

Hát nem érti?

Semmi perc alatt előttem termett, és teljes erőből a kanapé hátának szorított, moccanni sem bírtam.

-          Semmi nem lehetetlen Katie, és én mindig nyerek.

-          Ez nem egy film, Katherine –néztem mélyen a szemébe.

-          Mondtam már, hogy éhes vagyok? – kérdezte és a következő pillanatban már a nyakamban éreztem az égető fájdalmat. Sikítani próbáltam, de egy hang sem jött ki a torkomon, és egyre jobban szédültem. Próbáltam eltolni magamtól, de az megmaradt próbálkozásnak, egy millimétert sem mozdult arrébb, akárhogy toltam. Minden kifejtett erő feleslegesnek bizonyult, mintha a szél próbálná arrébb lökni a sziklát. Szinte láttam magam előtt, hogy feltépte a húsom, és belemélyesztette a fogait, egészen az érig. Lüktető, egyre erősödő fájdalmat éreztem, és tudtam, ha kevésbé ellenkezem nem fog fájni.

Elernyedtem, és hagytam, hogy Kat tartsa meg a testem, aztán megint beszippantott a hűs tudatlanság.

Álmomban Bonnie hangját hallottam, de semmit nem láttam. Sötétség vett körül, sehol egy támpontot, egy fénysugár, csak a feketeség, ami lyukként szippantott magába.

-          Katie! Katie hallasz?

-          Bonnie? – kaptam fel a fejem, de semmi.

-          Igen, én vagyok. Jól vagy?

Magamra néztem. Felnevettem, nem látok.

-          Amikor utoljára láttam magam elég szarul néztem ki.

-          Hol vagy?

-          Nem tudom. Csak két szobát láttam. Egy lakatlan házban vagyunk.

-          Egy lakatlan házban van – ismételte meg a szavakat.

-          Az istenit, de hol? – hallottam meg Damon hangját. A szívem megdobbant, a vérem hirtelen száguldozni kezdett. Mért van rám ilyen hatással? Ne legyen.

Toppantottam egyet, majd reménykedve kérdeztem:

-          Damon?

-          Igen.

-          Vigyetek el innen. Fáj, minden fáj.

-          Katherine bántott?

Nem válaszoltam, lehajtottam a fejem.

-          Az a ribanc – szitkozódott hangosan, majd elhallgatott, valaki pisszegett.

-          Maradjatok csöndben, különben értelmes információnk nem lesz! Figyelj Katie, nagyon fontos, hogy mindent húzz ki belőlük. Annyit, amennyit csak tudsz. Megtalálunk, ígérem.

-          Jól van – suttogtam magam elé, aztán minden hang elhalt.

Áramütésre ébredtem. Felpattantam, és körbenéztem. Mellettem egy vérfarkas játszott a kezében tartott verbénával, és széles vigyorral az arcán mustrált. A mellkasomra pillantottam, ahol szabálytalan kör alakban vörös, és hólyagos volt a bőröm. Felszisszentem, amikor a sebhez nyúltam egy ujjal.

-          Jó reggelt! – köszöntött majd leült velem szemben, az ágy végébe.

Megkordult a hasam, de tudtam, hogy ételre nem igazán számíthatok ebben a helyzetben, úgyhogy inkább behúztam azt, és szorosan köré fontam a karom.

-          Hoztam neked reggelit, nyugi. Nem vagyunk, mi állatok – emelt elém egy tálcát, rajta egy kenyérdarabbal, és némi vízzel, amire rápillantva megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ezt a szennyvíz csatornából nyerték-e, vagy a kinti vízgyűjtőből. A szaga alapján a szennyvízes tippem nyert.

Felhorkantam, és beleharaptam a kenyérbe. Ez sem mai volt, viszont napok óta nem ettem, úgyhogy se perc alatt betakarítottam a szeletet, viszont a vizet csak kis kortyokban voltam hajlandó lenyelni, befogott orral.

Mikor végeztem összehúzott szemekkel méregettem az ágy végében ülő férfit. Elmosolyodott.

-          Derek.

Bólintottam, és tovább vizsgáltam az arcát. Én már láttam őt valahol. Még a bál előtt.

-          Boszorkányok segítenek nektek?

-          Hú, hát te nem húzod a dolgokat – nevetett fel, majd felállt, és elvette előlem a tálcát. – Igen. Ő segített, hogy Russel felvehesse a vámpírod arcát. Vannak velünk boszorkányok.

-          Mi kell ahhoz, hogy megtörjétek az átkot?

Elrévedt a távolba, egy pontot nézett a szoba sarkában, majd újra rám nézett. Mik játszódnak le ilyenkor fejében? Próbáltam olyan nyugodt maradni, amilyen csak tudtam, és magamra ölteni a teljes közönyösség álarcát, hogy tárgyilagos maradhassak. Majd később elemzek.

-          A bizalmad.

-          Azt hiszem, azt eljátszottátok.

-          Esélyt sem adtál.

-          Tudom – bólintottam. – Kérned kellett volna.

-          És a kövek.

-          Megszereztétek?

-          Amikor innen kikerülsz, és elkezdődik a rituálé, megtudod.

-          Hát még?

-          Szülinap.

-          Milyen szülinap?

-          A tizennyolcadik szülinapod.

-          De az…- meredtem magam elé teljesen letaglózva, és számolni kezdtem. Január, február, március, április…

-          Igen. Május. Az a nap pedig pontosan nyolc nap múlva fog eljönni. És tudod mi a te még nagyobb szerencséd?

Felkaptam a fejem, és riadt tekintettel néztem rá.

-          Telihold is kell? – suttogtam.

Mosolyogva bólintott, majd újra leült elém, most sokkal közelebb.

-          Drága Katie, pontosan Május 25-én, nyolc nap múlva telihold.

Megdermedve ültem, és csak néztem Dereket. Nem eshet így egybe minden. Ez nem véletlen. Úristen, ez egy pontos terv, és ezt nem lehetett csak úgy összehozni. Van jövő. Ez mind pontosan meg van írva. Ennyi büdös véletlen nincs együtt.

Néztem a farkas mosolygó arcát, de nem láttam. Néztem, ahogy enyhén felemelkedik, felém hajol, és apró csókot nyom a homlokomra, de nem éreztem.

Végül felállt, és ruganyos lépésekkel az ajtó felé ment. Még egyszer hátranézett, biccentett, majd bezárta maga mögött azt.

Percekig, órákig, vagy talán csak másodpercekig ültem ott, és valahogy próbáltam befogadni, feldolgozni, de nem ment. Megeshet, nem is akartam.

A mellkasomra pillantottam, ahol még mindig világított a vörös seb. Levettem a vértől nedves melltartóm, és a fölsőm. Letéptem a lepedőből egy hosszú csíkot, és hangosan szisszenve a sebre kötöztem, végül visszavettem a felsőt. Oldalra lestem, oda ahol nem rég, vagy éppen rég, Katherine ült, és a naplót olvasta, Mary történetét.

Bátortalan lábakkal odamentem, megmarkoltam, és visszazuhantam az ágyra. Ettől a néhány lépéstől úgy csurgott rólam a víz, mintha lefutottam volna a maratont. Nem volt erőm, éhes voltam, és nagyon szomjas.

Felütöttem a könyvet, és belekezdtem. Lassan kezdtek elhomályosodni a betűk, amikor kopogtak az ajtón. Egy pillanat alatt felébredtem. Ne szoktak kopogni ezen az ajtón. Felnéztem és vártam. Elvettem a kezem a könyvről, amikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a férfi.

A huzat miatt a lapok gyorsan elkezdtek peregni, gyorsabban, mint ami a normális lett volna. Elszakítottam a tekintetem az ismerős arctól, és a könyvre meredtem. Hirtelen megállt, és nekem megakadt a szemem egy vastag betűvel írt mondaton.

 „Mért nem veszi észre Mary, hogy ő nem az, akinek mutatja magát?”

Merev arccal felnéztem, eddigre az ajtó becsukódott.

-          Jack?