Chapter 32

Sziasztok!

Nem leszek jövő hétfőig, szóval ezért gyorsan megírtam ezt a részecskét. Nem árulok el sokat, sőt semmit, várom a véleményeteket! :)

Köszönöm!:)

Az elütésekért, hibákért, mint mindig, most is elnézést!

Csók, minden olvasómnak :)

Ja, és Derekről találtok egy képet a szereplőknél.

„My heart is just as silent. And it, too, is yours.”

-          Szia Katie! – mondta bátortalanul, és tett felém egy apró, bizonytalan lépést.

Tartózkodó tekintettel néztem rajta végig, legvégül az arcára, reménnyel teli szemére, amely csillogva kémlelte az én fáradt, éhes tekintetem. Végül egy pillantás erejéig ránéztem a könyvre, majd becsuktam, és eltettem magam mellé.

Egy pillanatra feltámadt bennem az az erő, ami az ez előtti napokban tengett bennem, és egyetlen gyors mozdulattal Jack karjaiba vetettem magam. Amilyen hirtelen jött az erőroham, olyan gyorsan is ért véget, Jack tartotta meg a testem, ahogy teljesen eleresztettem a karjaiban. Gyengén a mellkasának dőltem, míg a szorosan fogott, és a hajamat simogatta, miközben halkan csitította az elfojtott sírástól rázkódó testem, és a nevemet suttogta.

Jó volt végre érezni egy erős kart, egy erőtől duzzadó férfit, aki mögé elbújhattam, aki vigyázott rám, aki segített. Tisztán éreztem az izmait a pólón keresztül, és ez hatalmas nyugodtságot árasztott szét bennem, szinte éreztem, ahogy a véremmel együtt szétterjed a testemben, körbekering minden apró zugban, megnyugvást hozva a megkínzott testemre.

Gyengéden megfogta az állam, és elemelte a mellkasától. Úgy emelte, hogy a szemembe tudjon nézni, mielőtt még az ajkamra lehelt volna egy apró csókot. Úgy kaptam az elhúzódó ajkak után, mint szomjazó a tiszta víz után.

Egyik kezemet az arcához emeltem, és lassan simítottam végig rajta, miközben menthetetlenül elmerültem a csókjában.

Gyengeségem kihatott az oxigén cserélés sűrűségére. Pár pillanat után szapora levegővétellel, lihegéssel húzódtam el, majd egy utánpótlás után, újra az ajkain csüngtem.

Jack megunta az egy helyben állást, fél kézzel, meglepően könnyedén felkapott, és az ágyhoz ment.

Lassan eresztett le, én pedig elhúzódtam, hogy végig a szemébe nézhessek. Elmosolyodott.

-          Hiányoztál.

-          Te is nekem – csókoltam meg újra, hogy lassan magamra húzhassam.

-          Áú – szisszent fel, oldalra fordult, és kiemelte az oldala alól a könyvet.

Egy pillanatra, mintha képek peregtek volna le a szemem előtt, de még mielőtt észbe kaphattam volna, hogy vajon most ez mi volt, az érzés már el is múlt. Újra Jacket néztem, ám most amikor felém hajolt egy újabb csókra, óvatosan elhajoltam, és ülőhelyzetbe tornáztam magam.

-          Hogy kerülsz ide? – kérdeztem, miközben lesütöttem a szemem az ő parázsló tekintete elöl.

Felsóhajtott, elhúzódott tőlem, és felült mellém, megfogva a kezem.

-          Éhesnek tűnsz.

-          Mert az is vagyok. Mióta ide bezártak semmit nem kaptam csak verbénát, farkas buzi füvet, és ma reggel egy szelet száraz kenyeret, és egy pohár moslék vizet – ontottam ki idegesen magamból a szavakat. Jack aggódva figyelt, és a végére a harag tüze lobogott benne.

-          Hozok neked inni – mondta, és már állt is fel, de visszahúztam az ágyra. Nem fejtettem ki túl sok erőt, mert harmatgyenge voltam, de ő ezt is megérezte, és visszahanyatlott.

Magához akart húzni, de megráztam a fejem, a szemébe akartam nézni minden pillanatban, amíg magyarázatot ad.

-          Hogy kerülsz ide, Jack?

-          Beépülök – sóhajtott, és beljebb csúszott az ágyon. Felvontam a szemöldököm, és vártam. – Segítség kellett neked, és én itt vagyok. Az egyetlen esély, hogy segítsek, ha beépülök. Mindent tudok, Katie, mindent – szorította meg a kezem.

-          Mindent?

-          Vámpírok, vérfarkasok, boszorkányok.

-          És te melyik közé tartozol?

-          Egyik sem. A beépülésem egy boszorkány segítségével megy. A boszorkányban bíznak az elrablóid, az ő parancsára vagyok most itt, és így is segíthetek neked.

-          Várj, ezt most nem igazán értem.

-          A boszorkány, nevezzük Chelsie-nek, segít neked. Ő jó. Viszont ezt a farkasok nem tudják. Azt hiszik Chels velük van, így bíznak a javaslataiban. Ha Chels azt mondja, hogy én vagyok a segítője, aki mindenről tud, és mindent el is felejt, amint ő azt kívánja, hisznek neki. Ha azt mondja, hogy nekem most ide kell jönnöm, hogy kihúzzak belőled bizonyos információkat, akkor beengednek, hogy megtegyem.

-          De ők csak egy boszorkányban bíznak. Abban, aki a varázslatot hajtja végre.

-          Pontosan. Az pedig Chelsie.

-          De…

-          Css – fojtotta belém a szót, ahogy egyik ujját a számra tette. – Nyugi, minden rendben lesz. Feküdj le, hozok vizet, és utána mindent elmondok, amire kíváncsi vagy.

Meg sem várva a válaszom, vagy tiltakozásom, felállt, és kisétált az ajtón. Elfáradtam, lefeküdtem, ahogy javasolta. Egy pillanatra hunytam le a szemem, éreztem, ahogy megfordul velem a világ, majd a következőben megint a sötétség ölelt magához, és a fekete helyen voltam, ahol semmi sincs, nekem mégis minden van.

-          Bonnie? – kérdeztem a semmibe halkan. Annyira csendes, és halk volt minden, hogy a hangom karcos hangzása szinte fülsiketítő volt.

-          Damon – javított ki egyszerűen, majd beállt közénk a csend.

-          Mi van Damon? Mért vagyunk itt?

-          Bemérünk – közölte egyszerűen, majd megint hallgatott.

-          És nem kéne velem beszélgetned?

Nem mondott semmit, de hallottam, ahogy egyre szaporábban veszi a levegőt, szinte láttam magam előtt, ahogy visszafogja magát, a dühét, a mérgét.

-          Tudod Kislány, napok óta veled vagyok elfoglalva. Alig ettem, megőrülök a semmittevéstől, és attól, hogy Katherine Pierce képes volt téged kínozni. Esküszöm, ha elérek oda, mindenkinek, aki egy ujjal is hozzád ért, kitekerem a nyakát, és ez nem átvitt értelem, és nem is túlzás – morogta idegesen.

-          Köszönöm – suttogtam meghatottan, és hallottam, ahogy Damon légzése egy pár másodpercre kihagy. – Damon?

-          Igen?

-          Jack van itt.

-          Mi?

-          Igen. Most jelent meg, nincs öt perce. Azt mondta segíteni jött. Valami boszorkány, Chelsie segít neki, és ez által nekem. Hogy ő az, akinek el kéne végeznie a szertartást, de ő a farkasoknak ellenség, nekem pedig barát.

-          Nem ismerek semmilyen Chelsie-t – hallottam meg Bonnie csilingelő hangját. – A fenébe… zavarják a teret, és a jelet. Katie most egy kicsit nehéz lesz, de kérlek maradj itt. Damon, segíts neki! Beszélj hozzá.

Ahogy kimondta éreztem, ahogy egy erő, olyan, amit nem tudok megfogni, lefelé húz. Hideg volt, sötét, és nagyon erős. Megpróbáltam tartani magam, de nem volt mibe kapaszkodnom, el fog vinni.

-          Damon – sikítottam, és előre kaptam a semmibe.

-          Katie, ne add fel! Ez egy semleges hely, bármi lehetséges. Figyelj rám! Képzelj el egy fáj, vagy bármit, amibe kapaszkodhatsz. Hallod?

-          Igen, de húz. Iszonyatosan erősen, és már az felemészt, hogy ne engedjem, nem hogy még képzelődjek…

-          A francba már Bonnie, csinálj valamit!

-          Nem tudok – hallottam a halk választ, ami cseppet sem nyugtatott meg. – Viszont te Damon rendelkezel olyan erővel, hogy segíts.

-          De hogyan?

-          Találd ki! Más dolgom van.

-          Nagyon vicces vagy. Ha itt végeztem a te nyakad is kitekerem – morogta Damon, majd elhallgatott.

-          Nagyon jó ez a kis komédia, de nincs időm röhögni. Engedhetem magam?

Már szinte fájt, hogy nem engedhetek az erőnek, és ha másodperceken belül nem jelenik meg nekem Isten, vagy egy fa, én megyek.

-          Damon? – Semmi válasz. – Bonnie?

Oké, ha ők sem, akkor én mért harcoljak? Minden eddig megfeszített izmom elengedtem, az ellenállásom megszűnt, lebegve kezdtem süllyedni, amikor egy kéz megragadta a karom, és a felszín felé húzott vissza.

-          Ne add fel Katie! Még ne. Ez még a könnyebbik menet, ha ezt sem nyerjük meg, és miattad halunk meg, te is bekerülsz a sorba – fenyegetett Damon, mélyen a szemembe nézve.

A szemem megtelt könnyel, de kipislogtam, és hálásan néztem vissza Damonre.

-          A nyak kitekerősbe? – mosolyogtam könnyesen.

-          Abba.

-          Sosem hittem, hogy ezt mondom, de jó látni téged Damon. Vagy Ian?

-          Tudtam, hogy egyszer ezt mondod – villantott rám egy féloldalas mosolyt.

-          Oké, végeztem. Mytic Falls, Sorrow street 35. Ott vagytok a ház alatt. Igaz? Ez egy varázslattal védett ház, azért mentünk el mellette.

-          Öö… Mystic Fallsban vagyok? – kérdeztem álmélkodva, még mindig Damon kezén csüngve.

-          Hagyd! Használhatatlan. Vigyázz Jackkel! – nézett rám Damon, közelebb húzott egy pillanatra, csókot nyomott a homlokomra, majd lassan kicsusszantam a kezéből, bele az örvénylő feketeségbe.

                                                                                                                                            

-          Katie! Katie hallasz? – ráztak meg.

Hirtelen tértem vissza, egy pillanatra bele is szédültem, majd kinyitva a szemem megláttam az aggodalomtól terhes arcú Jacket.

-          Itt vagyok, nyugi. Biztos megint csak elájultam.

-          Csak? – kérdezte aggódva, és elhúzódott felőlem, hogy fel tudjak ülni. – A frászt hoztad rám. A sebeidről már nem is beszélve.

Lepillantottam a testemre, és valóban megrázó élmény volt. Bár most nem fájtak, csak a megszokott égés lüktetett bennük.

-          Hát igen – forgattam meg a lábam – nem igazán kezelték őket a verbénával való simogatás után.

Szomorú tekintettel nézett rám, végigsimított az arcomon, majd eszébe jutott a víz, és odanyújtotta nekem. Már tanultam az ittlétből, úgyhogy, először beleszagoltam, majd óvatosan lenyeltem a vízből az első kortyot. Hamar kiittam az első pohárral, majd a másodikkal, és a harmadikkal.

-          Mi van Haylivel? És honnan tudsz mindenről? Hogyan ismerkedtél meg a boszorkánnyal? És mi folyik körülöttem?

-          Először is nyugodj meg! Aztán, – helyezkedett el kényelmesen az ágyon – gyere ide – húzott magára, hogy a fejemet a mellkasára tehessem.

Percekig csak hallgattam a szívverését, ami hirtelen gyorsulni kezdett. Idegesen elkaptam onnan a fejem, és ránéztem.

-          Mi a baj Jack?

-          Hallottalak drága Katie. Mindent hallottam. Ide tartanak. Ezt nem engedhetem.

Összezavarodottan támaszkodtam az alkaromra.

-          De én azt hittem, hogy… - de nem hagyta, hogy befejezzem.

-          Sajnálom – villant meg a szeme a félelmetesen jól ismert aranybarna, sárgás színben.