Chapter 10

Sziasztok!

Itt az új, remélem tetszik majd nektek. Komolyan. Köszönök mindent, értek ez alatt mindent. Egy tetszik-et, egy kommentet, vagy egy rendszeres olvasót!
Jó olvasást!

- But now you’re unhappy.
- And?
- That doesn’t seem fair.
- Hasn’t anyone ever told you? Life isn’t fair.

     - Te rácsaptad az ajtót? - kiabálta, de meg sem várva a válaszom már az ajtó felé rohant.
Megvontam a vállam, és visszafordultam a tv-hez. Hallottam anyám ideges kacagását, és halk magyarázkodását.
Ezt nem hagyhatom ki.
Levettem a hangerőt, és erősen füleltem.
     - Elnézést Mr. Somerhalder, nem tudom mi ütött a lányomba. Biztos az agyrázkódás.
     - Biztosan - helyeselt negédes hangon a vámpír, majd egy pillanatra beállt a csend. - Megtenné nekem  Susan, hogy felmegy a szobájába átöltözik, aztán megkeresi Claret?  Ó, és semmi Mr. Somerhalderezés. Ian. Örültem Susan.
Megfagytam. Nagyon rossz érzésem támadt. Magamban azért szurkoltam, hogy ez ne a megigézős hanghordozása legyen. Aztán meghallottam anyám lépéseit a lépcsőn. Ledobtam a távirányítót a kanapéra, felpattantam, és máris a konyha felé vettem az irányt.
Egy suhanó árny, és a falnak csapódtam. Szinte villogott a kék szempár.
     - Hmm, ugye tudod, hogy ez nem volt a legokosabb dolog - nézett a szemembe, miközben minden ellenkezésem ellenére egy kézzel felfeszítette a kezeim a fejem fölé, másikkal pedig oldalra fordította a fejem.
A félelem egy hullámban söpört végig a testemen, a fejem teljesen kiürült. Nem lehet, hogy újra ez történjen. Aztán megéreztem a száját a nyakamon. Lassan fel-le húzta végig a nyakamon az ajkait, miközben néhol enyhén beszívta a bőröm.
A lábammal próbáltam elrúgni magamtól, de már az első próbálkozásom kudarcba fojtotta. Szétfeszítette a lábam, és a sajátjaival támasztotta ki.
Felnéztem a kezemre, próbáltam erőt küldeni feléjük valami jedi trükkel, de nem szállt meg az adrenalin löket. Ebben a pillanatban kivágódott az ajtó, Hayli kacagását, és Jack mély hangját hallottam meg. Rögtön fellélegeztem, egy pillanattal később már éreztem is, ahogy Ian eltűnik, és anya is már a bejárat felé tartott.
Minden erőm elszállt, a megkönnyebbülés, és a boldogság eufóriájában csúsztam le a földre a fal mentén.
Ilyen szerencsém nem lehet.
     - Szia Katie! - Pillantott be Jack az ajtón. Kába tekintettel emeltem meg a fejem, két tenyerem közül, amelyeket a térdemen támasztottam meg. Még remegtem az előbbiektől.
     - Szia - mondtam, majd megpróbáltam felállni. Jack egyből előttem termett, és egy laza mozdulattal felhúzott. Éreztem benne az erőt.
Halk puffanással landoltam a mellkasán, de ő meg sem tántorodott. Felnéztem az arcára, miközben ő még mindig a kezem fogta. Nem értem eddig mért nem adtam be neki a derekam. Talán attól féltem, hogy úgy járok, mint a többi csaja? Maximum két hónap, és én padlón leszek, míg ő már a következővel kavar. Végig nézett az arcomon, majd a tekintete megállapodott az enyémen. Egy előre logó tincset gyengéden hátratűrt a fülem mögé, miközben az én szívverésem újból felgyorsult.
Jack gyengéden elmosolyodott, majd elengedte a kezem, ami magunk mellé hullott.
     - Hallottuk nagy vacsora lesz. Meghívtak, ugye nem baj, hogy jöttem?
Elkaptam a tekintetem, és óvatosan hátrébb léptem egyet.
     - Honnan hallottátok? És ki hívott meg kit? - Néztem rá újból, de immár már kevésbé intim közelségből. Valamennyire kitisztult a fejem.
Jack zavart arccal nézett rám, mintha más válaszra számított volna.
     - Haylit hívta fel az egyik pasi haverja, hogy ma itt lesz valami nagy vacsora, jöjjünk el, nagy meglepetés vár - vont vállat - Azt mondta, hogy hozzon el egy pár embert, nem lesz gáz.
     - Hát én nem tudok nagy cuccról. Anyám csak egy személyre számított, az is egy hólyag, de mindenképpen maradjatok - mosolyogtam rá, hogy újra visszalopjam a vidámságot a szemébe, pár pillanatig  az előbb nagyon elveszettnek tűnt.
  - Megbocsátasz? Felmegyek átöltözöm. Nem akartam részt venni a nagy “partin”, - rajzoltam macskakörmöt a levegőbe - de ha ti itt vagytok, mindjárt máshogy néz ki a dolog - kacsintottam rá, majd a lépcső felé futottam.
Már mindenki lent volt, a konyha felé tülekedtek az emberek. Anya új ruhában, húgom, és Hayli csillogó tekintettel nézte a “filmsztárt”, aki pedig rám vetett egy dühtől szikrázó pillantást.
Amint beléptem a szobába elkezdtem gondolkodni. Már megint fehér foltok vannak a tudásom terén. Ki hívta meg Haylit?
Aztán a következő percben már azon gondolkodtam honnan szerezhetnék vervaint. Ha a sorozatban hat, ki kell próbálnom. Veszíteni valóm nincs.
Levettem a pulcsim, és újra éreztem a hűvös levegőt. Az ablak. Tudhattam volna. Hisz mindig nyitva. Elé léptem és becsukni készültem, amikor Stefan jelent meg az ablakomban.  Hátraugrottam, és a szívemhez kaptam a kezem.
     - Te nem vagy normális - lihegtem neki, mintha lefutottam volna a maratont.
Bocsánatkérően elmosolyodott, majd beugrott.
     - Bocsáss meg, nem akartam - suttogta, az íróasztalhoz ment, elvett egy lapot, és egy tollat, és elkezdett írni. Értetlenül figyeltem minden mozdulatát, percekig csak a toll sercegését hallottam, aztán átnyújtotta a lapot.

Damon hall minket. Mindent hall. Én hívtam fel Haylit, hogy jöjjön át, féltem mit fog tenni Damon, ha csak a családod van itt. Jack jó erőben van, nem árt ha veletek van. Én nem lehetek itt végig, mert Katherine felbukkant, és újból Elenával akar szórakozni, de figyelek, oké? Ne félj! A párnád alá raktam pár nyakláncot, és egy karkötőt. Mind vervainnel van töltve, add a szeretteidnek. Neked nem kell. Tettem simán csak növényt  is, azt az italokba törd bele, így nem tud titeket senki megigézni.

Sajnálom, hogy így alakult most az életed, ígérem mindent megértesz majd.

Felnéztem, és Stefan kutató tekintettel nézett rám. Bólintottam, mire némán a “ mennem kell” szavakat formálta, majd el is tűnt.
Átöltöztem, felkaptam egy fekete nadrágot, és egy sötétlila hosszított fölsőt. Az ágyhoz mentem, félredobtam a párnát, és szemügyre vettem az egyik nyakláncot. Gyönyörű volt.  Felvettem a kezembe, de ahogy hozzáért a bőrömhöz megégette, sikítva dobtam el a láncot, és a kezemre meredtem. Mintha tűz égette volna a tenyerem. Felhólyagosodott, ezért gyorsan víz alá tettem. Nagyon fájt, a hideg víztől csak még rosszabb lett. Bekötöztem egy géz darabbal, amit a fürdőszobaszekrényben találtam, és visszamentem az ágyamhoz.
Arrébb lökdöstem a nyakláncot, aztán visszatettem párnát a helyére.
Majd később kesztyűvel is megpróbálom. Nem volt már időm, hallottam, ahogy anya a nevemet kiáltozza.
Rögzítettem a kötést, majd visszaindultam a tökéletesnek ígérkező vacsorához.


Már mindenki leült az asztalhoz, a szokásos helyem üresen várt, így gyorsan le is huppantam, és próbáltam bekapcsolódni a beszélgetésbe. Kerültem Jack és Damon tekintetét egyaránt.
     - És mi újság az iskolával Jack?
     - Ha minden jól halad, megkapom a sportösztöndíjam.
     - Gratulálok! Megérdemled, fantasztikus sportoló vagy - mosolygott rá biztatóan anya, miközben lerakta elénk a leveses tálat.
     - Mit sportolsz?- kérdezte szórakozottan Damon.
     - Amerikai foci - válaszolt Jack. Kihallottam a hangjából a kihívás kiáltást.
     - Hm, én is játszottam. Majd talán játszhatnánk.
Erre már felkaptam a fejem, és egyenesen Damonre néztem. Damon és Jack egymással szemezve erősen bocsátották ki magukból a tesztoszteront. Felhorkantam, és Damonre néztem.
     - Elég lesz a kakasviadalból, szerintem együnk.
Hayli csöndben ült egész végig, voltak kétségeim afelől, hogy Damon igézése nem hagyott- e benne valami nyomott.
Gusztustalan egy vacsora volt. A fiúk túl sokszor akartak egymásnak ugrani, egész végig éreztem a feszültséget köztük, a pillantásommal próbáltam visszafogni őket, de vagy nem vették a lapot, vagy nem is érdekeltem őket.
Anya majdhogynem flörtölt Damonnel, aki rá is tett mindig egy lapáttal. Kacsintott, végighordozta a tekintetét rajta, ráérősen megállva a dekoltázsánál, fentebb pedig a szájánál. Szerencsére előttem ült, úgyhogy mindig megkapta a kiérdemelt bokán rúgását.
A további bájcsevejtől hányingerem lett, inkább felajánlottam, hogy behozom a desszertet.
Mikor kiértem a konyhába hallottam, hogy mögöttem halk léptekkel közeledik valaki, felsóhajtottam mikor megláttam, hogy Jack az.
Az asztal felé fordultam, és elkezdtem a kezembe rakosgatni a desszertes tányérokat.
      - Finom a vacsora - jegyezte meg Jack mögülem, ahogy áthajolt felettem, hogy ő is felkapjon pár tányért.
Egy pillanatra megállt a szívem a közelsége miatt.
     - Ja, a vacsora tényleg jó - válaszoltam fáradt hangon, miközben próbáltam megütni egy könnyed, csevegő stílust.
Nem volt már hely a kezemben, így megfordultam, hogy kivigyem őket. Majdnem Jackre borítottam mindent, nem számítottam rá, hogy ilyen közel áll a hozzám, neki ütköztem.
     - Hoppá - mosolyogtam fel rá, és próbáltam kitérni mellette, de egy lépést sem tett oldalra. Újra felnéztem, és láttam ahogy felém közeledik az arca.
- Jó választás, klassz csaj - hallottuk meg Damon hangját, mire mindketten szétrebbentünk.
Utálatos tekintettel mértem végig miközben elmentem mellette, de ő csak vigyorgott, és visszasétált az asztalhoz.
Már csak a desszerten kell túl esnem. Már csak a desszerten. Könyörgöm, csöndben együk meg.
     - És hol van a férjed Susan? - törte meg a csendet Damon, mire egy pillanat alatt megfagyott a levegő.
Anya lenyelte a falatot, majd a férfi felé fordult. Clare-re néztem, aki pedig rám, majd mindketten feszült figyelemmel néztük anyát. Nyelni sem mertem. Ez mindig kényes kérdés volt itthon. Tulajdonképpen nem volt kérdés.
     - A férjem, Katie apja meghalt. Állattámadásban. Farkasok tépték szét a testét, még Katie születése előtt.
Nagy nehezen lenyeltem a falatot, az asztalra meredtem, de éreztem, ahogy Damon tekintete engem pásztáz.

Chapter 9

Sziasztok!

Nézzétek el nekem, ha van benne hiba, nem volt erőm átolvasni, holnap ígérem megteszem.:) Remélem tetszik majd nektek, és élvezitek az olvasását. Nem lett túl izgalmas, inkább átvezető jellegű, meg egy kicsit rövidke is.
Köszönöm nektek!:)
Csók!

“They are right to keep their distance from us. We are still dangerous.”

     - Megbolondultál Kat? Őrült vagy? Mit a francot hittél?
     - Hogy egy új játékszered - jött a válasz, amely még sugallni akarta az erőt, de a szégyentől elhalkult.
     -  Ha most meghalt volna, mind halottak lennénk. Jobb lenne ha mostantól gondolkoznál is - morogta egy férfi hang.
Hangokra ébredtem, de aztán belém nyílalt a fájdalom, és onnantól nem érdekeltek a hangok. Próbáltam mozogni, segítségért kiabálni, de mintha a testem nem is az enyém lett volna. Belül őrjöngtem, hánytam-vetettem magam, de egy külső szemlélő csak egy csendesen alvó lányt látott volna. A szemem sem tudtam kinyitni.
     - Nagyon rosszul van. Érzed? Fent van, és szenved.
     - Jól van Damon,oké. Éltemben most először elszámítottam magam. Sajnálom. Csak segíts rajta.
Erőltetett kacajt hallottam, egy kis ropogást, majd a számba valami meleg nedv csurgott.
     - Csak te számítasz, ugye Kat? Szánalmas vagy. Honnan tudtál róla? Mért jöttél el a forgatásról?
Elmúlt a fájdalom. Az a folyadék tehette, de ilyen gyorsan ható gyógyszer nincs.
Mindegy. A fájdalom elmúlt. Nyugodtan pihenhetek.
     - Nem mindegy, Damon? Megmentetted, bocsánatot kértem, hagyj!
Halk puffanást hallottam, majd halk beszédet. Nagyon kellett fülelnem, hogy értsem mit sziszeg a férfi.
     - Nem mindegy. Mert ha átváltozik, akkor nekünk annyi. Mennyivel egyszerűbben tudják majd úgy megölni, hm? Van sejtésed? Két percet nem élhettél volna akkor tovább. Tőle függünk Kat, úgyhogy jobb lenne, ha átgondolnád.
Damon. Damon van itt. Mit akar? Mért engem véd? Csak hogy idegesítse Katherinet, mint mindig, mert utálja? Vagy komolyan aggódik miattam…
Aludni akarok.
     - Apropó, ha már itt tartunk, honnan van a gyűrű? Ricktől loptad? - emelte fel a lány a kezem.
Gyűrű? Milyen gyűrű?
     - Mi közöd hozzá? - szinte láttam, hogy vállat von, és félvállról néz Katherinere. - Ha az nem lett volna rajta…
     - Akkor most hallott lennél, bla bla bla - utánozta hangját kitűnően. - Jaj, Damon mikor lettél ennyire…hm… Stefan? Komolyan. Túl sokat vagy az öcséddel.
     - Takarodj! Menj innen! - emelte feljebb a hangját a férfi. Alig volt hangosabb, de a hanghordozása komoly volt, tiszteletet parancsoló.
A sötétség, egy örvény elnyelte a sötét kacajt.



Valaki az ölébe vett, aztán a város fényeit láttam, egy hajléktalant, aki a földön aludt.
Akár meg is fagyhat. Mért nem megy valahova aludni? Egy hajléktalanszállóra? Segíteni akartam, de még magamról sem tudtam, hogy hol vagyok, egyáltalán kivel.
Egy újabb villanás. A nap fényesen süt be az ablakomon. Oldalra fordultam, bántja a szemem a napfény.
Valaki mellbe szúrt egy késsel. A zihálásomra ébredtem. Kinyitottam a szemem, sötét volt. Az óra hajnali három órát mutatott. Álmos vagyok.
…egy véres kéz, ahogy a számra tapad. Szívom a vért. Kívánom. Átváltoztam.


     - Katie! Hahó. Ébredj! Jól vagy, Kincsem?
Lassan megfordultam, és kinyitottam a szemem. Anya mosolygó arcát pillantottam meg, ahogy az arcomat vizsgálja a szemével.
     - Szia - nyögtem karcos, elfúló hangon.
     - Szia - simított végig az arcomon. - Jól vagy? Nem fáj semmid?
     - Én…- megpróbáltam az alkaromra támaszkodni, és úgy oldalra fordulni, de a kezem kicsavarodott alattam, gyengén összezuhant. - Azt hiszem egy kicsit gyenge vagyok.
Kinéztem az ablakon. Nyitva volt, langyos tavaszi szellő játszott a függönnyel.
     - Anya, ma milyen nap van?
     - Szerda. Átaludtatd az összes napot. A kórházban azt mondták biztos a sokktól, meg a nyugtatóktól.
     - Sokk? - szaladt fel a szemöldököm.
     - Legurultál a lépcsőn,nem? Gondolom, hogy megijedtél mikor érezted, hogy elveszted az egyensúlyod, és elkezdesz lefelé gurulni. Na meg az, hogy Ian Somerhalder vitt be téged - csillant fel a szeme, míg az enyém összeszűkült.
     - Hogy mi?
     - Na igen. Szép, hogy el sem mondod, hogy személyen ismered, sőt barátok vagytok.
Akaratlanul is az ablak felé pillantottam, ahol megláttam egy madarat a fán, ahogy mély, fekete szembogarával engem figyel.
Felhorkantam.
     - Ja. Hát, nem nagy ügy. Barátoknak azért nem mondanám magunkat, de ismerem. Ja.
     - Ma délután átjön. Csak miattad. Le is mondta a forgatást. Meg is hívtam vacsorára, és igent mondott. Úristen Katie! Hát itt eszik - sikkantott fel anyám, félőrült állapotában. - Pofátlanság lenne autógrammot kérni? - nézett rám őszinte kétségbeeséssel.
Felnyögtem, és a fejemre húztam a takarót.
Ez nem lehet igaz.

Mikor úgy éreztem, egy pohár narancslé, és süti után, hogy van elég erőm a felálláshoz, kibotorkáltam a fürdőmbe, és rendbe szedtem magam. Az első furcsaság, ami feltűnt az a hatalmas gyűrű volt az ujjamon. Pontosan mint a sorozatban -, gondoltam magamban, majd lehúztam, és a tükör elé raktam. A többi borzalom csak ezután következett. A testem szörnyen nézett ki. Mintha tényleg leestem volna a lépcsőről, bár el tudom képzelni Damonről, hogy a teljes hatás érdekében, amikor be voltam nyugtatózva, lehempergetett a lépcső tetejéről.
Fájdalmas sziszegések közepette sikerült egy röpke másfél óra alatt elkészülnöm, és szalonképesen lemenni a nappaliba. A szemem óvatlanul is a szekrényt pásztázta, valami nyom után kutatva, hogy itt szombaton igencsak súlyos bántalmazások történtek, de persze semmi.
Mért is ne csinálta volna tökéletesen. A konyhába sántikáltam mezítláb, és leültem az egyik székre egy pohár narancslé társaságában.
Szórakozottan forgattam az újonnan szerzett gyűrűt az ujjamon, amikor megszólalt a csengő. Felsóhajtottam.
     - Anya! - üvöltöttem el magam, de semmi reakció, csak halk káromkodások,és lábdobogás hallatszott fentről.
Anya ide-oda cikázott, gondolom a fürdő és szekrénye között.
Unott fejjel megfogtam a narancslevem, az ajtóhoz mentem, tágra nyitottam, megpillantottam, egy lendülettel visszacsaptam az ajtót, ásítottam egyet, majd bementem a nappaliba, és bekapcsoltam a tv-t.
     - Ki volt az? - toppant be anya teljes harci díszben. Végigmértem, majd lassan, megfontolt szavakkal csak ennyit mondtam:
     - Ian.

Chapter 8

Halálos éjszaka

Hátrahajtott fejjel hallgattam Stefan történetét. Még mindig lüktetett az orrom, próbáltam figyelmen kívül hagyni, de képtelenség volt. Eltörhetett, és ha nem jutok orvoshoz időben, nem lesz valami szép látvány. Ez, és más különböző gondolatok keringtek a fejemben, miközben a lehetetlen mesét hallgattam. Stefan, igen már valahogy a hallgatás közben átalakult a képem róla, ugyanis nem a színész, sztár Pault láttam, hanem a sorozatbeli Stefan Salvatoret. Ő előttem ült, még mindig Damon helyén, aki viszont fel-alá járkált, a falon függő képeket nézegetve, vagy könyveket lapozgatva.

Ez az egész helyzet egyszerűen képtelenség.

     - Jól vagy? - hallottam a távolból egy kérdést.

Felpattant a szemem, Stefanre meredtem, majd Damonre, aki megállt végre az állandó mozgásban, és engem nézett.

     - Igen, bocsi, csak ez az őrült lüktetés, és fájdalom az orromban megőrjít. Sikítani tudnék a fájdalomtól, de folytasd csak, úgy hiszem van még belőle bőven.

     - Damon tette veled? - Bökött a bátyja felé letörten. Gondolom nem ez az első alkalom. Ha csak bele gondolok a sorozatban történtekbe...

     - Mindegy. Túlélem – legyintettem erőtlenül.

     - Tudok segíteni – kezdte félve, gondolom a reakciómtól.

     - Nem köszi. Semmi bajom – mondtam, majd megpróbáltam feltolni magam, hogy ihassak egy pohár vizet. Megszomjaztam, és szokatlanul erőtlennek éreztem magam.

Felálltam, de ahogy sikerült lépnem egyet, megszédültem, zuhanásom közben felmértem, hogy épp pár centi híján, de nem a kanapén landolok. Valaki elkapott, és visszadobott a kanapéra. A gesztusból tippeltem, hogy nem Stefan volt.

     - Túl sok vért veszítettél. Szerintem a fejed még mindig vérzik – vetette oda az idősebbik Salvatore, majd a konyha felé vette az irányt.

     - Igaza van – helyeselt bólintva Stefan, mellém suhant és a fejemre tette a kezét. - Nagyon vérzel Katie, lehet, hogy agyrázkódásod is van. Muszáj adnom neked a véremből.

Öklendezve előrehajoltam, és ki is jött az aznapi ebédem.

     - Biztos, hogy agyrázkódásod van. Damon, hozz hideg vizes rongyot! - kiáltott ki, majd segített visszaülnöm.

     - Mi van vele? Tessék – dobta Stefan ölébe a törülközőt.

     - Lehet, ha nem dobáltad volna, mint egy rongybabát most nem lenne semmi baja. Meg kell itatnom a véremmel – mondta,miközben óvatosan törölgette az arcom.

Most már nagyon rosszul voltam. A fejem zúgott, ha megmozdultam, borzalmas erővel jöttek a fájdalomhullámok, és hátul pedig állandó volt a fájdalom. Az orrom pedig újra vérezni kezdett. Felájult állapotban még csak most kezdtem elemezni a Savatore testvérek élettörténetét. Szóval minden igaz. Az életüket filmesítették meg. Az írónő talált rájuk a kis faluban, megváltoztatott pár tényt, neveket, és máris kész a kasszasiker. Pár év múlva. De mért játsszák el a saját életüket? És ha nem a könyv szerint megy a sorozat, akkor melyik az igaz? Ez az egész zavaros, semmit nem értek. Remélem minden kitisztul, és megértem, csak ezt a napot éljem túl. Gondolatmenetemet egy újabb inger szakította félbe, újból a földre engedtem az ebédem bennem lévő maradékát. Stefan óvatosan félresimította az az arcomba csapódó tincseim, mire csak egy halvány mosollyal tudtam válaszolni.

Minden erőm elhagyott, már a szemem sem tudtam, nyitva tartani, a fülemet hegyezve figyeltem minden apró zajra.

Hirtelen megszólalt egy telefon, majd Stefan halk suttogását hallottam. Miután lerakta hangosan mondta:

     - Elena volt. Mennem kell. Segítenél neki anélkül, hogy bántanád?

     - Igen, nyugodj meg öcsike, minden rendben lesz. Kap egy kis Damon vért, aztán viszem a kórházba.

     - Jól van, de ha bármi baja esik, akkor...

     - Nyugi. Menj, Elena már vár - hallottam a gúnyos hangját, amin még így a „halálomon” is mosolyogtam. A gyomrom háborgott, lassan megpróbáltam oldalra fordulni, hogy vészhelyzet esetén egy mozdulatomba kerüljön a lefordulás.

     - Nézd meg, nem lesz semmi baja, itt vigyorog.

Halkan felhorkantam, majd inkább a helyes levegővételre koncentráltam.

Egy fuvallat után volt egy olyan érzésem, hogy már csak ketten vagyunk a szobában. Azzal, aki nem rég még meg akart ölni. Biztató a jövőre tekintve. Óvatosan kinyitottam a szemem, hogy lássam mit csinál. A kanapé szélén ült mellettem, szemében egy számomra érthetetlen érzéssel.

Aggódás? Féltés?

De csak egy pillanatra, majd már el is múlt, minta ott se lett volna. Hitetlenkedve figyeltem, ahogy megharapta a saját csuklóját, majd egy gyors mozdulattal a számhoz emelte, és erőből az ajkaimhoz préselte a csuklója azon részét, ahonnan a vér szivárgott.

Megpróbáltam elfordítani a fejem, minden erőmet bevetettem, de teljesen legyengültem.

     - Ne ellenkezz! Egyrészt úgyis én nyerek, másrészt esélyed sincs – vigyorgott rám úgy, hogy belém fojtott minden ellenkezést.

Egy utolsó reménytelen kísérletet még tettem arra, hogy elfordítsam a fejem, de ekkor megragadta azt, izzó pillantással a szemembe nézett, én pedig lenyeltem az első kortyot a vámpírvérből.

Mindent elsöprő erőt nyeltem magamba, gusztustalan, de szinte kívántam a következőt, nem is kellett sokat várnom rá, Damon még mindig természetfeletti erővel nyomta a kezét a számhoz.

A vére úgy hatott rám, mint valami alkohol. Amikor elhúzta a kezét, ingerülten

felmordultam.

     - Nyugi kicsilány. Most pedig – kapott a karjaiba – menjünk, és nézessünk meg egy dokival.

Kábult állapotomban semmi sem csináltam, csak a nyaka körül körbefűztem a karom, a vállára hajtottam a fejem, és mélyen beszívtam az illatát. Az illatot, amely még bódítóbban hatott rám, mint a vére.

Nem tudtam mi történik velem, csak a szél suhogását hallottam. Fájdalmat már sehol nem éreztem. Enyhe volt a levegő, éreztem, hogy itt a tavasz. A pillanatnak éltem, és fantasztikusan éreztem magam. Minden jó volt, habár tudtam, hogy egy vámpír visz a karjaiban, aki ezelőtt pár perccel itatott meg a vérével, ami azt jelenthette, hogy ha most bármilyen véletlen folytán meghalok, akkor vámpír lesz belőlem.

De egyáltalán Damonék mért kerestek fel engem? Mit akarnak tőlem?

     - Damon – suttogtam a vállába.

     - Hm?

     - Mért akartál megölni? Mért jöttetek el hozzám? Mit akartok tőlem?

     - Csss – nyugtatott halkan, majd letett egy ágyra, és megsimította az arcom.

Máris a kórházban lennénk? Teljesen elvesztettem az időérzékem. Mi történik velem? Enyhe szédülés fogott el, éreztem ahogy az előbbi idilli hangulat eltűnik, és átjár az idegesség, a félelem.

     - Nem akarok meghalni – sipákoltam hisztérikusan, és megpróbáltam feltornázni magam. A gyomrom apróra zsugorodott, a szívem őrült ritmusban döngette a mellkasom.

     - Nyugodj meg – nyomott vissza a párnák közé. - Nem halsz meg, ha jól viselkedsz. És mért ne tennéd?! - nézett rám gonosz vigyorral az arcán. - Nővér kérem – intett neki, aztán csak annyit láttam, hogy sutyorognak.

Pár perc múlva egy orvos jelent meg, megvizsgálta a fejem, az orrom, letörölte rólam a vért, végül egy nővér bekötötte nekem az infúziót. Damon végig ott volt a szobában, a legtávolabbi sarokban, és résnyire szűkült szemmel nézte végig az ellátásom.

Én nem mozdultam, nem ellenkeztem, hagytam magam. Mire véget ért a vizsgálatom a szívem újra normálisan vert, a félelem,ahogy jött úgy el is tűnt, már csak az idegesség maradt, és a várakozás. Azt akartam, hogy az orvosok eltűnjenek, Damonnal akartam beszélni. Meg kell tudnom az igazságot.

     - Mért nem ittál a véremből? Mért adtál a véredből, és ha adtál, akkor mért kellett kórházba jönnünk? - Szegeztem neki egyből a kérdést.

     - Katie, Katie, Katie... - rázta a fejét lemondóan.- Nem illik így beszélni egy vámpírral. Tudod mögöttem több mint egy évszázad áll, te pedig mennyi is vagy?!

     - Adj magyarázatot! - Emeltem fel a hangom.

Damon egy szempillantás alatt az ágyam mellett termett, torkon ragadott, és az ágyhoz szegezett. A levegő sípolva érkezett a tüdőmbe.

     - Komolyan mondom, hogy ne beszélj így velem. Elég! Még nem is tudod, hogy ki vagy, de máris nagy a szád. Jobban tennéd, ha nem kotnyeleskednél, csak befognád – sziszegte az arcomba dühtől eltorzult arccal. A vámpír énje felülkerekedett, a szeme vörösen izzott, szemfogai megnyúltak.

     - Ha...gy... békén – próbáltam kinyögni.

Hirtelen eltűnt a szorítás, és a nővér lépett be.

     - Feküdj nyugodtan kedvesem, adok egy kis nyugtatót – és már be is fecskendezte az infúziós tasakomba.

Bólintottam, mire jó éjszakát kívánva távozott. Arra a helyre pillantottam, ahol az imént még Damon állt, de már csak az ablakban vethettem rá egy pillantást, ahogy egy megnyúlt szemfogas mosolyt villant rám, majd kiugrik az ablakon.

Pár percig még végiggondoltam a mondatait, aztán elkezdtem érezni a nyugtató hatását. A szavak még ott kavarogtam a fejemben akkor is, amikor a szempillám elnehezült, és lecsukódott.

„Még nem is tudod, hogy ki vagy”.

Vajon mit jelent? Ki vagyok?

Hideg volt, ezért nyakig magamra húztam a takarót, és felhúztam a lábam. A következő kába pillanatomban a levegőben találtam magam, a falnak csapódtam, majd a mai nap már másodszorra a padló fogta fel az esésem. Sziszegve ültem fel, aztán sietve felálltam, és körbenéztem a szobában. Senkit nem láttam, majd egy árny suhant át a kórtermen. Aztán megint, és megint. Ide-oda cikázott, a szememmel alig tudtam követni, végül megállt előttem. Hátrahőköltem a hirtelen mozdulattól.

     - Elena? - Ismertem fel a nőt, de mikor az gonosz kacajjal újra a falnak lökött, voltak kétségeim.

     - Majdnem Katie, majdnem. De nyugodj meg, nem te vagy az első, aki összetéveszt – mosolygott rám ártatlanul, aztán odasétált az ablakhoz és megigazította a függönyt.

Míg ő körbenézett, én nyögve tápászkodtam fel újból, és a véleményem szerint eltörött karom néztem. Egy helyen gyomorforgatóan rosszul állt a csont, de a következő pillanatban a pukli eltűnt, a csont egy roppanással újra a helyén volt. Tágra meredt szemmel vizsgáltam, mire Katherine elém suhant, megfogta a kezem, és hitetlenkedve ő is körbe-körbe forgatta maga előtt.

     - Ez lehetetlen. Nem vagy vámpír. Mi ez? - nézett rám dühtől fortyogó szemekkel.

     - Damon – sóhajtottam, aztán leroskadtam az ágyra.

     - Szóval így? - mondta inkább magának, majd a háta mögül előhúzott valami fényes tárgyat.

Félve húzódtam hátrébb az ágyon, de elkéstem, egy kés szúrta át a mellkasom, mire lecsúsztam az ágyról, hasra estem, így a kés még beljebb fúródott, éreztem, ahogy a tüdőmön keresztül halad.

Felsikoltottam, mire csak egy hangos kacaj volt a válasz.

A fájdalom minden mást elnyomott bennem. Nem láttam, nem hallottam már. Nem tudtam mozdulni, a hasamon feküdtem, mellkasomban egy késsel. Nem tudtam mi lenne jó; ha kihúzná valaki, vagy ha bent hagynánk, és biztos nem esne össze a tüdőm. Féltem. Féltem a haláltól, és a fájdalomtól. Nem bírtam már. Elvesztettem az eszméletem.

Chapter 7

Az igazság

Amint kiejtettem a szavakat a számon, nagy robajjal valami érkezett a szobámba. Visszafordultam az ablakhoz, hogy megnézhessem mi történt, amikor egy kéz szorult a torkomra, és meghallottam Hayli elhaló sikolyát.
Ian fél kézzel, a nyakamat fogva, felemelt és a falnak csapott, miközben a másik kezével Haylit tartotta a szorításában. Szikrázó tekintettel mérte végig a barátnőmet. Vakítóan kék szemében nem láttam irgalmasságot. Megpróbáltam nem tudomást venni a kézről a torkomon, amely elzárta az oxigént a szervezetemtől, és Haylire figyeltem, ahogy egyre jobban hörög, levegőért kapkod, hasztalan.
   - Hagyd őt! - üvöltöttem, de csak valami cincogás féle hang hallatszott.
 Rám villant a tekintete, dühtől eltorzult arccal nézett rám. Megremegett, becsukta a szemét, majd kinyitva, vöröslő szemmel követte a nyakam vonalát. Nyelni próbáltam, de teljesen elszorította a nyakam. Féltem, rettegtem, hogy most mindketten meghalhatunk. Ian nem úgy tűnt, mint aki ura a saját testének, vagy a benne lakó szörnyetegnek. Végig futtattam magamban, hogy vajon mennyi ideig bírja még Hayli levegő nélkül, anélkül, hogy elájulna, vagy hogy baja esne. Körbe néztem a szobában, de semmi védekező eszközt nem láttam, a legközelebbi is több mint 1 méterre volt tőlem. Esélytelen volt, hisz moccanni alig bírtam.
Reszkettem a félelemtől, de utolsó esélyemként felemeltem a karom, és elkezdtem ütni a férfi mellkasát. Újra rám nézett, de ezúttal már a jól ismert mély kékséggel a szemében. Oldalra kaptam a pillantásom, barátnőm már alig nyöszörgött. Ian gonoszan elmosolyodott, majd a “szívesen arckifejezésével” elengedte Hayli nyakát, és a szemébe nézett.
   - Most menj haza, és holnapig ne keresd Katiet. Engem nem láttál, fájt a fejed, ezért mentél haza. Viszlát Hayli Loren - simogatta meg gyengéden az arcát, majd kinyitotta neki az ajtót.
Hayli, mint egy zombi sétált ki a szobámból, vissza sem nézve, csak maga elé meredt, és az előbb hallottakat ismételgette. Ian fogása enyhült, újból levegőt tudtam venni, de mintha a keze beleégett volna  a torkomba, egyszerűen nem ment a légzés. Minden mozdulat fájt. Nyeléssel nem próbálkoztam, helyette sűrűn pislogtam az éjjeliszekrényemen szunnyadó váza felé.
   - Meg se próbáld, mielőtt elérnéd meghalsz - nézett a szemembe, újra megszorítva a nyakam. - Te komolyan azt hitted, hogy csak úgy szétkürtölheted, hogy vámpírok léteznek? Ennyire hülye vagy? Megmentettem az életed, és ez a hála. Szép. Ha így folytatod nem élsz már sokáig.
Meglepődtem, hogy mindezt milyen könnyed, csevegő hangnemben mondta. Kiismerhetetlen a hangulatváltozása, és ez volt benne a legveszélyesebb. Nem úgy mondta, mint aki komolyan gondolja, hanem inkább mintha megakarna nyugtatni, eljátszani velem, hogy az ölés élvezetes legyen. A szabad kezével lassan végigsimított az arccsontomon, egészen a nyaki ütőeremig, amit hosszan, vágyakozó tekintettel mustrált.
Nem akartam kivárni a következő pillanatot, így maradtam a jól bevált női módszernél. Rúgtam, amilyen erősen csak tudtam, nem tudta,, hogy rá is fog-e hatni, hisz vámpír, feltéptem az ajtót és kiszaladtam a folyosóra. Bentről egy hangos üvöltés hallatszott, nem maradt időm mérlegelni, ösztönből kellett cselekednem.
Leszaladtam a lépcsőn, berohantam a nappaliba, és a kezembe kaptam a dísztőrt, ami a TV fölé volt felhelyezve. Megfordultam, és behátráltam a konyhába, sűrűn magam mögé pillantva, általában mindig onnan jönnek. Hihetetlen, hogy minden túlélési reményem filmekbe fektetem, hogy ott hogyan élték túl a támadásokat: előre kell nézni, de gyakran hátra, és olyan helyet kell keresnem, ahonnan van kiút, ne legyen zsákutca. Minimum két egérút kell. Visszapörgettem magamban az összes Vámpírnaplókból való részt, és nem jött ki túl sok remény. Akárhogy szoroztam, osztottam, Ian százszor gyorsabb nálam, nincs menekvésem. Fentről ajtók csapódását hallottam.
 A fa. Eszembe jutott a fa. Semmi ilyesmi nem volt a közelemben. Minden késünknek műanyag volt a nyele. Kifutottam a nappaliba, megpróbáltam lefeszegetni a fotel karfájának díszítését, amikor lépések zaja ütötte meg a fülem. Ziháltam, a tőr remegett a kezemben, a saját szívdobogásomtól nem hallottam, hogy honnan közeledik. Visszarohantam a konyhába, az asztalnál álltam meg, innen még ha jó vagyok ki tudok futni a mosókonyhába.
Megcsikordult a parketta a konyhaajtónál, mire egyből magam elé emeltem a védekező eszközöm, az egyetlen esélyem.
   - Azt hiszed, van egy szemernyi esélyed is ellenem?
   - Ne gyere közelebb - mondtam remegő hangon. Próbáltam megütni a határozott hangnemet, de úgy látszik a próbálkozásnál leragadt.
   - Mutatok valamit - mondta nyugodt hangon, felém suhant, kikapta a kezemből a tőrt, játszi könnyedséggel a  karomnál fogva felkapott , belevigyorgott a képembe, majd eldobott a nappali irányába.
A fejem hatalmasat koppant a padlón, majd csúsztam még fél métert a kandalló irányába. Arccal előre érkeztem, és ahogy oldalra pillantottam megláttam, hogy az első leszállási pontomon vércseppek vannak,felém közeledve pedig elkenve borítják be a parkettát. Nevetést hallottam elölről, de nem foglalkoztam vele, csak a fájdalommal, ami az orromban kezdett el lüktetni. Lassan feltoltam magam ülőhelyzetbe, és az egyik kezemet végighúztam az orrom alatt. Véres volt.
   - Ugye mennyi elég egy embernek, ahhoz hogy megsérüljön? - Hajolt le hozzám, belenevetve az arcomba.
Nem foglalkoztam vele, újból lehajtottam a fejem, hogy ne lüktessen annyira, és magam alá húzva a lábaim megkíséreltem a felállást. A bal lábam nem tartott meg, szúró fájdalmat éreztem, amikor megpróbáltam ráállni. Valószínűleg úgy beüthettem, hogy vagy eltört, vagy csak megrepedt. Felszisszentem minden egyes lépésnél, amíg elbotorkáltam a kanapéig. Mindeközben Ian a falon függő festményeket, képeket nézte. Enyhe érdeklődést sem mutatva az állapotom iránt. Nem foglalkoztam vele, örültem, hogy nem ver agyon, hogy nem próbál megint eldobni, vagy kiszívni az összes vérem. Felpolcoltam a lábam a dohányzóasztalra, hátradőltem a kanapén és lehunytam a szemem. Fura mód nem féltem, eltűnt belőlem az adrenalin. Csak fáradt voltam, és fájt mindenem az eséstől. Kilestem a szemhéjam alól, hogy van-e valami védekezési eszköz a közelemben, de semmi. Hacsak nem művirággal akarom agyonverni, akkor tehetetlen vagyok, és rá kell, hogy bízzam magam.
Végre befejezte a képek bámulását, és leült velem szemben a fotelba. Gúnyos, széles vigyorral az arcán méregetett. Szeme az orromról a számra, majd a lábamra tévedt. A hűtő felé pillantottam. Jól esett volna, most két zacskó jég. Ian mintha csak értené felpattant, kinyitotta a mélyhűtő ajtaját, és kivette a jeget. Odadobta nekem mindkettőt, majd a hűtőből kivett magának egy kólát.
Fájdalmasan felnyögtem amikor a hideg jég a bőrömhöz ért a bokámnál, de tudtam, hogy ez az egyetlen módszer, hogy mihamarabb levigye a duzzanatot a lábamról.
   -  Szarul nézel ki.
   - Kösz. A lányok szeretik ezt hallani. Amúgy meg úgy is érzem magam.
   - Te akartad - vont vállat és kinyitotta az italát.
   - Vettem, oké? Ne kezdjek ki veled, nem tudlak megölni.
   - Mindig is mondtam Stefannak, hogy a módszerem hatásos. Látod te is milyen korán megértetted - nézett rám, de én épp az orrommal voltam elfoglalva. Bandzsítva próbáltam megtalálni, hogy lenne jó rajta a jég úgy, hogy ne vágjon belém a fájdalom, ha ráteszem. Nem érdekel az önfényező dumája, főleg nem akkor, ha azt az én estemen mutatja be.
   - Ja, nagyon sportszerű megverni egy emberlányt.
   - Nem nagyon hagytál más választást. Na, de mindegy is, most másról kell beszélnünk.
Sehogy nem volt jó. A pulcsimmal letöröltem nagyjából a vért az arcomról, de közbe rájöttem, hogy a szám is felrepedt, úgyhogy minden szó fájt. Megpróbáltam a jeget az orrom bal oldalára tenni, de majdnem felsikoltottam a fájdalomtól.
   - Jaj, hagyd már! Add ide! - választ sem várva tépte ki a kezemből a jeges zacskót, majd az orromra nyomta.
   - Úristen, ez így tökéletes. Honnan tudtad? - Kérdeztem majdhogynem hálálkodva, félrelökve a kezét, hogy helyére a sajátomat tegyem.
   - Maradj, egy pillanat és vagyok.
   - Mert úgy elrohannék…- morogtam halkan, majd egy szempillantás múlva már a számon éreztem egy hideg, vizes anyagot.
   - Mindent összevéreztél - szúrt le az arcomat törölgetve.
Felhorkantam:
   - Bocs nem akartam, nem tudom mi történt velem... - pff, beképzelt seggfej.
   - Hát ez fantasztikus - mordult fel eldobva az anyagot.
Épp kérdezni akartam, hogy mi baja van, de a csengő félbeszakította a gondolatom.
   - Ki az? - néztem Ianre.
   - Stefan - vetette oda foghegyről, és elfordult. Egy pillanattal később mintha megbánta volna, és egy mozdulattal előttem termett, elém térdelt és két kezét mellém fektette. - Nem kell behívnod. Ne hívd be! Te vagy az, aki eldöntheti. Vagyis azt akarom mondani, hogy légy szíves ne hívd be - úgy nyomta meg a "légy szíves" szavakat, mintha fizikai fájdalmat okozott volna neki a kimondásuk.
   - Ja, mert te eddig is olyan sok szívességet tettél nekem - mutattam rá, majd egyből gyorsan ki is mondtam. - Gyere be!
Ian egy elkésett mozdulattal a számra tette a kezét. Ezt követően egyszerre két dolog is leesett nekem. Az egyik, hogy most invitáltam be a házamba egy vámpírt. A másik, hogy Ian Stefannak hívta, nem Paulnak. Mi folyik itt?
   - Bolond nő - fordult el tőlem Ian, hogy beleverhessen egyet az egyik szekrénybe, amely aztán halk sóhajjal útjára engedte a szekrényajtót.
   - Na, otthon zúz. Ez az egyik kedvenc szekrényem.
Mit sem törődve a szúrós pillantásával hátrafordultam, hogy szemügyre vehessem az új vendégem.
   - Szia, Katie! - Mondta kedvesen Paul elsétálva Ian mellett, hogy leüljön a velem szemközt lévő fotelba, ahol az imént még a barátja ült.
   - Az az én helyem.
   - Ne légy gyerekes Damon! Mi történt a lánnyal?
   - Elesett - emelte föl a vállát Ian, és Paulra nézett ártatlan szemekkel.
   - Igen, és Ian egy családapa, aki három gyereket nevel - kontráztam természetesen. - Szóval vannak kérdéseim - előztem meg egy verekedést a két férfi között.
Paul együtt érzően elmosolyodott, majd így szólt:
   - Reméltem.
   - Mért hívod őt Damonnek? És ő téged Stefannak?
   - Azt hiszem nagyon elölről kell kezdenünk. Az egész 1864-ben kezdődött…

Chapter 6

Jó olvasgatást! :) Rövidecske lett, sorry.

Titkok

Ledermedve néztem a harcot. Első ránézésre teljesen kiegyenlítetlennek láttam, hisz két ember mit tehetett volna egy falka farkassal szemben, de ahogy teltek a másodpercek, (percek, órák?), kiderült, hogy nem is annyira veszett harc. Tudtam, hogy el kéne futnom, megmozdulnom, vagy segítenem, hisz ők mentették meg az életem, nem tudtam. Semmilyen parancsnak nem engedelmeskedetek a végtagjaim. Pislogni sem mertem a félelemtől, hogy bárkinek baja eshet. Ahogy a középen álló farkasokat legyűrték, kitérve a hatalmasra tárt, halált hozó állkapcsok elől, a semmiből újak bukkantak föl, és a letepertek új életre keltek.

Az állatok szeme köztem és megmentőim között cikázott, ha lerázták magukról az egyiket egyből rám villant a vérszomjas tekintet, és felém indultak.

Nem hátráltam. Nem tudtam hátrálni. Sosem értek el. Pár lépés után mindig hátrébb találták magukat, mint ahonnan indultak, egy emberrel a testükön.

Nem tudom kik voltak, akik szembeszálltak a farkasokkal, de nem egyszerű, hétköznapi emberek lehettek. A mozgásukból, az ordításaikból kivettem, hogy mindkettő férfi, akik elég jó kondícióban vannak. Összhangban mozogtak, mintha előre megtervezett stratégiával mentek volna neki a farkasoknak. Nem figyelték egymást, mégis mindig ott voltak, ahol lenniük kellett, hogy ne essen bajom. És nekik sem. Egymást is védték.

Legalább annyival tartozom nekik, hogy sikítok. Azt meghallaná bárki, és jönnének segíteni. De ki állna még le harcolni, több mint egy tucat farkassal, puszta kézzel?

Az állatok szeme kezdetben, amikor még először megláttam őket, barna volt. Sötét barna, amelyben a mohóság szikráját láttam. Csak ölni jöttek, de nem élelemszerzési szándékból. Nem az volt a szemükben. Mintha csak bosszút állnának. Sosem láttam ilyen gonosz szemeket.

Mostanra a szemük világos barna, mézszínű volt, amely az pupilla felé sötétedett. Ijesztően szép volt.

A küzdelem állása nem változott. A két férfi még mindig harcolt, de a farkasok közül sokan még éltek, nekik támadtak.

Féltem, de már nem magam miatt. Nem hagyhatom, hogy bajuk essen miattam.

-         Tűnj el! – Ordította oda nekem az egyik férfi. A hangja nagyon ismerős volt, de sehogy sem tudtam felidézni, hogy honnan ismerem. Az arcából nem láttam semmit, mindig harc közben volt, és úgy állt, hogy az utcai lámpa ne világítsa meg.

Nem mozdultam. Akartam mondani neki, hogy képtelen vagyok elindulni, de nem ment. Beszélni sem tudtam. Az, aki hozzám szólt a másikra nézett, mire az bólintott, és mondott valamit. Újabb farkasok lendültek támadásba.

A magasabbik megfogta a kezében tartott állatot, egy egyszerű mozdulattal eltörte a nyakát, és a többiek felé dobta. Ugyan ezzel a lendülettel felém vetette magát, egy pillanat alatt előttem termett, felkapott és elszáguldott velem a követező utcáig, ahol Hayli bátyjának a bulija zajlott. Felismertem a  kocsiját, de nem foglalkoztam vele, nem jutott el a tudatomig, csak arra tudtam gondolni, hogy a másik férfit otthagytuk, és hogy, aki idáig elhozott, hogy tudott ilyen sebesen mozogni. Elvesztettem minden érzékemet. A fejem kábán lógott, alig bírtam tartani. A lábam nem engedelmeskedett, ahogy a nyelvem sem, sehogy nem tudtam kinyögni egyetlen szót sem. A férfi letett a ház elé, becsengetett, majd elém hajolt, hogy láthassam az arcán.

Ismertem.

Valahonnan.

-         Semmi bajod? Velünk nem lesz semmi, oké? Jól vagyunk – mondta nyugtató, búgó hangon. A szemébe néztem, és láttam, hogy a pupillája, hol kitágul, hol összeszűkül, és az én tekintetem szuggerálja. – Nem emlékszel semmire. Kutyák támadtak meg titeket, mire a barátnőd elfutott, hogy hozzon segítséget. Te sokkot kaptál, és ott maradtál. Én találtam rád, és idehoztalak, mert megadtad ezt a címet – mondta, majd felállt és eltűnt. Még mindig nem pislogtam így láttam, hogy az eltűnési akciója szinte egy pillanatba telt, elfutott. Fénysebességgel.

A hátam az ajtónak döntöttem. Miről beszélt? Hisz láttam a farkasokat. Ő is látta. Harcolt velük. Engem mentett meg. Hayli valóban segítségért ment, ez igaz. Az is, hogy valószínűleg sokkot kaptam, mert még mindig nem tudtam mi folyik körülöttem. Az ajtó kinyílt, mire én bedőltem a meleg előszobába.

-         Katie hál’ istennek, hogy jól vagy. Semmi bajod? Nem haraptak meg? Épp most indultunk érted, csak elő kellett keríteni pár elemlámpát. Katie! Katie jól vagy? – nézett rám Hayli aggódó szemekkel. Amikor még mindig nem szóltam, egy könnycsepp gördült le az arcán. – Katie?!

Lehunytam a szemem. Az első normális reakcióm.

-         Jól…khm…jól vagyok – krákogtam rekedt hangon, majd újra lehunytam a szemem, és nem volt erőm újra kinyitni.

-         Hozzátok be. Hozzátok már be! – üvöltötte magából kikelve Hayli.

Egy erős kart éreztem meg magam alatt, aztán a heverő süppedő puhaságában már semmi sem maradt csak a sötét, ijesztően édes álom.

Erős kávé és odaégett pirítós illatára keltem. Felpillantottam, kinyújtóztattam a karom, majd reszketve visszabújtam a takaró alá. Túl puha volt az ágy. És túl rövid.

Aztán eszembe jutott minden. A farkasok, a két férfi, Paul, Hayli, és egy ismerősen sötétbarna

szempár. Háromszor körbenéztem a szobában, mire felismertem, hogy ez Hayliék lakása.

-         Ó, hát fent van a mi kis sokkos állapotú barátnőnk – jött felém Jack egy bögre kávéval. Úgy kaptam felé, mintha az életem múlna rajta. Felnevetett, azzal a nevetéssel, amiért lányok tucatjai szoktak a lába előtt heverni. – Látom már sokkal jobban vagy. Reggeli kint a konyhában – bökött a szóban forgó helység felé.

-         Köszi – bólintottam, majd lerázva magamról a takarót kitámolyogtam.

-         Jó reggelt! – mosolygott rám Hayli, majd egy apró puszit nyomott az arcomra. – Már jól vagy?

Bólintottam. Megértem, hogy aggódik. A felgyülemlett képek után nem is akartam belegondolni, hogy festhettem ki.

Paul?! Úristen. Mért csak most esett le?

Épp kortyoltam a narancslevemből, amit Hayli letett elém, és félrenyeltem. Köhögve prüszköltem ki a levet.

-         Fúj Katie! Ez undorító - nevetett egy papírzsebit átnyújtva.

-         Tudom – kacagtam én is vele.

-         Egyél – lökte át nekem a pirítóssal teli tányért.

-         Ez nem néz ki ételnek- emeltem fel az egyik fekete kenyérdarabot.

Hayli megpördült a mosogató előtt és szemlesütve válaszolt:

-         Tudom. Jack nem valami jó ebben. Nem szokott reggelit csinálni, ezt is csak neked.

-         Hát akkor, nem okozok csalódást – haraptam bele, de annyira szén volt az egész, hogy szétporladt a számban. – Ez undorító.

Reggeli után választást sem hagyva betuszkoltak a kocsiba, hogy hazavigyenek. Jack egész végig flörtölős kedvében volt, amit Hayli vagy nem vett észre, vagy nem akarta észrevenni.

Sosem hagyom magam és próbálok hidegnek, és nem vevőnek tűnni, Jack próbálkozásaira, mert nála sosem lehet tudni, de a legvalószínűbb, hogy az ágyadban végzed, telesírt párnával. Most is így tettem, de nem adta föl. Ezt szerettem a legjobban benne.

Behívtam Haylit, muszáj volt beszélnem vele. Nem tudtam, hogy hogyan kezdjek neki, így sorban végig gondoltam mindent. Mennyire racionális az, amit hiszek, hogy láttam? Látni véltem?! Következtetéseket vontam le, kapcsolatot húzatam dolgok között, amik nem biztosak, hogy igazak. Ha minden igaz, amit most hiszek, akkor az a világ, amiben eddig éltem, amiről azt hittem, hogy egy kerek, valós világ, felborult.

Akkor ez a valós világ. Ez, amiben vámpírok élnek. Ez, amiben filmsztárok a vámpírok. Amikor párhuzamot lehet húzni valós és kitalált világ között.

Ha tegnap Pault láttam, ahogy felém suhan, ahogy egy egyszerű mozdulattal felkap, és megpróbál megigézni, akkor igaz, amit most hiszek. Akkor igaz, hogy a mellett álló ember Ian volt, és ők vérfarkasokkal harcoltak. Akik engem akartak megölni. Mit ártottam én nekik?

Beléptem a szobámba, ahol nyitva volt az ablak, és a hűvös szél felborzolta a karomon a pihéket. Megvártam, amíg Hayli és belép a szobámba, aztán becsuktam az ajtót, és az ablakhoz léptem. Egy madár ült a fán.

A madár.

      -   Örülök, hogy itt vagy – biccentettem felé, majd visszafordultam Haylihez. Nem érdekelt Ian reakciója. – Hayli, azt hiszem beszélnünk kell.

Chapter 5

Sziasztok! Bocsánat, ha bármi elütési hiba lenne benne, meg a sok szóismétlésért, de ma nagyon, nagyon rossz napom volt, és fáradt is vagyok. :) Egy kicsit rövidebb lett. Jó olvasást!

Kései tánc

A levél üres volt, vagyis hogy pontosítsak, lukacsos. Apró, csőr alkotta lyukak, amikkel nem tudtam mit kezdeni, betudtam annak, hogy a madár repülés közben kiejthette a csőréből, és így mindig más helyen kapta fel, azért lyukas mindig máshol. A délután többi részében elmondtam Haylinek , minden részletét az Iannal való találkozásomnak.

A napok lomhán, lassan teltek, semmi nem történt, így kezdtem úgy érezni, mintha megint egy normális életet élnék. Az ablakom reggelente még mindig nyitva voltak, de előfordultak melegebb napok, amikor este is úgy hagytam őket. Minden éjjel, lefekvés előtt egy utolsó pillantást vettem az ablakom mellett álló fán ülő madárra.

Ott volt. Mindig, amikor lefeküdtem. Nagy fekete gombszemeit le sem véve rólam bámult, úgy nézett, mintha ismerne.

Elmúlt az az időszak, amikor a csajok a suliból minden nap azt figyelték, vajon Ian és társai merre is lehetnek a városban, helyét átvette a félelem, a sok haláleset híre. Danville környékén egyre több halálestről kaptunk hírt. A helyi híradó ezzel volt tele. Mind állattámadás áldozatai lettek. Voltak, akik látni vélték, ők farkasokat emlegettek.

Akárhányszor meghallottam, hogy ezek az állatok támadtak meg embereket, eszembe jutottak Ian szavai.

Ezek után sosem mentem ki este egyedül az utcára, és bezártam minden ajtót.

Közeledett a suli bál időpontja, Jake elhívott, és számomra újra csak egy normális élet volt a sok közül.

-         Katie valamit csinálj már magaddal!

-         Mi? Mért? – Ültem fel.

 Haylivel fogtunk 2 takarót, és a jó időre való tekintettel kifeküdtünk a kertbe, hogy a hosszú téli hónapok után élvezzük a napfényt, ami végre langyosan, majdhogynem melegen simogat.

-         Mert már vagy második napja úgy vigyorogsz, mint akinek fizetnek érte – húzta el a száját. Elkaptam róla a tekintetem, becsuktam a szemem, és hátrahajtott fejjel visszafordultam a naphoz.

-         Nem tudom, mért zavar. Várj, tudom! Mert Ian holnap elmegy, és még mindig nem találkoztál vele – röhögtem csukott szemmel, mire azon kaptam magam, hogy a könyököm kibicsaklott, a földön fekszem, a fölöttem térdeplő, vigyorgó Haylivel.

-         És ha most agyrázkódást kapok? – nyúltam a fejemhez. Szerintem holnapra púpom nő.

-         Akkor csak még rosszabb leszel. Elmegyünk ma táncolni?

-         Ha megyek, akkor abba hagyod a piszkálásom?

Bőszen bólogatott. Gyorsan összekaptuk kintről a cuccokat, Hayli hazament és megbeszéltük, hogy este 7 körül találkozunk. Azt utálom ezekben a készülődésekben, hogy sosem tudom, mit vegyek fel, hogy egyáltalán azon kell gondolkoznom mit vegyek fel. Haylivel úgysem vehetem fel a versenyt. Végül, és 20 ruha felpróbálása után, egy rózsaszín hosszított fölső mellett döntöttem, egy egyszerű fekete nadrággal, és egy magas sarkú cipővel. Hajamat egyszerűen kiengedtem, kicsit hullámosítottam. Készen álltam, hogy ma este egy jót bulizzak.

Barátnőm pontosan érkezett, egyből el is indultunk.

Nevetve mentünk be a klubba, és egyből a táncparketten pörögtünk, egymással táncolva. Egyre több szempár szegeződött ránk, ami csak fokozta a jókedvemet, mindamellett, hogy Hayli így hamar beszerezhet egy pasit. A harmadik áttáncolt szám után leültünk az egyik sarokasztalhoz, hogy igyunk valamit.

-         Figyelted, hogy rád van állva az a csávó, ott? – mutattam a tömegbe egy fekete inges fiúra.

-         Aha. Helyes, nem? – vihogott nekem dőlve.

-         Sziasztok! Mit hozhatok?

-         Egy gin tonikot, és…- néztem Haylire.

-         Én vodkanarancsot kérnék – mosolygott.

-         Örülök, hogy elrángattál ide – mondtam neki, majd elkezdtem szürcsölgetni az italt, amit kihoztak. Ekkor láttam meg, hogy az a fiú, aki Haylit nézte, most felénk tart. – Hé, figyelj! – löktem meg.

-         Szia! Chris vagyok, jössz táncolni? – villantotta fel a legdögösebb mosolyát. Hayli egyből elájult. Rám pillantott, mire bólintottam.

-         Persze – és már a parkett felé tartottak.

Mosolyogva néztem őket, ahogy Hayli egyre jobban belejött a pasi megbolondításába.

Igazán mindent bevetett.

A szívószálamon keresztül már nehézkesen jött az ital, elfogyott. Megittam kevesebb 2 perc alatt, egy pohár gin tonikot. Már kezdtem érezni is, amikor egy sötét kalapot viselő, rövid hajú alak ült be Hayli helyére.

-         Bocs, de itt ülnek – szóltam oda neki, mire felemelte a fejét, hogy lássam az arcát.

Rám mosolygott és kedvesen csak ennyit szólt:

-         Tudom.

-         Ian, te mit keresel itt? – csattantam fel, ahogy felismertem.

-         Bulizom, – válaszolt halkabban – ahogy te is.

-         De ne az én asztalomnál. Ha valaki felismer, nekem végem. És neked is.

-         Az hagy legyen az én gondom – mosolygott, majd a tekintete a poharamra tévedt. Intett a kiszolgáló lánynak, aki aztán máris hozta a következő italom.

-         Nem kellett volna.

-         Szívesen.

-         Ugye tudod, hogy nem fogsz tudni leitatni? – mutattam rá, miközben bekaptam a szívószál végét.

Hangosan felnevetett.

-         Sejtettem, de ne bízd el magad. Korai az este.

-         Ugye nem hiszed, hogy velem töltöd az estédet? – kérdeztem, mire csak nevetve megrázta a fejét. – Nem félsz, hogy felismernek? És mért ültél hozzám?

-         Túl sok kérdés Katie, túl sok.

-         Akkor tessék itt a következő! Honnan tudod a nevem?

-         Gyere!- húzott fel a padról, és belevezetett a táncoló, őrjöngő tömegbe.

Elkezdtünk táncolni, én pedig egyre jobban éreztem a megivott alkohol hatását. Feloldotta a gátlásaim, olyan mozdulatokat is megengedtem magamnak, amire még otthon sem csináltam volna meg. Nevetve fordultam szembe vele, hogy kezemet a nyaka köré fonva ringassam a csípőm. Tekintete forrón égette az enyémet, majd lassan végig hordozta rajtam a tekintetét.

Rámosolyogtam és véletlenül letévedt a tekintetem a szájára, de amikor újra felpillantottam láttam, hogy az ő szeme is máshol járt. Elkaptam a tekintetem, amikor láttam, hogy az arcomra néz. Hátranéztem és láttam, hogy Hayli engem keres körbe-körbe pillantva. Ránézett a poharamra, látta, hogy félig van, így leült az asztalhoz, de közben folyamatosan a tömeget fixírozta a tekintetével.

Vége lett a számnak, megálltam, és Ianre néztem. Hátrafelé böktem a fejemmel, Haylire pillantott, majd újra rám. Széles vigyor ült ki az arcára, felém hajolt, nyomott egy apró puszit az arcomra, és már el is tűnt. Egy másodperc múlva, már akárhova néztem sehol nem láttam.

Elindultam a barátnőm felé és lehuppantam mellé.

Dolgozott bennem az alkohol, meg azt hiszem Ian is kiváltott belőlem néhány millió mikrogramm Endorfint.

Nagyot sóhajtottam. Hayli egyből kérdő tekintettel fordult felém.

-         Ki volt az a fiú, akivel táncoltál?

-         Hmm…senki. Most ismertem meg, ő kérte nekem az italt is. Mi van a Chriseddel?

-         Pff, ne is mond. Az egy…

-         Oké. Menjünk?

-         Igen, az jó lenne – halványan elmosolyodott, majd a kabátjainkat magunkra véve elindultunk a kijárat felé.

Nagyon lehűlt az idő, szorosan összehúztam magam, és Haylibe karoltam.

-         Nem jön értünk a bátyád?- kérdeztem reszketve.

-         A következő utcában bulizik, már csak odáig kell elmennünk.

Vacogva bólintottam, és követtem őt az utcán. Hirtelen megtorpant, és vele egyetemben én is. Egy kutya állt előttünk. Nem a játékos fajtából. Füleit hegyezve, farkát behúzva nézett minket. Hayli lépett felé egyet felemelt kézzel, de a kutya felmordult, és hátrébb ment. A lámpafény megvilágította az egész alakját. Nem kutya volt. Farkas.

-         Hayli ez egy…

-         Tudom. És azokat nézd!- mutatott egy újjal előre.

Még több farkas gyűlt mellé, mind egymás mellé álltak, elzárták az utat. Lassan hátráltam, mire az egyik hátracsapta a fülét, és rám mordult. Kővé dermedtem. A félelemtől már megszólalni sem mertem, vártam, hogy valami csoda folytán elmenjenek, és ne történjen velünk semmi. Megnéztem őket, és mintha mindegyik csak engem nézett volna. Egyik szempár sem szegeződött a barátnőmre, én voltam a célpont. Gyorsan kapcsoltam

-         Hayli, lépj hátra egyet!

-         Megvesztél? Nem láttad mi történt az előbb?

-         Bízz bennem. Ezek mind engem néznek, te nem érdekled őket. Kérlek! Lépj hátra.

Lassan megtette. A farkasok nem mozdultak.

-         Oké. Most menj! Menj el, és hívj segítséget. Gyerünk!

Hallottam a távolodó lépteit és valamelyest fellélegeztem. Már csak magamért kell aggódnom. Mintha érezték volna, mire gondolok egy emberként kezdtek felém közeledni, hátracsapott fülekkel, morgó pofákkal.

-         Ne, ne…Jó farkas, izé...jó farkas – motyogtam nekik, mire felcsillant a szemük. Fura ugató hangot adtak ki. Mintha értették volna, amit mondtam és kinevettek. – Most komolyan rajtam röhögtök?

Felmordultak és készültek rám ugrani, amikor két fekete alak vált ki a sötétségből és a farkasokra vetették magukat.

Hali!

Nem tudom, hogy láttátok-e már ezt a játékot, de ha nem, akkor most én bemásolom nektek.
Játsszatok Steven R. Mcqueennel. Bár én minden alkalommal meghaltam, azt hiszem nincs is B variáció.:D
Sok szerencsét! Nagyon jó, és ha felhúzod a hangerőt, talán még a borzongás is meg lesz ;)
U.i.: Kell hozzá egy kis angol tudás, és sajnos Damon-Elena-Stefan trió nincs benne.:(

The Vampire Diaries game

Chapter 4

Az otthon illata, és már maga a szó is nyugtatólak hatott rám. Az már viszont nem annyira, amikor anya kopogás nélkül rontott be a szobámba. Ismertem már jól az arckifejezését, ahogy a haragtól, az idegességtől apró ráncok szaladtak össze a két szemöldöke között. Ahogy belépett a lendülete csökkent, az első lépés után megtorpant, legörbülő szájjal nézett körbe a zsúfoltan rendetlen szobámban. Megadóan felsóhajtott, és rám emelte gesztenyebarna szemeit.

-         Ezen sürgősen változtatnod kell. De lesz rá időd bőven.

-         De anya!

-         Mi de?

-         Kimaradt egy rész – néztem rá, felpróbálva a boci szemeim.

-         A védőbeszéd lehetőségét akarod?

Megtörten bólintottam. Ebből győztesként már nem kerülök ki.

-         Oké – egyezet bele, de a ráncok újra megjelentek az orra fölött. – Három kérdés, három válasz, 1 percet kapsz.

-         Mi ez a Legyen Ön is Milliomos?

-         Kell vagy nem?

-         Jól van, mondd!

-         Szóval, mi a fenéért mentetek oda? Mit képzeltél? Az életben is olyan helyes?

-         Anya! - csattantam föl.

-         60-59-58…

-         Hayli nagy rajongója a filmnek, bocs sorozatnak, és mikor megtudta, hogy itt forgatnak… hát, ha valamelyik kedvenc sztáromról derült volna ki ez, én is elmentem volna. Én vagyok a legjobb barátnője, még szép, hogy támogatom, és bár még erősen bennem élt a múltkori büntetés emléke, – néztem rá szúrós szemekkel – elmentem vele. Pedig nem nagyon szeretem ezt a csávót, elég nagyképűnek tűnik.

-         12-11-10

-         És amúgy nem tudom, hogy olyan helyes-e, mert nem láttam tőle sok filmet, meg a sorozatot is csak részletekben, de azt hiszem igen, megfelel a filmekben látottaknak. Helyes – rántottam meg nemtörődöm módon a vállam. Nem igazán izgatott a hapsi.

-         Oké. Lejárt az időd. Szép tőled, hogy ennyire támogatod a barátnőd, és hogy lásd használt a beszédet a 2 hetet csökkentem 3 napra, oké? De ez alatt tedd rendbe a szobád, vagy megkapod a két hetet – kacsintott rám kisimult arccal, majd eltűnt az ajtó mögött.

Visszahanyatlottam az ágyamra, és újra kihajtogattam a gombóccá gyűrt papírt.

Már mért hagynám, hogy bármi megharapjon? Mi vagyok én?

Áh, minél többet gondolkozom ezen, annál kevesebbet értek. Ekkor eszembe jutott valami. Bepótolom a lemaradásom. Felültem és a laptopomért nyúltam. Csak imádkozni tudtam, hogy be legyen lent kapcsolva a router, és legyen fenn is net. Volt. Rákerestem a Vampire Diaries címszó alatt futó összes videóra és lassan meg is találtam az első évad első részét. Addig kerestem, amíg olyan oldalt nem találtam, hol az összes meg van, hogy ne kelljen egyesével keresgélnem őket.

Mikor meg lett, letettem az ágyam elejébe, hátradőltem, az ágytámlának támaszkodtam, és elindítottam a sorozatot. Az elején kicsit kiábrándultam, nem hittem, hogy ennyire hajazni fog a Twilightra. Stefan egyből megfogott, ahogy Elena is a szépségével, együtt voltak jók.

Sehol egy Ian. Magamban örültem, egészen addig, amíg meg nem jelent a következő részekben. Itt már minden Alkonyatos vonása eltűnt, talán a készítők is rájöttek jobban járnak, ha azt hagyják ott, ahol van.

Teltek a részek, Damon karaktere egyre jobban megfogott, szinte magába szippantott, a hatása alá kerültem. Tudtam, hogy egy seggfej, megöli az embereket, és valószínűleg ha a mi világunkban élne, én sem lennék kivétel, egy pillanat alatt kitépné a szívem. Elgondolkodtam, hogy vajon hány lány gondolkozik el ugyanezen?! Damon itt élne a mi világunkban, de mennyi az esélye, hogy bárki megfogná, és nem csak itt öldökölne? Hisz ő, mint a későbbi részek alatt kiderült, Elenába szerelmes, senki nem lesz olyan, mint ő.

Álmosan rágcsáltam a ropit, amit felcsentem. Véget ért az első évad. Az órára pillantottam, ami azt hiszem hazudni próbált nekem. Nem lehet hajnali 5. Az lehetetlen. Hisz…óó, akkor én már több mint 16 órája nézem a sorozatot.

Na, mindegy. Ha már itt vagyunk. Rákattintottam a második évadra is. Közben, amíg még betöltött megnéztem az e-mailjeim. A legtöbb semmi érdekeset nem tartogatott, mind a kukában találta magát. Egy azonban valamiért felkeltette az érdeklődésem.

Tárgy: Születésnap

Szöveg:

 Kedves Katie,

Tudom, hogy a jövőben lesz a születésnapod, így szeretnék neked adni valamit. Bár nem ismersz, most mégis, így látatlanban életed egyik legjobb ajándékát adom neked. Kívánj valamit, írd az alábbi mezőbe, és ígérem teljesülni fog. A jelszavam: Nincs lehetetlen!

Tartsd észben, és ne feledd: A születésnapi kívánságod talán valóra válik.

Üdv, Madame Krishts

Jót mosolyogtam, majd lejjebb görgettem az egeret. Ott volt a mező.

Kívánság: …………………………….

Elgondolkoztam, majd azt írtam, amit úgyis lehetetlen teljesíteni, merő képtelenség, és amúgy is, ez csak egy SPAM.

Kívánság: Megismerni Damon Salvatoret.

Reggel arra keltem, hogy nem érzem a bal kezem, a takaróm a fejem alatt nedves, a ropik szerte-szét hevernek a földön, és borzalmasan hideg van.

-         Aúú… - nyöszörögtem, miközben rájöttem, hogy a lábaimat sem érzem, és a fejem alatti nedvesség a nyálam. A bal kezem a testem alatt volt, teljesen elzsibbadt. A laptopom lemerülve állt az ágy végében.

Feltoltam magam ülő helyzetbe, majd egyik kezemet az éjjeli szekrényre téve, másikat az ágyon megtámasztva próbálta felállni. Addig minden jól ment, amíg támasztottam magam. Amint mindkét támasz eltűnt összeestem, mint egy rongybaba.

Megbénultam? Egy este alatt?

A földön fekve végig gondoltam, hogy mitől bénulhattam meg. Ahogy végigpörgettem az eseményeket megvilágosodtam, hogy a lábamon ülve aludtam el, valami furcsa pózban, úgyhogy onnan is eltűnt a vérem. Nem volt vérkeringésem sem a kezemben, sem a lábamban.

Mintegy megerősítésként a lábam elkezdett rángatózni, és úgy éreztem, mintha 10.000 tűvel szurkálnák a lábam, majd pár másodperc múlva már a karomat is.

Az imént még élettelen lábam, most magától kelt életre, felpattantam és sikítva ugráltam le és fel, futkostam üvöltve az szobámban, hogy elmúljon végre ez a borzalmas érzés.

Clare nyitott be a szobámba, ijedtségtől tág pupillákkal.

-         Mi a fene bajod van? Megvesztél? És mért van ilyen hideg? – lépett be, hogy eltáncoljon előlem, és bezárja az ablakom.

-         Neked kéne tudnod – mondtam fájdalomtól eltorzult arccal. – Te nyitogatod minden áldott délután.

-         Én? – kérdezte meglepődve. – Már mért tenném? Ha bejövök is már le van harapva a fejem. Na, elmondod mi bajod?- bökött felém a fejével.

-         Azt hiszem elaludtam mindenem – sziszegtem összeszorított szájjal, hogy ne engedjek feltörni egy készülő sikítást. – A lábam, legfőképp – ugráltam tovább.

-         Hát akkor további jó szórakozást – mondta, és azzal kiment a szobából.

-         Köszi Clare. Kösz… tényleg. De ha nem te nyitogatod az ablakom, akkor ki?

Hiába tettem fel a kérdéseket, nem kaptam rájuk választ. Pedig volt belőlük elég. Kezdetnek volt egy nagyobb problémám. Közelebb kerültem a Damon Salvatore rajongói klubhoz, mint bármikor hittem volna. Valamiért megfogott.

Remélem nem fog ma keresni Hayli, nagyon nem volna hozzá kedvem, hogy újra átrágjam magam a tegnap történteken.

-         Katie, Hayli keres. Felküldöm – szólt fel anya.

Ennyi volt a „nem találkozás”-ról.

-         Szia!- dugta be a fejét, majd betessékelve magát a szobámba, az ágyhoz ugrált és bekapcsolta a Tv-t. - Ezt látnod kell!

Bár még mindig bizsergett a lábam, oda mentem és nagy nehezen, lábrángatózás közepette leültem mellé az ágyba.

Csinos, fiatal bemondónő tűnt fel a képernyőn. A tegnapi forgatás helyszínén voltak. Haylire pillantottam, de ő csak a szemével mutatta, nézzem.

-         Tegnap véget is ért a titkos forgatás, ami mint később kiderült nem is volt olyan titkos – mosolygott  a kamerába – De a stáb marad, beleértve a főszereplőket, Ian Somerhaldert, Nina Dobrevet és Paul Wesleyt. Forrásaink szerint 2 héten keresztül fognak még városunkban tartózkodni. Jennifer Hitchert hallották Danvilleből.

-         Mi volt az elején? – néztem Haylire, mire hirtelen lesütötte a szemét.

-         Semmi különös, csak reméld, hogy senki ismerős nem nézte – nevetett erőltetetten.

-         Hayli Loren!

-         Jól van, jól van. Én vagyok benne, amint a rendezővel beszélek, tudod, amikor kimentem, helyetted is, míg te Iannel dumcsiztál- nézett rám szúrós tekintettel.

-         Ne hidd, hogy leányálom volt – forgattam a szemem.

-         Nehogy megsajnáljalak- döntött fel az ágyon.

Nevetve nyúltunk el. Örültem, hogy végre nincs fájdalom, és örültem, hogy nem kerültünk nagy bajba.

-         Amúgy mennyi az idő? – ültem fel.

-         Olyan délután 2 körül lehet. Sokáig voltál fent?

-         Eléggé.

-         Hé, egy madár van a párkányodon – mutatott az ablakom irányába.

Ugyanaz a madár volt, amelyik néhány napja szállt a párkányomra. Valami volt a csőrében.

Lassan odamentem, hogy ne ijesszem el, kinyitottam az ablakot, és a madár még mindig nem repült el. Megnéztem magamnak. Gyönyörű volt. Mint a sorozatban. Igen. Mint a Vampire Diariesban.

-         Hayli, nem ilyen van a vámpíros cuccban is? Nem úgy néz ki ez a madár, mint az?

-         De. Tényleg hasonlít- tette a fejét a vállamra. - Mi az a csőrében?

-         Levél. Szerintem egy papírdarab.

A madár mintha erre várt volna, lerakta a levelet az ablakban és elrepült. Hosszú másodpercekig csak meredtem utána, aztán a levélre néztem.