A jövő

Sziasztok!


Nos, holnap utazom, és bár készen van a következő fejezet fele, még be kell fejeznem, amit remélhetőleg majd hamar meg tudok tenni, egyenlőre nem tudom, hogy majd mikor teszem fel, nem tudom hogyan alakulnak a napjaim az első héten, ráadásul valamiért az RSS feed sem mindig azt akarja, mint én, vagy fel sem teszi a fejezetet a blogger.


Az utolsó fejezetem, amit felraktam valószínűleg az egyik leghosszabb fejezetem lett, és eddig egy kommentárt kaptam - bocsánat, kettőt, hogy javítsam magam -, úgyhogy gondolom, nem nagyon kapkodom el a következő feltevést, de - már ha sikerül - akkor megpróbálom szerdán, vagy csütörtökön felrakni.


Na nem foglallak le titeket tovább, köszönöm, ha ezt elolvastad, és akkor majd találkozunk! :)


Jó éjt!

Kinga

Chapter 66

Hey Guys! 


Oly annyira meghatódtam a kommentektől, amit a díj bejegyzésnél kaptam, meg persze Killa fenyegetésétől megrettenve, úgy gondoltam felrakom ezt a nem rövid fejezetet. :)
Örülök Orchidée, hogy elismerésnek veszed, köszönöm! :)
Na megyek, jó éjt nektek, remélem nem lesz benne túl sok helyesírási hiba, és mindenki érteni fogja, hogy mik is történnek erre fele. 
Lassan lehet, hogy a végét járjuk a történetnek, rajtatok múlik, ott van a szavazás, meg persze a többi visszajelzés.

Csók néktek!

Klaus legacy

/Klaus hagyatéka/

 

„Egy szív megszűnt dobogni” visszahangzott a fejemben ez a mondat, amikor haladásunk gyorsaságának szoros összefüggésében egy egyre sebesebben verdeső, dobogó hangot is hallattunk.

Akárhányszor lehunytam a szemem, meghallottam Damon gondolatait, aztán a sajátjaim jutottak eszembe, és mindannyiszor sírógörcs kapott el, hogy hogyan lehettem ennyire vak, ennyire hülye.

Hirtelen állt meg Damon, és egyből le is tett, ahol abban a percben megjelent a nő képe.

-          Ki vagy te? Miért teszel tönkre? Mit akarsz, és mikor lesz már vége? – szegeztem neki az össze hirtelen bennem feltóduló kérdést.

-          Nyugalom Katie, nyugalom. Hamarosan mindent megértesz, remélem sikerrel jársz.

-          Járok? Hisz ez kettőnk útja, nem?

-          De a szív útján csak egyedül fogsz menni.

Damon egyetlen másodperc tört része alatt elém került, kezével hátratolt, és úgy meredt a nőre.

-          Egyedül nem megy sehova. Baja eshet. Nem erről volt szó.

-          Sajnálom. Akkor viszont esélye sincs az életre.

-          Megmentjük – szállt vele vitába Damon.

-          Kizárt.

-          Hagyd Damon, megyek. Ennél rosszabb már úgysem lehet – intettem le, és kikerültem védelmező kezét.

Mentem a megérzéseim után, a dobogó hang közepébe. A sötétséget hirtelen világosság váltotta fel, én pedig egy kertben találtam magam. Padon ültem, körülöttem mindenhol virágok, lágy szellő borzolta fel a fűszálakat, a fák lombjai barátságosan integettek, tavasz lehetett, a legszebb, legboldogabb tavasz.

Gyereknevetést hallottam, oldalra kaptam a fejem, ahol megláttam, ahogyan egy kisfiú, és egy kislány mezítláb, kacagva kergetőznek a fűben.

A kislány futott elől, és a fiúcska hamar elkapta, onnantól pedig kézen fogva szaladtak felém, fel a dombtetőre.

Mosolyogva figyeltem őket, gyönyörűek voltak.

-          Anya, apa, láttátok? Én elkaptam Lillyt – kiáltott előre mosolyogva a kisfiú.

Ekkor láttam csak meg, az előttük lévő ölelkező párt. Megcsókolták egymást, majd nevetve fordultak a gyerekek felé, hogy az anya a kisfiút, az apa pedig Lillyt kapja a karjai közé.

Egyszeriben meglepődve pattantam fel, és a szülők felé vitt a lábam.

Nem hittem a szememnek, nem akartam elhinni.

Hisz ez lehetetlen.

Azon kaptam magam, hogy már csak mindössze pár lépésnyire vagyok a boldog családtól.

A gyerekek újból a fűben játszottak, ekkor viszont a kislány véletlenül megütötte testvérét.

-          Lilly Salvatore, azonnal kérj bocsánatot a bátyádtól!

-          De véletlen volt – duzzogott.

-          Akkor is!

-          Sajnálom Max.

Az anya én voltam. Damon, Damon pedig…

Úristen mi ez?

Aztán a kép hirtelen elhalványult, és én egy szürke szobában voltam, egyetlen gyér világítással.

Körbenéztem, és semmi sem volt a szobában rajtam kívül. Se egy ajtó, vagy ablak, szép, vagy asztal, semmi, de a következő pillanatban képek tömkelege jelent meg a falon, fényképek voltak egytől egyik, mind.

Ismerősnek tűntek, és ez nem a jó fajta felismerés volt.

Aprót sikoltottam, amikor megláttam magam meztelenül Tyler védelmező ölelésében.

Abban a percben, mint egy villámcsapás cikázott ár rajtam egy érzés, és mindent láttam.

Mindenre emlékeztem.

Láttam magam előtt Katherine-t, Damont, amikor először mentett meg, Lorent, újra éreztem azt a félelmet, amit akkor, amikor kiderült, hogy meghalok.

Újra tudtam mindent, újra ismertem önmagam.

A szemem önkéntelenül is egy következő képre siklott, ahol még intimebb pózban voltunk, de a vaku csak villogott, semmit, és senkit sem kímélve.

Lehunytam a szemem.

Önző voltam. A lehető legönzőbb ember a földön. Megcsaltam Damont, és ő efelett mind szemet hunyt, még csak fel sem rótta.

Én pedig a saját gondolati kihallgatásából tudtam meg mit gondolt akkor.

Honnan tudhatnám, hogy én nem gondoltam- e hasonlókat, miközben egészen mást tettem vele, esetleg mondtam neki?

Ő viszont tudatában volt a gondolatainak, annak, hogy ez mennyire magasan a kihasználás mércéjét veri, ellentétben velem, akinek a testében egy vámpír volt, aki elvett minden irányítást, elnyomott a saját testemben, én nem a saját belátásom szerint döntöttem.

Pro és kontra, de mire megyek vele?

Nem tudom mit láttam abban a kertben, de ha a jövőm volt, kell.

De mi van, ha rosszul döntök? Mi van, ha az csak egy átverés?

Miért nekem kell döntenem? Képtelen vagyok erre…

Magamba roskadva estem a földre. Két tenyerembe temettem az arcom, és csak gondolkodtam, pedig tudtam, hogy mi a megoldás, tudtam, hogy mi lenne a helyes, mégsem bíztam magamban.

Mi van, ha nem az a jó?

Mindig volt egy „de”.

Utáltam ezt a szót.

Tudtam, hogy képtelen vagyok dönteni. Elvesztettem a bizalmam, a biztonságom. Könnyű ilyen falak mögé bújni, de honnan tudhatnám, hogy tényleg nem- e ez a baj, hogy nem az e, hogy már nincs bizalmam?!

-          Megőrülök, ha baja esik! Hogy lehettem olyan ostoba, hogy elengedtem? Még ha ő kérte is? Tudhatnám, hogy ő bármilyen biztonságos helyen képes bajba sodorni magát. Azt sem kellett volna engednem, hogy meglássa a múltat. Hülye voltam, de hogyan bizonyíthatnám be? Megértem, ha nem hisz nekem, én se tenném, de akkor hogy kérem a bocsánatát? Mihez kezdek, ha kilép az életemből? Stefan nem lesz túl boldog, ha megint hullák csoportját kell eltakarítania minden reggel a házunkból. A Bourbon. A Bourbon mindig megoldás. A francba is Damon Salvatore, egy állat vagy!

Gondolkodás nélkül tudtam, hogy kinek a gondolatait hallom, de azt honnan tudhatnám, hogy ezek a valódi szavai voltak- e?

Nem volt esélyem töprengeni, körülöttem minden eltűnt, és Damon előtt ülve találtam magam.

Odalépett hozzám, és gyengéden felhúzott.

-          Jól vagy? – fürkészte az arcomat aggódó tekintettel.

Vajon ez igazi aggodalom?

-          Mit gondoltál az előbb?

-          Hm?

-          Mit gondoltál az előtt, mielőtt megjelentem. Mi járt a fejedben?

Hosszú másodpercekig csendben álltunk, de a kezét még mindig nem vette le a karomról.

-          Rólad. Hogy hogyan lehettem akkora hülye, hogy hagytalak egyedül bemenni oda. Hogy miért kellett meghallanod az akkori önmagam. Sajnálom.

-          Sajnálod? – kacagtam fel csillogó szemekkel.

Láttam a meghökkenést az arcán, ami új mosolyt csalt az arcomra.

-          Most min nevetsz?

-          Semmin, te bolond, semmin – karoltam át a nyakát, és szorosan magamhoz húztam.

Erősen öleltem, olyan erősen, mintha ezer éve láttam volna. A vállába temettem az arcom, és mélyen beszívtam az illatát, élveztem az ölelő kezeit a hátamon, csiklandozó lélegzését a nyakamon.

-          Gratulálok Katie, teljesítetted azt, amit kellett.

-          Köszönöm - hajoltam el Damon felől, és a nőre pillantottam. – És mi a kulcs?

-          A köveket Rómában találjátok, és van még egy segítségem. Boszorkányt kell szereznetek, és nem a Bennettet. Keressétek Greget, ő majd segít.

-          De milyen Greg? És őt hogyan fogjuk megtalálni? Egyáltalán Rómában kell keresni őt is?

-          Természetesen. Sok szerencsét nektek, gyermekeim!

A következő pillanatban már sehol sem volt, csak egy porszem nagyságú kis pontot hagyott maga után, ami megvilágította utunkat.

-          Most akkor mehetünk Rómába? – pillantottam fel Damonre, aki széles mosollyal nézett le rám.

-          Előbb haza. Gyere – emelt a karjába, miközben édes csókban forrtunk össze.

/Jonas/

Amikor Stefan belépett a szobába egyszerűen alig tudtam magam türtőztetni, alig bírtam magam visszafogni, hogy ne lessek ki mögüle, hogy ne rohanjak oda az áhítottan látni kívánt lányhoz.

Óráknak tűntek a másodpercek, amíg Stefan elérőbb lépett, hogy én is beférjek, majd oldalra állva helyet kínált nekem.

Már nem bírtam tovább, kiléptem és megpillantottam. Mosolyogva ült kézen fogva egy férfival.

Szóval ő lenne a híres Katie? Számtalanszor elképzeltem már, de sosem volt ennyire… ennyire gyönyörű.

Csak hallottam róla, regéket, történeteket, habár még csak pár hónapja indult a kalandja, mégis országszerte ismerik a történetét farkasok, és emberek egyaránt, bár utóbbi csak meseként, a képzelet szüleményeként emlegetik.

Szinte ódákat zengtek a kedvességéről, mégis sajátos stílusáról, arról, hogy miken ment már keresztül, mennyi mindent megélt, és mind ezt azért, hogy ne kelljen egy fajnak se meghalni, se saját magának.

Jobb nyelvek azt beszélik, azért sem áldozta fel még magát, akkor sem mikor már feladta volna, mert egy fajt sem akart a pokolba küldeni, már pedig a mi népünk csak oda mehetne.

Szinte úgy ismerem minden napját, és őt magát is, mintha mellette küzdöttem volna mindegyik csatában. Talán egy kicsit beleszerettem, olyan tökéletesnek tűnt a mondákban.

-          Miért nem mozdul? – kérdeztem hátra sem pillantva, végig a lányt nézve.

-          Transzban van.

-          Mióta?

-          Vagy hat – hét órája.

-          És mikor ébred fel?

-          Nem tudni.

-          Reméljük, felébred – tette hozzá egy barna bőrű lány, én pedig éppen léptem, de szavai hatására megtorpantam, és abban a percben elveszítettem az egyensúlyomat.

Nagyot koppanva érkeztem a földre.

Hogy mi? – ismételtem el magamban százszor és százszor a kérdést, de hangosan nem mertem kimondani.

Valami mocorgás támadt a szobában, de én még mindig a plafont bámultam, próbáltam valami szöveget kovácsolni, amivel majd a falka elé állok, még úgy, hogy közben nem tépnek cafatokra az első szónál.

Halk sikkantás hagyta el az egyik lány száját, majd toporgások következtek, mind egy helyen összpontosulva. Óvatosan a könyökömre tornáztam magam, de az ütés olyan erős volt, hogy a felállásnál belesajdult a fejem, így óvatlan mozdulatokkal visszahanyatlottam, újabb púpokat előidézve.

-          Jól vagy? – suttogta egy hang, és a válasz sem váratott magára.

-          Semmi bajom. Mindent el fogok mesélni. Majdnem mindent.

Egy angyal szólalt meg?

Újabb felülési kísérlettel próbálkoztam meg, de a következő pillanatban egy arc tornyosult felém, én pedig visszazuhantam a döbbenettől.

-          Ő ki? – nézte az arcomat Katie érdeklődve.

-          Jonas.

-          Milyen Jonas?

-          Azt nem tudtuk meg.

-          Jól vagy? – kérdezte a szemembe nézve.

-          Most már tökéletesen – válaszoltam, mire elállt felőlem, a kezét nyújtotta és segített felállni.

-          De miért feküdtél?

-          Elestem.

-          Elestél? – vonta fel a szemöldökét. – Ójaj – suttogta ledermedve, és lehunyta a szemét.

-          Mi van vele? – fordultam ijedten Stefan felé, aki leintett, és mutatta, hogy figyeljek.

Nem láttam semmit. Se varázsszavak, se villámlás, vagy mennydörgés, esetleg gyertyák.

Semmi, egyszerűen Katie és a másik férfi lehunyt szemmel álltak, majd a másik másodpercben enyhén meginogtak, végül mindkettejük szeme egyszerre pattant fel.

-          A francba – szitkozódott a hátsó férfi. – Azt hittem megússzuk. Azt hittem vége. Bonnie, én megöllek. Ezt most miért nem tudod hatástalanítani?

-          Már megmondtam. Sajnálom. Nyugi, mindent összevetve már csak egy olyan harminchat órát kell egymás bőrében eltöltenetek.

-          De az több mint egy nap – kiáltott fel hisztérikusan.

-          Mit vársz, mit csináljak?

-          Testcserét – válaszolta Katie flegmán.

-          Mi folyik itt? – néztem körbe semmit sem értve a beszélgetésből.

-          Bonnie, a boszorkányunk egy kissé megcserélte a dolgokat, amin az sem változtatott, hogy már megtudtuk azt, amit kell – darálta el a férfi, akit még mindig nem ismertem.

-          Jonas vagyok – mondtam neki, és bólintottam.

-          Tudom. Már kérdeztem. Ja, hülye vagyok, én nem mutatkoztam be. Katie Lonsey – nyújtotta a kezét furán mosolyogva.

Oldalra kaptam a pillantásom ”Katie”- re, aki csak odamordult valamit.

-          Hát igen, a mosolyom ebben a testben nem olyan hatásos a pasiknál – motyogta, és leengedte a kezét.

„Katie” hirtelen hátrapördült egyenesen a férfire meredve.

-          Mi van? Mi bajod a mosolyommal? Tudod, hány nőt veszek le vele a lábáról? Nem mellesleg téged is?

-          Ja, csak ha egy pasira kacsintok ezzel a mosollyal lehet, hogy nem azt veszi le belőle, amit én akarok. Onnantól te széles körben hivatalosan is buzi leszel. Na, kérsz egy sajtókonferenciát? – vágta csípőre a kezét az idegen.

-          Ó, igen? Tudod, én sem vagyok nagyon hatásos így a nőknél.

-          Nőknél Damon? Nőknél? Milyen nőknél, hm? Nem te mondtad az imént, hogy levettél a lábamról? Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy nem más nőket akarsz az ágyadba vinni. Talán nem te ejtetted ki a sajnálom szót a szádon, alig öt perce?

-          Keménykedünk Katie?

-          Most úgy megcsókolnálak, de magamat képtelen vagyok – fakadt ki a pasas, Katie?!

-          Kicsit összezavarodtam – motyogtam, mire egy szőke, csinos lány lépett mellém.

-          Sajnálom, elmagyarázom. Egyébként Caroline vagyok. Az a pasi ott, Damon teste Katie lelkével. A lány pedig, aki Katie- ként mutatkozott be Damon, csak csaj testben. Már nem tart sokáig, de elég elviselhetetlenek így. Nem mintha máshogy nem azok lennének. Egymásra találtak… azt hiszem. Elég bonyolult.

-          Jól van Car, azt hiszem máris túl sokat mondtál – szólt rá a bronz bőrű lány. – Bonnie vagyok.

-          Örülök.

/Elena/

-          Rick? Mi történt?

-          Megfejtettük – mondta balsejtelmes arccal.

-          Gyertek be – álltam azonnal arrébb, hogy beférjenek.

Rick bemutatta a kollégáját Zac-et, majd leültek a nappaliban, és maguk elé tették a könyvet.

-          Meséljetek – ültem le eléjük, mire Alaric körbepillantott a szobában.

-          Stefan?

-          Kicsit le van foglalva, szerintem pillanatok kérdése és itt lesz.

-          Akkor belekezdek, nincs vesztegetni való időnk. Egy jóslatot is találtunk a könyvben, azzal kezdeném. Nagyon régen egy boszorkány jósolta meg a két faj végét, körülbelül több mint ezerkétszáz éve. A jóslat úgy szólt, hogy egy újszülött mindkét faj végét jelenti majd, alternatívák nélkül. Nincs túlélés, csak a gyermek számára, aki új fajt fog létrehozni.

-          Új fajt? – kérdeztem vissza.

-          Igen, de azt, hogy milyet, nem tudtuk meg. Attól félek, ehhez a jóslatnak nem sok köze van Katie- hez, hanem valami sokkal rosszabbhoz.

-          És Katie?

-          Az a másik rossz hír. Ha nem előzi meg az újszülöttet, és nem valósul meg az áldozat, ő is meghal. Egyszóval, mihamarabb tennie kell valamit, valamelyik fajnak pusztulnia kell, vagy mindkettőnek vége.

-          De honnan tudjuk meg, hogy mikor jött el a gyermek ideje? Honnan tudjuk, mennyi ideje van Katie- nek?

-          Nem tudom. Ki kell találnunk ki a gyerek.

Felsóhajtottam, és összetörve két kezemre hajtottam a fejem.

Akkora ez a bolygó, annyi születendő gyermek lehet, és honnan fogjuk megtudni, hogy ki az?

Oké, nyilván kell a gyereknek, az anyjának összeköttetésben lennie a vámpírokkal, és vérfarkasokkal, de mindkettő a világ minden pontján megtalálhatóak.

Esélyünk sincs s megtalálásra, talán ha Bonnie-nak lenne valami varázslata, de kizárt, hogy az ősei ilyenre is írtak volna.

Tűt a szénakazalban.

Halk civódásra kaptam fel a fejem, és mintha Katie hangját hallottam volna. Felálltam, és az ajtó felé vetettem magam, amikor az kinyílt, és kilépett rajta Damon.

-          Úristen, úgy örülök, hogy jól vagytok! – öleltem szorosan magamhoz.

-          Én is örülök, hogy látlak Elena – viszonozta a gesztust Katie. – Ki az úriember? – mutatott a hátam mögé.

-          Ó, ő Rick munkatársa. Megfejtettek mindent. Sok a rossz hír.

-          És a jó? – szaladt fel Katie szemöldöke.

-          Életben vagytok – mosolyogtam rá.

Láttam, hogy nem nagyon hatotta meg. Leültettünk mindenkit a kanapékra, és Rick újból elmondta mire jutottak.

-          Ez lehetetlen – állította Damon, és felállt. – Ráadásul ez a melltartó kikészít. Kényelmetlen, és mindig ott van, ahol nem kéne. Még csak meg sem tudom magam fogdosni.

-          Szerintem fogd be, mert nekem is itt van a lábam között valami, ami nem hagy három perc nyugalmat sem. Vagy vakargatnom kell, vagy minden nőre nézve ágaskodik, egy nyugodt percem sincs. Az alsó gatya szorít, ha meg nem veszem fel, megállíthatatlanul mozog ide – oda.

-          Fogd be!

-          Nem koncentrálnátok inkább a problémánkra? Meghalunk.

-          Szívás – nyögte Katie a férfi testében, és feltápászkodott ő is, hogy Damon mellé álljon. – Hónapok óta a halál ellen küzdünk, talán most már engedni kéne neki, nem? Elegem van, ráadásul Damonben fogok meghalni. Csodálatos.

-          Nem lesz vége. Nem így.

-          Oké, – emelte védekezőn maga elé a kezét – akkor hallgatom az ötleteket. Hogyan találunk meg egy babát, a babát a nagyvilágban?

Senki sem szólalt meg, csend telepedett a szobára. Minden tekintet kerülte a másikét, egyedül Katie, és Damon volt az, aki egyenesen néztek mindenki arcára, keresték a tekinteteket mindhiába.

-          Elmondhatom, miért vagyok itt? – törte meg a csendet Jonas.

/Derek/

-          Szóval ti Forksból idáig jöttetek? – foglaltam össze a számomra leghihetetlenebb tényt.

-          Igen. Ismerjük Katie-t a történetét, volt, hogy együtt harcoltunk velük, végül külön kellett válnunk, problémák voltak otthon.

-          De miért kockáztattok ennyit? Az egész falka kipusztulhat.

-          Igen, de ha nem teszünk semmit, akkor nincs többé feltételes mód. Telihold mikor lesz? Van esélyünk?

-          Hamarosan, de nem tudom, hogy addig élni fogunk- e. Állítólag országszerte indultak el farkasok, és vámpírok is, hogy megszerezzék a lányt, és vele együtt a köveket is, mert jön a gyermek.

-          A gyermek? – nézett rám értetlenül.

-          Hát te nem ismered? Nálunk mondákban él, az öregek regélték, még kisgyermekkoromból emlékszem rá. Azt jósolták lesz egy nemzetség, egy család, akik felszabadíthatják az egyik fajt, és eltörlik a másikat. Lesz egy lány, az utolsó, aki még megmentheti őket, de nem lesz egy életnyi ideje, mert meg fog születni Ő. Ő, aki egy mutáns faj, aki elpusztítja a vérfarkasokat, és a vámpírokat. Ő az, akinek a létezése az egész emberiségre is veszéllyel van.

-          De mikor fog megszületni? És ez igaz egyáltalán?

-          Nem tudom, de van egy olyan rossz érzésem, hogy hamarosan, az pedig, hogy igaz- e, rád bízom.

Nem hittem el, hogy nem ismeri a regét. Ha nem ismeri, miért segít a lánynak? Miért indult el pont most? Ha nem ismeri a jóslatot, akkor nem velem kéne tartania, hanem mindenáron a lányt kellene megkaparintania, hogy semmiféle lehetőség ne adódjon arra, hogy meghal.

Talán önzetlen? Komolyan lehetséges, hogy vannak még olyan emberek, akiket nem csak saját maguk érdekelnek, hanem mások sorsa is? Az, hogy talán nem csak egy síkban gondolkodnak, hogy nem csak a saját maguk halálát nem félik, de a falkáét sem, ha a bátorságukkal mást is megmentenek, hihetetlen.

-          És te miért segítesz? – kérdezett rá. Már vártam a kérdést.

-          Hosszú történet, nem vagyok rá túl büszke, azt hiszem, most azért, hogy visszaadjak valamennyit abból, amit tőlük kaptam. Hogy egész egyszerűen segítsek.

A nap már egyre magasabban járt, és minket még mindig kilométerek választottak el a céltól, akármilyen gyorsan is futottunk. Az sem segített, hogy valószínűleg a hátunk mögött lohol több tucat vérfarkas egyetlen adandó pillanatra várva.

Sosem volt felemelő érzés predátorból prédává válni.

/Katie/

-          Te tudod – mondtam halkan Jonasra meredve.

-          Megmagyarázok mindent, de azt hiszem Katie, neked le kéne ülnöd, mondjuk karöltve a Stefannal, és Rickkel.

Megmukkanni sem volt időm, mert a két férfi egyből lehúzott maguk mellé a kanapéra. Idegesen rángattam a karom a szorításból, de még Damon erejével sem voltam képes elszabadulni Stefan tartásából. Rég ettem.

-          Mi a fene folyik itt? Minek kell lefogni? – nem értettem, hogy miért engedelmeskedik ez a két férfi annak, aki csak egy napja tette be a lábát a házukba.

-          A monda úgy szól, ahogy Rick lefordította. Nem tudom, hol fog megszületni a gyerek, de köze van Klaushoz.

A szó úgy csattant a szobában, mint az ostor. Egy pillanat alatt minden megfagyott, és én pedig gondolkodás nélkül tudtam, hogy ki az a gyerek.

-          Ezt nem hiszem el. Az a rohadék… - a szememben harag tüze lobbant, azt hittem felrobbanok a dühtől.

Egész testemben megremegtem, és ordítani támadt kedvem. Most mit fogunk csinálni? Csak nem vágom ki a saját anyámból. Hogy pusztulna ki, az összes istenverte vámpír…

-          Okosan az ilyen gondolatokkal – hallottam meg Damon hangját a fejemben.

A kér férfi az oldalamon erősen fogott, de olyan düh uralkodott el rajtam, hogy éreztem, fölül fogom múlni Stefant, és kiszakadok ebből a csapdából.

-          Nyugi, megoldjuk, megcsináljuk – visszhangzott újra a fejemben a hangja, de képtelen voltam rákoncentrálni.

Előttem állt, de az én testemben, így hogy vegyem komolyan, hogy megvéd? Így egyszerűen nem tudom elhinni, nincs meg az, hogy ránézek elszánt arcára, és tudom, hogy semmi bajom nem eshet, hogy ilyen férfi van mellettem, aki megóv.

Csak a hang maradt a fejemben, ez volt az egyetlen, ami megmaradt nekem belőle. Hiányzott Damon, és fogalmam sincs mit fogunk csinálni.

-          Nyugodj meg! – fogta meg az arcom Jonas. – Hagy mondjam végig. Van megoldás.

Megoldás? A megoldás mindig jó. Most az is megoldás lenne, ha megkereshetném annak az istenverte Klausnak a holtestét, és a szívébe döfhetnék még vagy száz és száz karót.

A gondolatoktól lassan valamennyire kitisztult a fejem, visszatért a józan ítélőképességem.

Hagytam, hogy Stefan újra visszarántson maga mellé a kanapéra.

-          Ha előbb áldozod fel magad. Ha előbb találjuk meg a követ, köveket, és bekövetkezik a átokmegtörés, akkor a gyermek nem jelent veszélyt. Egyszerűen csak okosabbnak, és gyorsabbnak kell lennünk, mint a gyerek.

-          De mikor fog megszületni?

-          Azt nem tudhatjuk.

-          Óóó – nyúlt meg a képem – erről nem szólt a mesétek? – kérdeztem rá csípősen.

-          Nem, erről nem – rázta meg a fejét.

-          És most? – könyökölt fel Elena.

-          Most én és Katie elindulunk Rómába. Azt hiszem, újra fel kell vennünk majd onnan a kapcsolatot a Cullen családdal.

-          De azt mondták…

-          Nem érdekel, ha problémás. Nem érdekel, hogy nekik ott gondjaik vannak, őszintén, vastagon leszarom. A másik pedig, hogy valakinek el kell mennie Katie- ékhez is, a baba figyelésére. Kezek?

Néma csönd volt, mindenki a másikat méregette, és gondolkozott. Legelsőnek Jonas állt fel.

-          Róma.

Következőnek Stefan, és Elena nézett ránk.

-          Mi is veletek tartunk – mondta Stefan engem nézve, majd Elenára pillantott, és összefonták ujjaikat.

-          Mind Rómába megyünk – jelentette ki Rick megingathatatlanul. – Mindenkire, aki itt van, szükségetek van, majd a Cullen családot kérjük a baba ellenőrzésére.

-          Akkor ezt megbeszéltük. De mi történt Damonben? – sétált Bonnie az ablakhoz.

Hajnalodott mire befejeztük a történetünket, furcsa, és egyben ijesztő is volt hallani, hogy láttak minden érzelmet rajtam. A sírást, a boldogságot, el sem tudom képzelni azt az aggodalmat, amit a sírásnál átélhettek, én belebolondultam volna.

Tudtam, hogy lassan indulnunk kell, mert egy olyan csecsemő közel sem kilenc hónap alatt fejlődik ki.

A másik nagy talány, amit a hajnali órákban fejtegettünk az az volt, hogy vajon mitől is olyan különleges a baba, azon kívül, hogy félig vérfarkas, és félig vámpír. Valaminek még lennie kell. Valami, amit nem tudunk, és ami sejtéseim szerint még nagy meglepetéseket fog még okozni.

Reggel fáradtnak éreztem magam, kénytelen voltam lefeküdni pár órára, így egyedül sétáltam fel az emeletre, és adtam meg magam a fáradságnak.

Álomtalan, pihentető alvásból ébredtem a csengő hangjára, és egy mobiltelefon rezgésére.

Az, hogy biztosan még Damon testében vagyok, egyértelmű volt az első pillanattól kezdve, ahogy felébredtem, és előre meredtem.

Felnyögtem, és átfordultam a másik oldalamra, amikor meghallottam, hogy lent nyílik a bejárati ajtó.

Lehunytam a szemem, és próbáltam visszaaludni, álmodni, de a hangok, és a bennem munkáló kíváncsiság nem hagyott nyugodni, és muszáj volt felkelnem.

Felültem az ágyban, és kinéztem az ablakon, ahol épp lemenőben volt a nap. Szóval sikeresen átaludtam az egész napot.

Lassan feltápászkodtam, és leslattyogtam a földszintre, ahol már az első pillanatban felsikoltottam, és a vendég nyakába vetettem magam.

-          Esme!

Szorosan öleltem magamhoz, és átöleltem a nyakát. Viszonzatlan maradt az ölelésem, ezért hamar leváltam róla, és elléptem előle.

-          Mi a baj? – néztem rá kérdő tekintettel.

-          Jó reggelt, Damon!

-          Óóó… Nem, én nem Damon vagyok, hanem Katie. Kissé bonyolult, de ha minden igaz, akkor már csak pár óra.

-          Húsz, hogy pontos legyek – szólt közbe Bonnie halkan.

-          Húsz – ismételtem meg, és még az ajtóban ácsorgó Emmettre tekintettem.

Ezek után nem tudtam mit is mondhatnék, így csak elé sétáltam, és pacsira emeltem a kezem.

-          Csá haver – mondtam komolyan.

-          Figyelj Katie, ez nekem nagyon bizarr meg minden, úgyhogy mi lenne, ha találkoznánk húsz óra múlva?

-          Én sem mondhattam volna szebbet – mosolyogtam, amivel ismét kiváltottam belőle egy furcsa fintort, és egy igen erős borzongást.

-          Oké, gyerekek, a repülő három óra múlva indul, lassan ideje pakolnunk, megbeszélni, hogy mi kell, és hogy ki hova hogyan megy.

Stefan szavait tettek követték. Villámgyorsan bedobáltam néhány Damon ruhát egy bőröndbe, aztán levittem, és lehuppantam a nappaliban.

-          Én kész vagyok – rikkantottam el magam, mire lassan elkezdtek szállingózni az „emberek”.

-          Ha mindenki itt van, kezdem. Esme azért van itt, hogy elmeséljük a történetet, ő fog menni Katie házához figyelni. A többiek Rómában lesznek elvileg mire odaérünk, és Esme még említett valamit, de azt mondta azt csak nagyközönség előtt mondja el, szóval át is adnám a szót.

-          Köszönöm. Nos, a lényeg az, hogy a farkasok között terjednek a hírek, vannak legendák, Jacob már Rómában van, vagy annak közelében, remélem már meg is oldotta a küldetést. Azt senki nem árulta el, hogy miért ment oda, hogy mit kell tennie, és hogy visszajön- e.

Kis meglepetését halk duruzsolás követte, mire Rick állt fel, bejelentve, hogy harci táskája készen áll, minden benne van, amire csak szükségünk lehet, beleértve a vasfüvet és a farkasölőfüvet is.

Percek alatt megbeszéltünk mindent, összeegyeztettünk a dolgokat, időpontokat, és mire a nap lebukott a határon, mi már a kocsiban ültünk, és a reptér felé vettük az irányt.

Utoljára még indulás előtt a házban magammal vittem Esmét, egy percre a fürdőbe.

-          Mi az Katie?

-          Egy pillanat – intettem le, és máris a pipere polc felé indultam.

Az előzőleg előkeresett kis üvegcséket a fürdőkád szélére tettem, elővettem a legélesebb pengét, és végighúztam azt a csuklómon.

A vér azonnal kicsordult, én pedig nem haboztam teletölteni mindhárom kis üveget.

Amint készen lettem a kezemet a számhoz érintettem, óvatosan végighúztam rajta a nyelvem, a sebnek pedig hűlt helye maradt.

-          Ezeket kérlek add a megfelelő embereknek. Nagyon vigyázz a vérre, életet menthet, de ha nem muszáj, ne használd, nem akarom őket is egy életre a sötétség birodalmába taszítani. A családom, anya, és Clare kapjon egyet, egyet, és Hayli. De mondd el nekik mi jár ezzel, azt akarom, hogy választhassanak, azt akarom, hogy éljenek.