Chapter 47

Sziasztok!


Sajnálom a késésemet, még szerencse, hogy egy részét már megírtam ennek a fejezetnem kedden, így ma, amikor hazaértem - mert egész héten távol voltam - már csak be kellett fejeznem.
Remélem majd gyakrabban hozom a következőket, na meg azt is, hogy tetszik majd nektek ez is. :)
Nincs is más hozzáfűznivalóm, jó olvasást! :)
Hibákért elnézést!
Csók; 
Kinga


U.i.: Tudtátok, hogy az RTL-en Június 24-én, 22:15-től újra megy majd a Vámpírnaplók?! =D
Bár szinkronos lesz, ami nem egy nagyon vidám dolog, de nézzük a jó oldalát.
Második évad, nem kell olvasni, és nem kell nagyon szenvednünk a hiánytól, mert nézhetjük. :)

Best Friend

Eldöntöttem, hogy sorrendben haladok, mindig csak az éppen megoldandó ügyet veszem figyelembe, arra készítek tervet. Tudtam, hogy elbízom magam, hogy harminchat óra az rengeteg, és lesz még időm kigondolni, mégis halasztgattam, és az időbeli sorrendiséget tartottam fontosnak, na meg persze, hogy kiderítsem mit is akar tőlünk Loren. Azt már kitaláltam mit csinálok Haylinél, ezért gyorsan előkaptam a mobilom, és rányomtam Bonnie nevére, közben pedig átvettem a másik kezembe, hogy tudjak váltani vezetés közben.

-          Igen? - szólt bele feszültséggel teli hangon.

-          Bonnie, a segítséged kéne.

-          Sejtettem, másra nem is igazán lesz mostanság szükséged.

Elmosolyodtam, és lassítottam. Ha egyből Haylihez akarok menni, akkor le kéne fordulnom. Egy pillanatra elgondolkoztam, a stop táblánál megálltam, majd egyenesen mentem tovább. Kell még idő.

-          Nem akarom, hogy Haylinek, vagy a családjának bántódása essen. Szükségem lenne rád, és a varázserődre, hogy őket biztonságban tartsd. Akár be is zárhatjuk őket egy pincébe, ha ez segít, akármit, csak túléljék.

-          Megpróbálok utána nézni, de nem ígérek semmit – sóhajtotta, és hallottam a hangján, hogy már fel is adta.

-          Kérlek Bonnie, ez nagyon fontos.

-          Megpróbálom – nyomatékosította.

-          Köszönöm – suttogtam, majd kinyomtam a telefont, és a hátsó ülésre dobtam.

Csendben meredtem az útra, közben pedig végig magamon éreztem Damon pillantását, de mivel nem akarta megtörni a csendet, én sem tettem. A vihar miatt már a sötét elnyelt mindent, az esőcseppek már könyörtelen hullottak, úgy esett, mintha sosem akarna elállni.

-          Tudod mit fogsz csinálni?

Rekedt volt a hangja, mint aki aludt, de más oknak kellett lennie. Elkaptam a pillantásom az útról, és ránéztem. Fáradtan támasztotta meg a fejét az ablaknak döntött kezével. Enyhén összevont szemöldökkel nézte az arcom.

Visszafordultam előre, és a sebességmérőre meredtem. Mindig féltem, hogy ha gyorsan vezetek esőben biztos, hogy megcsúszik a kocsikerék, és én egy árokban végzem jobb esetben törött végtagokkal.

-          Katie! – csattant fel idegesen.

-          Igen. Most elmegyek is beszélek a legjobb barátnőmmel. Nektek pedig az a feladatotok, hogy megmentsétek a nyüves életemet, nem? Ha nem akarsz megdögleni, akkor igen.

-          Bemész hozzá?

Elgondolkozva meredtem előre, és százzal bevettem a következő kanyart. Eszembe sem jutott elfogadni Klaus ajánlatát, a könnyebb utat. Utáltam a gondolatot, hogy meg kell adjam magam, a testem. És Damon, hogy várhatja el tőlem, hogy ezt tegyem?

Százötvenre gyorsítottam, és éreztem, hogy egyre nehezebben uralom a kocsit, ellenben eszem ágában sem volt lassítani.

-          Katie, az istenért lassíts már! Összetöröd a kocsim!

Összehúzott szemmel nyomtam a gázpedált, kezemet elvéve a váltóról.

-          Nem kell bemenned hozzá, megvédünk! Jól leszel, a picsába már…

Kibuggyant egy könnycsepp a szememből, én pedig nem értettem, hogy hogyan és miért jött.

Szipogva, gyors mozdulattal töröltem le az arcomról.

A következő pillanatban egy róka futott át az úton, én pedig teljes erőből a fékre léptem. A kocsi megpördült, és éreztem, ahogy a far kezelhetetlenné válik, már nem voltam az ura. Egy kéz lelökte az enyémet a kormányról, és átvette az irányítást.

Számomra minden forgott, képtelen voltam akár egy pontot is pontosan kivenni az összevisszaságban, csak kapkodtam a fejem, és éreztem, ahogy a forgás közben a kocsi sodródik, és emlékeztem, hogy mindkét oldat házak szegélyezik.

Megijedtem, és nem tudtam mozogni.

Aztán a kocsi megállt, és mi épségben voltunk.

Damonre néztem, hatalmas ijedt tekintetekkel, mire megfogta a fejem a tarkómnál, és a mellkasára húzott.

Mélyen beszívtam az illatát, és lehunytam a szemem.

-          Nem mész be oda, értetted? Nem kell! Találunk megoldást. Stefannak mindig van valami nagyszerű terve.

-          Mért érzem úgy, hogy az a nagyszerű terv nem is olyan nagyszerű mindig? – mosolyogtam rá halványan egy pár könnycseppet letörölve.

-          Mert tényleg nem az – mosolygott, majd lassan a számra hajolva megcsókolt.

Szomjazva kaptam az ajkai után, szomjaztam a csókjára. Kiszabadítottam a kezem, és megfogtam az arcát. Hosszú csók volt, és az egyik legmegnyugtatóbb napok óta.

Levegőért kapkodva váltak szét az ajkaink. Egymás homlokának támaszkodva lihegtünk, mikor megszólalt.

-          Az egyetlen szerencséd, hogy a kocsim épp.

-          Te segg! – vigyorogtam, majd egy utolsó csókot lehelve a szájára, visszahajoltam, és nagy levegőt véve újra beindítottam a kocsit, és Hayli házához hajtottam.

Damon keze végig az én váltót fogó kezemen nyugodott. Tudtam, hogy nem bízik a józan ítélőképességemben, és leginkább a vezetési stílusomban.

Lassan hajtottam barátnőm házáig, majd leállítottam a motort. Sóhajtva ejtettem mindkét kezem az ölembe, és meredtem ki magam elé a szélvédőn át. Ötletem sem volt, hogy hogyan állok elő mindennel. Az életemmel, az új énemmel.

-          Nem megyek be – törte meg a csendet Damon halk, visszafogott hangon.

-          Még jó – mosolyogtam halványan, majd újra előrefordultam.

Kinéztem az esőtől homályosított utcára, és eszembe jutott mennyi ostobaságot csináltunk itt.

Mennyi mindenre vett rá ez a majom. Felnevetettem az emlékek hadától, majd kinyitottam az ajtót, és kiléptem az esőbe.

Mielőtt elindultam volna még visszapillantottam Damonre, aki egy kis mosoly kíséretében bólintott egyet.

Biztos, hogy már a töke ki van velem – gondoltam, és megindultam az ajtó felé.

Hármat kopogtam az ajtón, a mi kopogásunkkal, reméltem, hogy Hayli agyában nem turkált senki, emlékszik, és főleg azt, hogy jól van.

Percekig semmilyen zajt nem hallottam, még bentről, a házból sem, aztán lábdobogás ütötte meg a fülem, és kattant a zár.

Hayli csodálkozó arca bukkant elő, és amikor meglátott, a döbbenet eltűnt, a szája lekonyult, és kibuggyantak az első könnycseppjei.

Előrébb léptem, kilöktem az ajtót, mire elém lépett, én pedig magamhoz szorítottam.

-          Annyira hiányoztál – suttogta a nyakamba, két szipogás között.

-          Te is – nevettem fel könnyek között. – Nagyon.

Már nem csak az eső, hanem a könnyek is áztatták mindkettőnk arcát, Hayli kilépve a házból állt előttem, az arcán felejthetetlen boldog tekintet.

Mikor elhúzódott elindult be a házba, de észrevette, hogy nem követem, csak az ajtóig.

-          Na mi lesz? Jössz? – intett hátra.

-          Hívj be kérlek – mosolyogtam feszengve.

Hayli vállat vont, láthatóan nem foglalkoztatta nagyon a dolog.

-          Gyere be Katie Loney – vigyorogta.

-          Ennyire hivatalosan azért nem kell – kontráztam, és már bent is voltam a házban.

-          Kérsz valamit? – indult meg a konyha felé, mire csak megráztam a fejem.

Az egyedüli, ami most segítene az vér lenne, de azt hiszem azt nem tartanak itthon, így inkább csak hatalmas szemeket meresztve néztem körbe a lakáson.

Sokkal másabb volt,mint amikor utoljára voltam itt.

-          Akkor gyere fel. Van valamim a számodra.

Izgatottan fogta meg a kezem, és húzott fel a szobájába. Fent leültetett az ágyra, aztán tőlem elfordulna a szekrényében kezdett el kutakodni, percek múltán bukkant csak fel, egy hatalmas csomagot rejtegetve a háta mögött.

-          Nos, mivel nem igazán voltál itthon, a szülinapodon, nem tudtam odaadni, de megvettem, és remélem tetszeni fog. Az egyik legjobb emlékem fűződik hozzá – dugta az orrom alá a becsomagolt meglepetést.

-          Nem kellett volna – motyogtam, de már téptem is le a csomagolást.

Aztán valami más érzés kerített hatalmába. Amint előbukkant a Vámpírnaplók könyv, aztán az első évadot tartalmazó DVD tokja, egyszerre sírni, és nevetni támadt kedvem. Groteszk egy helyzet, és érzés volt.

-          Van még ott valami – bökött a majdnem üres zacskó felé.

Újra belepillantottam, és fellélegezve konstatáltam, hogy egy egyszerű körömlakk, és fülbevaló, és azokat imádtam.

Újra könnyekig meghatódva estem neki a csajnak. Imádtam.

-          Hol voltál Katie? Mi történt veled? – tolt el magától, hogy a szemembe nézhessen.

Megfogta a kezem, és leült velem szembe az ágyára.

-          Nagyon hosszú történet – sóhajtottam az ágyat fixírozva, majd ránéztem, és elmosolyodtam. – Emlékszel a forgatásra, és hogy utána Iannel találkoztam?

-          Igen – bólintott, és még mindig láttam valami gonosz kis fényt fellobbanni a szemében.

-          Nos, ez akkor kezdődött. Ő valójában tényleg vámpír. Az összes szereplő, aki játszik a sorozatban az igazi valóját alakítja. Minden igaz Hayli, minden.

Éreztem, hogy megdermed, szinte levegőt sem vesz, de nem érdekelt most, hogy mennyire rengeti meg. Tudnia kellett. Folytattam, és elmondtam mindent. Mindent attól a naptól kezdve, hogy el kellett hagynom a várost, a szülinapi Katherines kalandomon keresztül, a mai napig mindent.

Vegyes érzelmekkel hallgatta végig a "mini" életbeszámolómat, viszont mindvégig fogta a kezem, és a szorítása nem enyhült.

Nem hagyott el, nem hagyott cserben.

Órákon keresztül csak meséltem, már láttam feljönni a napot is, ami halványan rózsaszínre festette a szobát.

Amikor befejeztem, az órára pillantottam, már jócskán elmúlt reggel hét óra. Hayli figyelme egy percre sem lankadt, én pedig végre kiönthettem egy embernek, a legjobb barátnőmnek az érzéseimet, az életemet, magamat.

Azt egy percre sem felejtettem el, hogy nem a legjobb barátnőm az egyetlen személy, akinek most ebben a pillanatban kiöntöm a lelkem, mert biztosra veszem, hogy Damon minden egyes szavamat kihallgatta, és valahol a közelben egy fán ücsörögve, elgondolkozva latolgatja az életemet, az esélyeimet.

Meghallottam, ahogy Hayli anyukája felkel, és a fürdőszobába tart. Lassan ébred a ház, nekem pedig mennem kell.

Már a gondolattól is elfogott a rossz érzés. Mi a garancia, hogy látom még őt?

Felálltam, magammal húztam, és szorosan megöleltem.

-          Mennem kell – suttogtam.

-          De miért? Katie ne csináld! Bajod fog esni, ha elmész. Mindegy hova mész, bajod fog esni. Jaj istenem, de Ian, vagy Damon, vagy akárhogy hívjuk megment, nem? Nem halhatsz meg! Segítek! Megyek veled! – fakadt ki, és már fordult volna is el, hogy meginduljon az ajtó fele.

-          Nem – rántottam vissza, hogy újra szemben legyen velem. – Te nem csinálsz semmit. Nyugi, nem eshet bajom, vannak elegen, hogy megmentsenek, ha bármi lenne. Jól leszek – néztem a szemébe – ígérem.

-          De…

-          Css… vigyáznak rám.

-          Én azt nem hiszem Katie – suttogta, és kicsordult egy könny a szeméből.

Lassú mozdulattal töröltem le az arcáról.

-          Ha vigyáznának rád, akkor nem történt volna meg az a sok borzalmas dolog.

-          Most már vigyázok! Én ígérem – ugrott be az ablakon Damon.

Hirtelen mindketten arra kaptuk a fejünket, és meglepetten meredtünk a férfira. Az kihúzta magát, és megállt az ablakban.

-          Ígéred? – nézett rá a barátnőm.

Kerek szemekkel bámultam rájuk. Sosem hittem volna, hogy Hayli majd egyik percről a másikra felülkerekedik a rajongásán és az imádatán. Tudom, hogy gonosz gondolat tőlem, hogy azt feltételezzem a legjobb barátnőmről, hogy nem elég fontos neki az életem, hogy nem fontosabb, mint egy Iannel való találkozás, de felötlött bennem, és most büszkén, és szeretettel vettem tudomásul, hogy igen, ez az én barátnőm.

-          Minden tőlem telhetőt megteszek – mondta Damon a tőle legnagyobb nyugodtsággal, miközben rajtam tartotta a szemét.

Aprót bólintottam, majd újra magamra vonzottam Hayli tekintetét.

-          Tényleg mennem kell Hay – mosolyogtam, és gyors puszit nyomtam az arára.

-          Akarod, hogy én? – hallottam meg Damon hangját a hátam mögül.

Megráztam a fejem, és halkan motyogtam.

-          Nem, köszönöm. A kocsiban várj. –  Amikor pedig eltűnt barátnőm szemébe néztem, és engedtem, hogy elnyelje őt a szememben lévő örvény. – Nem voltam itt, nem is láttál. Nem meséltem semmit. Jól vagyok, Floridában élek, elköltöztünk, boldogok vagyunk, amint tudok, majd jelentkezem, te ne keress. Ne lépj ki a házból két napig, maradj itt bent, és ne engedj be senkit magadhoz, ne hívj be senkit se az ablakon, se az ajtón. Megértetted?

-          Megértettem – ismételte monoton robot hangon.

-          Szeretlek, és sajnálom – suttogtam, majd kiugrottam az ablakon, és meg sem álltam az autóig.

Bevágtam magam mögött az ajtót, és nagy levegőt vettem.

-          A szülei sem mennek sehova az elkövetkező napokban, benntartottam őket, de ez édes kevés lesz.

-          Tudom.

-          És most?

-          Most Klaushoz megyek.

-          Úgy érted haza?

-          A szobájába – dugtam a gyújtásba a kulcsot, elfordítottam, és haza indultam.