Chapter 7

Az igazság

Amint kiejtettem a szavakat a számon, nagy robajjal valami érkezett a szobámba. Visszafordultam az ablakhoz, hogy megnézhessem mi történt, amikor egy kéz szorult a torkomra, és meghallottam Hayli elhaló sikolyát.
Ian fél kézzel, a nyakamat fogva, felemelt és a falnak csapott, miközben a másik kezével Haylit tartotta a szorításában. Szikrázó tekintettel mérte végig a barátnőmet. Vakítóan kék szemében nem láttam irgalmasságot. Megpróbáltam nem tudomást venni a kézről a torkomon, amely elzárta az oxigént a szervezetemtől, és Haylire figyeltem, ahogy egyre jobban hörög, levegőért kapkod, hasztalan.
   - Hagyd őt! - üvöltöttem, de csak valami cincogás féle hang hallatszott.
 Rám villant a tekintete, dühtől eltorzult arccal nézett rám. Megremegett, becsukta a szemét, majd kinyitva, vöröslő szemmel követte a nyakam vonalát. Nyelni próbáltam, de teljesen elszorította a nyakam. Féltem, rettegtem, hogy most mindketten meghalhatunk. Ian nem úgy tűnt, mint aki ura a saját testének, vagy a benne lakó szörnyetegnek. Végig futtattam magamban, hogy vajon mennyi ideig bírja még Hayli levegő nélkül, anélkül, hogy elájulna, vagy hogy baja esne. Körbe néztem a szobában, de semmi védekező eszközt nem láttam, a legközelebbi is több mint 1 méterre volt tőlem. Esélytelen volt, hisz moccanni alig bírtam.
Reszkettem a félelemtől, de utolsó esélyemként felemeltem a karom, és elkezdtem ütni a férfi mellkasát. Újra rám nézett, de ezúttal már a jól ismert mély kékséggel a szemében. Oldalra kaptam a pillantásom, barátnőm már alig nyöszörgött. Ian gonoszan elmosolyodott, majd a “szívesen arckifejezésével” elengedte Hayli nyakát, és a szemébe nézett.
   - Most menj haza, és holnapig ne keresd Katiet. Engem nem láttál, fájt a fejed, ezért mentél haza. Viszlát Hayli Loren - simogatta meg gyengéden az arcát, majd kinyitotta neki az ajtót.
Hayli, mint egy zombi sétált ki a szobámból, vissza sem nézve, csak maga elé meredt, és az előbb hallottakat ismételgette. Ian fogása enyhült, újból levegőt tudtam venni, de mintha a keze beleégett volna  a torkomba, egyszerűen nem ment a légzés. Minden mozdulat fájt. Nyeléssel nem próbálkoztam, helyette sűrűn pislogtam az éjjeliszekrényemen szunnyadó váza felé.
   - Meg se próbáld, mielőtt elérnéd meghalsz - nézett a szemembe, újra megszorítva a nyakam. - Te komolyan azt hitted, hogy csak úgy szétkürtölheted, hogy vámpírok léteznek? Ennyire hülye vagy? Megmentettem az életed, és ez a hála. Szép. Ha így folytatod nem élsz már sokáig.
Meglepődtem, hogy mindezt milyen könnyed, csevegő hangnemben mondta. Kiismerhetetlen a hangulatváltozása, és ez volt benne a legveszélyesebb. Nem úgy mondta, mint aki komolyan gondolja, hanem inkább mintha megakarna nyugtatni, eljátszani velem, hogy az ölés élvezetes legyen. A szabad kezével lassan végigsimított az arccsontomon, egészen a nyaki ütőeremig, amit hosszan, vágyakozó tekintettel mustrált.
Nem akartam kivárni a következő pillanatot, így maradtam a jól bevált női módszernél. Rúgtam, amilyen erősen csak tudtam, nem tudta,, hogy rá is fog-e hatni, hisz vámpír, feltéptem az ajtót és kiszaladtam a folyosóra. Bentről egy hangos üvöltés hallatszott, nem maradt időm mérlegelni, ösztönből kellett cselekednem.
Leszaladtam a lépcsőn, berohantam a nappaliba, és a kezembe kaptam a dísztőrt, ami a TV fölé volt felhelyezve. Megfordultam, és behátráltam a konyhába, sűrűn magam mögé pillantva, általában mindig onnan jönnek. Hihetetlen, hogy minden túlélési reményem filmekbe fektetem, hogy ott hogyan élték túl a támadásokat: előre kell nézni, de gyakran hátra, és olyan helyet kell keresnem, ahonnan van kiút, ne legyen zsákutca. Minimum két egérút kell. Visszapörgettem magamban az összes Vámpírnaplókból való részt, és nem jött ki túl sok remény. Akárhogy szoroztam, osztottam, Ian százszor gyorsabb nálam, nincs menekvésem. Fentről ajtók csapódását hallottam.
 A fa. Eszembe jutott a fa. Semmi ilyesmi nem volt a közelemben. Minden késünknek műanyag volt a nyele. Kifutottam a nappaliba, megpróbáltam lefeszegetni a fotel karfájának díszítését, amikor lépések zaja ütötte meg a fülem. Ziháltam, a tőr remegett a kezemben, a saját szívdobogásomtól nem hallottam, hogy honnan közeledik. Visszarohantam a konyhába, az asztalnál álltam meg, innen még ha jó vagyok ki tudok futni a mosókonyhába.
Megcsikordult a parketta a konyhaajtónál, mire egyből magam elé emeltem a védekező eszközöm, az egyetlen esélyem.
   - Azt hiszed, van egy szemernyi esélyed is ellenem?
   - Ne gyere közelebb - mondtam remegő hangon. Próbáltam megütni a határozott hangnemet, de úgy látszik a próbálkozásnál leragadt.
   - Mutatok valamit - mondta nyugodt hangon, felém suhant, kikapta a kezemből a tőrt, játszi könnyedséggel a  karomnál fogva felkapott , belevigyorgott a képembe, majd eldobott a nappali irányába.
A fejem hatalmasat koppant a padlón, majd csúsztam még fél métert a kandalló irányába. Arccal előre érkeztem, és ahogy oldalra pillantottam megláttam, hogy az első leszállási pontomon vércseppek vannak,felém közeledve pedig elkenve borítják be a parkettát. Nevetést hallottam elölről, de nem foglalkoztam vele, csak a fájdalommal, ami az orromban kezdett el lüktetni. Lassan feltoltam magam ülőhelyzetbe, és az egyik kezemet végighúztam az orrom alatt. Véres volt.
   - Ugye mennyi elég egy embernek, ahhoz hogy megsérüljön? - Hajolt le hozzám, belenevetve az arcomba.
Nem foglalkoztam vele, újból lehajtottam a fejem, hogy ne lüktessen annyira, és magam alá húzva a lábaim megkíséreltem a felállást. A bal lábam nem tartott meg, szúró fájdalmat éreztem, amikor megpróbáltam ráállni. Valószínűleg úgy beüthettem, hogy vagy eltört, vagy csak megrepedt. Felszisszentem minden egyes lépésnél, amíg elbotorkáltam a kanapéig. Mindeközben Ian a falon függő festményeket, képeket nézte. Enyhe érdeklődést sem mutatva az állapotom iránt. Nem foglalkoztam vele, örültem, hogy nem ver agyon, hogy nem próbál megint eldobni, vagy kiszívni az összes vérem. Felpolcoltam a lábam a dohányzóasztalra, hátradőltem a kanapén és lehunytam a szemem. Fura mód nem féltem, eltűnt belőlem az adrenalin. Csak fáradt voltam, és fájt mindenem az eséstől. Kilestem a szemhéjam alól, hogy van-e valami védekezési eszköz a közelemben, de semmi. Hacsak nem művirággal akarom agyonverni, akkor tehetetlen vagyok, és rá kell, hogy bízzam magam.
Végre befejezte a képek bámulását, és leült velem szemben a fotelba. Gúnyos, széles vigyorral az arcán méregetett. Szeme az orromról a számra, majd a lábamra tévedt. A hűtő felé pillantottam. Jól esett volna, most két zacskó jég. Ian mintha csak értené felpattant, kinyitotta a mélyhűtő ajtaját, és kivette a jeget. Odadobta nekem mindkettőt, majd a hűtőből kivett magának egy kólát.
Fájdalmasan felnyögtem amikor a hideg jég a bőrömhöz ért a bokámnál, de tudtam, hogy ez az egyetlen módszer, hogy mihamarabb levigye a duzzanatot a lábamról.
   -  Szarul nézel ki.
   - Kösz. A lányok szeretik ezt hallani. Amúgy meg úgy is érzem magam.
   - Te akartad - vont vállat és kinyitotta az italát.
   - Vettem, oké? Ne kezdjek ki veled, nem tudlak megölni.
   - Mindig is mondtam Stefannak, hogy a módszerem hatásos. Látod te is milyen korán megértetted - nézett rám, de én épp az orrommal voltam elfoglalva. Bandzsítva próbáltam megtalálni, hogy lenne jó rajta a jég úgy, hogy ne vágjon belém a fájdalom, ha ráteszem. Nem érdekel az önfényező dumája, főleg nem akkor, ha azt az én estemen mutatja be.
   - Ja, nagyon sportszerű megverni egy emberlányt.
   - Nem nagyon hagytál más választást. Na, de mindegy is, most másról kell beszélnünk.
Sehogy nem volt jó. A pulcsimmal letöröltem nagyjából a vért az arcomról, de közbe rájöttem, hogy a szám is felrepedt, úgyhogy minden szó fájt. Megpróbáltam a jeget az orrom bal oldalára tenni, de majdnem felsikoltottam a fájdalomtól.
   - Jaj, hagyd már! Add ide! - választ sem várva tépte ki a kezemből a jeges zacskót, majd az orromra nyomta.
   - Úristen, ez így tökéletes. Honnan tudtad? - Kérdeztem majdhogynem hálálkodva, félrelökve a kezét, hogy helyére a sajátomat tegyem.
   - Maradj, egy pillanat és vagyok.
   - Mert úgy elrohannék…- morogtam halkan, majd egy szempillantás múlva már a számon éreztem egy hideg, vizes anyagot.
   - Mindent összevéreztél - szúrt le az arcomat törölgetve.
Felhorkantam:
   - Bocs nem akartam, nem tudom mi történt velem... - pff, beképzelt seggfej.
   - Hát ez fantasztikus - mordult fel eldobva az anyagot.
Épp kérdezni akartam, hogy mi baja van, de a csengő félbeszakította a gondolatom.
   - Ki az? - néztem Ianre.
   - Stefan - vetette oda foghegyről, és elfordult. Egy pillanattal később mintha megbánta volna, és egy mozdulattal előttem termett, elém térdelt és két kezét mellém fektette. - Nem kell behívnod. Ne hívd be! Te vagy az, aki eldöntheti. Vagyis azt akarom mondani, hogy légy szíves ne hívd be - úgy nyomta meg a "légy szíves" szavakat, mintha fizikai fájdalmat okozott volna neki a kimondásuk.
   - Ja, mert te eddig is olyan sok szívességet tettél nekem - mutattam rá, majd egyből gyorsan ki is mondtam. - Gyere be!
Ian egy elkésett mozdulattal a számra tette a kezét. Ezt követően egyszerre két dolog is leesett nekem. Az egyik, hogy most invitáltam be a házamba egy vámpírt. A másik, hogy Ian Stefannak hívta, nem Paulnak. Mi folyik itt?
   - Bolond nő - fordult el tőlem Ian, hogy beleverhessen egyet az egyik szekrénybe, amely aztán halk sóhajjal útjára engedte a szekrényajtót.
   - Na, otthon zúz. Ez az egyik kedvenc szekrényem.
Mit sem törődve a szúrós pillantásával hátrafordultam, hogy szemügyre vehessem az új vendégem.
   - Szia, Katie! - Mondta kedvesen Paul elsétálva Ian mellett, hogy leüljön a velem szemközt lévő fotelba, ahol az imént még a barátja ült.
   - Az az én helyem.
   - Ne légy gyerekes Damon! Mi történt a lánnyal?
   - Elesett - emelte föl a vállát Ian, és Paulra nézett ártatlan szemekkel.
   - Igen, és Ian egy családapa, aki három gyereket nevel - kontráztam természetesen. - Szóval vannak kérdéseim - előztem meg egy verekedést a két férfi között.
Paul együtt érzően elmosolyodott, majd így szólt:
   - Reméltem.
   - Mért hívod őt Damonnek? És ő téged Stefannak?
   - Azt hiszem nagyon elölről kell kezdenünk. Az egész 1864-ben kezdődött…