Chapter 22

Sziasztok!
Hoztam a frisset, remélem majd tetszik.:) Most nincs is más, a szükséges képeket az alján megtaláljátok.
Jó szórakozást; csók

We aren’t going to change who we are.

Elértük az a feszültségfokot, amikor két lehetőség volt, hogy hogyan fog végződni a néma párbajunk. Vagy fellép valami enyhítő körülmény, és túlélem épségben, vagy komoly sérülésekkel leszek csak képes leszállni a repülőről. De kitartottam.

Hirtelen Damon kifújta a levegőt, és megforgatta a szemeit.

-          Figyelj! Van egy alkum.

-          Alku? – néztem rá kétkedő tekintettel.

-          Igen, az. Ha kiválogatod a ruhákat, átöltözöl, és csinálsz magadból egy nőt, – itt elfintorodtam, és elnéztem a válla fölött – akkor hajlandó vagyok elmondani egy pár dolgot, amit tudok.

-          Amit kérdezek, különben nincs alku – vetettem közbe. Nem bíztam benne. Semmi garanciám nem volt arra, hogy azt fogja mondani, ami számomra érdekkel bír, hanem csak elfecsegi az időt, és az esélyem, hogy megtudjak valamit, így a kérdés-válasz megoldás tűnt a legjobbnak.

Egy nagy sóhaj után bólintott, mire én is a ruhák fele fordultam, és elkezdtem átválogatni őket. Sok gyönyörű ruha volt, mind nyári, lenge, de én nem vagyok a ruhás típus, így a nagyon kirívóakat a baloldalra soroltam, míg a tetszetősebbeket a jobb oldalra. Az első öt ruha után kiböktem a kérdést.

-          Mi kell még rajtam kívül az átok megtöréséhez? Hallottam, hogy kövekről beszéltetek – mondtam, majd félredobtam egy kék selyemruhát.

-          Igen, jól hallottad. Nálunk van az ő kövük, náluk meg a mienk. Sajnos mind a két kőre szükség van az egyik félnek, az átok megtöréséhez. Az övék a Holdkő, mint ismeretes, a mienk pedig a Almandin.

-          Almandin?

-          Igen. Ez egy gránát, drágakő.

-          Ühüm – fintorogva félretoltam a ruhák nagyját.

-          Szerintem az a zöld egész jó.

Kiemeltem, és magamhoz mértem.

-          Mint egy tehén – állapítottam meg, és a baloldalra került. – Mit tudsz rólam?

-          A legjobb barátnőd az a minden lében kanál Hayli, és csak te vagy az átok hordozója, ami végülis nekünk átok.

-          Ja, „végülis”, ahogy mondtad, csak én halok meg, vagy választhatok a két legrosszabb között – fintorogtam rá, és kézbe vettem egy narancssárga ruhát, amivel bevonultam az öltöző részbe. Ki gondolta volna, hogy az első osztályon ilyen is van?!

-          Apád volt az, akit elkaptak, de akkor még nem voltak tisztában vele, hogy hogyan is működik ez az egész dolog, így sajnos, ő ezt nem élte túl.

-          Kösz. Ezt észrevettem. Hogy lehet valamit így elcseszni? – épp vettem le a nadrágom, amikor megéreztem, hogy rezeg benne a telefonom.

Csak egy emlékeztető volt.

<< Hugi szülinap>>

Hogy mi? Hugi? Nekem van húgom?

 Gyorsan belelapoztam a névjegyzékbe, és ott volt. Anya. Mért nem emlékszem rá? Vagy a húgomra? Csak apára, és tőle is csak annyit, hogy meghalt. Hogy halott.

-          Damon Salvatore! Mi az isten volt a Cullen házban? – húztam el a függönyt, hogy kinézzek rá.

-          Miről beszélsz?

-          Ó, tudod te azt. Bárcsak én is tudnám. Van egy húgom, tudtad? Mert én nem. Valamiért kiesett. Sejtésed sincs mi?

-          Francba… - szitkozódott, majd elfordult és belevert az egyik székbe.

-          Mi folyik itt? – léptem ki immár az új ruhában.

Legszebb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy egyszer egy ilyen pasi, mint ő, így fog rám nézni, hogy ilyen szemekkel fog végigmérni. A jéghideg szempár mintha felforrósodott volna, amivel elérte azt is, hogy fülig piruljak. Elismerően csettintett egyet a nyelvével, majd  a ruhákra nézett.

-          A többire most nem is lesz szükség, bepakoltatom egy bőröndbe valakivel, és a szállodában majd megtalálod – fordított hátat.

-          Hé, áll meg! – kaptam el a karját. – Ez így nem járja, Damon! Azonnal mond el, hogy mi volt!

-          Te csak ne mond meg, hogy mit csináljak, jó? – tépte ki magát, és elindult az ülése felé.

-          Nem futhatsz el, Damon. A repülő véges – kiáltottam utána.

Most olyan érzésem volt, mintha ő félne tőlem a faggatózásom miatt. Mintha most jönne rá, hogy nem vagyok olyan hülye, mint amilyennek engem hitt. Visszamentem a fülkébe, és összeszedtem a ruháimat. Pont akkor végeztem, amikor jött egy férfi, hogy összepakoljon mindent. Rámosolyogtam, és megkértem, hogy ezeket is tegye a többi közé. Visszaindultam, és leültem a helyemre, Damon nem volt mellettem. Elővettem a könyvet, és újabb helyen felütve olvasni kezdtem.

Eltűnt. Ma megint eltűnt. Ott bent semmit nem hallottam. Ahogy belép, mintha megszűnne létezni. És ma újra utána ment Kevin. Nekem nem akar megnyílni, nem tudom, hogyan nyerhetnénk meg ezt a csatát, teljesen reménytelennek tűnik, de Carl még kitart. Azt hiszem, beleszeretett Marybe. És ha ez igaz, és nem nyerünk, akkor ő abba belehal, és felkeresi Chary-t.

De térjünk vissza a problémához. Mivel nem hallottam semmit, elöntött az idegesség, és kockáztatva mindent utána mentem. Zárva volt az ajtó, de ez egy percre sem akadályozott meg. Könnyűszerrel bejutottam, ami arra enged következtetni, hogy állandó lakója nincs ennek a háznak, vagy lakásnak, vagy raktárnak, nem tudom, minek nevezzem. Kis szoba volt középen, abból pedig hat darab folyosó nyílt, de egyik sem vezetett sehova. Minden végigmentem, taszigáltam a falakat, de semmi. Mind zsákutca volt, mégis szentül meg voltam győződve róla, hogy Mary ide jött be, és nem máshova. Percekig csak álltam a kis szobában, míg végül feladtam, és visszatelepedtem az eredeti őrhelyemre, egy fára az épület előtt. Nem telt el sok idő, és Mary nevetve hagyta el az épületet. Egyedül.

Lova kocsival ment hazáig, majd bent a házban csak a szokásos dolgait csinálta, miközben egy rövid dallamot dúdolgatott.  Ahogy megállapodtam Carllal, ma egész este a szobájánál maradtam. Este, mikor lefeküdt egy furcsa mondatot ismételgetett. Valahogy így hangzott:

Laster zurea izan naiz nire maitea.

Nem hagyott nyugodni, hogy nem tudom a jelentését, így napokat töltöttem azzal, hogy kiderítsem, de semmi. Semmit sem találtam. Több száz nyelvet néztem át, de nem találtam ennek megfelelő jelentést, ilyen szavakat. Ezért írok ide is csak most, mert ez foglalt le. Mennem kell.

Újra bement. Ez kezd nagyon különös lenni. Carl rákérdezett nála, persze ködösítve, de mindent tagadott, nem járt ő sehol, de mindezt olyan hihetően, mintha tényleg nem emlékezne. Megszállta valami, vagy...

-          Kérem üljenek vissza az üléseikbe, a gép leszálláshoz készülődik. Kapcsolják be az öveiket, és a landolásig ne kapcsolják ki. Köszönjük.

A pilóta hangja visszahozott a valóságba. Összecsuktam a könyvet, miközben Damon lehuppant mellém.

-          Na figyelj! – fordult felém Damon, és belekezdett a mondókájába. – Ez neked most kemény lesz, és senki nem fog megvédeni, ha te magadat nem. Itt most komolyabb problémák is felléphetnek, mint a vámpírok, vagy vérfarkasok. A média kicsinál, ha nem tartod magad, és nem tartod magad ahhoz , amik ők diktálnak.  Most leszállunk, és te egész végig mellettem leszel, értetted? Majd én mondom, amit csinálnod kell, te pedig alkalmazkodsz, és vigyorogsz. Minden képen majd egy mosolygó nőt, ismétlem nőt, akarok látni. Tudod ki vagyok, tartsd magad ehhez.

-          És vajon ők tudják, hogy ki vagy?

-          Felejtsd el! – mordult rám.

A gépen simán leszállt, és nekem semmi dolgom nem volt, mint magamhoz venni a táskát, amit hoztak nekem, és egy halvány sminket tenni magamra. Amíg készülődtem Damon már a lépcsőnél állt, és rám várt. Amint elkészültem éreztem, hogy a gyomrom újra kisebb a kelleténél, és remegek. Belepislogtam még egyszer a tükörbe, de mintha egy hullát láttam volna viszont. Fal fehér voltam, így a kis pirosító, amit feltettem halvány barack színben, most mintha világítana az arcomon.

Hogy élem ezt túl?

-          Nem lesz semmi baj. Csak mosolyogni kell – állt meg mellettem egy nő, aki szintén velünk utazott.

-          Hogy  nem lesz? Belegondolni sem akarok, hogy hányan várják a szívtiprót ott lent – horkantam fel, mire a nő csak elmosolyodott.

-          A mosoly mindent megold. Ha azt látják nem ítélnek el egyből. A későbbi rajtad múlik, meg ahogy látom, a lovagodon.

-          Nem a lovagom.

Erre nem válaszolt semmit, csak a vállamra tette a kezét.

-          Akarod, hogy előtted szálljak le?

-          Az jó lenne – néztem rá hálásan.

-          Örültem – mondta, és már el is tűnt a vakító fehérségben, ami kint várt minket.

-          Nézzék, ott jön Natalie Portman – halottam kintről a sikítást, amit később több 100 szólam követett.

 Enyhe szédülés fogott el. Szóval a nő, aki bátorított az Natalie volt, és akik egy perc múlva szétszednek, azok több százan vannak.

Ühüm, szép.

Lassan Damon felé lépdeltem, azzal a gondolattal, hogyha ezt túlélem valamit kérek ellenszolgáltatásként. Mért nem tudott Alice elvinni valahova? Vagy Emmett? Őt még meg is kedveltem.

Damon meglátott, és egy visszafogott mosoly kíséretében kitárta a karját, hogy odamenjek.

Mellé álltam,mire ő átkarolt, és máris egy fokkal jobban éreztem magam, legalább lesz, aki majd elkap. Kinyílt az ajtó, és az ajtónyitó férfi csak annyit mondott bájosan vigyorogva;

-          Most Önök jönnek.

Ekkor Damon leengedte a kezét, és az ujjainkat összefonva megfogta a kezem.

-          Akkor... hajrá – mosolygott rám, de amikor megláttam az első vakukat, ő már az összegyűltekre villantotta azt.

Előkaptam a legszebb fogsorom, és szerény mosolygásom felvéve néztem minden fele, de legfőképp előre, hogy nehogy leesek a lépcsőn.

Lefelé menet Damon felém hajolt, és súgni kezdett.

-          Jó vagy, ne hagyd abba, imádnak. Ezt bírd ki, és kérdezhetsz.

-          Mért beszélünk?

-          Mert nem parádézni jöttünk. Igazából, ami azt illeti de, azért jöttünk, de fent kell tartani a látszatot, hogy nem miattuk mosolygunk, hanem mert mi olyan boldogok vagyunk, és egy csodálatod utazást töltöttünk együtt – sziszegte, továbbra is szemkontaktust tartva a vakukkal.

Egy pillanatra megtorpantam.

-          Mi van? – nézett rám, miközben húzott tovább. – Ne állj meg, gyere közben mond el.

-          Azt mondtad olvastad a könyvet – kezdtem és ránéztem, mire aprót bólintott. – Szóval abban volt egy olyan rész, amikor Mary eltűnt, és este pedig egy mondatot ismételgetett. – Újra bólintott. – Tudom mit jelent az a mondat.

-          Nem, nem tudhatod. Én is mindenhol utána jártam, és semmilyen nyelvnek nem felel meg.

-          Mi van, ha nem úgy kell írni? Ő kiejtés szerint írta le, nem?

-          Oké, akkor szerinted mit jelent?

Belemosolyogtam egy fényképezőgépbe, majd Damon-re néztem.

-          Hamarosan a tied...- kezdtem, de elhallgattam.

-          Folytasd!

-          Majd. Most pedig áruld el szépen, hogy mi történt a Cullen házban, különben búcsút inthetsz az információnak.

Mindenki által ismert holdkő :)

Katie egyszerű narancssárga ruhája, amiben leszállt

Almandin (drágakő)

Chapter 21 " Indulatok"

Haliii!:)

Nem tudom mit fűzhetnék hozzá. Nem haladtunk előre, de kell, hogy jobban megértsük a jellemeket. Jó olvasást!

„Black eyes, wild with their fierce craving for my death, watched for the moment when my protector’s attention would be diverted. The moment when I would surely die.”

 

 

Az autóban, és a repülős utunk második részében is a csendes duzzogás taktikáját választottam, mivel előbbinél csak szimplán utáltam, addig utóbbinál elaludtam.  Damon sem erőltette a beszélgetést, bár szerintem nem csak miattam. Az arcát egy hatalmas napszemüveg mögé rejtette, amíg kocsival mentünk, majd a reptéren, ahonnan átszálltunk a Los Angeles-i járatra, hat darab biztonsági őr állt, és várt ránk.

-          Ez most komoly? – akadtam ki a látványukra.

-          Nem mindenki úgy fogad engem, mint te, Katie.

Ebben a percben nagyon összetörtnek látszott. Láttam rajta, hogy nem bánja, hogy a rajongók autógrammot kérnek tőle, vagy, hogy csak simán rajongók, és ezáltal természetesen a 14 és 50 év közötti nők szerelmesek belé, hanem az, hogy majdnem teljesen elveszítette önmagát, azt, aki valaha volt, amikor nem kergették az utcán. De akkor is seggfej volt mindig, amikor a közelemben volt, szóval annyira azért nem sajnáltam meg.

-          De így hogy a fenében fogunk eljutni a repülőig?

-          Látsz te itt egyetlen rajongót is? – forgatta a szemét, miközben magára húzta a fekete bőrkabátját.

-          Nem, de beparáztatsz. Hat gorilla várja, hogy kiszállj, és elkísérjen a repülőig. Ezután mit gondoljak? Tudod mit? Én komolyan megvárlak itt – ütögettem meg a helyet magam mellett az ülésen. – Kényelmes, meleg, és egy kocsiban a reptéren biztos nem fog senki keresni.

-          Jaj, ne szórakozz már. Félsz néhány csitritől?

-          Igen – bólintottam komolyan. – Már csak az kéne, hogy még össze is hozzanak veled, mert együtt láttak minket.

Erre abbahagyta a nagy öltözködési akcióját, amivel a saját idegességét is leplezni próbálta, és a szemembe nézett.

-          Márpedig ez elkerülhetetlen. És ha magadtól nem jössz, Joe nagyon szívesen felkap, és elvisz a repülőig – bökött a fejével a gorillák felé. Ne tudtam melyik Joe, de nem is akartam.

-          Na jó – sóhajtottam legyőzötten. - De akkor szükségem van egy ennél hatszor nagyobb napszemüvegre, és egy parókára.

-          Mi vagy te, Hannah Montana? – nevetett, és nyúlt az ajtó felé.

-          Ne, Damon komolyan – kaptam a keze után, és erősen megszorítottam. Szinte görcsösen markoltam a karját az idegességtől. -  Én ezt nem… - sütöttem le a szemem, és elfordultam tőle.

-          Akkor sem viselkedtél ilyen hülye picsa módjára, amikor a földbe döngöltelek, amikor métereket csúsztál még miattam a földön, amikor majdnem megfojtottalak, amikor eltörtem a nyakad. Tessék – dobta az ölembe a napszemüvegének a párját, aztán nyitotta is az ajtót.

Remegő kézzel vettem fel, és felkaptam a kapucnit is a fejemre. Még jó, hogy ezt a felsőt vettem fel. Meg kell mondjam nem nagyon nyugtatott meg, még jó, hogy nem is vártam többet. Ha csak belegondolok, hogy a vakuk vakító középpontjában állok, elkapott a remegés, a gyomrom golflabda nagyságúvá zsugorodott, és elöntött a forróság. Tényleg maradnom kéne a kocsiban. Most egyedül vagyok, ha gyorsan lenyomom a zárat, akkor nem tudják kinyitni az ajtót.

Amint elérkezett a pillanata, hogy lenyomjam, megjelent a semmiből egy hatalmas férfi, és kitárta az ajtót. Megszeppenve pislogtam fel rá. Rám pillantott, majd újra felemelte a fejét, és átnézett a kocsin, a megbízója után kutatva. Gondolom.

-          Maga Joe? – kérdeztem, de a hangom a felismerhetetlenségig vékony volt.

Aprót bólintott, amivel alátámasztotta a félelmem. Feladtam. Csak túlélem valahogy, nem igaz?

-          Ugye nem kap fel, és visz el a repülőig, ha ellenkezem? – néztem rá boci szemekkel, amit akár láthatott is volna, ha nincs rajtam az az ormótlan napszemüveg. Kikászálódtam a kocsiból, majd elindultam a reptér bejárata felé, megkerülve a kocsit.

Joe nem akart válaszolni. Szorosabbra húztam magam körül a pulóverem, úgy baktattam Damon felé, aki széles vigyorral az arcán várt engem. Mikor odaértem szorosan átkarolt, én pedig teljesen hozzápréseltem magam, belefúrva az arcom a mellkasába. Ameddig itt lehetek biztonságos. Csak ne engedjen el. De az a vigyor.

-          Komolyan mondom, ha nem törlöd le ezt a bájgúnár mosolyt az arcodról, én fogom – súgtam fel neki, ahogy az ellenőrző kapu felé sétáltunk.

-          Nem mondom, hogy nézz fel, de ha mégis megteszed, és még egy ilyen beszólást megengedsz magadnak, ne tudd meg, hogy milyen megalázásban lesz részed – sziszegte vissza.

Tudta, hogyha mondja, fel fogok nézni, és én is tudtam. Nem kellett volna. Pont azt láttam most a két szép szememmel, amit már egyszer a lelki szemeim előtt. Semmi könnyebbség, egyből a mélyvízbe.

A mi sávunk kordonnal volt elválasztva, mert a két oldalán vakuk villogtak, és pár másodperc múlva úgy látszik minden tini lány megtudta a facebookon, hogy Ian Somerharder LA-be tart, ugyanis olyan frekvencián hangzott fel egyszerre a kitörő sikítás, amilyet emberi fül nem is tud befogadni.  A biztonsági őreink próbáltak mindenkit ott tartani, ahol lenniük kell, de hatan több száz ellen…

Én már imádkoztam, amikor Damon hangja szelte ketté a sikítást, és egy pillanat alatt csönd lett a teremben.

-          Sziasztok! Köszönöm, hogy itt vagytok, mindig öröm veletek találkozni. Most rohannom kell, de szeretlek titeket, és nézzétek a Vámpírnaplókat. Szeretlek titeket – integetett, miközben tovább sétált az átjáró felé, de amint abbahagyta a beszédet, és a lányok befejezték a szétfolyást a szavaitól, és felfogták a mondatai értelmét, újra sikítottak, még erőszakosabbak lettek, mert  1.) mi az, hogy elmegy, nem is adott aláírást, 2.) nem harapta meg egyiket sem, akik kérték, 3.) ne menjen el ezzel a géppel, majd az ő apja elviszi őt, neki magángépe van  4.) ki ez a csaj, akit ennyire ölelget, nem Ninával jár?

Ezek, és ezekhez hasonló kiabálásokat hallottam minden irányból, persze túlnyomó többségében a szeretlek Ian szerepelt, még olyan elvetemült is volt, aki táblát hozott, majd kérte, hogy vegye el feleségül. Ezt a lányt, még a frusztrált helyzetemben is kiröhögtem. Ha tudná, mennyit nyer azzal, hogy nem veszi el. Sajnálom azt a lányt, aki egyszer a mi szexi vámpírunk asszonya lesz.

Végre elhalt a sok női hang, és én a repülőn találtam magam, kiszabadulva Damon védelmező öleléséből.

-          Mi volt ez a Bob Marley szöveg?  Mért utálnak engem? Ez gonosz volt tőlük. Nem is ismernek.

-          De velem vagy.

-          Jaa, vagy úgy.

-          Hogy?

-          Ettől van ilyen nagy arcod. Már értem.

Levettem a kabátot, meg a napszemüveget, és elhelyezkedtem az ülésben. Hulla voltam. Szerintem napok óta nem volt részem pihentető alvásban, viszont minden másban igen. Kezdek komolyan kételkedni a józan eszemben. Lehet, hogy bevettem valami tablettát, és ezt mind csak képzelem. Hogy éppen az egyik leghíresebb, és legjóképűbb pasival utazok egy repülőn, aki ráadásul mellettem ül, és az első osztályon. Ő is elnyúlt, de még utoljára odabökött nekem.

-          Ha ettől kivoltál, holnap ne olvass újságot – mondta és már a szemére is húzta a szemfedőt.

Hat órás útra számíthattam, és így is kalkuláltam. Megvártam, amíg Damon kellőképp mélyen alszik, és akkor kaptam elő a könyvet, hogy folytathassam az olvasást. Új oldalnál ütöttem fel.

Már egy hete figyeljük, és ezalatt az egy hét alatt annyi  minden történt, hogy úgy tűnik mintha hónapok teltek volna el azóta, hogy megtudta mi ő. Még mindig nem hajlandó egyikükkel sem beszélni, pedig nyilvánvaló, hogy Carl közelebb férkőzött hozzá két nap alatt, mint én egy hónap alatt. Nők.

Napról napra közelebb kerülnek hozzá, főleg az, akiről korábban írtam. Így próbálják magukhoz vonzani, az ő oldalukra állítani. Ez vagy egy nagyon jó terv, vagy nagyon rossz. Nagyot bukhatnak, és nekünk ezt kell elérnünk. Kockázatos, nem tisztességes az a játék, amit most játszunk. Mary törékeny. Belehalhat. Holnap én jövök, nekem kell utána mennem. Furák ezek a kijárkálásai, zavarnak, szerintem ebből még probléma lehet, és nem csak a múltkori incidensre gondolok. Ki kell derítenem mit csinál ott mindig.

Ezek egy napló bejegyzései lehetnek. Egyre több kérdés merül fel bennem, de kezdek félni továbbolvasni. Ki az a Mary? Milyen korábbi incidens? És mégis mit csinál?

-          Látom megtaláltad, nagyon ügyes vagy – szólalt meg mellettem Damon, amitől összerezzentem, és a szívem is kihagyott pár taktust, amit később gőzerővel próbált behozni.

-          Megijesztettél – mondtam, bár kétségtelen volt, nem kellett magyaráznom.

Kajánul elvigyorodott, és kivette a kezemből a könyvet.

-          Tudod, sok mindent megtudsz belőle, de nem biztos, hogy tudni akarod.

-          Ezt hagy döntsem el én – vettem vissza, és az ölembe fektettem. – Minden kiderül belőle?

-          Nem. Sőt, ha mondhatom még több rejtély lesz. Sok kérdést vet fel a könyv, amikre nem tudom a választ.

Elhallgattunk mind a ketten, aztán felé fordultam, percekig csak az arcát vizsgáltam. Igazat fog mondani?

-          Meg fogok halni?

Visszanézett a szemembe, de a mély kékségből  semmit nem tudtam kiolvasni. Hisz vámpír, és színész is, esélytelen vagyok vele szemben. Nagy levegőt vett, elfordította a tekintetét, és előrenézve válaszolt.

-          Olvass tovább.

Megtettem, egészen addig, míg el nem szenderedtem. Mikor felébredtem hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok, hogy mi az, ami mázsás súllyal nehezedik a kezemre, és mi ez a puha a fejem alatt, és ez a jó illat.

-          Na gyerünk Csipkerózsika, nem sokára leszáll a gép, és borzalmasan nézel ki.

Felpillantottam, de Damon vigyorgó arcától felfordult a gyomrom, úgyhogy inkább az ablak felé tekintettem, amin keresztül viszont semmit nem láttam, mert Amerikára leszállt az éj. Amint kidörzsöltem a szememből az álmot az első dolgom az volt, hogy neki kezdtem Damon piszkálásnak.

-          Éhes vagyok, te nem?

-          Ne szórakozz! A kaja ott vár téged, és megnyugtatlak én már ettem – mosolygott negédesen, majd megragadta a karom és előrevonszolt a sorok között, egészen valami öltözőszerűségig.

-          Nos, ez itt… - néztem rá, mire bosszúsan kifújta a levegőt.

-          Ruhák. Kettő van, amit elvárok, hogy vegyél fel, azt hogy miben akarsz leszállni, azt te választod, de felkészítelek. Várnak ránk, és amikor ezt mondom, tudod mire célzok – mondta, majd megfordult, hogy a hírektől magamba zuhanva otthagyjon, végül mégiscsak visszatekintet. – Másrészről nagyon meleg lesz mikor leszállunk szóval úgy öltözz.

Mélyen beszívtam a levegőt, leeresztettem a vállaim, és utána szóltam.

-          Elvárod? Ian Somerhalder, nem tudom, hogy ki a jó büdös francnak képzeled magad, de te rohadtul nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak. Úgy csinálsz, mintha te tennél szívességet nekem azzal, hogy a nyakadban liheghetek, de hidd el, inkább lennék bárhol máshol, mint hogy a te nagyképű, önelégült vigyorodat bámuljam egész nap. Én vagyok helyzeti előnyben, én döntök a szaros kis életedről, nem te. Lehet, hogy eddig lehettél a kiskirály, de most fordult a kocka. Nekem már úgyis mindegy, úgyis meghalok, de te velem halsz, szóval vegyél vissza, mielőtt olyat teszek, amit mindketten megbánunk – fújtattam idegesen, de elértem a célom, mert Damon meredt tekintettel vizsgálta az arcom, és nem szólt egy szót sem.

Nem tudtam mi játszódhat le benne, de jobbnak is láttam, ha nem tudom meg, úgyhogy fogtam magam és az öltöző felé vettem az irányt, amikor megpördített, és az arcomhoz hajolt.

-          Nem tudsz te semmit. Oké, haljunk meg. Én már úgyis halott vagyok, éltem legalább még pár száz évet. És te? Te a nyomorult húszon éveddel mit kezdesz? Hm? Most akár el is csábíthatnálak, kínozhatnálak, amíg a halált, vagy megváltást nem könyörgöd, de nem teszem, úgyhogy érezd, hogy mit tehetnék meg veled, és mit nem teszek. Túl nagyra becsülöd magad, de azt nem nézed, hogy mennyit engedtem már el így is neked. Szenvedni fogsz egyszer, az biztos – ezzel ellökte magát az arcomtól, és rám mordult. – Öltözz!

Nem mozdultam. Csak álltam, és merőn néztem a szemébe. El van telve magától, de meglátja, hogy emberére akadt. Nem fogom feladni.

Ui.: Elütésekért most se haragudjatok! ;) Ha tetszett írj.:) Csók

Díj :)

Sziasztok!:) Kaptam egye, egy, egy díjat.:) Most vervain -nek köszönhetem ezt a megtiszteltetést. Köszönöm,  nagyon köszönöm.:)

Most én nem tudnám kinek odaadni, mert még nem igazán indult be nálam itt az élet, és már mindenkinek adtam, azt hiszem, díjat, és kiemelem az "azt hiszem" részt, mert folyamatosan, hál' istennek jönnek az új olvasók, és azok is akik kérik, hogy rakjam ki őket, szóval igen, ezért nem tudom, hogy adtam-e már minden nagyon jól író társamnak.:) Mindenesetre ezt a díjat most küldöm minden blogolónak, aki csak benéz ide, és elolvassa ezt, mert a Ti blogjaitok is fantasztikusak, és egy embernek biztosan a kedvence, mert az te magad vagy. Szóval küldöm neked, neked, neked, és neked is!:)

Én meg köszönöm mindenki olvasását, kommentjét, és egyéb hozzászólását, akár e-mailben is. Bár ott még nem kaptam. xD 

Most pedig 5 +1 dolog, amit lehet, hogy nem tudtatok rólam.:)

1.: Imádok minden félét írni, vagy úgy egyáltalán írni. Szeretem szavakba önteni az érzéseket, bár lehet, hogy nem mindig sikerül, valamint nem is vagyok nagy író.:)

2.: Az angol idézetek, amik minden fejezet előtt találhatóak a Twilight-ból vannak. Lehet, hogy valakinek már feltűnt, lehet, hogy nem, mindenesetre, most megosztottam ezt veletek. Minden fejezethez találok idézetet, és tényleg nagyszerűek. Azt mondja el egyszerűen, amit közölni akarok, amivel megtudom alapozni a fejezet, a történet hangulatát.

3.: Nagyon hangulatember vagyok. De elképesztő mértékben. Egyik pillanatban még repülök, aztán csak egy kis szikra, és robbanok.

4.: Roppant hisztis vagyok, ami nem túl jó, de ha megszokod egy idő után már csak röhögsz rajtam, annyira túljátszom. Szóval mókás a hisztim. :D

5.: Pesten tanulok a Budapesti Kommunikációs és Üzleti Főiskolán. Lehet, hogy most már le fognak tagadni, hogy kiadtam magam.:)

5+1.: Nagyon, nagyon jól esik, amikor kommentárt írtok. Azzal még jobban feldobtok, mert látom, hogy mi tetszett, és a kedves szavakkal senki nem tud betelni.:):) Akkor meg főleg, ha olyan emberek is írnak legalább egy sort, akik amúgy meg nem szoktak. 

Hú, hát azt hiszem nagyjából ennyi, a következő fejezet pedig még ma felkerül. Üdv mindenkinek, és Köszönöm.:)

Chapter 20

Sziasztok!

Meghoztam ezt a kis aranyosat.:D Nagyon jó érzés töltött el, amikor ma megláttam, hogy túlléptük a 2600-as látogató számot, és ez pedig a 20. fejezetem.:) Nem utolsó sorban van 17 olvasóm, és bár sosem jött 17        " tetszik" , valahol biztos vannak ők is.:D
Szóval köszönöm, hogy olvastok, jártok ide.:) Jöjjön,hát Ő, Mr. 20 fejezet. Csók mindenkinek.
Hibákért elnézést. Jó olvasást.:)

„Would you please tell me what you are thinking? Before I go mad?”

Csendes, mégis hallható zümmögésre ébredtem. Mintha, nem is tudom, mintha mosógép menne a másik szobában. Amint tudatomhoz tértem, hogy én vagyok, és fent vagyok, a második dolog, ami bezavart, az a fény volt. Bár még csukott szemmel voltam, és próbáltam visszaszenderedni, nem ment, mert a fény kíméletlenül hatolt át a vékony szemhéjamon. Nyöszörögni kezdtem, és felemelni a kezem, de abban a pillanatban olyan fájdalom nyilallt bele, hogy majdnem felsikoltottam.

-          Szerintem nem kéne mozognod – hallottam meg azt az ismerős hangot, ami mindig jelentőséggel bírt. Vagy örültem neki, vagy utáltam.

Ha örültem az azért volt, mert volt rá esély, hogy miattam fog meghalni, vagy pedig azért, mert én voltam halálos veszélyben és a saját életét féltve megmentett. Ha utáltam, az azért volt, mert utáltam.

-          Megöltél – állapítottam meg neki szemrehányóan, még mindig csukott szemmel.

-          Valóban, de szükségszerű volt.

Felhorkantam.

-          Szükségszerű, mi? Ezt majd ne felejtsd el, ha a vámpírok és vérfarkasok között kell választanom, és csak annyit mondok, az állatok felé lépve, hogy szükségszerű volt.

-          Volt gyűrűd, nem?

-          Barom.

Kinyitottam a szemem, és több dologra is rájöttem, valamint egy valamiről teljes bizonyságot nyertem. Egy, hogy a zümmögés a kocsi volt, ami szinte hangtalanul suhant az úton a semmibe, a nem tudom hova. Kettő, a fény a verőfényes napsütés volt, ami még a sötétített üvegen is bántóan áthatolt. Három, valóban megöltek, nem tagadta. Négy, semmim nem tudtam mozgatni, még a legkisebb mozgás is hatalmas fájdalommal járt. Amiről pedig megbizonyosodtam, hogy a kocsiban nincs senki más, csak Damon, és jómagam.

-          És ha pisilnem kell?

-          Szívás lesz, főleg, hogy meg sem állhatunk – válaszolta le sem véve a szemét az útról.

-          Egyébként is hová megyünk?

-          Haza.

-          Haza? Mármint hozzád haza, vagy netán hozzám haza.

Némi remény gyúlt bennem, de a gunyoros arc mindezt lefröcskölte vízzel.

-          Haza, Mystic Fallsba.

Egy pillanatra belém szorult a levegő, aztán minden ki akart jönni.

-          Állj meg!

-          Mi? Mondtam, hogy nem állhatunk meg.

-          Ebben az esetben ugye nem bánod, ha a feketét tarkítja majd egy kis zöld is?

-          A francba is… - sziszegte idegesen, de jobban féltette a kocsit, mintsem inkább tartsa az idő korlátot, úgyhogy már húzódott is le az út szélére.

Meg sem állt a kocsi én már nyitottam is ki az ajtót, és az árok felé vetettem magam. Előrehajoltam, és a térdemen támasztottam meg magam. Nem tévedtem, tényleg minden fel akart jönni. Verejtékezett a homlokom mikor végre úgy éreztem nincs több. Úgy éreztem összeesem, ekkor éreztem meg, hogy valaki eltűrte a hajam, valamint hátrafogta.

-          Jól vagy?- tapasztotta rá a tenyerét a homlokomra.

-          Most olyan kurva fontos lett?

Ahogy kimondtam, a lábaim felmondták a szolgálatot, és szó szerint Damon karjaiba omlottam.

-          Jobb, ha visszaviszlek és tovább megyünk - vigyorgott le rám, és már indult is vissza a kocsihoz.

Nem volt erőm visszaszólni valamit, mert még csak most fogta fel a testem, hogy az előbbi pár méter, amit megtettem százszor több mozgással járt, mint amikor csak a kezemet akartam felemelni, ezáltal a fájdalom is most taglózott le.

-          Jaj, el ne ájulj nekem megint. Komolyan Katie, most mit csináljak veled?

Éreztem, ahogy belesimulok az ülésbe, majd valami meleget itatott velem, amitől lassan újra magamhoz tértem. Jó érzés volt, ahogy újra éreztem, hogy élek, és egyre több erőm van attól, amit ittam, úgyhogy olyan szorosan tapasztottam az ajkam az ital forrására, ahogy csak tudtam, míg Damon el nem kezdte rángatni.

-          Engedd már el a kezem, bolond vagy? – kérdezte nevetve, majd egyetlen erős rántással kiszabadította magát a szorításomból, vagy harapásomból.

Felültem, minden komolyabb fájdalom nélkül.

-          Mért?

-          Mert kellett. Így ki tudtunk hozni onnan.

-          De hogyan?

Erősen koncentrált az útra, mintha tényleg figyelnie kéne, hogy mi van ott. Apró ráncokba szaladt a homloka, ahogy nagyon erőlködött azon, hogy mutasson valami érdeklődést a vezetés iránt.

-          Tudod, hogy nagyon feltűnő a koncentrációd? – nevettem rá, miközben az arcát fürkésztem.

Mért nem képes elmondani, hogy hogyan hozott ki?

-          Nem akarom, hogy meghaljunk az úton.

-          Vámpírokkal voltam hetekig, vérfarkasokkal harcoltunk, elég torz lenne a kép, ha végül autóbalesetben halnánk meg.

Egy apró mosoly játszott a szája szegletében.

Most feladtam, úgysem fogja elmondani, és a vérétől valahogy most jobban éreztem magam. Minden túlexponált volt, színes, vidám, és szép.

-          Mért megyünk „haza”? – rajzoltam macskakörmöket a levegőben.

-          Valamit el kell intéznem, aztán megyünk tovább.

-          Hova?

Nem tudom, hogy válaszolt-e. Lehet, hogy igen, vagy lehet, hogy ez is olyan kérdésnek bizonyult, amire nem szándékozik válaszolni, de abban a pillanatban láttam meg a Mystic Falls határát jelző táblát, rögtön utána pedig az üdvözlő tábla. Olyan hihetetlennek tűnt, mintha tényleg a sorozatban lennénk. Úgy tudtam nem is létezik ez a hely, de már az első pár méter után kellemesen csalódtam. Nem volt kihalt, sőt mindenhol emberek sétáltak, egymásra mosolyogtak, a boltok előtt beszélgettek. Teljesen az ablakra tapadtam, szájtátva figyeltem a város életét, az ő életükből egy pillanatot. Elhaladtunk a híres Grill előtt is, és én teljesen lenyűgözve éreztem magam. Csak akkor dőltem vissza az ülésbe egy hatalmas sóhaj kíséretében, amikor megpillantottam a Salvatore rezidenciát, teljes valójában. Hatalmas ház volt és gyönyörű. Damon leállította a motort, és rám nézett.

-           Megjöttünk – közölte és kiszállt.

Csak ültem és néztem. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Lehet, hogy tényleg álmodom.

Kinyílt az oldalamon az ajtó, és újra Damon arcát láttam, aki most kissé idegesen állt ott. Mintha feszélyezve érezné magát, de mikor rám nézett az arcára felkerült a jól ismert gúnyos mosoly. Egy szó nélkül kikászálódtam, mire ő becsukta mögöttem az ajtót. Az ajtóhoz ment, betessékelt, majd mikor ő is beért egyből az italos bárhoz sétált, és töltött magának.

-          Kérsz? – emelte felém a whiskey-s üveget, de én csak intettem, és a lakást mértem fel.

Belülről még nagyobbnak tűnt, és mindenhol könyvek voltak. Kétlem, hogy azokat Damon olvasná, nem tűnt könyvmoly típusnak. Úgy éreztem mintha már jártam volna itt, tudtam, hogy melyik lépcső merre vezet, hogy hol táncolt, amikor az az epizód volt, és hogy hol haltak meg emberek.

-          Ugye ez az igazi, és amit a forgatási helyszínen felépítettek az a másolat volt az, ahol meghaltak a vámpírok.

-          Igen, ha ez megnyugtat, de itt is kipurcant jó pár – mondta, majd szórakozottan a szájához emelte a poharat. – Na ide figyelj Katie! Most el kell mennem, de nem tarthat tovább egy, max két óránál, oké? Addig hálás lennék, ha nem csinálnál semmi galibát, itt maradnál, és ülnél a csinos kis seggeden, oké? – már indult is ki, mikor utána szóltam.

-          És ha itt is megtalálnak?

Lassan hátrafordult, és rám villantotta a legszebb mosolyát.

-          Nem fognak.  Ha valami baj lenne, sikíts, azt úgyis meghallom, a szíved verésére is ráálltam már, de ahhoz messze leszek. Mellesleg, - nyúlt a zsebébe – itt egy kis farkasölő fű.

Ahogy azt a kezembe nyomta, ugyanúgy megégette a kezem, mint a verbéna. Gyorsan leráztam magamról, és magamhoz szorítottam a kezem.

-          Mi a pokol? – nézte merően a kezem, majd a szemembe nézett. – Mi volt ez?

-          Nem tudom, de ugyanez történt a verbénával is.

A kezem kezdett gyógyulni, már nem volt hólyagos. Jó ez a vámpírvér.

Megrázta a fejét, majd újra az ajtó felé indult.

-          Vigyázz magadra, ne csinálj semmit, ne nyúlj semmihez, mert, ahogy látom, a szél is megöl. Sietek. Tudod mit? Olvass! - És már ott sem volt.

Megfogadtam a tanácsát, és a könyvek felé vettem az irányt. Több mint 30 könyvet átlapoztam, mind nagyon régi volt, és semmi érdekes információval nem szolgáltak.  Jött egy olyan gondolatom, hogy lehet, itt találok valamit magamról. A fajtámról, vagy nem tudom, mi vagyok én. Arról, hogy mért is vagyok az, aki vagyok, vagy csak egyszerűen a vámpírok őseiről találjak valamit. Biztos átok vagyok, de ki bocsáthatta rájuk, és apának az ősei is ilyenek voltak? Nekik is dönteniük kellett? Vagy ők meghaltak?

Az órára néztem. Bővel elmúlt már az a két óra, amit beígért. Tovább nézelődtem a könyvek között, amikor megakadt egyen a szemem. Sötét bordó kötésű volt, és az elejére „Kezdetek” felirat volt nyomtatva, arany betűkkel. Kézírással volt kitöltve.

"Vámpírok

Ő alkotott minket, aztán jött Gabriel. Gabriel, az első igazi vámpír, aki mindenkinek más néven mutatkozik be. Sosem hal meg. Ő a mi istenünk. De túl feltűnő volt. Túl sok mindent rontott el. Ő volt a rossz. Ő Lucifer. Nincs más gonosz, ami csak az embereket rontja meg. Lucifer van, a vámpír. Habzsolta a véget nem érő életét, tekintet nélkül a következményekre, ezért jöttek ők. Ők, kiknek a harapásuk megöl minket. Egyetlen apró karcolás. Később mi is, ők is megváltoztak, és mások lettünk.  Már egyes fajoknál nem volt elég a harapás, nekik már nem ártott egy farkas ezzel. A farkasoknak szét kellett őket marcangolniuk, hogyha el akarták pusztítani a fajtánkat. Apró darabokra szakítani. Mi nem voltunk ilyen szerencsések. Nekünk máig egy karcolás elég. Így is túlzásokba estünk. Mi akartuk uralni a földet. Az embereket. Rosszul tettük. Ezért küldték őt. Most itt van, és döntés előtt áll. Nem tud róla. Még ők sem tudnak róla. De én igen. És Carl is. Meg kell szereznünk. Csak mi…."

-          Hahó, Katie! Mit csinálsz? – szökkent be Damon az ajtón. Összecsaptam a könyvet, és a hátam mögé ejtettem.

-          Öö... olvastam, ahogy tanácsoltad – megpróbálkoztam egy mosollyal. – Sikerült elintézned?

-          Igen. Indulhatunk is.

-          Hova? – álltam fel hirtelen. Nem volt szó indulásról már ma.

-          Dolgozni.

-          Dolgozni?

-          Jaj, fejezd már be ezt a visszakérdezést, rohadt unalmas. Indulunk Los Angeles-be. Filmbemutatóm van. Mellesleg hivatalos vagyok egy nagyobb partyba is.

-          Várj, és én menjek veled?

-          Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? – fordult felém az egész testével, felvont szemöldökkel.

-          Gyerünk. Másfél óra múlva megy a gép.

-          Na nem. Én nem megyek, az nem az én világom.

-          Most majd az lesz. Ja igen, - mért végig – valahol beszerzünk pár jó göncöt is.

-          Mondom nem. Én nem fogok parádézni néhány fotósnak, és bájologni Ashley Tisdalelel.

Előttem termett, aztán magával ragadott, és a falnak taszította magunkat.

-          Nem hiszem, hogy túl sok választási lehetőséged van. Mellettem vagy biztonságban, addig, amíg azt csinálod, amit mondok. Például most beszállsz a kocsiba. Ha nem, - megvonta a vállát – hát akkor újra eltörhetem a nyakad.

-          Barom – vágtam a fejéhez ma már másodszorra.

Kicsúsztam előle, és az ajtó felé indultam, de még visszapördültem.

-          Kaphatok egy táskát, eltennék pár könyvet. Tudod, hogyha majd a szállodaszobában várlak, tudjak valamit csinálni.

Felsóhajtott, majd felment az emeletre. Tudtam, hogy nincs túl sok időm, ezért rögtön ugrottam a ledobott könyvért, plusz még levertem mellé párat a polcról, így mikor lejött látta, hogy a leért könyveket veszem fel a földről.

-          Tessék – dobta neked a táskát, majd az ajtóhoz indult. – Ne szórakozz, siess! Indulnunk kell.

Beledobáltam a könyvet a táskába, aztán még rá pár érdektelent. Végül felálltam és elsétáltam mellett a kocsihoz.

Nem tudom mért nem mondtam el. Hisz lehet, hogy ő is innen tudott a létezésemről. Valahogy azt érzem többet kéne belőle elolvasnom, hogy megtudjam, bízhatok- e Damonben ezzel kapcsolatban. Ha a könyvből kiderül valami olyan, amit ő elhallgatott, akkor elvágta magát. Addig is az úton kikapcsolom magam, hisz Ian Somerhalder ül mellettem, nem Damon Salvatore.