Üdv!

Fanfiction szerű írást olvashatsz. Próbálok azért eltérni, hogy önmagában is megállja a helyét.
Ha van kedved olvass bele.:)

2011. november 22., kedd

Chance to change the world

Sziasztok!


Hihetetlenül jól estek a biztató szavaitok, a blogom második bejegyzésében mindenkinek, aki írt, külön választ adok, ami bár tudom, hogy "nem nagy cucc, mégis mit csináljál vele", nekem sokat jelent, és muszáj valahogy megmutatnom mennyire hálás vagyok a kedves szavaitokért. :)
Szóval megnyílt az új blog, mert nem kockáztatok, hogy itt folytatom ilyen RSSFeed mellett, szóval mindenkit szeretettel várok eme blog folytatásánál a:


Komolyan remélem, hogy tetszeni fog, olyan nagyon várom a véleményeiteket! :)))
Köszönök mindent nektek!

Csók; Nina

2011. november 13., vasárnap

Is there someone who cares?

Sziasztok!


Régen voltam itt, de huhúúúú, újra itt. :D
Furcsa, no de mindegy is. Érdekelne pár dolog.
Első körben az, hogy most van-e valaki, akit érdekel eme blog folytatása.
Szóval elindítok egy szavazást, és kérlek, ha érdekel, vagy ha teheted, szavazz, mert nekem FONTOS, és sokat jelent. :)
Kommentárokat is szívesen fogadok. Mi az, hogy szívesen?
Repülnék a boldogságtól! :D
Na, megyek is, csókollak, titeket, és nagyon köszönöm! :)

2011. október 13., csütörtök

Köszönöm!




Üdv itt, talán utoljára, de remélem nem. :)
A közvélemény kutatás végül a folytatás mellett döntött, remélem lesznek olvasóim.
Ez a történet volt életem első publikált fanfictionje, amit januárban kezdtem írni.
( El sem hiszitek, de a Karib tenger kalózai volt az, amit öten kezdtünk el írni, az volt az első. Nagyon durva… :D)
Féltem, esküszöm remegett a kezem, mikor rányomtam arra a bizonyos gombra, annyira féltem, hogy senkinek nem fog tetszeni, és hogy olyan sok negatív kritikát kapok, hogy sírva fogom bezárni az oldalt, de nem így történt, mert Ti olvastatok.
Csak a legjobbat kaptam mindenkitől, és ezért én mindig roppant hálás voltam. Akárhányszor elküldtem egy fejezetet, már a következő percben frissítettem, hogy olvasta-e valaki, és hogy kaptam e kommentárt.
Volt idő, mikor kicsit összeestem, és igen, nagyon csúnyán meg is jegyeztem, hogy nem küldtök egy szót sem, mert nem bírtam, hogy nincs visszajelzés.
Valóban magamnak írtam, de amikor valaki véleményezte akárcsak két szóval is, nekem a szívem olyan boldog volt, hogy repülni tudtam volna. Sohasem láttátok, de mindig mosolyogtam, mikor kedves kommentárt olvastam, és mosolyogtam, mikor díjat adtatok.
Sokkal többet jelentett nekem a véleményetek, a kommentárjaitok, mint minden díj együtt véve, mert én Nektek írtam, és imádtam.

Nagyon megszerettem ezt a történetet, a szívemhez nőtt, szinte én nőttem fel benne írásbeli tekintetben. Katie karaktere kicsit én voltam, kicsit másból szedtem, összeraktam belőle azt a lányt, aki nekem a tökéletes, az összes hibájával együtt.
Damon, pedig… hm, a jó öreg Damon.
Imádtam. :D
A veszekedéseit Katievel, a hülyeségeit, mindenét. Ha találkoztok az én Damonömmel, adjátok meg neki az e-mail címem.

Egy szó, mint száz, ez is véget ért, végtére is megéltünk 72 fejezetet, kisebb nagyobb zökkenőkkel, rengetek kedves olvasóval, és egy szerzővel, aki nem is tudom, hogy hívhatja magát, kerülöm az író szót. :D
Folytatom majd kisebb szünet után a történetet, már ha lesz rá kereslet, de valószínűleg egy új blogról, mert ez nem frissít, és már nem tudom mi van vele.

Új történetem, az Eric Saade fanfictiont pedig írom, és természetesen a kevesek által olvasott, de még saját Escape-et is.

Néhány szám, amire büszke vagyok, amit szintén Nektek köszönhetek!
Blog látogatói a megnyitás óta: 23.354
Rendszeres olvasók: 43

Nagyon nagy köszönet illeti Killát, amiért segített, támogatott, az ő kommentárjaira mindig számíthattam, ő segített megpróbálni megoldani ezt az RSS feed dolgot is, sajnos sikertelenül, szóval neki sokat köszönhet ez a blog.

Köszönöm Mykának, akinek a Vivien’s destiny című fanfictionja nagy hatással volt rám, egy ok, amiért elkezdtem írni. Köszönöm neki, azt, hogy hagyott nekem a fejezeteknél kommentárokat, köszönöm, hogy a szavaidtól mindig mosolyra húzódott a szám.

Katának, amiért ő is mindig dicsérő sorokat írt, noha nem mindig hittem neki, mert ő százszor de jobban ír, mint én, nagyon jól estek a szavai, szóval nagyon köszönöm!

Lexi, akinek a rengeteg biztató szót, és kommentárt köszönhetek, rá is mindig számíthattam.

Ebinek, aki bár mostanában eltűnt, nagyon sok kedves kommentárt írt, szóval, köszönöm! :)

Orchidée-nek is hatalmas köszönet, aki nagyszerű íróvá növi ki magát lassan, és aki mindig hagyott nyomot maga után, ha elolvasta a fejezeteimet.

És a kis Névteleneknek, akik mindig felbukkantak, és táplálták a kommentár számlálómat, legnagyobb örömömre. :)

KÖSZÖNÖM!

Köszönöm nektek, köszönöm Neked, és remélem még találkozunk! :)

Kinga
------------------------
E sorok levésésének időpontja: 2011. szeptember 16.
A True Blood, True Life, True Love című fanfiction utolsó fejezetének publikált időpontja: 2011. szeptember 23.
Utolsó bejegyzés: 2011. október 13.

2011. szeptember 24., szombat

Chapter 72 - The last one



Álmosan pillantottam fel a plafonra, mire meghallottam a baba sírását. Felsóhajtottam, és elmosolyodtam. Sosem lesz vége.
Clare trappolva kelt sétált át a folyóson, és vágta be maga mögött az ajtót, ezzel felkeltve az egész emeletet. Gratulálok, Elena megint korán fog felkelni, de még egyszer nem hallgatom végig azt a hisztit.
Az oldalamra gördültem, és az ajtót néztem.
Holnap – elmélkedtem magamban a szón, amikor beugrott a dátum.
-          A francba! – szisszentem fel, és kipattantam az ágyból. A mobilomra lestem, és akarom, nem akarom, nyolc órát mutatott.
El fogok késni, pedig még annyi dolog van. Elena vajon már elment? Villámgyorsan az kihúztam az éjjeli szekrényem legfelső fiókját, kikaptam belőle három dolgot, majd visszatoltam.
A köntösömet felkaptam a székemről, és már ott sem voltam.
Feltéptem az ajtót, leszaladtam a nappaliba, és azon keresztül a konyhába.
-          Anya, Elena már elment?
-          Elena? Ja, hogy Nina! Nem, gondolom még alszik, viszont Ian a kertben van a kicsivel. Szegényre rá kellett hagynom pár percre a csöppséget, míg lezuhanyozom.
-          Értem, és köszi – rohantam a kertajtó felé. – Damon? – kiáltottam el magam, mire megláttam az ajtón keresztül, ahogy intett.
Megkönnyebbült sóhaj hagyta el a szám, és elindultam felé.
-          Hol az istenben lehet kikapcsolni az ez üvöltő szarságot? Komolyan mondom, mindent megpróbáltam, még az őrjítően kék szemeimet is, de semmi. Komolyan semmi. Ugye te nem akarsz gyereket? – nézett rám aggódva, majd megcsókolt.
-          Elég, ha csak felveszed, és csitítgatod – válaszoltam neki pár másodperc múlva, és felvettem Joannát.
-          Neked működik, nekem nem. Nem kéne gyerekekkel lennem. Idegesítőek – morogta és levágta magát a hintaágyra.
-          Tudtad, hogy a legtöbb nő szerint irtó szexisek a kisbabás pasik? – vontam fel kacéran a szemöldököm, mire közelebb húzott magához.
-          Valóban? Ha így áll a helyzet, akkor máris kell nekem egy ilyen kis nyivákoló puhatestű – csókolt meg lágyan, beleremegtem a csókjába.
-          Nem hiszem el – leheltem magam elé, amikor egy pillanatra elvált egymástól a szánk.
-          Mit?
-          Hogy emberként is teljesen leveszel a lábamról – mosolyogtam.
-          Én előre tudtam - vette elő a féloldalas vigyorát.
-          Hagyjuk már. Levegőt is elfelejtettél venni, mikor emberré váltál.
-          Ohó, ha már itt tartunk. Mit akart tegnap Esme, mi volt az a roppant fontos megbeszélnivalótok az esküvő előtt egy nappal?
-          Meglepetés volt, és most meg is tudod – vigyorogtam eltelve magamtól, imádtam, hogy húzom az agyát.
Lassan visszafektettem a kicsit a babakocsiba, és Damon felé fordultam.
Tudtam, hogy Elena hamarosan kel, és akkor el kell kezdenünk az előkészületeket, a sminkjét, a ruháját, és persze a vőlegény, Stefan is erős korrigálásra szorul a tegnapi este után.
-          Tudod milyen nap van ma?
-          Az esküvőé.
-          Azon kívül értettem – ráztam meg rosszallóan a fejem.
-          A születésnapom – mondta a kezét nézve, amin még mindig ott volt a gyűrű.
-          Hányadik is?
-          Nagyon vicces – húzta el a száját, én pedig kacagva vettem kezeim közé az övét.
-          El kell mondanom valamit. Amikor Esme a harc előtt megjelent nálunk még otthon, és azt mondta idejön, eszembe jutott valami. Nem hagyhattam, hogy anyának, Clare-nek, vagy Haylinek baja essen, ezért vért küldtem nekik.
-          Vért? – csuklott el a hangja, és mélyen a szemembe nézett.
Éreztem, ahogy a teste enyhén megremeg, tisztában volt azzal, hogy mit jelentenek a szavaim.
A szemében a felismerés boldogsága csillant meg, mégis visszafogta magát, megszokott emberként élni. Az izgalom, a boldog új jövő izgalma mindkettőnk szívét ellepte, nem voltak kétségeim.
-          Igen, amikor a testedben voltam. Kis üvegcsékben adtam oda őket Esmének, aki nem használta fel, és aki ezért jött ide tegnap este.
-          Üvegcsék – suttogta, és tudtam mi jár a fejében, az enyémben ugyanaz.
A köntösöm zsebébe nyúltam, és előhúztam belőle három fiolát.
-          Velem tartasz Damon Salvatore? – nyújtottam át neki az örök élet titkát...


The chapter ending but the story’s only just begun




Na, itt a vége! :) Nem lett túl hosszú, de remélem értitek, hogy miért kellett ezt a végére hagynom, nagyon, nagyon kíváncsi vagyok a véleményeitekre az egész történettel kapcsolatban, a végével kapcsolatban, és ha akarjátok, az esetleges folytatással kapcsolatban.
Lesz még egy bejegyzésem, ott pedig válaszolok minden most felmerülő kérdésre, szóval ha valami nagyon furdalja az oldalad, hogy ki vagyok én, hogy képzeltem, hogy írni akartam, hogy mi lesz a történetemmel, vagy hogy miért is kezdtem el írni, mire írtam, hogy alakítottam ezt az egészet, vagy komolyan bármi, akkor itt fogadom a kérdéseket, és nagy mosollyal az arcomon olvasnám az összeset! :)
Remélem, hogy itt a végén egy szép, mindent legyűrő kommentár számot látunk majd, hogy minden befejezés szép legyen, még ha ez nem is a teljes vég.
Nagyon szépen köszönöm az előző kommentárokat, hú, így a végén nagy löketet adtak, és köszönöm, hogy velem tartottál! :)

Szóval mit gondolsz, méltó befejezése volt, vagy idegőrlő, és utálod? :)


A legjobbakat, és remélem találkozunk a folytatásnál! :)

Kinga

2011. szeptember 22., csütörtök

Chapter 71

Sziasztok!


Itt a vége lassan Katie utazásának, ami remélem mondhatom hogy a Ti, és az én utazásom is volt egyben.
Ez az utolsó előtti fejezet, Jó olvasást kívánok hozzá!


Üdv;
Kinga





The end of vampires and werewolves 




Ahogy körbenéztem, egy pillanatra inamba szállta  bátorságom. Minden egyes szempár nem szegeződött, és szinte kiolvastam belőlük az igazságot.
Mind azt suttogta: Meg kell szereznem őt!
Másodpercek alatt, nem tudom milyen megbeszélt taktika alapján, de körbeálltak a vámpírok, és én középen álltam, egy ládával a lábam előtt.
-          Gyorsan Katie, a bombákat. A kékben farkasfű, a pirosban verbéna van. És kell egy tucat karó is.
-          Jacob hol vannak a farkasaid? Mellettünk a helyük, a ti vámpírjaitok ellen a verbéna mit sem használ – üvöltötte túl Stefan a farkasüvöltést, és morgást.
Csak másodlagos hangként hallottam mindent, a zaj eltörpült a fülemben zubogó vér hangja mellett, miközben ügyetlenül kapkodtam a táska tartalmát két kezembe,hogy aztán minden egyes körülöttem álló személy felpakolhasson velük.
Valahogy minden kiesett a kezemből. Az ügyetlenkedésemnek hála, egy üvegből elkezdett szivárogni a víz, nekem pedig megremegett a kezem, szinte esztelenül dobáltam mindent ide – oda.
Hirtelen egy kéz jelent meg az enyém mellett, ügyesen félretolva azt, hogy ő nyugodtabban szedje ki a bombákat. Meglepődve lestem fel Elenára, aki rám mosolygott.
-          Nyugi. Segítek – mondta halkan, és felállt, hogy a tartott markokba mindenből szórjon.
Mélyeket lélegeztem, és próbáltam összeszedni magam. Lassan kiürült a fegyvertár, már csak pár darab maradt bent, pont elegendő Elenának, és nekem.
Senki sem várt már ránk. Még üvöltöttem volna, hogy csak még egy percet kérek. De nincs egy perc.
A támadás gyors, és végzetes, a farkast Jasper egy jól irányzott dobással semmisítette meg.
Egy – null ide. Tizenöt – több százezer oda.
-          Már csak vagy félmillió van – sóhajtottam, és kiléptem a kör közepéről, Emmett, és Damon mellé.
-          Mit csinálsz? – húzott vissza Elena, de nem engedtem, biztosan álltam a lábamon, és farkasszemet néztem.
-          Harcolok – válaszoltam, és felkészültem a dobásra.
Végül minden egyszerre jött. Az ég egyik pillanatról a másikra beborult, mintha új világba csöppentünk volna. A vámpírok, és vérfarkasok egyszerre támadtak nekünk, semmit, és senkit sem kímélve. Üvöltések, sikolyok, halálhörgések szakadt fel a torkokból, ezzel is túlüvöltve a mindent elmosó zuhogó esőt, és a dörgést.
Nem tudtam mit csinálok, csak csináltam.
Léptem, fordultam, dobtam, reszkettem, üvöltöttem, sírtam.
Hogy kerül Jacob az alá a vámpír alá? Mit keres Alice két farkas csattogó állkapcsának közelében?
Kimarkoltam az utolsó farkas füvem, és remélve dobtam feléjük, reméltem, hogy azok a mi farkasainkból valók. Felsóhajtottam, amikor égni kezdett a bundájuk, és elkotródtak Alice közeléből.
-          Kösz – suhant mellém, majd egy másodperc alatt tovaillant.
Utána fordultam, és a következő másodpercben már azt éreztem, hogy felkapnak, és elrohannak velem a sötétségbe, távol a harctól.
-          Emmett! – üvöltöttem a hozzám legközelebb álló vámpírnak, mire az odakapta a fejét, és felszisszent.
Kiabálva suhant felénk, kikapott a vámpír kezéből, és egyetlen mozdulattal eltörte a nyakát, és lekapta a fejet a testről.
-          Köszönöm – lihegtem, mikor letett.
-          Vigyázz magadra!
-          Azon leszek – eresztettem meg egy halvány mosolyt, és rohantunk vissza a többiekhez.
Emlékeztem arra az éjszakára, amikor palackokat robbantottunk fel, amikor spricceltük a vasfüves vizet. Valahol lennie kell itt egy palacknak. Futtomban kikaptam egy vámpír szívéből a karót, beletűztem a nadrágomba, és rohantam tovább körbetekintve, hátha látok egy üveget.
Az istenért, mindig szoktak szemetelni az emberek, pont erre a napra, nem jutott egy sem?
Egy hatalmas dörrenéstől megremegett a ház, és megrepedt alattam a beton is. Felnéztem az égre, és megláttam, ahogy egy hatalmas tölcsér alakul ki pontosan felettünk.
-          Vigyázzatok – kiáltottam, és felfelé mutattam. Ha bárki meghallotta, akkor most már tudják, nekem más dolgom van.
Egy fa tövében megpillantottam egy otthagyott kólás üveget, és majdnem felsikoltottam a boldogságtól. A kezembe kaptam, lecsavartam a tetejét, és egy csatorna alá csúsztam, hogy teleengedjem vízzel. Pillanatok alatt megtelt, én pedig rohantam vissza a fűért. Hasogató sikolyok törték meg a vihart, én pedig odakaptam a pillantásom. Hiba volt. Egy farkas tüzes tekintete keresztezte az enyémet, én pedig megdermedtem.
-          Kérlek, még van remény – suttogtam megtörten, a farkas pedig még mindig mozdulatlanul állt.
Egy pillanat volt, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg reagált. Jobbra intett a fejével, majd felmordult, mintha csak azt mondta volna; Menj, de sikerüljön!
Elrebegtem egy néma köszönömöt, és egy maréknyi farkasfűvet tömtem a palackba, majd a tömeg felé vettem az irányt, kerülve a kedves farkast.
Nem tudom kikre spricceltem belőle, csak azt, hogy az általam megmentett vámpírok egyre többen voltak körülöttem, mint egy bástyát, öleltek körül. De elfogyott a víz, most pedig rajtuk volt a sor. Egytől egyig visszavetették magukat a harcba, és abban a pillanatban engem körülvett két tucat vámpír, vérben forgó szemekkel. Senki nem figyelt ránk, pedig többen is felém fordultak, és rám néztek. Nem látták, hogy bajban vagyok?
-          Nyugodj meg kedves, ők most nem fognak segíteni – mondta nyugodtan az egyik férfi, aki előttem állt. Kedvesen rám mosolygott, és tett felém egy kósza lépést, mire én hátrébb ugrottam, ezzel pedig a mögöttem álló vámpír karjaiba sétáltam.
-          Hogyan? – üvöltöttem, és rúgva, kapálózva próbáltam kiszabadulni az engem ölelő karokból.
-          Meg van a mi kis trükkünk arra, hogy ők ne érezzék a jelenlétünket. Látnak, de nem tudnak rólunk. Nem érzik, hogy bajban vagy.
-          Engedjenek!
-          Nem lehet – rázta a fejét és lassú óvatos lépésekkel megindult felém, bezárulni látszódott a kör.
Rúghattam, haraphattam, mit sem használt, és közben mintha egy lassított felvételen át néztem volna a körülöttem álló világot. Damont maga alá temette egy farkas, de az a szívébe tőrt döfött, lelökte magáról, és felállt, hogy egy újra vesse magát. Elena Stefan háta mögött, kettejüket védve, dobálta a bombákat, és a vízibombába töltött füves löttyöket. Arcán nem kétségbeesés, hanem harag, düh volt és rengeteg elszántság.
Emmett üvöltve vetette rá mindenkire magát, hogy aztán a kiszemelt áldozat egy másodpercben belül holtan essen össze.
Jacob farkasként egymás után tépte szét a vámpírokat, akik hörögve szenvedtek egy - egy letört végtag nélkül.
Minden rendben lesz. Én éppen hogy csak lefekszem aludni, mire felébredek véget ér ez az álom, és kezdődik egy új.
Szememmel még utoljára végignéztem az előttem álló vámpíron, aki éles szemfogakkal hajolt a nyakamra.
Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a nyakam hátrabicsakoljon.
Minden sötét lett. Nem hallottam harc hangját, nem volt kiáltás, vagy jajongás. Minden nyugodt volt, és csöndes. A vihar elcsendesedett, de az eső illata megmaradt, az újrakezdés, az új nap illata volt.
Úgy éreztem, mintha kikapcsolták volna az életet. Nem volt Nap, nem voltak csillagok, és az emberek megszűntek létezni, minden újraindult, a teremtés restart-ja volt ez.
Egy hatalmas robbanás, ami mindent elsöpört, egy olyan robbanás, amit senki nem élt túl.


Egy fényes villanás hasított ketté mindent, amit csukott szemmel is tisztán érzékeltem. Visszakapcsolták a lámpát, talán a mennyországba érkeztem, hisz lehet, hogy ilyen, sosem láttam meg előtte.
De hangok ütötték meg a fülem, ismerős, szeretetteljes hangok, mire felpattant a szemem.
Nem haltam meg. Ugyanott álltam, ugyanott voltam, mint akkor, mikor a férfi a nyakamra hajtotta a száját. Megláttam mindenkit, aki a téren volt, emberek voltak, és tág pupillákkal nézték a fényességet, nézték az eget. Lejjebb pillantottam, és megláttam, hogy a férfi még mindig előttem állt, de az arca megváltozott, és értetlenül fogta az arcát.
Az engem tartó kéz is leeresztett, én pedig kiugrottam a fogásból, és előrébb léptem.
Mindannyian riadtan forgatták maguk előtt a kezüket, és az ínyüket fogdosták.
Zavartan kaptam el a fejem, és megindultam Damon felé. Én voltam az egyetlen mozgó pont a sokadalomban, minden ámulva nézte önmagát. Még sem csak én. Rick, és Elena is a többieket bámulták árgus szemekkel.
Körbe néztem, és sehol nem voltak farkasok, de amint megpillantottam Jacobot, megnyugodtam, nem pusztultak el.
Elértem Damont, és mint egy bolond vetettem magam a nyakába.
-          Azt hittem meghalok – suttogtam halkan, és mélyen beszívtam az illatát.
Nem mozdult. Meg sem szólalt. Hátráltam tőle egy lépést, és ránéztem, ő pedig ijedten viszonozta a pillantásom.
-          Mi a baj? Jól vagy? – kérdeztem aggódva, ha most hal meg, azt nem bocsátom meg senkinek.
-          Nem vagyok szomjas – suttogta halkan, szinte csak a szájáról olvastam le a szavakat.
Maga elé meredt, és mélyen beszippantotta a levegőt.
-          Nem érzek semmit – lehelte újra, és rám emelte könnyes tekintetét.
Éreztem valamit, de nem mertem elhinni. Elenára pillantottam, aki két kezében fogta Stefanét, és boldogságtól nedves szemmel meredt a férfira, aki pirosló arccal beszélt a lányhoz. Amikor befejezte Elena az ölébe vetette magát, és nevetve forogtak körbe - körbe.
Talán lehetséges?
Újra Damonre néztem, tekintetemet végighordoztam az arcán, majd végigsiklott a testén, és megfogtam a kezét.
Forró volt.
-          Ugye nem vagy az? – kérdeztem rá emelve pillantásom, mire dermedten megrázta a fejét.
Szorosan hozzábújtam, és körülöleltem a testét, most viszonzásra leltem.
-          Megoldjuk – suttogtam, majd elmosolyodtam. – Csak nehogy elfelejts levegőt venni.
-          Olyan régen éreztem ezt – nevetett fel, és egy puszit nyomott a fejemre.
Mikor elváltam tőle körbenéztem, és megértettem miért nincs egy vérfarkas se.
Mind emberek lettek. Az egész világon megszűnt létezni a két faj.
Nincs többé se vámpír, se vérfarkas. Nincsen többé rémmese, nincs több kasszasiker film, nincs többé horror film alap.
Csak a múlt, de azt én örökre a hátam mögött hagyom. Vagy mégsem?

2011. szeptember 19., hétfő

Chapter 70


A nagy hetvenes. Igen, mostanában, mintha visszaesett volna az oldal olvasottsága, kevesebben olvassátok el, és még kevesebb kommentárt kapok. Nem panaszkodom, mert a történet alatt rengeteg kedves, és megható kommentárt olvastam, volt, hogy egyes részeknél akár nyolc megjegyzés is volt, így visszagondolva talán az volt a blogom virágkora.
Remélem, ha befejezem ezt a felvonást, akkor később is lesznek majd még olyanok, akik idetévednek, és megtetszik nekik a történet épp ezért pedig firkantanak majd nekem néhány szót, és természetesen majd az is jól esne, ha majd a nagy utolsó fejezetnél néhányan, többen, mondjuk úgy mindenki, aki valaha is olvasott akár egy részt is, írna a történetemnek néhány szót.
Nem kérem, hogy ajnározz, de el sem tudod képzelni mennyit jelentene Tőled egy szó. :)
Na de nem szaporítom tovább a szavakat, olvassuk az új fejezetet.

Csók;
Kinga          



                                                                                                                  

Greg

Ijedten lestem minden pillanatot, Jonas minden mozdulatát, ugye, nem halt meg?
Másodpercekkel később a füstfelhő eloszlott, és előttem kitisztult a kép, Jonas teljesen jól volt, érdeklődve méregette magát, felmérte az okozott kárt, de hál’ istennek semmit nem talált.
-          Damon! – kaptam el a karját, és magam felé rángattam. – Te a ne bántsd című drámám melyik felvonását nem értetted? – beszéltem hozzá idegesen, de ő csak Jonas nézte. – Damon, figyelsz te rám? – fogtam meg az arcát, és magam felé fordítottam.
Nem számítottam erre. A szeme egy pillanat alatt ketrecbe zárta az enyémet, fogva tartotta, és esze ágában sem volt elengedni. Dühöm elszállt, és riadt tehetetlenség kerített hatalmába. Úgy nézte az arcomat, mintha először látná, és úgy nézett a szemembe, mintha mindent látna.
-          Gyönyörű vagy – suttogta két ujját végighúzva az arcomon, ezzel kisimítva néhány kósza tincset.
Csókja birtokló volt, mégis gyengéd és szenvedélyes egyszerre, féltő, és óvó, soha nem éreztem még ennyi érzelmet a csókjaiban. Kezem gyengéden a nyakára fűztem, és közelebb húztam magam hozzá.
Ő is érzi.
Lihegve húzódtam el, továbbra is lehunyt szemmel álltam előtte lábujjhegyen, és hagytam, hagy támassza meg az állát a homokomon.
-          Szeretlek – leheltem, és nagyot nyeltem, próbáltam hevesen dobogó szívemet visszaállítani a ritmusára.
-          Én is – adott egy csókot a homlokomra, majd elhúzódott, én pedig teli talppal visszaereszkedtem a földre. – Minden rendben lesz.
-          Tudom – bólintottam, és mindketten egyszerre fordultunk a minket néző Jonas felé.
-          Jól vagy? – kérdeztem halkan, mire mosolyogva bólintott.
-          Soha jobban, nem sikerült kinyírnia – bökött fejével Damon felé.
-          Nem is akartalak, haver – köpte az utolsó szót. – Mit akarsz Katie-től? Megölni?
-          Boldoggá tenni. Szeretem őt – mosolygott kedvesen a férfi.
-          Hazudsz – sziszegte, és egy akaratlan lépést tettem felé, mire Damon visszahúzott.
-          Bármennyire is utálom ezt kimondani, de igazat beszél. Bonnie főztjét dobtam rá, igazság szérum.
-          Az lehetetlen. Akkor… akkor – lestem Jonas felé, aki nyílt, szeretetteljes pillantással nézett rám.
-          Igen. Végig igazat mondott.
-          Tudjátok, lassan kezd elegem lenni a férfiakból – fakadtam ki fáradtan, és lebicsaklottam a padra. – De miért nem szálltál le rólam? Miért kísértesz az álmaimban? Boldog vagyok.
-          Mióta Salvatore az életed része, egy nyugodt perced sincs, mindig a halállal packázol.
-          Ez igaz – bólintott komolyan Damon, és rám nézett – Stefan képes megkavarni a dolgokat, ha jobban belegondolok, tényleg azóta nincs magánéleted, mióta ő az életedbe lépett.
-          Én rólad beszéltem, Ringó.
-          Szerintem tisztában van vele, Jonas – válaszoltam a férfinek keserű mosollyal az arcomon. – De értsd meg, azt hiszem, szeretem Damont.
-          Hm, szebb vallomást is hallottam már – kémlelte az eget a vámpír.
-          Mégis kitől Damon?
-          Elena, Katherine, Caroline, és a másik több száz lány, már nem emlékszem a nevükre.
-          És ebből mennyi volt magánál mikor kimondta?
-          Katherine. Számít ez most? – bökött Jonas felé.
-          Nem, nem igazán, csak kíváncsi voltam.
-          Én ezt akkor sem hagyom annyiban – szólalt meg Jonas csendesen, mire felsóhajtottam, ásítottam egyet. Annyira szeretnék aludni.
-          Jól van, de ettől függetlenül segítesz nekünk túlélni az elkövetkezendő napokat, és hagyod, hogy tegyük a dolgunkat?
-          Ha nem a halálba akarsz futni, akkor igen – bólintott.
-          Nem hagyom, hogy te is úgy érezd irányítanod kell az életem. Nem szólhatsz bele a döntéseimbe, ha az a jó irány, hogy fel kell áldoznom magam, akkor megteszem. Érted, érte – mutattam Damonre – mindenkiért.
-          Nem lehetsz csak azért öngyilkos, mert a legjobb út, biztosan van mindig egy másik is, csak elrejtett.
-          Hagyd Jonas, tudod mióta próbálom erről meggyőzni, és védeni az életét? Mára az a legfontosabb feladatunk, hogy elhárítsunk minden olyan akadályt, minek következtében az önfeláldozás lehetősége akárcsak felbukkan. Őt magát védjük saját magától. A környezete már feleannyira sem veszélyes rá nézve – magyarázta Damon könnyed stílusban, amitől nevetnem kellett.
-          Ez nem igaz.
-          Igen, nos a tagadás is egy nála elég jellemző tevékenység. Tudod meddig tartott míg megadta magát, és bevallotta, hogy imád?
-          Damon, fogd be! Ez sosem történt meg, és nem is fog. Mellesleg nem tudom mitől kerekedett ekkora fene nagy jó kedved, de vegyél vissza a felém tett támadásaidból. Álmos vagyok.
-          Igaza van – nézett Damon Jonasra. – Mi lesz Jonas? Katie még nem aludt normálisan, elmehetünk?
-          Védeni fogom – szólalt meg pár másodpercnyi hallgatás után, mialatt Damon felém hajolt, és karjaiba kapott, majd komoly szemekkel a férfira meredt.
-          Ahogy mindannyian – bólintott, és elindult velem előre, nekem pedig lassan lecsukódtak a szemeim.

Egy roskatag ház előtt álltunk, aminek már bejárata sem volt. Az ajtó összeomlott és a lábunk előtt hevertek a darabjai. Kétkedve néztem fel a mellettem álló Emmettre, aki nemes egyszerűséggel megvonta a vállát, és beljebb lépett, én pedig szorosan mögötte haladva beléptem a házba.
Az egész ház lelakott volt, büdös, és borzasztóan poros.
-          Vannak kétségeim – hallottam meg egy ismerős hangot, hátrakaptam a fejem, és megpillantottam Edward alakját az bejáratnál.
-          Szia – suttogtam mosolyogva, mire rám nézett, és ő is elvigyorodott.
-          Szia. Örülök, hogy még élve látlak.
-          Ne kezd te is, kérlek! Gyere már ide! – tártam ki a karom, hogy végre magamhoz öleljem.
Egy pillanatra bennem ragadt a levegő, amikor egy másodperc tört része alatt a karjaiban éreztem magam.
-          Újabb rivális? – horkant fel Jonas, mire belenevettem ölelőm vállába.
-          Ja, úgyhogy jobb, ha meghúzod magad kiscsávó – vágta vissza Edward, és kibontakozott az ölelésemből.
Lassan beszállingóztak a többiek, itt volt mindenki, aki a végső összecsapáshoz kell.
Furcsa érzés volt, mégis megnyugtató, hogy együtt vagyunk. Ha együtt voltunk nekik még sosem esett komoly bajuk. Egyet leszámítva…
Lehet, hogy ez az utolsó közös harcunk, lehet, hogy holnap mindennek vége, de most még együtt vagyunk, és mindenki számíthat mindenkire. Mint egy nagycsalád.
Lassan körbementünk a házon, egyre borzalmasabb szobákat felfedezve, amikor egy ez idáig számomra ismeretlen ember bukkant fel az ajtóban.
-          Greg? – fordultam felé, mire rám emelte pillantását.
-          Katie Lonsey?
Bólintottam, mire intett, hogy kövessem. Elindultam, hátam mögött a családdal, a fal irányába, ahova vezetett minket. Gombnyomások, falon át járkálás, alagútban lévő bukdácsolás után kilyukadtunk egy sokkal tágasabb, tisztább, és otthonosabb házban, mint, ami fent fogadott minket.
-          Katie? – ugrott fel egy alak, és felém rohant. Kellett egy másodperc mire feldolgoztam a sok újdonságot, kezdve azzal, hogy a felém futó Jacob mögött Derek állt felszegett fejjel, állva pillantásom.


-          Mit kerestek itt? – néztem rájuk értetlenül.
-          Miattad vannak itt – szólalt meg egy nő elölről, de a sötét miatt nem láttam az arcát.
-          Így igaz. Mi megpróbáltunk segíteni, előbb ideérni, és valahogy mindent megakadályozni, de nem tudtuk. Nem tudjuk – kezdett bele Jake, én pedig nyugtatón végigsimítottam a karján, és rámosolyogtam.
-          Hé, nyugi. Semmi baj. Hálás vagyok.
-          Ön ki? – kérdezték hátulról.
-          Akit te Greg-ként kerestél. Gyertek beljebb, hosszú beszélgetésünk lesz.
Pillanatok alatt mindenki bekerült a kis szobába, de nem szóródtunk szét, együtt maradtunk, láttam, éreztem, hogy senki nem akar lényegi távolságra menni a másiktól, úgyhogy inkább tömörültünk egy kis körbe a szobában, mint szétszórva.
-          Hallgatjuk – szólalt meg Damon a néma csöndben.
-          Jól van – mosolyodott el az hölgy, és rám nézett, mélyen belefúrva pillantását az enyémbe. – Ismerem a történeted Katie Lonsey, te vagy az, aki képtelen egy fajt is elpusztítani, és ezért a poklok poklát álltad ki, még ilyen barátok mellett is, mint amilyenekkel rendelkezel. Senki nem könnyítette meg az életedet, és senki sem volt hozzád kegyelmes. Segítségemet ajánlottam egy felsőbb hatalomnak, még akkor, amikor a halál szakadékának szélén táncoltál. Akkor megesküdtem, ha túléled, a végső összecsapásban melletted leszek. Itt vagytok, itt vagyok. Nálam vannak a kövek, és a vérfarkasok százai vannak a város határában. Vámpír királyságok, klánok, és családok vertek tanyát ennek a háznak a közelében, már most esélytelen a kijutásotok, ha nem bíztok bennünk halálra vagytok ítélve.
-          Csapda – sziszegte Jonas, és előre hajolt, támadó pózba.
-          Jonas, ne! – kiáltottam rá, mire értetlenül fordította felém a tekintetét. – Nem volt más választásunk. Sosem volt. Ez nem csapda, hanem a végzet. Hagy fejezze be – intettem a nő felé.
-          Köszönöm Katie. A kövek nálam vannak, és látom nálatok is a Bennett boszorkány, aki fontos szerepet játszik a végnél. Nektek nincs sok dolgotok, nincs más választásotok, mint kimenni és harcolni. Ha bejutnak, és megölnek minket, nektek nincs menekvés, akkor valaki meghal. Egy egész faj. Én lehetőséget ajánlok, és életet, de ehhez bizalom kell, és varázslat. Ha sikerül az egész világ a helyére kerül, az minden rendben lesz. Ha nem, a robbanás mindent elvisz, senki, és semmi sem lesz onnantól biztonságban, a baba megszületik.
Magam elé néztem, és minden volt bennem, csak kétség nem. Tudtam, hogy nincs már hova futni. Szinte láttam magam előtt a kinti farkasokat, és vámpírokat, akik most még nem támadják meg egymást, de amint megpillantanak engem, halálos csata veszi kezdetét, amiben a gyilkolás, és a védelem a két fő vezérfonal. Itt a vége az én történetemnek, és tudtam, éreztem, hogy lehet jobb. Talán csak a feladás szólt belőlem, vagy a könnyebbség, hogy én már lefutottam a magam körét, és most a boszorkányokon van a cselekvés sora, nem tudom. Reméltem, és a reményben reméltem, hogy jól döntöttem. Hogy jó, hogy feladtam, és nincs más lehetőség.
Eldöntöttem, hogy kint semmi, és senki sem érdekel, harcolok, akár a halállal is, de ennek így nem lehet vége. Nem lesz vége pusztulással, és halállal, nem lesz rossz vég.
Bólintottam, ezzel mintegy az életemet a két boszorkány kezébe adva. Bonnie rám emelte riadt tekintetét, láttam, hogy fél, nem bízik magában.
-          Bonnie –fogta két kezembe az övéit. – Hidd el, nincs más ember, akire könnyebben bíznám az életem sorsát, mint a rád. Tudom, hogy megbízhatom benned, mindig a legjobb módon cselekedtél, nincsenek kétségeim, hogy megcsinálod.
-          És ha nem? – gördült le egy buta, kósza könnycsepp az arcán.
-          Nincs olyan, hogy nem Bonnie. Nézd hova jutottunk, nézd hol vagyunk. Nincsen számunkra nem, Bonnie. Mi meg tudjuk csinálni, mi mind veled vagyunk. Mi te vagyunk, abban a pillanatban, amikor félsz, hogy nem sikerülhet. És ha a feladás jut eszedbe, vagy a kétség férkőzik a szívedbe, jusson eszedbe, hogy mennyi mindent éltünk már túl. Jusson eszedbe Elena miket élt túl. Jusson eszedbe, hogy megjártam a halált, és itt vagyok. Lehetetlen nem létezik.
Enyhén bólintott, majd kihúzta magát, és aprót szipogott. Menni fog. Láttam a szemében az erőt. Mennie kell.
-          Jól van, gyere gyermekem – fogta meg a karját a nő, és elhúzta egy másik szobába.
Hátrafordultam, és megláttam, ahogy egymásra néznek az emberek. Félve, mégis erősen, és rengetek bizalommal. Csak mi voltunk a szobában, és a feszültség tapintható volt, mindazon felül, hogy mindenkiben egy belenyugvó higgadt hozzáállás is volt. Csöndes volt minden, a vihar előtti csend. Edwardra néztem, és félénken kérdeztem.
-          Igaz volt, ugye?
-          Minden szava – helyeselt.
Kifújtam magam, megnyugodtam, és Damon felé indultam, aki odaérve megfogta a derekam, és mélyen a szemembe nézett.
-          Jó voltál. Minden rendben lesz – csókolt homlokon.
-          De ha most vége, akkor el kell mondanom, hogy van egy idegesítő részed, amit mindig is imádtam – nevettem az arcába könnyes szemmel.
-          Tudtam én – mondta keserűen mosolyogva, és arcomat a mellkasához húzta, és szorosan ölelt.
Hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak, szipogva szorítottam magam Damon testéhez, félve, hogy nem lesz több alkalmam. Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy a könnycseppek végigszántják az arcom, majd Damon ingjébe csöppenve felszívódnak, és soha többé nem látom őket. Az utolsó könnyeim, a félelem, kétségbeesés, feszültség könnyei.
Nem hagyhattam, hogy uralkodjon felettem akármilyen érzelem a bátorságon kívül, úgyhogy elhúztam az arcom, és mélyet lélegezve, nagyot nyeltem. Leengedtem a kezem, és összefűztem az ujjaim Damonéval.
-          Oké, menjünk – hallottam meg a saját határozott hangomat, majd megindultam a kijárat felé, hogy felsétáljunk az emeletre.
Hallottam, ahogy a hátam mögött mindenki búcsúzó szavakat suttog a másiknak, szerelmes csókok csattannak, reménykedő imák hangzanak el. Feljebb érve, már farkas morgás, és halk sziszegés vette át a helyét a halk szavaknak, én pedig az összezuhant bejárat előtt megálltam.
Kinéztem, és előttünk minden tele volt farkasokkal. Csillogó szemük vérre szomjazva tapadtak ránk, összeszorított pofájuk mögül vadállati morgás tört fel, kivillantott fogaik pengeélesek voltak, kegyelmet nem ismerő tartásuk fenyegető.
Mindenki felért az alsó szintről, és mögöttem elterülve álltak fel egymás mellé. Mély levegőt vettem, és kihúztam magam.
Damon felé fordultam, aki rám nézett, lassan lehajolt az arcomhoz, és forró, szenvedélyes, féltő csókot adott. Teljes testemmel felé fordultam, és a nyakába kapaszkodva csókoltam vissza, minden iránta érzett szeretetemmel. A búcsú csókja volt.
Fájdalmas volt az elválás, de szükséges, lassan ereszkedtem vissza a földre, és kezemet újra az övébe csúsztattam.
-          Szeretlek – mondta halkan, sosem hallottam, hogy más előtt mondta volna.
-          Tudom – mosolyogtam büszkén, mire mindenki felnevetett. – Hát gyerekek, egy élmény volt – szóltam hátra, miközben a farkasokat pásztáztam a szememmel. – Akkor, mehetünk?
Egy hangos igennel válaszolt mindenki, mire még utoljára hátrafordultam, és Emmettre villantottam egy mosolyt.
-          Hé, Emmett, csak óvatosan, oké?
-          Meg lesz – nevetett vissza, és rám kacsintott.
Újabb mély levegő, miközben lehunytam a szemem.
Láttam mindent. Ami voltam, ami lettem. Aki lenni akartam, és ami félresiklott. Az embereket az életemben, a szerelmet az életemben, a barátokat az életemben.
Ez vagyok én, és ez is akarok lenni. Nem hagyom, hogy bárki irányíthassa az életem. Sem a félelem, sem más, én fogok nyerni. Hallottam verdeső szívem dobogását a fülemben.
Felpattant a szemem, és hátam mögött a családommal futva indultam meg a Végzetbe.