Említettem egy rossz hírt, nos most megosztom.
Most szerdától, azaz elsejétől elkezdek dolgozni. Hajnali négytől leszek délután 2ig, de utána még edzés, szóval valami lehetetlen időpontban délután olyan fél öt körül érek haza számításaim szerint hullafáradtan. Mondjuk ez elég hülye hasonlat, mert a hulla már nem fáradt, ah hulla nem? Csak simán halott.
Na mindegy. Szóval az első hét azaz ez még nem lesz problémás, mert nem megyünk edzeni, de utána, ki tudja?!
Szóval előre szólok, hogy nem lesz olyan gyakran friss, mint mostanában volt, de ott oldalt az a valami, amit nem rég csináltam, tájékoztatni fog titeket hogy körülbelül mikorra tudom publikálni a frisset.
Azt megpróbálom tartani, csak megértést kérek, na meg szurkolást, és támogatást. =D
Jó, nem vagyok pofátlan, csak megértést kérek. :)
Köszönöm! :)
És akkor itt az új fejezet! Na ez most hosszabb lett, mint ami az utolsó kettő volt, remélem majd tetszik!
Csókollak titeket!
Hibákért sorry!:)
„Until your heart stops beating. I’ll be here — fighting. Don’t forget that you have options.”
/ „ Amíg a szíved dobog. Itt leszek – harcolok. Ne felejtsd el, van lehetőséged.” /
Hagytam Damont és a kis „volt” barátnőjét beszélgetni, és eszembe sem volt kihallgatni. Na jó, eszembe volt, de Damon nem olyan hülye, mint amilyennek kinéz, így csak tátogtak, és ha mégis megszólaltak, akkor az felesleges locsogás volt, gyanú eltusolás. Papírra vetették a szavaikat, egy szót sem hallottam, és szerintem még két, három nap, és papírok fogják teríteni az egész házat, elővigyázatosságból. Az már a másik kérdés, hogy szerintem Klaus rég belopózott, és elolvasott minden feljegyzést, amit az este folyamán Damonnel alkottunk. Az viszont neki nem jutott eszébe, ami mellesleg nekünk igen, hogy unalmas hajnali óráinkban, karikás szemekkel gyártsunk áll papírokat, míg az eredetit egy kis tűzzel porlasszuk semmivé.
Stefan riadtnak tűnt, amikor megtudta a részleteket, ráadásul a nem léphetsz ki a házból résznél az ajtó felé kapta rémült pillantását. De ő mégiscsak Stefan, azért mély levegőt vett, lehunyta a zenét, majd jóval nyugodtabb és higgadtabb tekintettel pillantott ránk. Megnyugtatásául elmosolyodtam, majd a következő pillanatban megéreztem egy tenyeret a vállamon.
- Rossz hírem van – mondta Klaus mosolyogva.
- Katie, ide tudnál jönni? – kiabált át Damon.
Hatalmasat sóhajtva álltam fel, és kicsoszogtam az ajtó elé.
A nő, Loren, vagy akárhogy is hívják lazán az ajtófélfának dőlt, egy hajtinccsel szórakozott, és no lám, csak nem kikapcsolódott egy fránya gomb azon az ingem, pont a mellénél. Mosolyogva vetett rám egy lekicsinylő pillantást, és ugyanezzel a lendülettel végig is mérte az alakom.
- Mi van? – fordultam Damon felé.
- Loren itt marad.
- Nyugodtan. Elvégre nem az enyém az egész város – néztem a nőre, majd hozzátettem – még.
- Úgy értem velünk marad.
- Nem – mosolyogtam Damonre, majd hátat fordítva meneteltem vissza a csapatomhoz.
- Mi az, hogy nem? – állt meg előttem Önagyképűsége.
- Nem gondolod, hogy hagyom, hogy a volt csajod, aki nem mellesleg vámpír, és isten tudja honnan szalajtottá,k itt lakjon a házamban?
- De ezt gondoltam – nézett a szemembe. – Mért van ellenedre? Féltékeny vagy?
Nem válaszoltam, csak az ég felé fordítottam a tekintetem, és kikerülve őt tovább haladtam.
De megragadta a karom, és újból elém került.
- El sem hiszem, hogy Katie Lonsey kisasszony féltékeny.
- Nem vagyok az – zártam rövidre a magyarázkodást. Semmi kedvem nem volt ebbe komolyabban belemenni.
- Akkor hagyd itt. Hagyd, hogy itt legyen.
- Közös bulik, mi? Mik voltak azok Damon? Fura, hogy feltűnt a csaj, nem? És az eszedbe jutott már, hogy ha beengedjük, akkor mihez kezd itt? Csak mert itt vagyunk jelenleg minimum tízen, és nem tudunk kimenni az istenverte házból. Még egy vámpír, és köztünk két ember, nem valami jó párosítás. Az utolsó szavam is a nem.
Lelöktem magamról a kezét, és visszasétáltam a kanapémhoz, ahol a helyemen Loren ült.
- Te meg hogy a francba? Ezt nem hiszem el – fordultam Klaus felé, aki vigyorogva huppant le az új lakótárs mellé.
Damon vidáman fütyülve baktatott el mellettem, majd megállt, szembefordult velem, és bájosan megszólalt.
- Akkor is féltékeny vagy.
Most komolyan összefogott ellenem mindenki? Vagy ez egy kibaszott próba? Komolyan remélem, hogy ez egy álom.
Fújtatva indultam meg a lépcső fele, amikor Klaus dörgő hangja állított meg.
- Én még nem mennék fel. Mint mondtam, komoly mondanivalóm van.
- Megölsz? Mert ha nem ez, akkor elmennék, mert ez az istenverte ház az enyém.
- Pontosan – vigyorgott.
Megálltam, és egy percre volt szükségem, hogy végiggondoljak mindent. Hogy mi volt az előző napban, hogy miről is beszéltünk ma reggel, és hogy mit is jelent az utolsó szava. Sóhajtva adtam meg magam a kíváncsiságnak, és az értetlenségnek, a lépcső első fokára leülve vártam a folytatást.
- Kell nekem Katie, de ha nem lesz meg, amit akarok, nem lesz rá szükségem – nézett körbe jelentőségteljesen – sem rájuk – állapodott meg a rajtam a pillantása.
- Mit akarsz pontosan Klaus? – kérdezte Stefan, hangában enyhe ingerültséggel.
- Játékot. A játék mindig szórakoztató.
- Többnyire nekem nem – morogtam.
- Ó, hidd el édes, ez mókás lesz.
Érzetem, hogy egyre feljebb megy bennem az a bizonyos pumpa, és hogy pillantok kérdése, hogy felrobbanjak. Ha továbbra is, húzza az időt, és kétes megjegyzéseket elszórva szórakoztat, esküszöm nem éli meg a hajnalt.
- Szóval?
- Katie nem igazán hajlandó az én tulajdonomat képezni, ennél fogva a halála a legjobb nekem. Ebben az egyetlen probléma, hogy én képtelen vagyok megölni. Nem emocionális okokból kifolyólag természetesen, hanem fizikailag. Van egy erő, ami képtelenné tesz, ellenben veletek, kedves résztvevők, és persze a többi emberrel, akik a világon, a földrészünkön, az országban, vagy éppen a városban élnek. Ezért ez lesz a játék lényege.
Valami elpattant bennem. Felugrottam, és elé futottam. Kivettem a kezéből a poharat, és a földre dobtam. Keményen néztem a szemébe, mire enyhe mosollyal az arcán felállt, így pár centire volt az arcomtól, ám ezt az apró távolságot is átszelte egy mozdulattal. Orra az enyémet súrolta, a lehelete égette a bőröm.
- Kinyögnéd, miről beszélsz? – suttogtam le sem véve a szemem róla.
- Arról kedvesem, – tűrte hátra a hajam – hogy kapsz harminchat órát, ami alatt dönthetsz. Kiléphetsz a házból, arra mehetsz, amerre csak akarsz a város határain belül. Mert innen nincs kiút – simított végig az arcomon. Beleborzongtam, és nagyot nyeltem.
- Mi a játék?
- Ebben a másfél napban esélyt kapsz az elköszönésre, amennyiben így döntesz. De van egy esélyed. Bármikor visszajöhetsz hozzám a harminchat óra folyamán. Ha úgy döntenél, hogy megadod a tested nekem, és teljesíted a küldetésed, akkor nem kell meghalnod, csak világra hoznod azt az utódot, akivel már nem lehet átkot megtörni. Azt, aki az én biztosítékom.
- Őrült vagy – suttogtam az arcába, miközben tekintettemmel végignéztem az arcán. A homlokától indultam, és lassan végigkövettem az állkapcsa markáns vonalát, majd felfelé haladva a száját, az orrát, és a szemét néztem meg magamnak. – És ha nem? – suttogtam lehunyt szemmel.
Egyik ujját végighúzta a szám vonalán, majd a szemhéjamra lehelt egy apró csókot.
- Ha nem, akkor ez lesz – hallottam meg a hangját mögülem, majd a karó hideg keménységét éreztem meg a mellkasomban.
Felsikoltottam, és a földre rogytam. Hörögve szenvedtem, és láttam, ahogy többen is felszisszentek, majd talpra ugrottak, hogy a segítségemre legyenek, de Klaus mindannyiukat visszaparancsolta a helyükre. A vérem már átáztatta ruhát, és az éles fájdalom elöntötte az testem.
- Ez lesz, ha Katie meg akar halni. A másfél nap letelése után mindenki, aki a városban csak él karóval fog a lány után kajtatni, futni. Nem lesz menekvése. A legszebb talán az lesz, amikor kiderül, hogy a szobában lévők közül ki az, akit én befolyásoltam, mert ő bár az elején mintha segítene, később kiderül, mindvégig a lány halálát akarta. De hogy ki is az, majd csak szükséghelyzetben derül ki.
Összeszorított fogakkal mozgattam a fát, hogy minél kijjebb jöjjön, hogy könnyű legyen eltávolítanom, de mintha beszorult volna. A fájdalom, már elviselhetetlen volt, szenvedő nyögések hagyták el a számat. Az oldalamra fordultam, és hátranyújtott kézzel próbáltam kirántani a karót, mindhiába.
Kifulladva, gyengén, hanyatlottam vissza a földre, mindkét kezem a testem mellett, erőtlenül.
Ekkor valaki mögém lépett, és egy egyszerű mozdulattal kihúzta belőlem. Fulladozva kapkodtam levegőért, és lenéztem a hasamra, ahonnan eddig ömlött a vér. Lassan kezdett összeforrni, de az erőm még mindig nem tért vissza. Aztán megláttam Stefan aggódó arcát, amikor leült a földre, és a lábára fektette a testem. Végigsimított az arcomon, én pedig lihegve, hatalmasakat nyelve próbáltam magamhoz térni a sokktól.
- Mire volt ez jó? – sziszegte Stefan Klaus felé.
- Hogy tudja, mire várhat. Ja, majd’ elfelejtettem. Szeretem, és tisztelem a fair játékot, ezért Katie - nek van három társa. Az pedig, hm… a Salvatore testvérek, és a Bennett boszorkány. Azt hiszem ez elég jó így. Ők biztosan a jó oldalon állnak, tőlük nem kell félned édes – hajolt le mellém, hogy végigsimíthasson az arcomon, de én elfordítottam, és megvető gyűlölettel néztem vissza rá. – Szóval igen. A többi áll. A többiek közül bárki lehet rossz, vagy éppen jó szándékú, persze csak a szobában lévők közül. A városlakók a halálodat kívánják majd – nevetett majd elindult felfelé a lépcsőn.
- És mindez csak a harminchat óra után, igaz? – nyöszörögtem halkan.
- Igen – bólintott hátra sem fordulva.
Damonnak, Stefannak, és a négy zacskó vérnek köszönhetően visszanyertem az erőm, de éreztem, hogy ezzel a kis akciójával rengeteg energiát leszívott tőlem, olyanokat, amiket még az első, erős hónapomban nem kellett volna elvesztenem, szükségem lesz rá, főleg a tervét hallva.
Halvány fogalmam sincs, hogyan fogom túlélni. Ha mindenki ellenem lesz, karóval a kezében, nincs sok esélyem még öt perc túlélésre sem, nem hogy többre.
Az egyetlen tervük is összvissz az, hogy harcolunk ellenük, ami lefordítva kegyetlen gyilkolást jelent, ráadásul itthon. A saját városomban, azok az emberek között, akiket világéletemben ismertem, akik segítettek nekem, akik támogattak, akik a szomszédjaim, az osztálytársaim, a barátnőim, te jó ég… Hayli.
Felpattantam, lehúztam a pohár Bourbont és megindultam az ajtó felé.
- Hova mész?
- Hayli. Hayli itt van, és nem eshet baja.
- És mégis mi a terved? – nézett rám gúnyosan Damon.
- Mit érdekel téged? Foglalkozz a kis barátnőddel – vetettem oda foghegyről, feltéptem az ajtót, majd teljes erőből becsaptam magam mögött.
Megálltam, és mély levegőt vettem. Lehunytam a szemem, és az ég felé fordítottam a fejem.
Elmosolyodtam, ahogy megéreztem az esőt az arcomon. Mélyen beszívtam az esős nyár illatát, majd kinyitottam a szemem, kifújtam a levőt, és a kocsi felé vettem az irányt.
Damoné, de csak nem bánja, hogy elviszem, hisz elmegyek, lesz ideje hancúrozni a kis barátnőjével.
Elfintorodtam a gondolattal, aztán eszembe jutott a mi első éjszakánk, és elpirulva hunytam le a szemem. Gyorsan száműztem a gondolatot a fejemből, azzal a ténnyel karöltve, hogy féltékeny vagyok. Nem vagyok!
- Nem vagyok féltékeny, a picsába is – szitkozódtam, majd kinyitottam a kocsi ajtót, és beszálltam.
Bedugtam a gyújtásba kulcsot, amikor megmozdult mellettem egy árnyék.
- Hiába bizonyítod, attól még nem igaz – vigyorgott.
- Tűnj a kocsidból!
- Pontosan. Az én kocsim. Én pedig veled megyek! Indíts!
Sebességbe raktam, és kilőttem a halálomat okozó ház elől.
