Chapter 33

Sziasztok!

Hoztam frisset, újat, jó ropogósat.:)

Jó olvasást mindenkinek!

Hibákért elnézést!

„Watch yourself, mongrel.”

/Vigyázz magadra, korcs!/

/Alaric/

-          Biztosan ez az?

Voltak kétségeim. Egy teljesen átlagos ház előtt álltunk, ami pontosan ugyanúgy néz ki, mint minden normális ház Mystic Fallsban. Damon egy szót sem szólt egész úton, csak ingerülten köpködte a válaszokat, és Bonnie-val suttogott, egészen addig, amíg annak el nem kellett mennie.

-          Igen biztos, kedves Rick. Van még valami egyéb idegesítő kérdésed? – fordult felém Damon azzal a tekintettel, ami mindig egy kiadós verekedésre utalt.

-          Én is érzem Katie-t – jegyezte meg Stefan az épületet fixírozva.

Csendesen néztük a házat, majd a telefoncsörgésre várva hátrébb húzódtunk. Damon a fát választotta, és a madárlétet. A sötétség így is elnyelt minket.

Sosem hittem volna, hogy akiket egykoron meg akartam ölni, akik pokollá tették az életemet, akik meggyilkolására tettem fel az egész munkásságom, azoknak fogok segíteni megmenteni valakit, aki az egész fajukat megmenti. Jobban belegondolva az egész harcba, és helyzetbe, lehetetlen jól választani. A farkasok sohasem ártottak nekem, viszont annyi mindent tanultam ezektől a vérszívó halhatatlan lényektől, amennyit az egész iskolai tanulásom alatt nem. Ami pedig a döntő szempont, Jenna. Jenna velük van, én pedig vele.

/Alice/

-          Mondd! Igen? Jó-jó, nagyon jó. Köszönöm Esme. Menj a legkorábbi géppel Európába! Vigyázz rá!

-          Mi van Carlisle? Meg van a kő? – fordultam felé, miután lerakta a telefont.

-          Meg – fújta ki a levegőt, majd folytatta. – De nem tudhatjuk, hogy valóban az-e vagy egy egyszerű, de mégis kitűnően megdolgozott hamisítvány.

-          Ezért kell Európába mennie?

Aprót bólintott, majd a házra figyelt. Stefan hívását várjuk a ház mögött rejtőzködve, míg ők elölről figyelnek mindent. Remélem, hogy Damon alaposan átgondolta ezt a tervet, és nem csak forrófejjel a lányra gondolt, és düh döntött helyette.

Ma egész nap látomásokat hívtam magamhoz, de semmi. Mint, aki megvakult. Apróságok jönnek elő, mint például, hogy Jasper mit evett reggelire, vagy hogy Emmett mikor fog felkelni a székből.

Aggasztó a sötét.

/Elena/

Jó, persze megértem, hogy így a legbiztonságosabb, meg nem akarják, hogy bajom essen, de ez így nem lesz jó. Mindenből kihagynak, és annyi a dolgunk, hogy ha telefonálnak, akkor induljak, mert akkor baj van. Komolyan nem hiszem, hogy pont most kellett Damonre hallgatni, amikor minden józanság hiányzik a döntéseiből. Hisz látszik, mennyire idegesíti Katie kiszolgáltatottsága, hogy ő nem vigyázott rá, és legfőképp, hogy most valaki más tette rá a kezét, mancsát, és nem ő, Damon Salvatore uralkodik felette. Jenna láthatóan nem idegeskedett ennyit, egyszerűen beült a konyhába, és nekiállt a vacsorának.

Bíztam valami csodában, így újra magamra vettem a kabátomat, kinyitottam az ajtót, és egy határozott lépést tettem. A hatás ugyanaz volt.

Ugyanazzal a határozottsággal találtam magam a falnál, egy hatalmas lökés erejétől elterülve. Bonnie olyan bűbájt bocsátott rá, ami leginkább a vámpírok távolságtartására szolgáló ajtóbeli pajzshoz hasonlított. Én nem mehetek ki, mert abban a pillanatban, hogy a láthatatlan határhoz érek az erő nem enged ki, és ha olyan agresszivitást mutatok, mint az imént, akkor még hátrébb találom magam, mint ahonnan indultam.

Fújtatva levágtam a kabátot, nyitva hagytam az ajtót, és leültem a kanapéra. Idegességtől toporgó lábakkal figyeltem a lobogó tüzet.

Mit hisz Stefan? Nem teheti ezt velem. Annyival jobb lenne, ha nem lennék ennyire sebezhető. Vagy ha nem is lenne szükségem sebezhetetlenségre, hanem élhetnénk nyugodtan, nem akarna minden második héten megölni valaki, vagy éppen egy átkot megtörni.

A dühtől könnyek gyűltek a szemembe, amiket egy ideges mozdulattal letöröltem.  Hülye könnyek, korábban sosem sírtam, én voltam mindenki álma, minden lány ideálja, miattam sírtak. Olyanok akartak lenni, mint én, engem akartak, éppúgy, mint most. Még mindig dicsőítik a szépségem, de mit tudnak rólam?

Ők nem változtak, csak én. Nem bánom, ami lettem, amilyen változásokon átmentem, csak azt amilyen helyzetekbe állandóan kerülünk.

Valami leesett a konyhában, és meghallottam Jenna szitkozódását. Elmosolyodtam, és szipogva, náthás hangon kiáltottam ki:

-          Minden oké?

Semmilyen válasz nem jött, még egy egyszerű nesz sem, fülsüketítő csönd volt.

-          Jenna? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezembe fogtam a mobilom.

Mielőtt egy lépést is tettem volna rákerestem Stefan számára, és úgy oldalaztam ki a konyhába. Hideg fuvallat suhant át a szobán, amitől kirázott a hideg. Kiértem a konyhába, ahol tárva-nyitva volt az ablak. Odafutottam, és bezártam miközben körbeforgolódva Jenna nevét kiabáltam. A földön hevert a kés, a pulton pedig a félig elkészített saláta.

-          Én kimenni nem tudok, de azt senki nem mondta, hogy… - gondolkodtam hangosan, miközben már benyomtam a hívás gombot.

-          Hogy ők nem tudnak bejönni – fejezte be a "hangom" a hátam mögül.

Ijedten pördültem meg, miközben a telefont még mindig szorongattam a jobbomban.

-          Katherine?

/Caroline/

Túl nagy volt a csend. Oké, nem hörgésre, és halálsikolyokat vártam, de ez így gyanús. Mintha nem is élnének ebben a házban. Semmi mozgás, sem egy fénycsóva, sem egy hang. Egyedül Stefan, és Damon megérzéseire támaszkodhattunk, miszerint az ő kapcsolatuk erős Katie-vel, így érzik őt. Remélem. Hol van már Bonnie?

Túl szép az idő a kései időponthoz képest. Meleg a levegő, frissen nyílt virágok illatát viszi a szél. Tücskök ciripelnek, és valahol a távolban kanmacskák bagzanak. Elhúztam a szám.

Semmi sem stimmel. Lehet, hogy tényleg paranoiás vagyok, mint ahogy Matt mondta, de…

Á, oké hagyjuk. Csak félek.

Megrezget Stefan telefonja, mire odakaptam a fejem. Jó hallásomnak köszönhetően értettem Elena szavait is, így része voltam a beszélgetésnek.

-          Elena mi a baj?

-          Katherine? – kérdezte Elena, de túl messze volt a telefontól ahhoz, hogy nekünk célozta volna a kérdést. Kat ott van? Mit csinál ott? Riadt tekintettel fürkésztem Stefanét, aki ugyanúgy nézett vissza rám. Damon rezzenéstelen arca is egy másodperce felénk megrándult, majd újra a házat kémlelte.

-          Elena? Elena hallasz? Ott van Katherine?

-          Ó, Hello Stefan! Ravasz már a kis Elena. Hol vagy?

-          Katherine, ha egy ujjal is hozzáérsz… - fenyegette, mire a nő felnevetett.

-          Akkor mi lesz Stef? Hm? Megütsz? – kacagta a telefonba.

-          Ne vívd ki a sorsot magad ellen Katherine Pierce!

-          Kérdeztem valamit Stefan! Hol vagytok?

Ekkor valami megmozdult a házban. Damonnal mindketten az ajtóra szegeztük a tekintetünk. Két alak lépett ki, egyik vállán egy testet cipelve. Damonre néztem, mire alig láthatóan megrázta a fejét. Az nem Katie. Felsóhajtottam, aztán megláttam a mini hadsereget, akik éppen abban a pillanatban hagyták el a házat. Idegesen kémlelték a környezetet, körbe – körbe tekingetve sétáltak az autóhoz, ami egy hatalmas BMW volt. Az egyik férfi elől, a kezében tartva vitt valamit.

-          Hogy az a … - vágott bele a földbe hangatanul az idősebbik Salvatore, majd a belső zsebe felé nyúlt. – Bonnie, változott a terv. Elviszik – mondta a telefonba, elvéve a szemét a csoportról, hogy a kocsi rendszámát olvassa be Bonnie-nak.

Én továbbra is figyeltem a menetet, amikor felfedeztem egy ismerős arcot.

-          Jack Loren? – suttogtam magam elé teljesen letaglózva.

A fiúk ugyanabban a pillanatban tették le a készülékeiket, mindketten rám emelve a tekintetük. Stefan, és Damon szeméből is kiolvastam a vad kétségbeesést.

-          Jól van, akkor most én döntök. Megyek Bonnie- hoz varázslatért, bármilyenért, aztán Elenáért megyek. Katherine-t elintézem, van egy tervem, és azt hiszem segítségem is – mosolyogtam halványan Stefanre, hogy megnyugtassam. – Ti pedig menjetek, és kövessétek az autókat. A lényeg Katie. Ne engedjétek, hogy baja essen.

Ahogy befejeztem a mondatot, már rohantam is, vissza se nézve rájuk, nem akartam, hogy bármelyik is meggondolja magát. Erre most nincs idő.

/Alice/

-          Elenát látom, hogy Katherine a falhoz szorítja, majd leüti, és kiugrik vele az ablakon. A következő kép, ahogy az autókat követjük. A fekete BMW-t. Abban van Katie – mondtam a semmibe meredve, majd újra a jelenben találtam magam, Jasper kezét szorongatva.

Bocsánatkérően pillantottam rá, tudom, hogy milyen erővel szoktam szorítani, ha látomásom van. Bátorítóan megsimogatta a vállam, majd Carlisle-ra pillantott, aki épp most szakította meg az előző hívását.

-          Igaza volt Alice-nek, elvitték őt. Most mehetünk a kocsik után, ki tudja hova viszik.

-          Mikor lesz a rituálé? – hajolt közelebb Emmett.

Tagadja, nem tagadja, a szívéhez nőtt a lány, még a tragédia után is, amit még Katie nem is sejt.

-          Katie május 25-én született.

-          Mennünk kell – mondta Edward, és felállt.

-          És Elena?

-          Majd a Salvatore testvérek gondoskodnak róla.

-          Igen, Caroline már úton van – helyeseltem.

Elena megmentésében nem kételkedtem, viszont az, hogy Katiet elszállítják annál jobban aggasztott. Ki tudja mennyire kínozták meg, már ha történt ilyen, és ahogy a Pierce nőt ismerem, nem hagyta ki a kínálkozó lehetőséget. Ha bármilyen komolyabb sérülése van, nem biztos, hogy sokáig bírja még. Csak rossz gondolataim támadtak, sötét képek villantak be, ha Katie-re gondoltam. Futás közben végig a lehetséges opciókat vettem számba. Ha Katie nem bírja ki, és meghal, akkor nem lesz belőle semmi, hisz nincs vámpírvér a szervezetében. Vagy van?

Ha meghal, valami véget ér, és valami újból elkezdődik. Vagy ezúttal mindennek, és mindenkinek végleg vége?