Chapter 36

Sziasztok!


Most, hogy van időm, meg ez valahogy vonzóbb is, mint a tanulás a vizsgákra, hoztam egy újat, és ráálltam a két napi frissre.:)
Na jó olvasást, kellemes időtöltést!
Csók
U.i.: Hibákért elnézést!

Birthday

-          Idiótán nézel ki – néztem mosolyogva Damon szemébe. Amilyen hirtelen rám támadt, olyan hirtelen tűnt el az arcáról minden harag, helyét átvette a meglepettség. Szemem a szája irányába kalandozott, és tudtam, hogy ostobaság, tudtam, hogy észreveszi, de nem voltam képes nem odanézni.

Egy csúfondáros vigyorra számítottam, amikor felnéztem, de helyette csak a komoly tekintetével találkoztam, ahogy az arcomat méregeti. A szeme villámként cikázott fel-le az arcomon.

Nem tudtam, hogy mit gondol, még tippem sem volt, de ami azt illeti a saját gondolataim is elszabadultak, és csak tengtek a fejemben, képtelen voltam egyet is elkapni, és megmagyaráztatni vele, hogy mi van most. Mozdulatlanságomat, heves vágyamat, amivel a szétnyíló száját vizsgáltam, őrülten dobogó szívemet, ziháló lélegzésem betudtam a sokknak, ami a napokban ért.

Már nem fájt a fejem, bár lehet, hogy elmúlt, nem fájt, ahogy szorította a csuklóm, bár lehet, hogy már nem is szorította, csak én nem mozdultam, és nem égtek a sebeim.

Lassan a sebes szemmozgása megállt, és a szememen állapodott meg. Olyan tiszta, és elemző tekintettel nézett, mintha belém akart volna látni, a szándékaiba, a gondolataimba, a tetteimbe, a miértekbe. És én abban a pillanatban hagytam volna, hogy belelásson.

Lassan közeledett felém, mire én lehunytam a szemem, és vártam, hogy megérezzem az ajkai puhaságát az enyémen. Nem kellett sokáig várnom. Most nem kellett követelőzőnek lennie, és döngetnie a kapukat, az ajkam azon nyomban szétnyílt. Belemosolyogtam a csókjába, és megbizonyosodva arról, hogy nem fogja le a kezem, átkaroltam a nyakát, és közelebb húztam. Elengedte magát, már nem tartotta a testét fölöttem a kezével, teljes testsúlyával rám nehezedett.

Oldalra fordultam ezzel ledöntve magamról.

Az ajkaink szétváltak, lihegve kapkodtam levegőért, miközben a kezem a mellkasára tettem. Pár centire voltam csak az arcától éreztem a lélegzetét a lehunyt szemhéjamon. Mikor kinyitottam a szemem éppen a hajam tűrte a hátam mögé, a szemét pedig lesütötte.

-          Damon nem hiszem, hogy ez…

-          Én sem. Majd ha…

-          Igen. Talán majd akkor.

A szemébe néztem, mire elmosolyodott, elhúzódva még utoljára végigsimított a vállamon, majd eltűnt a szobából.

Nagy sóhaj kíséretében hanyatlottam vissza a párnák világába.

-          Ez nem lehet. Úristen – motyogtam, miközben újra, és újra átéltem a csókunkat.

Újra magamon éreztem a tapintását, a számon éreztem a csókját. Belepirultam a gondolatba, és összeszorult a gyomrom a félelmetes boldogságtól.

-          Olyan hülye vagyok – emeltem fel egy párnát a fejem fölé, hogy beszéljek valaminek, ne csak a semmibe. – De komolyan. Megcsókoltam Ian Somerhaldert – húztam a fejemre a puhaságot. -  És élveztem – motyogtam bele.

Újabb ajtócsapódást hallottam, mire lekaptam magamról a párnát, és felpillantottam.

-          Vetkőzz – vetette oda Damon, miközben ő már vette is le az ingét.

-          Hát figyelj, nem tudom te hogy vagy vele, de nekem ez így nem megy.

-          Pedig „muszáj leszel”, hogy idézzelek – mondta gúnyosan.

Az ágyhoz sétált, és leült elém, lerántva rólam a takarót.

-          Na – húztam fel az orrom, majd a ruhámra tévedt a tekintetem.

Egyetlen hosszú férfi póló volt rajtam felül, ami teljesen betakart combközépig, de foltokban már átitatta a vér. Oldalra fordultam, és fellélegeztem mikor megláttam, hogy van alul is valami, méghozzá egy fürdőruha alsó. Félénk pillantást vetettem Damon arcára, aki csak elmosolyodott. Óvatosan bepillantottam a póló alá, fürdőruha felső.

-          Miért? És ha bejön valaki?

-          Nem jön be senki, mienk a ház, azért mentem ki az előbb, hogy Stefant tájékoztassam a mai tervemről. Senki sincs itthon, csak te, meg én.

-          M… mért mi a terved? – makogtam, ahogy végignéztem meztelen felsőtestén.

-          Az, hogy megkérlek, mindent mondj el.

-          És ha…

-          Ha nem, akkor kénytelen leszek más eszközökhöz nyúlni.

-          Úgy utálom, hogy mindig befejezed a mondatom – nyögtem, és megpróbáltam felemelni a kezem, hogy levegyem magamról a felsőt.

Veszett próbálkozás volt, ahogy magasabbra akartam emelni a kezem, belenyilallt a fájdalom, olyannyira, hogy felsikoltottam.

-          Nyugalom. Majd én. Csak tartsd meg magad így.

Az arcát néztem, miközben ő óvatos gonddal lefejtette rólam a pólót. Végül megfogta azt, és a sarokba hajította, majd a szemembe nézett.

-          Miért van rajtam ez? – mutattam magamra, belefoglalva a fürdőruhát.

-          Mert valahogy meg kellett fürdetnünk, hogy lemoshassuk rólad azt a rengeteg vért, és Elena, és Társa Kft. nem engedte, hogy meztelenül lássunk téged közben, de ők nem bírtak el. Szóval kellettem, ők pedig védték a te erényedet.

-          Kielégítő válasz. Szóval egy tehén vagyok – húztam el a szám, mire felnevetett. – De úgy látom nem végeztetek teljes körű munkát.

-          Márpedig de, csak te szépen, ahogy illik átvérezted, ezért kell most lekezelni, és megfürödnöd.

-          Egyedül? – csúszott fel a hangom egy oktávval magasabbra a gondolattól, hogy állnom kell.

Damon arca nem sok jót sejtetett. Az a gonosz, kiéhezett vigyor az arcán elvette a kedvem segítségkéréstől.

-          Jó, tudod mit? Csináljuk inkább azt, hogy hozol valami lavórban meleg vizet, és egy törülközőt, én meg átmosom magam vele.

-          Te tudod – vont vállat. – De nem az ágyamban, szóval menj egy szinttel lejjebb.

Végül semmilyen nagyobb mozgásra nem voltam képes egyedül, így Damon volt az, aki lerakott az ágy mellé a földre, hát nem úriember?!, és ő volt az is, aki gyorsan összedobott nekem egy reggelit.

-          Köszönöm – mondtam, mikor lenyeltem az utolsó korty narancslevet is, majd folytattam a macskafürdést. – Mit szeretnél tudni?

-          Mindent.

-          Hm. Rövid, vagy tömör?  Esetleg hosszú? – néztem fel rá, miközben végighúztam a lábamon lévő seben a törülközőt. Felszisszentem a fájdalomtól, mire a vámpír kivette a kezemből.

-          Tömör.

-          Új szoba, ahol Elena. Kicsent kés, hasba szúrás, feltámadás, a gyűrű miatt. Új élet, új próba. Ablaktörés, üvegszilánk két csukló, és comb - ami szerencse -, végül vérzés, majdnem siker. Elrontó? Stefan, és a vére. Rózsaszín nyuszi, alias, Tom Salvatore, még több kő, és fű. Reggel, szívroham, Damon csók, tisztálkodás.

Damon szemöldöke a felsorolásom közben folyton föl – le ugrált, majd a pink nyuszinál fent ragadt. Elővette a fertőtlenítőt, egy gézcsíkra csöpögtetett belőle, majd a seb környékét tisztogatta vele.

Fájdalmas szisszenéseim figyelemre sem méltatva csinálta, majd megszólalt.

-          Azt tudom mit tettél Elenával, ahhoz gratulálok. Megérdemelte már.

-          Mi? Hisz te meg ő…

-          Nincs én meg ő. Honnan volt késed?

-          Derek.

-          Ki az a Derek?

-          Katherine vérfarkas szerelme.

Egy szót sem szólva kötözte be a sebet a lábamon, majd áttért a következőre.

-          Mért akartad magad újra megölni?

-          Ugyanazért, mint az első alkalommal – meredtem a lábamra, majd mikor láttam, hogy Damon keze megmerevedik, rá emeltem a tekintetem. – Hogy megmentselek titeket.

Egy pillanatig még az enyémbe fúrta a pillantását, aztán visszatért a sebeim fertőtlenítéséhez.

-          És a rózsaszín nyuszi? Tomot ismerem. Állítólagos ősünk, vámpír volt, de még előttünk meghalt. Ő írta a naplót, amit olvastunk.

-          Vérfarkasok. Vérfarkasok ölték meg. – Damon aprót bólintott, mire folytattam. – Ő volt a képzeletem rózsaszín nyuszija. Fáradt voltam, majdnem meghaltam, és vért kellett innom, szerintem álom volt, és ő valahogy belekúszott, mármint Tom, és sajnálatos módon nyuszi alakban érkezett meg hozzám. Elmondta, hogy a levendula az én növényem, és a követ, vagy mi a csudát, megtaláljuk ott, ahol a könyvet. Bonnie, állítólag, ha elolvassa a naplója utolsó oldalát, akkor tudni fogja mit kell tennie.

-          Persze, hogy fogja, mert le van írva – morgott, és a kezelés is durvább lett, ezért gyorsan kitéptem a kezéből a törülközőt. Villámló tekintettel nézett rám.

-          Majd én befejezem – mondtam halkan.

Damon eltűnt az ajtóban, pár másodperc múlva pedig a kővel a kezében tűnt fel újra.

-          Milyen fajta?

-          Nem tudom. Nem ismerek minden átkozott követ.

-          Damon, mi a bajod?

Az ablak fele nézett, majd újra vissza rám.

-          Mindjárt megtudod. Végeztek.

-          De kik?

A szája elé emelte a mutatóujját, jelezve, hogy hallgassak, majd a fülére mutatott. Elém suhant, felkapott, feldobott az ágyra, majd a szekrény felé fordult. Nagy gonddal válogatott női ruhák között, végül mellém dobott egyet.

-          Honnan vannak neked ezek? – suttogtam szinte hangtalanul.

-          Ideköltöztél – hajolt a fülemhez, miközben áthúzta a fejemen a ruhát.

Még fel sem eszméltem, amikor már teljes harci díszben ültem az ágyon.

-          Nem hiszem, hogy túl jól mutatok rövid ruhában – húztam el a szám a sebekre célozva.

-          A ruha pont eltakarja – suttogta a az ajtóból.

Idegesen cikázott a szobában, szinte minden másodpercben máshol tűnt fel. Idegesen csettintettem kettőt, Damon felém fordult, majd a következő pillanatban ajtócsapódást hallottam, amit Elena csilingelő nevetése követett.

-          Figyelj Kate!

-          Ne szólíts Kate -nek. Katie.

-          Senkinek nem mondhatod el most ez, csak és kizárólag Bonnie -nak, értetted?

-          De mégis mért?

-          Csss!

Ebben a pillanatban az ajtón halkan kopogtak, majd választ sem várva nyitott be Elena.

-          Örülök, hogy fent vagy Katie – mosolygott derűsen. – Jól vagy? – Apró bólintásomra még szélesebb lett a mosolya. – Lejönnél egy perce?

-          Öhm… nem tudom mennyire vagyok képes egyáltalán megállni a lábamon.

-          Damon? – fordult Elena a vámpír felé.

-          Talán egy kérlek is megtenné. Tudod Elena, kezdesz már nagyon elszállni – sziszegte, miközben felemelt engem az ágyról.

Erősen körülöleltem a nyakát, és a suhanás közben a nyakába fúrtam az arcom. Amikor megálltunk még kellett pár perc, míg biztonságosan helyreállítottam a reggelim tartózkodási helyét, majd lassan húzódtam el.

-          Jól vagy? Le ne hányj, mert akkor ez volt az utolsó szülinapod – nézett rám kék szemekkel, fenyegetően, mire megráztam a fejem, és intettem, hogy tegyen le.

Fél kezét még a derekamon hagyta, és így meg tudtam állni egy-helyben. Az első lépésnél viszont súlyosan közeledett a padló, a következő pillanatban már a kanapén ültem.

-          Mi folyik itt? – néztem körbe a lufikkal, színes szalagokkal díszített lakáson.

-          Giccs party – szólalt meg mellőlem fojtott hangon Damon, mire a következő pillanatban emberek tucatjai ugrottak elő a leglehetetlenebb helyekről is, egyszerre, három szót ordibálva.

-          Boldog Születésnapot Katie!

Katie ruha

Chapter 35

Sziasztok!


Hát késtem, sajnálom, 16 percet eddig, de még mire feltöltöm, az lesz szerintem 30-35 is. :D
Szóval itten van az új, így vasárnap éjjel, mert ez még nem hajnal, igaz?!
Na csók mindenkinek, és jó olvasást!:)
U.i.: Hibákért elnézést, mint mindig.:)

„I don’t want you to die.”

 /Nem akarom, hogy meghalj./

Levegőért kapkodva pattant ki a szemem, és csak nyeltem a jóleső oxigént. Úgy éreztem magam, mint aki már órák óta a víz alatt volt, és teljesen elfogyott a levegője. Úgy szívtam magamba, mint aki fél, hogy elfogy. Előre görnyedtem, úgy köhögtem, és reszketeg végtagokkal próbáltam megtartani magam. Annyira gyenge voltam, hogy a kezem is összecsuklott mindannyiszor, ahányszor rá akartam támaszkodni.

-          Ribanc! – csattant egy pofon az arcomon, aminek következtében két métert csúsztam a padlón.

Az arcomhoz kaptam a kezem, majd felnéztem. Katherine.

-          Hogy…hogy…lehet, hogy élek? – suttogtam, miközben magamat vizsgáltam. Minden tény arra utalt, hogy egy másodpercig nem voltam halott. Hogyan cseszhetek el így mindent?

-          Te egy akkora idióta vagy Katie Lonsey. Komolyan mondom, ha nem lenne rád szükségem már rég kitéptem volna a szíved – köpte a szavakat, a szeme szikrákat szórt, és minden egyes alkalommal, amikor találkozott a tekintetünk, egy szinte olyan észrevehetetlen mozdulatot tett, ami kétséget nem hagyó módon azt suttogta, üvöltötte, hogy ; nem érdekel, most akkor is megöllek!

-          De én még mindig nem…

Még be sem fejeztem, amikor Derek a lábam elé dobta a választ.

Hát persze. A gyűrű. Egyszerre olyan ideges lettem saját magamra, az ostobaságomra, hogy még erre sem gondoltam, hogy úgy éreztem ebben a pillanatban képes lennék mindenkit megfojtani, aki  a teremben van.

-          Hogy az a jó büdös… Hogyan lehetek ekkora idióta? Én annyira hülye vagyok. Ó, ezt komolyan nem hiszem el – szidtam magam, miközben kicsordultak a könnyeim. A karomat szorítottam olyan erősen, hogy már a körmöm helyén kiserkent a vér.

Félelemtől kitágult pupillákkal néztem fel, de senki nem nézett felém, mintha ott sem lennék. Elrúgtam magamtól a gyűrűt, és hangosan gondolkodni kezdtem.

-          De, ez csak akkor hat, ha természetfeletti a halálom nem? Ha valaki kiszívja a vérem, vagy…

-          Felesleges törni azt az idióta kis fejed. A halálod minden volt csak természetes nem.

Újra, egy pillanatra felcsillant a remény. Felugrottam, és hangosan szitkozódva az ablaknak rohantam. Egy erős ütéssel eltörtem az ablaküveget, a lehulló szilánkok közül pedig felkaptam egyet, és megvágtam a csuklóm, majd szinte rögtön ezután a másikat is. A combom felé irányítottam az üveget, de ekkor egy kéz kitépte a szorításomból. Két nagy szerencsém is volt. Az egyik, hogy pont úgy vette ki a kezemből, hogy a combartériát eltalálta, a másik pedig, hogy a tenyerem is mélyen bevágta.

Máris vesztettem annyi vért, hogy elkapjon a kellemes szédült érzés, és hogy elhagyjon az erőm. A combomból immár erősen spriccelt a vér, és én mosolyogva zuhantam a földre.

Elvesztettem a testem felett az irányítást, a fejem hatalmasat koppant a padlón, de nem érdekelt.

Nem tudtam, hogy hogyan tudtam ilyen gyorsasággal ennyi kárt tenni saját magamban, hogyan voltam képes odafutni, és megvágni magam mindenhol, szinte három másodpercben.

Nem érdekelt az a félelem, ami a lelkem egyik szegletében egyre erősebben rángatta a rácsot, hogy kijusson, nem engedtem.

-          Katherine csinálnunk kell valamit. Az istenit! Ez a csaj bolond.

-          Megérdemli, hogy ott dögöljön meg, ahol van. Hagyd Kevin! Komolyan engem már nem érdekel. Vérezzen ki – hallottam Kat lekezelő hangját. Sehol nem volt benne az a gunyorosság, ami már szinte beleépült a hanghordozásába, akár akarta, akár nem. Most csak az idegesség éles metszése hallatszódott, amin el is mosolyodtam. – Ilyen jól érzed magad? Hogy itt vigyorogsz? Esküszöm megölöm! – horkant fel, majd elfordult.

Egyre könnyebbnek éreztem magam. Éreztem a fáradságot, és az egyre gyengülő lüktetést. Láttam magam körül a vértócsát, ijesztő látvány volt. Ha ennyi vért már elvesztettem, akkor nem sok maradhatott meg a szervezetemben. Bármilyen mozdulatot is akartam tenni, mintha a kezem ólomsúlyú lett volna, belül mégis könnyűnek éreztem magam. Tudtam, hogy közel a vég.

-          Hozd azt a cuccot! – kiáltotta oda a farkasnak a hasonmás. Kevinnek. Honnan ismerős a név?

-          De az nem biztos, hogy használ.

Kat egy pillanat alatt a férfi előtt termett, és a nyakánál fogva felemelte. Kivillantotta pengeéles fogait, és felmordult.

-          Bármit, csak a véremet ne kelljen adnom. Ha van más út, ma megtörjük az átkot, értetted korcs?

-          Tedd le Kat! – szólította fel Derek a barátnőjét.

Letette a farkast, majd mind eltűntek a szobából. Kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal; a fülem zúgott, a szemem pedig le akart ragadni.

Álmos vagyok.

Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy most már jó lesz. Mennyivel jobb lenne, ha aludhatnék.

-          Ne, Katie, nehogy elaludj! Hallod? Nyisd ki a szemed! – hallottam meg egy hangot a fejem felett, és mintha megmozdultam volna. Ismertem ezt a hangot, de a szemem nem tudtam kinyitni.

-          Stefan?

-          Ez az. Gyerünk Katie, idd ezt meg – nyomott a számhoz valami meleget.

Fel akartam emelni a kezem, hogy megnézzem mi az, de az még mindig nem akart engedelmeskedni.

Hisztisen elfordítottam a fejem, legalábbis megpróbáltam. Aludni akarok.

-          Aludni – suttogtam olyan halkan, hogy emberi fülnek hallhatatlan lett volna.

-          Ne most! Majd makacskodhatsz, és alhatsz, ha ittál. Gyerünk! – nyomta közelebb a nedvességet.

Megadva magam szétnyitottam az ajkaim, és engedtem, hogy Stefan közelebb nyomja, szinte teljesen bele a számba. Undorító. Ez vér. El akartam húzódni, de szorosan fogott, és a vér tovább folyt a számba, nekem pedig nagy kortyokban kellett nyelnem, hogy meg ne fulladjak. Mikor végre elhúzta, fellélegeztem.

-          Pfúj – húztam el a szám, és kidugtam a nyelvem, hogy ne érezzem a vér sós, rozsdás ízét. A sajátom még oké, de hogy más vérét igyam, az abszurd.

-          Jól van, már nem kapsz többet – mintha mosolygott volna. – Már alhatsz. De ezt azért személyes sértésnek veszem – mondta még, majd hangját elnyelte a rózsaszín nyuszi, ami épp előttem ugrált el a kertben.

Mondani akartam még, hogy ne vegye magára, minden vér undorító, de nem tudtam, csak elmosolyodtam. A nyuszi beszélt.

-          Tudod Katie, sok minden van, amit még a kis barátaid sem sejtenek. Nagy szerencsétek volt ma, az utolsó pillanatban mentettek meg.

Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Beszéltem, de hang nem jött ki a torkomon. A nyuszi csinálta? Tudtam, hogy a rózsaszín vattacukor külső csak álca, és becsapás. Morcosan keresztbe fontam a kezem magam előtt, mire a nyúl kivillantott a két nagyra nőtt metszőfogát.

-          Nyugodj meg, most én beszélek, később alkalmad lesz rá. Szóval, hogy ne fecsegjek feleslegesen, tudom, hogy olvastad a naplót douce, emlékszel, hogy mi a lényeg ?

Bólintottam. Mary, aki olyan volt, mint én. És...óó…

Pillantásom a távolba révedt mikor felfogtam mindent, és megértettem mindent. Mintha megvilágosodtam volna. Minden puzzle darab a helyére került.

A számra mutattam. A nyuszi bólintott.

-          Az istenit, hát hogy nem jöttem rá ? Ugyanez játszódott le Maryvel. Jack, és a vámpírok. Ő, és én, és Kevin és...

-          Nyugalom. Kezd elölről.

-          De te tudod.

-          Igen. De jobban leszel, ha kimondod.

Nagy levegőt vettem.

-          Jack, aki játszotta az embert, és a jó fiút, olyan, mint Kevin a könyvben. Azt hiszem. Még az elején olvastam, még valahol legelső bejegyzésnél. Ő utána ment, és utána a napló írója, mindig beszélt róla, csak a nevet nem írta le. Bekerítette őt. Meg akarta szerezni Mary szerelmét, hogy utána feláldozhassa. Sosem szerette, csak azért kellett neki, hogy magától menjen, és bízzon benne. A pokolba is !

-          Így van douce.

-          Ez pedig nálam Jack. És a Salvatore testvérek voltak azok, akik meg akartak menteni. Akik nem akartak feláldozni, választást kínáltak volna. És végül Mary meghalt, ugye ?

-          Meg douce, meg.

-          Ki vagy ? Néztem a nyuszira.

-          Tom. Tom Salvatore. Az az én naplóm.

-          Salvatore ? - Emelkedett fel a szemöldököm.

-          Nem fontos, figyelj douce ! Van egy növény, és egy kő. A növény megvéd téged a farkasfű, és a vasfű mérgétől, a kő pedig egy varázslattal összevonva sokat segíthet neked. Nagyon sokat. Nincs ok időm, úgyhogy kérlek, figyelj, és ne kérdezz. A növény a levendula az ásványt pedig megtalálod ott, ahol a naplót. A varázslatot a boszorkány tudni fogja, olvassa el a napló utolsó oldalát.

Felnyögtem. Elegem van a kövekből, mindig azzal a karnak kinyírni, meg a büdös füvekből is, mert azzal szintén mindig ki akartak nyírni. Minek van ennyi kő ?

A nyuszi, mintha elmosolyodott volna.

-          Te nem halhatsz meg Katie. Te nem.

És elugrált. És én semmit nem tudtam tenni, csak néztem, aztán egy pillanat alatt elájultam.

Ágyban ébredtem. Igazi, puha ágyban. Takarókkal, párnákkal, kipihenten. Oldalra fordultam, és majdnem felsikoltottam.

-          Damon!

Rám emelte azokat a kék szemeit, és idióta vigyort öltött az arcára.

-          Szervusz Katie! Sajnálom, de ez az én ágyam, szóval, ha arra akartál kérni, hogy menjek, vagy egyáltalán mit keresek itt, akkor tessék. Itt a válasz.

-          Sajnálom – motyogtam, és a fejemre tettem a kezem. Most kezdett el hasogatni.

-          Az a vámpírvér miatt van, majd elmúlik. Idővel. De azután jön az a rész, amikor a saját kezemmel tekerem ki a nyakad. Majdnem megölettél.

-          Muszáj volt.

-          Majdnem meghaltál.

-          Muszáj volt – ismételtem magam, és oldalra fordultam.

-          Akkor ezt is muszáj –gördült rám, a fülembe suttogva, majd a következő pillanatban már felettem volt, leszorítva mindkét kezem, kivillantva a szemfogait.

Külön bejegyzés

Sziasztok!

Először is, kaptam 2 díjat, egyet Killától, a másikat pedig éppen most, pár perce Audrey ajándékozta nekem.:)

Killa

Audrey

Naaagyon szépen köszönöm mindkettőtöknek!:)
A második díj szabályai:

- Köszönd meg a díjat annak akitől kaptad!

- Tedd ki a lógót a blogodra!

- Írj magadról hét dolgot!

- Add tovább hét embernek!

- Hagyj megjegyzést náluk, hogy értesüljenek a díjazásról!

Hét dolog rólam...

• imádom a csokit, gumicukrot, és társait minden mennyiségben
• zenei téren mindenevő vagyok
• néha valahogy kívánom a rossz álmokat. A félelmeteseket. Megkívánom a félelmet. :D
• szeretek új embereket megismerni, társasági lény vagyok
• szeretnék Amerikában élni éveket, ha esély lenne rá, de nincs rokon, nincs USA
• két húgom van, 14, és 6 évesek
• imádom a yorkshire terriereket, volt is egy, de sajnos egy balesetben elhunyt, így egy ideig gyászoltunk. Hosszú ideig. Most újat keresek, de ki nem adnék érte 50.000 Ft- ot. :) Szegény meghalt kutyusom is félheréjű volt, így kaptuk meg ingyen, de imádtuk így is. :):):)

Nem adnám tovább ezt a második díjat, mert már mindenkinek adtam, és már lehet, hogy kezdek az idegeikre menni azzal, hogy adogatom nekik, mikor inkább egy-egy kommentár jobban kifejti a véleményünket, érzésünket az írásával kapcsolatban, szóval arra buzdítok mindenkit, hogy kommentár, ha elolvasol egy új fejezetet, történetet, verset!:)
Az első díjat pedig Killa egy versenyre készítette, így azt nem is adom tovább, az ő kérésére.:)
Még egyszer köszönöm!

És mivel a szöveg úgy kezdődött, hogy először is, így van másodszor is.
Szóval másodszor is, ma vagy holnap kerül fel majd az új fejezet.:) Tanakodom magamban, hogy hogyan is oldjam majd meg, ami most a fejemben motoszkál, de ha meglesz szólok!:)
Csók, szép Pénteket, és előre is Jó hétvégét mindenkinek!

U.i.: Még ideszúrom, így utólag, ezt a kis képet, amit ma csináltam nagy unalmamban. :D Láttam már másoknál ilyen petíciót, hát most készítettem magam is.:) Nem akartam lopni.  Nem nagy cucc, csak van.:) Na most már tényleg megyek csók!:)

Chapter 34

Sziasztok!

Megírtam az új fejezetet. De előtte lenne még valami.:)
Egyrészt, nem papolni akarok, vagy bármi, mert utálom én is, és most egy kicsit úgy érzem magam, mint amikor egy nagymama mondja a 17 éves unokájának, hogy: Tudom miről beszélsz, én is voltam fiatal.
Szóval tudom, hogy húzod a szád, amikor arról beszélek, hogy fájt, mikor nem láttam kommentet, és bár most ezt írom, nem tudom mért, de mosolygok. Talán azért, mert látom magam előtt az arcod, ahogy elhúzod a szád, és azt mondod, ez is kezdi?!
Mert igaz, hogy azért kezdtem el, mert szeretek írni - senki nem mondta, hogy tudok is -, de azért mindig jó a kritika, egy egy megjegyzés, amit sajnos az utolsóhoz nem kaptam.
Nem mintha ezért abba hagynám, mert, amint látod nem, de jól esne.:D
A másik dolog, hogy nem tudom milyen lett ez a fejezet külső szemmel, szóval írj, vagy ha nem, akkor sem öllek meg. 
Volt egy szavazás is, amit úgy láttam, a legyen magyar felirat nyert meg, így most van.:)

Kellemes olvasást, és sorry a kirohanásom miatt, nem lesz több. Vagy igen. Ne legyen!:D
Csók.:)

„Black eyes, wild with their fierce craving for my death, watched for the moment when my protector’s attention would be diverted. The moment when I would surely die.”

/ „Fekete gyilkolni vágyó, vad tűzben égő szemek, sóvárogtak a halálomért és csak arra vártak, hogy a védelmezőm figyelme egy pillanatra másfelé forduljon. Az a pillanat egészen biztosan az életem végét jelenti majd.”/

Szörnyű fájdalom hasított a testembe, amikor meg akartam mozdítani a fejem. A nyakamtól indult, és a gerincem vonalán haladt végig, mint valami áramütés, ám annál sokkal fájdalmasabb volt. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, egy pillanatig hittem csak azt, hogy vagyok. Úgy a nagyvilágban, és talán a következő percben, amikor kinyitom a szemem, megpillantom a szobám falát, rajta a volt kiskutyám fényképével, hallom, ahogy a húgom bömbölteti a zenét, és én mosolyogva vizsgálgatom a plafont. Sosem szerettem ez a képet, de most idillinek tűnt. Mennyi mindent átértékel az ember, ha megjárta a poklot.

Aztán bevillant minden. Jack szeme, az ütés, amit a gerincemre mért, és aztán az örök sötétség, amit már kedves ismerősként köszöntöttem, ő pedig befogadott, és lágyan ringatott, és addig sem érzékeltem semmit.

Csukott szemhéjam alól kigördült egy könnycsepp. Elvesztettem azt, aki még tartotta bennem a lelket. Azt, akiről azt hittem, hogy az egyetlen ember – hah, ember – aki tiszta szívből szeret, és aggódva várja, hogy hazaérjek. Összeszorul a mellkasom a tudattól, hogy örültem, amikor megjelent abban a kis szobában. Hogy biztonságban éreztem magam a karjaiban, és elhittem, velem semmi nem történhet. Sírni támadt kedvem, nem csak könnyeket potyogtatni. Olyan hisztit akartam csapni, amikor ütöm a falat, a földhöz verem magam, ordítok, és elmondom, mennyire fáj az árulás. Szipogva kinyitottam a szemem, és felnéztem. Nem reméltem, hogy otthon leszek, vagy megmentettek, de ez túlzás volt. Talán még a másik szobánál is ocsmányabb volt. Koszos víz állt a talajon, talán lehetett húsz, harminc centi mély is, egyetlen ablak volt, ami ráccsal volt elzárva, én pedig egy fadeszkához voltam kiláncolva, függőlegesen, voltak annyira nagylelkűek, hogy éppen nem ért bele a lábam a gusztustalan, ocsmány csatornavízbe.

 Előre meredtem, mert megláttam az amúgy is sötét szobában valami feketeséget, ami mintha mozgott volna, a velem szemközti falnál. Remélem nem megint az „ételüket” hozták hozzám cellatársnak. Ahogy erőltettem a szemem, kivettem, hogy tényleg ember, és ugyanúgy ki van feszítve, mint én. Férfi?!

-          Damon?

-          Katie – mondta megtörten, majd rám villantott egy hatalmas mosolyt.

-          Mi az istennek örülsz, te bolond? Hogy kerülsz ide?

-          Megmentelek – vont vállat lezserül, majd végigmért.

-          Szarul haladsz. A te terved volt, mi?

-          Itt vagyok, nem?

-          De hogy?

-          Figyelj, van egy nagyszerű tervem.

-          Remélem, azzal kezdődik, hogy hogyan fogsz innen kijutni.

-          Oké, akkor nem olyan nagyszerű.

-          Gondoltam. Mint, ahogy szokott. Damon?

-          Igen, Katie, akinek semmi sem jó? – morgott.

-          Még te vagy felháborodva? Napok óta nem ettem, csodálkozom, hogy egyáltalán még felébredek, akárhányszor csak elájulok, vagy leütnek, vagy megkínoznak, erre te megjelensz, és minden csepp erőm arra használom fel, akaratlanul, hogy ideges legyek. Eddig majd meghaltam, most meg megjelensz, és mintha lenne életerőm.

Bár az elején még le akartam cseszni, amiért a nagyszerű terve kudarcba fulladt, valamint azért, mert most már ő is szenved velem, és egyáltalán nem akartam, hogy bárki szenvedjen miattam, a végére egy köszönöm, és hálával átitatott beismerés lett. Nem tudom mért, de mintha tényleg egyszerűen erőm lett volna élni.

-          Szívesen – mosolygott megint. – De gondolom nem ezt akartad.

-          Nem – ráztam meg a fejem. – Mióta vagyunk itt?

-          Azt akarod tudni hányadika van? – volt valami furcsa a hangjában. Félelem? Rettegés? Damon Salvatore soha nem fél.

-          Damon!

-          25-e. Hajnal van. Most kel a nap.

-          Május 25? Ó nem, az nem lehet, Damon mondd, hogy csak viccelsz.

A sírógörcs újból elhatalmasodott fölöttem, és teljes erőből rázta a testem. Damon nem szólt egy szót sem, és ez volt a legrosszabb. Nem viccelt.

Órákig sírtam, egészen addig, míg ki nem apadtak a könnycsatornáim, és fel nem emésztették az össze energiám. Amikor véget ír a sírógörcs mindig rájön az ember, hogy mennyire felesleges volt. Annyi mindent tehettünk volna, míg csak tehetetlenül, remény vesztve sírtam. Ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Megbeszélhettünk volna egy tervet, vagy bármit. A nap lassan mászott feljebb, néhány napsugár hatolt be a kis ketrecünkbe, amitől már tisztán kivettem Damon vonalait, az arcát, és a könnyfátylon át is láttam az aggódó tekintetét, amivel méreget.

-          Annyira sajnálom Damon – suttogtam halkan.

-          Én sajnálom. Védelmet ígértem, hogy nem esik bántódásod, és megszegtem a szavam.

-          Az én hibám. Hibás génekkel születtem, már rég meg kellett volna halnom. Rég tudnom kellett volna, hogy sose tudnék úgy élni, hogy egy falka, vagy élőhalott halálát okoztam. Több millióét a Földön. Már el kellett volna döntenem, már réges régen, Damon, de én nem tettem. Én hittem, hogy bujkálhatok évekig, életem végéig, míg ti a sajátotokat kockáztatjátok értem. Azt hittem, abban bíztam, hogy ez a rémálom abba marad, hogy képesek lesztek elfeledni ezt a viszályt. De már akkor tudnom kellett volna, hogy nem, amikor nevetve kínoztak meg – Damon arca megvonaglott, majd eltorzult a haragtól. – Nem lehetek egyik sem, mert akkor sem lesz vége. Én vagyok az utolsó, és ha meghalok, akkor nincs több ilyen ember, akinek választania kéne, nem lesz több harc a két faj között, és én boldogan hunyhatom le a szemem. Damon, eldöntöttem – néztem fel rá határozottan.

-          Ne beszélj hülyeségeket Katie, mert esküszöm, odamegyek és …

-          És mi, Damon? Elhatároztam, hidd el, ez a legjobb, amit tehetek. Amit már rég meg kellett volna tennem, akkor még könnyebb is lett volna.

-          Ha megteszed, én szólok nekik, hogy mentsenek meg, és tudod, hogy hogyan fognak megmenteni? – A szeme szikrákat szórt.

-          Nem adhatnak vámpír vért, hisz akkor ha meg akarják törni az átkot, átváltozom.

-          De attól még adnak. Valamit még nem tudsz. Vagyis sok mindent. Nem csak ma lehet megtörni, viszont ma a legerősebb.

-          Mi? – kerekedett el a szemem. Viccel. Viccel, csak hogy ne tegyem meg.

-          Ma a legerősebb. Mert, ha ma sikerül, akkor biztos, hogy a világ összes vámpírjának halálát okozzák. Ha viszont következő teliholdkor, akkor már nem száz százalékos az esély. Minden a Hold természetfölötti erejének nagyságán, erősségén múlik. És van következő, és következő, és következő telihold, ami bár nem lesz ugyanolyan erősségű, de könnyen kiszámítható, hogy melyek azok, amik megfelelek a szertartásnak. És ők tudják Katie. Szóval megvárják szépen míg kiürül a véredből, aztán a következő időpontban a kis nyakad szegik. Szóval ne packázz velem, és bízz bennünk. Megvédünk.

-          De meddig?

-          Ameddig kell. Ameddig élsz. Nem érdekel – ordította idegesen.

Hittem neki mindenben. De nem engedhetem. Egyszer hálás lesz. Meg fogja érteni.

Hirtelen tudtam mit kell tennem.

-          Nem érdekel Damon? És ha megint valaki kudarcot vall, és megkaparintanak? Ha nem csak nekem esik majd bajom, hanem Elenának, Stefannak, Bonnie-nak, vagy valamelyik Cullenek?

Felhorkant.

-          Tudom, hogy számítanak neked, ne tégy úgy, mintha nem. Mind életben maradtok. Tudod mit tettek velem? Tudod Damon? Kifeszítettek egy ágyhoz, mozdulni nem tudtam. Kikötözték a kezem, és a lábam. Verbénás kötelekkel. A húsomba égtek. Így vezettek ki, teljesen kiszolgáltatva, szétszakadt ruhával, átfagyva, kint körbe vettek, és miután Katherine megalázott, megpofozott, otthagyott, hogy ők megkínozzanak. A számba tömték a füveket, a sebembe martak vele, órákon keresztül. A végén már sikítani sem tudtam, mozgás eszembe sem jutott, csak néztem, ahogy nevetve tömködik a sebekbe, mindenhova, ahova nem kéne, a füveket. Addig kínoztak, míg elájultam. Tudod, ahhoz mekkora fájdalom kell? Tudod Damon?

Láttam rajta, hogy elértem a célom. Teljesen megőrült. Vérben forgott a szeme, teljes erőből ráncigálta a kikötözött kezét, hogy szabadulhasson, a kiszögelt fadeszka már mozgott is, alig kellett néhány rántás, hogy kiszakadjon. Őrjöngött, és tudtam, hogy ők meghallották. Ha mégsem, hát hozzátettem. Elkezdtem hangosan sikoltozni, mire pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó. Hárman jöttek be. Derek, Jack, és Katherine. Megláttam a megoldást is, Derek késének képében, ami az övénél lógott egy becsatolatlan tokban.

 Hamar felmérték a helyzetet, és rögtön Damonra vetették magukat. Jack előkapott egy verbénás fecskendőt, és egyből belenyomta, majd füvet is tolt az arcába. Damon hangosan felordított a fájdalomtól, és rám nézett. Elkaptam a könnyes szemem, és a rácsos ablak felé kaptam a tekintetem. Újra ömlöttek a könnyeim, de már nem hiába. Tudtam, hogyan segíthetek.

Csönd lett. Tudtam, hogy Damon szervezete megadta magát a verbénának.

-          Boldog Születésnapot Katie – sétált elém Jack. Mivel én feljebb voltam, könnyű szerrel nyálat gyűjtöttem, majd simán a felnéző arcára köptem. Derek felnevetett, és arrébb lökte.

-          Majd inkább én viszem – mondta, leszedett a fáról, a hátára kapott, és kivitt a szobából.

-          Sajnálom- formáltam némán a szavakat Damon felé, mielőtt még Jack becsukta volna rá a cella ajtót.

Vérfarkas "barátom" megelőzte a menetet, és Katkerine is eltűnt, így lassan lenyúltam a kés felé, és menet közben óvatos mozdulatokkal kihúztam a tokból. Pontosan akkor, amikor sikerült kiszednem, megálltunk egy újabb ajtó előtt, ami gondlom a lakom lesz az esti rituáléig.

Gyorsan végig gondoltam, hogy hogyan kéne, úgy letennie, hogy ne lássa meg a kést, meg a hiányát se vegye észre. Egyedül kell lennem a cellában. Próbáltam a ruha alá csúsztatni a melleim közé úgy, hogy addig ne sértse fel a bőröm, amíg nem szükséges, nehogy megérezze a vér szagát, és gyanút fogjon. Miután úgy éreztem, most jó helyen van, következett a második fázis. Minden maradék erőmet összeszedve akkorát vágtam a hátába, amekkorát csak tudtam, azt üvöltve, hogy:

-          Tegyél le! Ezt nem teheted! Engedj el! Ha nem ölsz meg is boldog lehetsz Katherine-nel. Engedj el! – püföltem, mire felhorkant, kinyitotta az ajtót, és bevágott a szobába.

-          Kuss legyen, amíg nem jövünk, értetted? Tudom, hogyan lehetek boldog, nem kellesz hozzá, te csak imádkozz, hogy ne fájjon nagyon az este, és hamar meghalj – azzal bevágta maga mögött az ajtót.

Elmosolyodtam, és büszkén körbe néztem a szobában. Elégedett voltam magammal, meg persze szerencsém is volt, egy köszönöm-öt is elrebegtem a plafon fele nézve. Ez a lakrész már tisztább volt, voltak benne bútorok, és igen, ezt már nevezhettem szobának. Egy hiba volt csak, amit megint nem kalkuláltam be. Az egyik sarokban volt egy kupac ruha, vagy takaró. Odamentem, arra gondolva, hogy kell valami, amire majd ráharaphatok, hogy ne sikítsak, de ahogy elkezdtem válogatni köztük, mintha hajat látta volna. Barna hajköteg volt, és ahogy leszedtem az összes anyagot, megláttam Elenát.

-          Nem, ez nem lehet igaz – suttogtam, remélve, hogy nem kel fel.

-          Katie? – nyitotta ki a szemét úgy, mintha nem is aludt volna.

-          Te fent vagy?

-          Csak azért csináltam úgy, mintha aludnék, mert így nem értek hozzám – mosolygott. Ravasz.

Elmosolyodtam egy pillanatra, majd komoly tekintettel ránéztem. Már semmi nem állíthat meg. Nem most.

 Nem tudom, hogy hogyan kell ezt csinálni – sóhajtottam fel magamban, ahogy megjelent előttem, hogyan tegyem ártalmatlanná. Vicces, Elenát ártalmatlanná, akinél tisztább, és ártatlanabb embert még nem láttam.

-          Katie, mi a baj? – nézte az arcom.

-          Sajnálom – mondtam újra, és lendületet vettem, hogy lesújtsak a könyökömmel a fejére.

Ájultan csuklott össze, visszazuhant az anyagokra.

Sikerült. Remélem nem ütöttem nagyot. Végre találta egy jó rongyot, és a kezembe fogtam. Felnéztem a plafonra, mintha az eget látnám, mintha ellátnék haza, látnám a húgomat, anyát, Haylit, aztán mintha a mennybe látnék, apához. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy most már nyugodtan lehunyhatom a szemem. Teljesítettem a küldetésem.

A késre emeltem a tekintetem, erősen megmarkoltam, és a mellkasomba szúrtam. Hörögve terültem el a földön.

Chapter 33

Sziasztok!

Hoztam frisset, újat, jó ropogósat.:)

Jó olvasást mindenkinek!

Hibákért elnézést!

„Watch yourself, mongrel.”

/Vigyázz magadra, korcs!/

/Alaric/

-          Biztosan ez az?

Voltak kétségeim. Egy teljesen átlagos ház előtt álltunk, ami pontosan ugyanúgy néz ki, mint minden normális ház Mystic Fallsban. Damon egy szót sem szólt egész úton, csak ingerülten köpködte a válaszokat, és Bonnie-val suttogott, egészen addig, amíg annak el nem kellett mennie.

-          Igen biztos, kedves Rick. Van még valami egyéb idegesítő kérdésed? – fordult felém Damon azzal a tekintettel, ami mindig egy kiadós verekedésre utalt.

-          Én is érzem Katie-t – jegyezte meg Stefan az épületet fixírozva.

Csendesen néztük a házat, majd a telefoncsörgésre várva hátrébb húzódtunk. Damon a fát választotta, és a madárlétet. A sötétség így is elnyelt minket.

Sosem hittem volna, hogy akiket egykoron meg akartam ölni, akik pokollá tették az életemet, akik meggyilkolására tettem fel az egész munkásságom, azoknak fogok segíteni megmenteni valakit, aki az egész fajukat megmenti. Jobban belegondolva az egész harcba, és helyzetbe, lehetetlen jól választani. A farkasok sohasem ártottak nekem, viszont annyi mindent tanultam ezektől a vérszívó halhatatlan lényektől, amennyit az egész iskolai tanulásom alatt nem. Ami pedig a döntő szempont, Jenna. Jenna velük van, én pedig vele.

/Alice/

-          Mondd! Igen? Jó-jó, nagyon jó. Köszönöm Esme. Menj a legkorábbi géppel Európába! Vigyázz rá!

-          Mi van Carlisle? Meg van a kő? – fordultam felé, miután lerakta a telefont.

-          Meg – fújta ki a levegőt, majd folytatta. – De nem tudhatjuk, hogy valóban az-e vagy egy egyszerű, de mégis kitűnően megdolgozott hamisítvány.

-          Ezért kell Európába mennie?

Aprót bólintott, majd a házra figyelt. Stefan hívását várjuk a ház mögött rejtőzködve, míg ők elölről figyelnek mindent. Remélem, hogy Damon alaposan átgondolta ezt a tervet, és nem csak forrófejjel a lányra gondolt, és düh döntött helyette.

Ma egész nap látomásokat hívtam magamhoz, de semmi. Mint, aki megvakult. Apróságok jönnek elő, mint például, hogy Jasper mit evett reggelire, vagy hogy Emmett mikor fog felkelni a székből.

Aggasztó a sötét.

/Elena/

Jó, persze megértem, hogy így a legbiztonságosabb, meg nem akarják, hogy bajom essen, de ez így nem lesz jó. Mindenből kihagynak, és annyi a dolgunk, hogy ha telefonálnak, akkor induljak, mert akkor baj van. Komolyan nem hiszem, hogy pont most kellett Damonre hallgatni, amikor minden józanság hiányzik a döntéseiből. Hisz látszik, mennyire idegesíti Katie kiszolgáltatottsága, hogy ő nem vigyázott rá, és legfőképp, hogy most valaki más tette rá a kezét, mancsát, és nem ő, Damon Salvatore uralkodik felette. Jenna láthatóan nem idegeskedett ennyit, egyszerűen beült a konyhába, és nekiállt a vacsorának.

Bíztam valami csodában, így újra magamra vettem a kabátomat, kinyitottam az ajtót, és egy határozott lépést tettem. A hatás ugyanaz volt.

Ugyanazzal a határozottsággal találtam magam a falnál, egy hatalmas lökés erejétől elterülve. Bonnie olyan bűbájt bocsátott rá, ami leginkább a vámpírok távolságtartására szolgáló ajtóbeli pajzshoz hasonlított. Én nem mehetek ki, mert abban a pillanatban, hogy a láthatatlan határhoz érek az erő nem enged ki, és ha olyan agresszivitást mutatok, mint az imént, akkor még hátrébb találom magam, mint ahonnan indultam.

Fújtatva levágtam a kabátot, nyitva hagytam az ajtót, és leültem a kanapéra. Idegességtől toporgó lábakkal figyeltem a lobogó tüzet.

Mit hisz Stefan? Nem teheti ezt velem. Annyival jobb lenne, ha nem lennék ennyire sebezhető. Vagy ha nem is lenne szükségem sebezhetetlenségre, hanem élhetnénk nyugodtan, nem akarna minden második héten megölni valaki, vagy éppen egy átkot megtörni.

A dühtől könnyek gyűltek a szemembe, amiket egy ideges mozdulattal letöröltem.  Hülye könnyek, korábban sosem sírtam, én voltam mindenki álma, minden lány ideálja, miattam sírtak. Olyanok akartak lenni, mint én, engem akartak, éppúgy, mint most. Még mindig dicsőítik a szépségem, de mit tudnak rólam?

Ők nem változtak, csak én. Nem bánom, ami lettem, amilyen változásokon átmentem, csak azt amilyen helyzetekbe állandóan kerülünk.

Valami leesett a konyhában, és meghallottam Jenna szitkozódását. Elmosolyodtam, és szipogva, náthás hangon kiáltottam ki:

-          Minden oké?

Semmilyen válasz nem jött, még egy egyszerű nesz sem, fülsüketítő csönd volt.

-          Jenna? – kérdeztem remegő hangon, miközben a kezembe fogtam a mobilom.

Mielőtt egy lépést is tettem volna rákerestem Stefan számára, és úgy oldalaztam ki a konyhába. Hideg fuvallat suhant át a szobán, amitől kirázott a hideg. Kiértem a konyhába, ahol tárva-nyitva volt az ablak. Odafutottam, és bezártam miközben körbeforgolódva Jenna nevét kiabáltam. A földön hevert a kés, a pulton pedig a félig elkészített saláta.

-          Én kimenni nem tudok, de azt senki nem mondta, hogy… - gondolkodtam hangosan, miközben már benyomtam a hívás gombot.

-          Hogy ők nem tudnak bejönni – fejezte be a "hangom" a hátam mögül.

Ijedten pördültem meg, miközben a telefont még mindig szorongattam a jobbomban.

-          Katherine?

/Caroline/

Túl nagy volt a csend. Oké, nem hörgésre, és halálsikolyokat vártam, de ez így gyanús. Mintha nem is élnének ebben a házban. Semmi mozgás, sem egy fénycsóva, sem egy hang. Egyedül Stefan, és Damon megérzéseire támaszkodhattunk, miszerint az ő kapcsolatuk erős Katie-vel, így érzik őt. Remélem. Hol van már Bonnie?

Túl szép az idő a kései időponthoz képest. Meleg a levegő, frissen nyílt virágok illatát viszi a szél. Tücskök ciripelnek, és valahol a távolban kanmacskák bagzanak. Elhúztam a szám.

Semmi sem stimmel. Lehet, hogy tényleg paranoiás vagyok, mint ahogy Matt mondta, de…

Á, oké hagyjuk. Csak félek.

Megrezget Stefan telefonja, mire odakaptam a fejem. Jó hallásomnak köszönhetően értettem Elena szavait is, így része voltam a beszélgetésnek.

-          Elena mi a baj?

-          Katherine? – kérdezte Elena, de túl messze volt a telefontól ahhoz, hogy nekünk célozta volna a kérdést. Kat ott van? Mit csinál ott? Riadt tekintettel fürkésztem Stefanét, aki ugyanúgy nézett vissza rám. Damon rezzenéstelen arca is egy másodperce felénk megrándult, majd újra a házat kémlelte.

-          Elena? Elena hallasz? Ott van Katherine?

-          Ó, Hello Stefan! Ravasz már a kis Elena. Hol vagy?

-          Katherine, ha egy ujjal is hozzáérsz… - fenyegette, mire a nő felnevetett.

-          Akkor mi lesz Stef? Hm? Megütsz? – kacagta a telefonba.

-          Ne vívd ki a sorsot magad ellen Katherine Pierce!

-          Kérdeztem valamit Stefan! Hol vagytok?

Ekkor valami megmozdult a házban. Damonnal mindketten az ajtóra szegeztük a tekintetünk. Két alak lépett ki, egyik vállán egy testet cipelve. Damonre néztem, mire alig láthatóan megrázta a fejét. Az nem Katie. Felsóhajtottam, aztán megláttam a mini hadsereget, akik éppen abban a pillanatban hagyták el a házat. Idegesen kémlelték a környezetet, körbe – körbe tekingetve sétáltak az autóhoz, ami egy hatalmas BMW volt. Az egyik férfi elől, a kezében tartva vitt valamit.

-          Hogy az a … - vágott bele a földbe hangatanul az idősebbik Salvatore, majd a belső zsebe felé nyúlt. – Bonnie, változott a terv. Elviszik – mondta a telefonba, elvéve a szemét a csoportról, hogy a kocsi rendszámát olvassa be Bonnie-nak.

Én továbbra is figyeltem a menetet, amikor felfedeztem egy ismerős arcot.

-          Jack Loren? – suttogtam magam elé teljesen letaglózva.

A fiúk ugyanabban a pillanatban tették le a készülékeiket, mindketten rám emelve a tekintetük. Stefan, és Damon szeméből is kiolvastam a vad kétségbeesést.

-          Jól van, akkor most én döntök. Megyek Bonnie- hoz varázslatért, bármilyenért, aztán Elenáért megyek. Katherine-t elintézem, van egy tervem, és azt hiszem segítségem is – mosolyogtam halványan Stefanre, hogy megnyugtassam. – Ti pedig menjetek, és kövessétek az autókat. A lényeg Katie. Ne engedjétek, hogy baja essen.

Ahogy befejeztem a mondatot, már rohantam is, vissza se nézve rájuk, nem akartam, hogy bármelyik is meggondolja magát. Erre most nincs idő.

/Alice/

-          Elenát látom, hogy Katherine a falhoz szorítja, majd leüti, és kiugrik vele az ablakon. A következő kép, ahogy az autókat követjük. A fekete BMW-t. Abban van Katie – mondtam a semmibe meredve, majd újra a jelenben találtam magam, Jasper kezét szorongatva.

Bocsánatkérően pillantottam rá, tudom, hogy milyen erővel szoktam szorítani, ha látomásom van. Bátorítóan megsimogatta a vállam, majd Carlisle-ra pillantott, aki épp most szakította meg az előző hívását.

-          Igaza volt Alice-nek, elvitték őt. Most mehetünk a kocsik után, ki tudja hova viszik.

-          Mikor lesz a rituálé? – hajolt közelebb Emmett.

Tagadja, nem tagadja, a szívéhez nőtt a lány, még a tragédia után is, amit még Katie nem is sejt.

-          Katie május 25-én született.

-          Mennünk kell – mondta Edward, és felállt.

-          És Elena?

-          Majd a Salvatore testvérek gondoskodnak róla.

-          Igen, Caroline már úton van – helyeseltem.

Elena megmentésében nem kételkedtem, viszont az, hogy Katiet elszállítják annál jobban aggasztott. Ki tudja mennyire kínozták meg, már ha történt ilyen, és ahogy a Pierce nőt ismerem, nem hagyta ki a kínálkozó lehetőséget. Ha bármilyen komolyabb sérülése van, nem biztos, hogy sokáig bírja még. Csak rossz gondolataim támadtak, sötét képek villantak be, ha Katie-re gondoltam. Futás közben végig a lehetséges opciókat vettem számba. Ha Katie nem bírja ki, és meghal, akkor nem lesz belőle semmi, hisz nincs vámpírvér a szervezetében. Vagy van?

Ha meghal, valami véget ér, és valami újból elkezdődik. Vagy ezúttal mindennek, és mindenkinek végleg vége?