Sziasztok!
Egy kis lelkiismeret furdalásom volt, és ma pihentem, na meg kedvet kaptam egy kis íráshoz, így nem egy részt írtam meg, hanem egy oneshotot, ami független a mostani cselekményektől, mégis belefolyik.
:)
Remélem szeretitek majd, és ha szeretnétek majd ilyet, és látom, hogy tetszik, akkor bizonyos időközönként adok néktek ilyet. :)
Nagyon örülnék a kommentároknak, hogy lássam mennyire érdekel titeket az ilyen írások, ha mégsem annyira népszerű, akkor nem erőltetem.:)
(Volt itt egy szám, azt akik előbb olvasták el, látták, de úgy éreztem, hogy kitörlöm inkább, és így jobban látom, hogy ki tisztel meg saját akaratából egy véleménnyel.:) De mindenképpen fontos, hogy legyen visszajelzés, mert nektek is írok, és ha nem érdekel, akkor...
Szóval ezért lenne fontos. Köszönöm!)
Remélem tényleg tetszik majd, hosszú is lett.:)
Jó éjt, ja , és fent jobb oldalt van egy oneshot kiírás, arra kattintva is elolvashatjátok a későbbiekben, csak kommentelni nem tudtok.:)
Csók
Forgatás
Csendben teljes hallgatásba burkolózva pakoltam a szobában, végre abban bízva, hogy lesz egy hétvégém teljes nyugalomban. Nem lesz senkinek egy olyan végzetes terve, akciója, aminek azt a fedőnevet adják, hogy: ”Csináljuk ki Katie-t”.
Nagyon jó lenne.
Rendet raktam már az asztalon, és az utolsó ruhadarabot is bedobtam a szekrénybe. Felegyenesedtem, és körbenéztem a szobában, majd kifáradva hanyatlottam az ágyra, és elnyúlva kémleltem a plafont.
Az a tegnapi vitatkozás Stefannal, és Damonnel nem tett jót az idegeimnek, el kell mennem innen.
Tudok már egyedül élni, és ha problémám van nagyon kevés olyan eset volt, hogy nem egyedül oldottam meg az eddigieket, szóval az ez utániak sem fognak nagyobb gondot okozni.
Stefan tényleg elvetette a sulykot a beszólásaival, és egy percre sem bántam meg, hogy megpofoztam.
Azóta sem láttam, de valahogy nem is érdekel. Megvontam a vállam, és felültem.
Damon úgy bánik velem mintha csak egy nyűg lennék a vállán, és valami hülye picsa lennék, akit nem lehet egy percre sem magára hagyni, mert még a végén bedugja a kezét a darálóba.
Mintha nem ő hurcolászna magával mindenhova. Egyik pillanatban megcsókol, és úgy érzem, hogy van a csókjában valami érzelem esszencia, aztán másnap hozzám se szól, és elmegy „enni”. Gondolom valami nagy orgiával egybekötött vacsora lehet, mert másnap kicsattan az elégedettségtől, és mindenki ismeri már annyira őt is, meg az őt körüllengő lányokat, hogy tudjuk, nem kevés ego növelőt kapott az éjjel.
Felhorkantam, és ebben a pillanatban vágódott ki az ajtó.
Damon lépett be vigyorogva, lazán, ellenállhatatlanul, mint mindig.
Elunt fejjel felálltam, és az ablakhoz sétáltam. Kilestem rajta, és láttam, hogy Damon a fekete BMW M3 Coupe-jával parkolt le a ház előtt, ami indulást jelent.
- Mi van Katie? Bánatosnak tűnsz – lépett mögém a nyakamba csókolva.
Ellöktem magamtól, továbbra is a kocsin tartva a pillantásom.
- Mióta érdekel? – vetettem oda.
- Jól van, akkor hisztizz, de indulunk – felelte flegmán, és elindult a bőröndjéért.
- Nem megyek – fordultam szembe vele, tenyeremmel támaszkodva a párkányon.
Mozdulata megfagyott, és rám pillantott kimért, hideg szemekkel.
- Nem emlékszem, hogy opciót kínáltam volna.
- Pontosan. Én választottam. Nem te magad mondtad tegnap, hogy elég? Legyen elég. Én maradok, te pedig mész.
Újra megmozdult, folytatta a pakolást.
- Mindenki elmegy, senki nem lesz, aki segítsen neked, ha megtámadnának. Velem kell jönnöd, ha élni akarsz.
- Az nem élet, amit mostanában élek, főleg nem melletted – néztem rá merőn, és már előttem is termett engem a falhoz vágva, kezemet leszorítva.
- Miért milyen életed van mellettem? Bántalak? – kérdezte lazán, majd elgondolkozva meredt az arcomra egy pillanatra, és vállat rántott. – Jó lehet, hogy előfordult. Nekem is van életem, és hidd el nem az volt az álmom, hogy téged pátyolgassalak.
- Akkor minek hurcolsz mindenhova? – fakadtam ki teljesen kikelve magamból. – Mi a büdös francért hordozgatsz magaddal?
- Mert fontos a nyüves életed, és a sajátom! – üvöltötte az arcomba, és leengedte a kezem.
Csöndben elhúzódott, és pakolni kezdett a bőröndjébe.
Én továbbra is a falnál álltam, és figyeltem minden mozdulatát. Amikor végzett rám emelte a pillantását, és végignézett rajtam.
- Így jössz?
- Nem megyek Damon.
Ekkor jött el az a pillanat, amikor megrémültem.
Egyszerű mozdulatokat tett, amelyek mindennapiak, de az ő esetében ezen a cselekvések sorozata valami olyat indít el a lányokban, amire a szívverés felgyorsul, a levegő meglepően kevésnek tűnik, és a lábad elgyengülve adná meg magát.
Kiegyenesedett, az egész testével felém fordult, és a szájára felkerült az a féloldalas szexi mosoly, amivel beette magát a nők millióinak szívébe. A tekintete kemény volt, engedetlenséget nem tűrő, magabiztos, mégis égető, és tiszta.
Megtette felém az első lépést, és én már tudtam, hogy végem. Az agyam egyből a menekülési útvonalakt mérte fel, de esélyem sem volt. A következő lépést már nem tudtam megtenni, a vállára kapott, másik kezébe a bőröndjét, és kiugrott velem az ablakon. Hatalmasat sikítottam, ahogy éreztem a zuhanást, egy bolond pillanatig tényleg azt hittem, hogy meghalunk, még ha lehetetlen is.
A bőröndöt betette a csomagtartóba, kinyitotta az autó hátsó ajtaját, „gyengéden” bevágott, és egyből bezárta az ajtót. Beült előre, és már úton is voltunk.
Mikor magamhoz tértem a sokkból egyből felültem, és előre tornáztam magam az anyósülésre.
- Mit képzelsz magadról? Azonnal engedj ki!
- Azt hiszem ezt már egyszer eljátszottuk, nem? Tudod, még az első nap – vigyorogta felém, miközben én minden erőmmel az ajtó, vagy a kilincs lefeszegetésén, kinyitásán voltam.
- Megmondtam, hogy nem megyek veled sehova! – kiabáltam, de meg sem rezzent.
- Tudod, nem nagyon hat meg az ordibálásod, mert az előbbi sikolyodtól a hallásom húsz százalékosra csökkent – vigyorgott továbbra is, nekem pedig kedvem lett felpofozni.
Lendítettem a kezem, de megfogta, és leszorította maga mellé. A jég kék szempár az én szemembe fúródott, és keményen nézett rám, megerősítve minden egyes szavát.
- Ha nem maradsz nyugton olyat teszek, amit később magam is megbánok, ne akard!
Nagyot nyeltem, és kiszabadítottam a kezem a szorításból. Tiltakozásul, ami nem kell mondanom, csöppet sem hatotta meg, az ablak felé fordultam, és hallgatásba burkolózva, néha lopott pillantásokkal felé, tűrtem az elrablást, és az utat.
Az agyam más helyeken járt, az öt órás út elején még azon, hogy hová is megyünk, de amint megláttam a Los Angeles feliratot rögtön tudtam, hogy mi járatban is vagyunk.
Lassan elnyomott az álom, és napok óta az első átaludt, álom nélküli órám voltak azok, amelyeket a kocsiban ülve tölthettem.
Damon simogató kezére ébredtem, és anélkül, hogy kinyitottam volna a szemem, felmordultam.
- Ne hidd, hogy ezt megúsztad vagy, hogy elintéztük. Még megfizetsz.
- Hányszor hallottam már ezt?! – sóhajtott fel, és kiszállt az autóból.
Nyugodtan konstatáltam, hogy az én oldalamon is sima út vezet a nyitott ajtó eléréséig, így pillanatok alatt kiszabadítottam magam, és kinyújtóztam.
Előre meredtem, és megpillantottam az egyik legnagyobb stúdiót a városban.
- Szerep?
- Az. Húsz percem van előkészülni, és próba. Siessünk!
- És addig én mit csinálok?
- Kint ülsz, és várod a lovagod – bazsalygott, majd elindult.
- Ha még jönne is… - morogtam, és megindultam utána a bejárat felé.
Hatalmas volt a nyüzsgés az épületben. Végig Damonön kellett tartanom a tekintetem, hogy ne vesszek el a fergetegben. Színészek siettek fel, és le, kezükben kávé, vagy energiaital, a büfé körül akkora nyüzsgés, amit utoljára még a húgom ovis ünnepségén láttam.
Inkább leszegtem a fejem, és senkire sem pillantva lépkedtem, jobban mondva futottam Damon után.
Elhagytunk magunk mögött több száz csapóajtót, mire végre csend lett, de ebben a pillanatban csapódott ki itt is egy ajtó, és tűnt fel benne egy molett nő.
- Ian, na végre. Azt hittem sosem érkezel meg – ölelte meg, majd rám esett a pillantása. – És ő ki?
- A kísérőm.
- Katie Lonsey – nyújtottam a kezem, a nő pedig viszonozta a gesztust, mosolyogva bemutatkozott.
- Margaret Poulis. Mehetünk? – fordult Damon felé, aki bólintott, mire a nő ismét rám nézett. – Te kedves, nem maradhatsz itt, ki kell menned a várakozó folyósora. Nyugodj meg, majd Dave kikísér. Dave – ordított be, aztán Damonnel karöltve eltűnt a szobában.
Dave pillanatok múltán került csak elő, egy magas, nyurga, fiatal gyerek volt, pattanásos arccal, szemüveggel, gondolom valami ugráltathatni való, minden munkát elvégző gyerek volt.
- Dave vagyok, gyere, megmutatom. Remélem, nem kell majd sokat várnod, mert nem sok dolog van, amit csinálhatnál.
- Hát igen. Ezt a kedves kis Ian, nem vette számításba, bár az sem kizárt, hogy tudatában volt, és… - morogtam, aztán feltűnt, hogy Dave furcsa tekintettel méreget. – Á, semmi, bocsi. Csak motyogok – legyintettem, mire még mindig furcsállva, de elfordult tőlem, és megindult kifelé.
Pár métert kellett csak megtennem, a folyóson pedig, mint egy váróban lenni szokott volt pár kényelmes fotel, egy kis asztal, rajta újságokkal, cukorkával, és egy ottfelejtett kávés csészével.
Amint a kísérőm magamra hagyott, lehuppantam a fotelba, és körbe néztem a kihalt folyóson. Most csöndes volt minden, és unalmas. Előkaptam az első újságot, és belelapoztam a közepébe.
„Talán nem is gondolnánk, hogy mennyi sztárnak szükséges az arcplasztika már fiatalon is, nem beszélve az idősebbekről, akik az évekből letagadva akarnak örök fiatalságot szerezni, hogy filmes, vagy éppen énekesi karrierjük sose érjen véget.”
- Szánalmas – horkantam fel, és tovább lapoztam.
Szerintem ezek az újságok egyáltalán nem azért vannak itt, hogy bármilyen várakozónak élvezhetőbben teljenek a percei, hanem mert a színészek bejönnek ide próbálni, vagy forgatni, de előtte még megveszik az újságokat, hogy az úton, vagy smink közben legyen mit olvasni magukról, hogy megtudják, hogyan is állították be őket az újságírók, riporterek, és hogy mit is gondol róluk a világ.
És újra az a szó ugrott be, hogy szánalmas.
Ledobtam az újságot, és egy normálisabb után kutakodtam, közben pedig bekaptam egy cukorkát, és csak remélni tudtam, hogy semmi köze nem lesz valami nagy sztár által szponzorált cukorgyárhoz. Már így is hányingerem támadt a túl sok csillogástól.
Kinyitottam az új lapot, és most próba – szerencse alapon hátul ütöttem fel.
„Újra együtt a Vámpírnaplók sztárjai? Nina Dobrev, és Ian Somerhalder sülve – főve együtt vannak, kéz a kézben sétálgatnak Hollywood utcáin. Egyikük sem erősítette meg a pletykát, de nem is tagadták. Lehet, hogy tényleg igaz?”
Na jó, elég. Visszadobtam az asztalkára a papírt, azt hiszem az olvasást hanyagolom.
Az órára meredtem, és meglepődve láttam, hogy mindössze öt perc telt el az érkezésem óta.
Elnyúltam a fotelben, magam aláhúztam a lábam, és úgy meredtem előre, amikor az egyik ajtón kiszaladt egy fiatal lány, és lehuppant mellém a hasát fogva.
Lihegett, és gyöngyözött a homloka, de nem szólt egy szót sem, és nem éreztem szükségességét, hogy beleártsam magam valamibe, de megkérdeztem, hogy jól van e.
- Persze, csak rosszul lettem – mosolygott.
Vannak még aranyos emberek itt?!
- Tudod, terhes vagyok, nem rég tudtam meg, és a rosszullétek még nem szűntek meg. Épp próbáltunk, amikor rám tört a hányinger, muszáj volt kijönnöm egy kicsit, hogy lecsillapodjak.
- Gratulálok! – vigyorogtam, egy baba hírével mindig fel lehet csigázni.
Kis gyerekként még annyira aranyosak, és el nem tudom képzelni milyen lehet érezni, ahogy nő valakinek a hasában, és érezheti, megfoghatja, az megrúgja, érzik egymást. Felejthetetlen érzés lehet.
- Köszönöm – mondta nyugodtan, aztán a következő pillanatban eltorzult az arca. - Jaj – görnyedt előre öklendezve.
- Segítség! Valaki! – kiáltottam, de senki nem jött.
A lány egyre rosszabbul nézett ki, falfehéré vált az arca, a szájából is kiment minden szín. A hasát átfogva tartotta, én pedig eszeveszetten kiabáltam segítségért, de percek is elteltek, mire megjelent valaki, hogy mi ez az éktelen ricsaj, és végre hívta a mentőket. Addigra már a rendezője is kijött a próbáról, és aggódva figyelte a lányt. Azokban a percekben nem jelentkezett javulás, sem rosszabbodás, de meg sem bírt szólalni a fájdalomtól, mi meg csak arra tudtuk biztatni, hogy vegyen mély levegőt, nem lesz semmi baj, de hülye nyugtatásnak tűnt.
Aztán minden gyorsan történt, hamar kijöttek a mentősök, a lányt elvitték a közeli kórházba, de semmit nem tudtak mondani, hogy mi a baja vagy, hogy a babának baja eshet-e.
Enyhén remegő kézzel ültem vissza a kis fotelembe, miután minden lecsillapodott, kettesben maradva a rendezővel.
- Basszus a próba – ugrott fel, és megindult befelé, aztán megtorpant, és rám nézett.
Én semmi erőt nem éreztem magamban arra, hogy rá emeljem a tekintetem, csak fogtam továbbra is a fejem előregörnyedve, de végig éreztem magamon a pillantását.
- Tudnál segíteni?
- Jézusom, nem. Éppen teljesen ki vagyok, nem tudom mi lesz ezzel a nővel, és minden bizonnyal még órákat kell várnom a színészemre.
- Nekem pedig szükségem van egy gyönyörű lányra, aki felolvasna pár sort egy szövegkönyvből, és eljátszana egy szerepet egy jóképű, és híres színésszel.
- Nem vagyok színésznő – nyögtem ki meglepődöttségemben. Ez a nap egyre jobb lesz…
- Nem baj. Addig sem aggódnál szegényen, és engem amúgy is hívnának, amint történik valami, így szólnék. Ráadásul nem is unatkoznál, mert lefoglalnálak.
- De nem tudok játszani. Komolyan nem értek ehhez – győzködtem.
- Én pedig komolyan mondom, hogy csak olvasnod kellene a szöveget – mosolygott, és tett felém egy határozott lépést.
Hát nem hiába rendező, gondolom, van már tapasztalata a győzködés terén, és nem fogja egyhamar feladni.
- De én…
- Semmi de, kedves. Fizetek is érte, ez a próba nagyon fontos, és hát a színészek ezért kapják a pénzt. A tudás miatt meg ne aggódj, ezer meg ezer olyan színész van, akik egyáltalán nem tudnak játszani, de némi ráhatással, és biztatással mindenki jobb lesz.
- Maga tudja mit vállal – adtam meg magam, és felálltam.
- Tegezz nyugodtan, a nevem Fiona. Gyere – fogta meg a kezem, és maga után húzott, egy korom sötét szobába, majd egy sokkal fényesebbe, ahol szinte minden lámpából állt.
Egy tükör elé vezetett, beültetett a forgós székbe, aztán pedig sminkesek, és fodrászok hadát szabadította rám.
- Nem erről volt szó, csak olvasásról – mondtam remegő hanggal, és éreztem, ahogy előjön a rejtett mélyből a kontrollálhatatlan izgulásom.
A gyomrom golflabda kicsinységűvé zsugorodott, a kezem újból remegett, a szívem dübörgött, és éreztem, ha meg kéne szólalnom hadarnék, makognék, szédülnék, és az egyetlen vágyam a gyáva megfutamodás lenne. A szám teljesen kiszáradt, és nem tudtam csak úgy egy helyben ülni. Doboltam a lábammal, a kezemet piszkáltam, játszottam a nyaklánccal, és folyton forgolódtam, hogy ne kelljen a tükörbe néznem, és megpillantanom az izgulós, vörös fülű, elfehéredett arcú önmagam.
- Kész – sóhajtott fel pár perc után az egyik nő, mire mindenki eltűnt mellőlem, és egyedül maradtam a felém igyekvő Fionával.
- Gyönyörű lettél, drágám.
- Katie – mosolyogtam feszülten, és végighúztam az izzadt tenyerem a farmeremen, hogy eltüntessem az izzadás nyomait, ha újból kezet kéne fognom valakivel, mondjuk a férfi partneremmel.
Már előre féltem milyen színésszel kell „játszanom”. Olyat fogok bénázni, amit majd Hay vihogva fog hallgatni.
Fiona mosolyogva felhúzott a székből, és bevezetett a stúdióba. Beállított a kamera elé, és a kezembe nyomott egy szövegkönyvet, hogy amíg elő nem keríti a főszereplőt, addig tanulmányozzam át.
Már most láttam a szemem előtt, hogy egy Damon féle, teljesen öntelt seggfejet hoz majd be, aki még időben sem tud beérni.
Átfutottam a sorokat egy állandó mászkálás kíséretében, közben pedig igyekeztem helyesen lélegezni, és a hasamban csapkodó pillangókat eltüntetni a francba.
Már a második mondatnál világos volt, hogy egy rejtett szerelem alakult ki a két főszereplő között, amit egyik sem vall be a másiknak, de rajtuk kívül szerintem mindenki tudni fogja, illetve tudja, bár a többi szereplőről nem derül ki, hogy valóban tisztában vannak– e ezzel a ténnyel.
Veszekedtek ebben a részben egymással, de mégis sütött belőlük a szerelem.
Még olvastam a szöveget, amikor a szemem sarkában láttam, hogy Fiona visszatért egy férfival karöltve, és éppen rám mutat.
Gyorsan még végigfutottam a szöveget, aztán megpillantottam egy szót, amin végképp kibuktam.
*Csók*
- Fiona, ez így nagyon nem lesz jó. Mi ez a… - kezdtem bele, aztán ledermedtem, amint megláttam magam előtt a férfi szereplőt. – Te? – meredtem rá, és egyből eltűnt a gyomorgörcs.
- Te? – nézett rám, és szólalt meg szint ugyanabban a pillanatban.
- Ismeritek egymást? Nagyszerű. Akkor akár kezdhetünk is. Sikerült átolvasnod a könyvet?
- Igen…de…de… - motyogtam, mindvégig a férfit fixírozva, aki szintén le sem vette rólam a szemét. Nagy levegőt vettem, és folytattam. – De, csak ez a csók rész nem tetszik. Nem csókolok meg egy idegent – nyomtam meg az utolsó szót.
- Jól van, természetes – mosolygott a nő, és elindult a széke felé.
- Akkor… mehet!
- Utáltalak! Mindig is utáltalak! Ne most jöjjön el a pillanat, hogy a bocsánatomért könyörögj.
- Nem könyörgök, sosem tenném.
- Megöltél egy embert, és még ilyen higgadt vagy? - Talán túlságosan is beleadtam mindent, de átéreztem a gyűlöletet. Néztem a kék szempárt, és mondtam. Minden jött.
- Az, hogy megmentettem az életed, nem is számít? Rég meghaltál volna, ha nem vagyok veled.
- Igen. És akkor ez az ember még élne. És mégis, hogy jössz ahhoz, hogy ideköltözz?
- Fejezd be az üvöltözést!
- Te meg fejezd be az önsajnálkozást!
- Miről beszélsz? – vont vállat, és lazított a testtartásán.
- Azt hiszed, hogy mert egyszer veled kicsesztek, és rosszat tettek, visszavágsz a világnak azzal, ha mindenki életét elcseszed, de nem! Nem lesznek boldogok a nők attól, hogy lefekhetnek veled, ha másnap a férjük kidobja őket. Csak magadnak teszel jót. Önző vagy, és szánalmas!
- Fejezd be! Miért, te minek hiszed magad? Szupermannek? Minden létező hibát elkövetsz, minden bajban ott vagy, és azt hiszed, hogy ki tudsz egyedül is keveredni belőle, pedig nem!
- De. Én képes vagyok…
- Nem vagy képes semmire, csak arra, hogy juss bajba. És arra, hogy hogyan oktass ki másokat alaptalanul.
- Nehogy azt mond, hogy a te kioktatásod az önsajnálatról alaptalan, mert dobok egy hátast!
Most már pontosan átéreztem minden érzelmet, mintha ezt a párbeszédet pont nekünk írták volna. Most már dühtől kipirult arccal kardoskodtam Damonnel, és éreztem, ahogy rajta is úrrá lesznek az érzelmek, és nem fogja vissza magát.
- Öntelt vagy! – üvöltöttem, mire előrébb lépett, és az arcomba meredt.
- Ne folytasd vagy megbánod!
- Beképzelt, okoskodó, önsajnáltató, önző, idióta…
- Elég, Miss Én Majd Megoldom!
- Te fejezd be Drake! Elegem van abból, hogy semmibe veszed a véleményem a mondanivalóm, és hogy nem vagy tisztában a saját hibáiddal, érzéseiddel.
- Tisztában vagyok.
- Ó, igen? Volt már olyan, hogy akár egy érzésedet is kimutattad?
Megragadta a derekam, és magához húzott. A szeme haragosan villogott, a szája szóra nyílt.
- Imádom, amikor mérges vagy.
A csókja minden haragomat eltüntette, és átadtam magam neki. A testemet, és a lelkemet egyaránt. Éreztem, hogy szétfolyok a karjaiban, de ő erősen tart, nem eshet bajom. Semmi rossz nem történhet, és a pillanat sose érjen véget.
Lassan a nyaka köré fontam a karom, hogy ne tudjon elhúzódni, én nem engedem el. Nem akarom, hogy elmenjen.
- Tökéletes volt gyerekek! Katie, fel vagy véve!
