Chapter 43

Sziasztok!

Nem is tudom mit mondjak!=D

Vacak egy napom volt, nem is hittem, hogy felrakom ezt még ma, de gondoltam belekezdek, és nos, kész lett.

Nem olyan lett, mint amilyennek az elején terveztem, hanem számomra jobb, mert... hm, na mindegy.=D

Majd megtudjátok, most annyi, meg annyi ötletem van, és ha nektek is van, hogy hogyan is jött ez a szereplő most a történetembe, akkor szívesen fogadok tippeket!:)

Az új friss majd csütörtökön lesz szerintem, ez most pöpetet rövid lett. :) Sajnálom.

Csók néktek!

U.i.: Hibákért most is elnézést!

Sweet home or nightmare?

/ Édes otthon vagy rémálom?/

Ásítozva kecmeregtem ki az ágyból, és csukott szemmel vonszoltam le magam, és a csomagomat az emeletről. Mintha Elena megölelt volna, de nem emlékszem, csak arra, hogy a hajnali homályban beszálltam a kocsiba, Damon behuppant mellém, és tövig nyomta a gázt.

Nem tudtam, hogy hogyan kerültem a repülőre, és a szállodában ásítozva tértem magamhoz. Hatalmas vihar tombolt kint, a huzat csapkodta az ablakot, így felkeltem és félálomban odasétáltam, és becsuktam azt. Visszacsoszogtam az ágyhoz, és mosolyogva nyugtáztam magam mellett Damont, ahogy szuszogva alszik. Lehuppantam az ágyra, és lassan visszadőltem. Szorosan magamra húztam a takarót, egészen az államig, és lassú, oldalazó mozdulatokkal araszoltam Damon felé. Jóleső érzés töltötte el a testem, amikor megéreztem a teste melegét.

A következő pillanatban egy morgás kíséretében húzott közel magához, hátulról szorított a testéhez, szinte körülölelt.

-          Elég lett volna, ha csak idebújsz – suttogta álomittasan.

Széles vigyorral az arcomon szenderedtem vissza.

Délután, kora este korgó gyomorral, kopogó szemekkel, egyedül, és fájdalmas jövő képekkel ébredtem. Talán még álmomban is azt tervezgettem miként állítok haza, és hogyan is döntök. Amikor felébredtem percekig csak néztem a plafont majd felültem, lábamat leraktam a padlóra, és előregörnyedve, a térdemen támaszkodva taglaltam magamban mindent.

Mindenkinek ilyen nehéz az élete tizenévesen, vagy csak én szívtam meg nagyon? Azt hiszem a válasz evidens, és félelmetes. Mennyi az esély, hogy pont én kapom a nyakamba ezt a hideg zuhanyt? És mennyi az esélye, hogy ha más kapja, eljut idáig? Durva ezekbe belegondolni, hogy miken mentem keresztül, és még élek. Élek?! Felhorkantam.

A lábujjamra néztem, ahogy újra és újra felgyűröm a szőnyeget, majd elengedem, és az egész kezdődik elölről.

Töprengve szegtem le a tekintetem, hirtelen olyan érzésem támadt mintha várakoznék. Szavak formálódtak meg bennem, képtelenségnek tűntek, értelmetlen szavak, de tudtam, hogy le kell írnom őket.

Szerencsére az ilyen szállodákban mindig van papír az asztalon, így felkeltem, elvettem egyet, és visszaültem az ágyra. Pár percig remény vesztve rágcsáltam a tollam végét, majd belekezdtem.

„Vártam, de úgy éreztem teljesen feleslegesen.

 Mi lenne, ha… - nem, nem tehetem. Ő megtehetné, de nincs itt. Rá várok, arra várok.

De ha csak egy kicsit… - hadakoztam saját magammal, tudtam, ha most engedek, nem lesz visszaút.

Felpillantottam és körbefuttattam a szemem a termen. Üres. Aztán a következő pillanatban a tekintetem összeakadt egy férfiéval. Elmosolyodtam, és leszegtem a tekintetem.

Ne jöjjön ide, ne gyere, ne, ne…

-          Segíthetek?

Felnéztem és zavartan a fülem mögé tűrtem egy kósza tincset.

-          Nem, köszönöm, csak várok – mosolyogtam.

-          A bejutásra? Van papírod? Anélkül nehéz lesz.

-          Lesz, köszönöm. Megoldom.– Menj már el!

-          Jól van. Itt leszek, ha bármiben segíthetek – vigyorgott rám, mire egy meleg pillantást vetettem rá.

Az újságba meredtem, és nem mertem felnézni. Emberek járkáltak, a pillantásukat éreztem magamon.

Egy kósza gondolattól vezérelve előkotortam egy papírt a táskámból, és ráemeltem az úgyis kezem ügyében lévő tollat.

Meleg érzés járt át, amikor lefirkantottam pár szót. Értelmetlen üresség volt a tartalmuk. Összeráncoltam a szemöldököm, és a szavakat néztem.

Csak nekem jelentenek pillanatnyilag valamit? Bármit is?

Felnéztem, tekintetemmel a férfit kerestem. Mosolyogva nyugtáztam, ahogy egy nagy kupac papír fölött görnyedve olvassa ki a betűkből a lényeget.

Igen, csak nekem jelentenek.”

Lépéseket hallottam, és a toll megállt a levegőben, a kezemben.

Damon dúdolva nyitotta ki az ajtót, de amikor megpillantott a dalolós kedve egyből elszállt.

-          Mi van Katie? Csak nem írtál?

-          De – motyogtam, és leraktam az éjjeli asztalra a novellácskát.

Damon eltűnt a fürdőben, és hallottam, hogy megnyitja a vizet. Lassan felálltam, és kerestem magamnak egy fogkefét, és fésűt, majd bementem a férfi után.

A gőzpára már ellepte a szobát, törülközővel kellett letörölnöm a tükröt, hogy lássak valamit, és ettől valahogy ideges lettem. Az első normális érzelem mióta felkeltem. Felröhögtem magamon, és előrehajoltam, hogy kiöblítsem a szám meleg vízzel.

Alighogy egy kortyi víz került a számba két kéz fonódott a hátulról a testem köré.

Egy őrült pillanatig azt hittem, hogy kiesik a szemem meglepetésembe, köpni – nyelni nem tudtam, ami nem teljesen igaz, mert a köpés része tökéletesen működött. Megtöröltem a szám, és felegyenesedtem, ezzel teljesen Damon testéhez tapadva. Állát a vállamra rakta, onnan nézett vissza rám a tükörből.

-          Damon, te meztelen vagy.

-          Fürödni készültem, azt hittem azt úgy kell.

-          Akkor menj – nyögtem elfúlón, miközben a nyakamba csókolt.

-          Nem jöttél volna utánam, ha nem akarnál semmit.

-          Ez most a „beléd beszélem” rész? – néztem rá összevont szemöldökkel, tetetett felháborodással.

Válaszolatlanul hagyott, én pedig újra lehajoltam, hogy befejezzem az szám öblítését. Felegyenesedve Damon pillantott rám újra a tükörből.

-          Meg ne próbáld!

Majdnem elnevettem magam.

-          Katie, komolyan. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek.

Egyetlen hirtelen mozdulattal hátrafordultam, és a vizet a számból az arcába spricceltem. Kacagva futottam volna ki, ha el nem kapja a derekam, fel nem kap, és be nem visz a forró zuhany alá.

A hajamat törölgetve ültem a sminktükör előtt, mikor megütögette az ajtófélfát.

-          Mehetünk? Kocsival még két óra.

-          Igen, öt perc és kész vagyok.

Összekaptam magam, felvittem egy halvány sminket, és már lent is voltam az éjszakában.

Fél órája utaztunk csendben, amikor elhagytunk egy kis falut jelző táblát, és Damon önkéntelenül is elmosolyodott.

-          Mi az? – néztem rá kérdőn, mire értetlenül rám meredt, mintha egy gyilkosságot vallottam volna be.

-          Mi mi?

-          Ne szórakozz! Itt vigyorogtál.

-          Ja – nevetett fel – az semmi.

-          Most direkt húzol? – fordultam felé.

-          Nem fontos, csak emlékek.

-          Damon! Ha nem mondod el, megnézem.

-          Most fenyegetsz?

-          Ahogy mondod – helyeseltem bólogatva.

-          Volt egy lány vagy száz éve. Azt hiszem. Vámpír volt, Lorennek hívták, és voltak közös bulik.

-          Bulik? – húztam össze a szemem.

-          Ja, jól elvoltunk. Tudod.

-          Nem, nem tudom, felvilágosítanál?

-          Ne add a hülyét Katie. Azt hiszem a helyes kifejezés, együtt voltunk.

-          Szeretted?

-          Jaj, pff… dehogy – horkant fel kényszerű nevetéssel fűszerezve. – Csak voltunk.

-          A szerelem ennyire távol áll tőled? – kérdeztem, miközben elfordultam tőle, visszahelyezkedvén az ülésbe.

-          Katherine óta igen. Nem bízom a nőkben.

-          Te pedig okot adsz rá, hogy ők se bízzanak benned – morogtam magam elé, kifelé bámulva az ablakon.

-          Mit mormogsz? – nézett rám, mire csak megvontam a vállam.

-          Semmi. Tudod, voltak közös bulik – idéztem a szövegét.

Savanyúan felnevetett, le sem véve szemét az útról.

-          Olyan gyerekes vagy. Nem hittem, hogy féltékeny leszel.

-          Nem vagyok – tagadtam a nyilvánvalót határozottan, továbbra is kimeredve.

Végül az úti célig nem szóltunk egymáshoz, csak Damon rötyögött jókat magában, amiket én megpróbáltam nem felvenni.

Amikor megláttam az utcánkat jelző táblát összeszorult a gyomrom, amikor pedig a kocsi leparkolt annyira féltem, hogy nem akartam kiszállni, és hülyének neveztem azt, aki kitalálta ezt az egész haza utat. Nem vagyok képes bemenni, és anya szemébe nézni.

-          És mégis mit mondunk, ki vagy?

-          Ian Somerhalder – vetett rám egy féloldalas, szemkápráztató mosolyt.

-          És mégis miért járkál velem haza Ian Somerhalder?

-          Mert a pasid.

-          Sosem venné be. Nem úgy nézek ki, mint aki megfelel egy világsztárnak. Nézz csak rám.

-          Fejezd be a hisztit, és gyere – nyújtotta a kezét.

-          Nem, maradjunk még. Gondoljuk ezt át még egyszer – nyöszörögtem, és közben tiltakozásképp karba fontam magam előtt a kezem.

Damon felnyögött, kikapott a kocsiból, a vállára fektetett, és megindult velem a bejárati ajtó felé.

-          Tegyél… le… - sziszegtem dühtől eltorzult hanggal, de már késő volt, becsöngetett.

Az ajtó felől halk lépkedést hallottam, és lehunytam a szemem, nem akartam hallani, látni, ahogy megpillant. Mi van, ha egyből kiszúrja, hogy vámpír vagyok. Hisz az anyám.

Megcsikordult a kilincs, kinyílt az ajtó.

-          Miben segí… - kérdezte csicsergő hangján, de a második szónál belé fagyott a levegő.

Túl hosszú volt a csend, mindkét fél részéről. Legalább Ian kinyöghetett volna valamit. Végül nem bírtam tovább, és kinyitottam a szemem.

Anya gyönyörű volt. Az arca csillogott, a szemében könnycseppek jelentek meg, az alakja… hatalmas.

Anya terhes? Percekig meredtem a gömbölyödő hasára, fel nem tudtam fogni, hogyan történhetett. Anya nem lehet terhes.

Segélykérőn néztem Damonre, de láttam, hogy ő is anyám hasát nézi, hatalmasra tágult pupillákkal.

-          Meddig voltunk távol? – suttogtam, és ebben a pillanatban szólalt meg a házból, anya háta mögül is egy hang.

-          Gyertek be!

Ismerem ezt a hangot. Úristen, ne.

Egy pillanat alatt befutottam, és meredten néztem a férfit. Damon mellettem állt, ökölbe szorított kezekkel.

-          Üdv itthon – mosolygott Klaus vérfagyasztóan csillogó tekintettel.

Chapter 42

Sziasztok!

Először is nagyon, nagyon szeretném, ha ezt végig olvasnátok, mert hírek, fontos hírek vannak benne! =D
Először is, Ian fanoknak kötelező, de a többieknek is! Mindenki ismeri az Ian Somerhalder Foundation-t, nos ennek hazai változatát létrehozta Lylia, az ISF_Hungary-t. Blog formában, Twitteren, facebookon, mindenhol ott vagyunk. Hogy miért is vagyunk azt gondolhatjátok, de ha mégis lenne kérdés, vagy bármi hasonló, akkor a blogban is talál választ, engem is kérdezhet, és a további elérhetőségeken is fogadunk segítséget, vagy kérést, bármit.:)
Ketten vagyunk már, mert Lylia segítséget kért, én meg gondoltam miért is ne, szóval most ketten szerkesztjük ezt az egészet. Nagyon, nagyon, nagyon nagy segítség lenne, ha benéznél, követnél, és hirdetnéd az igét, megköszönni nem tudnám eléggé.:)

Blog

Twitter

Facebook

Köszönöm szépen, hálás vagyok, ha felnéztek, komolyan!:)

A második, üzennék egy lánynak : Orchidée
Nagyon köszönöm, amit írtál a másik blognál kommentárban, elképesztően jól esett, főleg az, hogy azt írtad irigyelsz. Komolyan, ott majdnem hanyatt vágtam magam a széken. Nagyon köszönöm, de hidd el, te ugyanilyen jól írsz, ha nem jobban. ;)
Aztán Killának, neked is nagyon köszönöm a biztató szavakat, és mindkettőtöktől elnézést, ha nem volt érthető, sajnálom, most már igyekszem, és a szereplős óhajnál majd megnézem mit tehetek. =D
Ti segítetek, hogy ott elinduljon valami, szóval hálám!:)

A harmadikat, mivel ekkora buta vagyok, teljesen elfelejtettem, úgyhogy nincs más hátra, mint a friss!
Sajnálom, kicsit tögymögős lett, de azért remélem tetszik.
Hibákért elnézést, átfutottam, majd holnap is megteszem.:)
Csók néktek!

Let's talk about the essence!

/Beszéljünk a lényegről!/

-          Szerintem előbb le kéne nézned – szólt közbe Stefan, míg én a mostanában szokásos szemezési párbajom vívtam a démoni vámpírral.

-          Miért, mi van lent? – kérdeztem el sem véve a szemem.

-          Derek.

-          Derek, mint Derek Solyn? – fordultam felé, és ebben a pillanatban hátulról támadtak rám, és letepertek, a földre kerültem – hasra -, de a következő másodpercben már a hátamon feküdtem, a fejem mellett két oldalt lefeszített kezekkel. – Damon ezt most nem vicces. - Szenvedtem a teste alatt rángatva magam.

-          Szállj le róla – mondta neki mosolyogva Rick.

Damon egy pillantást vetett Bonnie fele, akiből csak úgy sütött az utálat és az idegesség. A férfi elmosolyodott, és egy apró puszit nyomott az arcomra, majd felemelkedett rólam, és ugyanezzel a mozdulattal felhúzott maga mellé.

-          Korcs – motyogtam a bajszom alatt a csuklómat dörzsölgetve.

-          Csak azért, hogy tudd, egy törlesztve.

-          De ilyen alattomosan? – fordultam felé, majd vissza Stefanhoz, ő most valahogy jobban érdekelt.

-          Igen, ő. Solyn. Őt hallottad kint, még akkor.

-          És Kath?

-          Ő egy biztonságosabb helyen van – somolygott Damon, és lehuppant a kanapéra Bonnie mellé, és lazán, vigyorogva átkarolta a boszit.

Felnevettem, és megindultam a lépcső fele.

Elképesztő, de azt hiszem úgy találtam le a „börtönhöz”, hogy láttam a sorozatban az utat. Elmosolyodtam magamban, hogy mégis mennyi mindent tudok ezekről az emberekről úgy, hogy tévét néztem. Leértem, és megálltam a rácsos ajtó előtt. Lent a sötétben egy alak feküdt, szinte alig emelkedett a mellkasa, egy pillanatig azt hittem, hogy csak a hulláját nézem, majd a következő pillanatban felugrott, és felém kapott, két kézzel nyúlt ki a rácson, hogy elkapja a nyakam. A jó reflexemnek köszönhetem, hogy el tudtam hajolni, és hátrébb mozdulni még azelőtt, hogy elkapott volna. Derek felmordult, és elfordult az ajtótól.

Elképesztően jól nézett ki még most is.         

-          Hello Derek – szólalt meg a hátam mögött Damon, és a kezembe nyomott egy tasak vért.

Hálás köszönöm-öt rebegtem, majd feltéptem a zacskót, és újra a varácshoz léptem.

-          Szia – suttogtam át, és kerestem a pillantását.

Tudom, hogy nem jó ember, és hogy az ellenségem, és mostantól egyetlen harapással elintézhet, de valahogy úgy éreztem nem igazán rossz. Mármint, velem nem viselkedett olyan őrült bunkó módon, mint vártam volna. Éreztem, vagy érezni szerettem volna, hogy van benne jó, és nem kell megölnünk, bár, ahogy Damon idióta vigyorgó arcát elnéztem mi sem tenne neki nagyobb örömöt, mint kitépni valakinek a szívét, aki egyrészt vérfarkas, másrészt Katherine jelenlegi szerelme.

De most nem érdekelt Damon, egyszerűen a saját megérzéseimre akartam támaszkodni, hisz nem lesz ott mindig velem valaki, hogy megmondja, mit csináljak, vagy, hogy megvédjen. Ha lesz még tovább.

Nem akartam tovább gondolkodni ezen, majd lesz időm, amikor elindulok haza.

Derek rám emelte fekete pillantását, és abban a pillanatban valami megrendült bennem, nem éreztem magam erős vámpírnak, azt figyelembe sem véve, hogy erről elég gyakran elfelejtkezem, inkább egy szánalmas kis senkinek, mint a normál Katie.

-          Katie? – állt fel lassan, és megindult az ajtó felé kimért, lassú léptekkel.

-          Igen.

-          Olyan más vagy, olyan szép, és erős, és… - ekkor ért a rácshoz, és pillantott le a kezemben lévő vérre. – Vámpír.

-          Ühüm. Pontosan azok, amiket mondtál, kivéve, a szépet és erőset – helyeseltem a számhoz emelve a zacskót.

-          Katherine tette? – hajolt a rácsra, hogy megtámassz az összeroskadni akaró testét.

-          Nem önszántamból lettem vámpír Derek – mondtam neki komolyan. – Hozzatok neki valamit enni – kiáltottam hátra, valaki csak meghallja.

-          Azt már nem! Meg akart ölni. Most meg megetetnéd? Komolyan nem értem, hogy mit csináltál mikor mindenki más észért állt sorba.

-          Vámpírok szívébe döfködtem karókat, akik nem voltak képesek hozni valami ételt – mosolyogtam mézesmázosan Damon fele, aki feladta, és felindította Caroline-t, hogy hozzon valamit.

Mikor Car eltűnt az ajtóban visszafordultam Derek felé.

-          Mi volt a terv? Újra átoktörés?

-          Nem – sétált a lócához, ami a kamrában volt, és leroskadt rá. – Még nem. Újra telihold kellett volna, és egy boszorkány, de ha végre nálunk lettél volna, akkor már volt olyan helyünk, ahol senki nem ért volna el a rituáléig.

-          Kath, hogy tudott így beépülni? A fiúk eddig mindig kiszúrták.

-          Igen – bólintott Derek, én pedig újra inni kezdtem a vért, addig, amíg végül üresen aszott össze a kezembe.

-          Stefan, ezt hova? – kérdeztem hátrafordulva értetlenül, mire felnevetett, és felém indult, hogy kivegye a kezemből. – Mit nevetsz?

-          Olyan abszurd ez a helyzet. Te teljesen hétköznapian, és normálisan viselkedsz, és ha belegondolok én miket tettem…

-          Majd belejövök – nevettem, de Derek nem hagyott jókedvnek helyett, folytatta tovább.

-          Szóval Katherine rájött, hogy nem lesz elég egy kis hasonlóság ahhoz, hogy beépüljön hozzátok, ezért szerzett egy boszorkányt, aki tartozott neki valami szívességgel, és az megoldotta, hogy a szag is ugyanaz maradjon, és fizikailag semmi különbség ne legyen a két lány között. Tökéletes hasonmások lettek.

-          És hogyan maradt ott Elena?

-          Amikor te megkísérelted újból az öngyilkos akciód, minden összekuszálódott. Kat megérezte, hogy jönnek a Salvatore testvérek, a mi szaglásunk csak azt bökte ki, hogy vámpírok. Már előtte elvégezte ezt a bűbájt, úgyhogy már csak a csere volt hátra, és Elena elrejtése.

-          Ezt ti tudtátok? – fordultam hátra ledöbbenten Stefanék felé, de ők csak megrázták a fejüket.

-          Mióta itt van nem mondott semmit, meg leginkább ájult volt a korcs – magyarázta Damon a falnak dőlve.

-          Gondolom nem hússal cirógattátok, hogy elmondja az igazat.

-          Nem hát. Ilyen hülye csak te lehetsz – horkant fel, mire előtte termettem, és a nyakánál fogva felemeltem a levegőbe.

Csak kapálózott, és a kezemet markolta a kiszabadulás reményében, eredménytelenül.

-          Hogy mit mondtál Damon?

-          Azt… hogy…egy…

-          Nem hallom – fordítottam felé a fülem mosolyogva, és hallottam, ahogy Derek hangosan felröhög.

Ekkor érkezett meg Caroline is a kajával, és kérdőn nézett rám. Újra Damonre néztem.

-          Szóval?

-          Saj…saj…sajnálom – nyögte ki fulladozva, mire elengedtem, és az lezuhant a földre.

Köhögve fetrengett, de ügyet sem vetve rá a cella felé fordultam, kinyitottam, és beléptem kezemben az étellel.

Nem féltem, hogy elszökik, ha mégis, ez van. Azt is belekalkuláltam, hogyha megharap, de az sem a világ vége, legalább megkönnyíti a döntésem. De egyik sem történt. Nyugodtan ült, és engem nézett, ahogy besétáltam, és elé nyújtottam a telerakott tányért. Imádtam Caroline-t, amiért sosem volt szőrős szívű, és tudta kinek mire van szüksége.

-          Köszönöm – nyúlt a tányérért Derek, majd hozzálátott az ételhez.

Leültem elé a földre, és elgondolkozva néztem magam elé. Megsajnáltam ezt a férfit, szinte ugyanígy magam elé tudtam képzelni Stefant, és Damont is Katherine-nel való megismerkedésük elején. Szerelmes volt, még ha a nő nem is. Nem tudom, komolyan nem tudom, mit tegyek. Nem tudom eldönteni, hogy amikor Kattel a szobában voltunk, akkor a szerelmes, érzékeny oldalát láttam, vagy azt, amelyik azt akarja, hogy annak lássam. Kisandítottam, és mindenki ott állt engem nézve, válaszra várva.

-          Derek, azt hiszem el kell mondanom valamit, hogy még egy verziót hallj, ne csak azt, amit Kat mondott el. Az átok megtörésével az egyik fél felszabadítja a másikat. Az már kérdéses, hogy ez kinek jó. Ha a vámpírok törik meg, akkor a vérfarkasok soha többet, egyetlen éjszakán sem változnak már át. Soha. Ha ti töritek meg, nos, akkor mi is emberré válunk, és ezzel az jár, hogy aki már él 150 éve, mint itt sokan, akkor azok pont ugyanúgy fognak kinézni. Százötven évesnek. Az átváltozás után talán még három másodpercig élvezik ki a létet, és vége. Aszott, por és hamu.

-          Hallod Katie, ez valahogy engem nem nyugtat meg.

-          Kuss Damon! - üvöltöttem ki, majd visszafordulva folytattam. - A vérfarkasok viszont öregednek, azaz, nem lesz semmi, egyszerűen csak emberek lesznek. Ezért van az, hogy a vérszívók nagyobb vesztesei ennek a háborúnak, mint ti.

Derek nézte az üres tányért, és szórakozottan babrált a villával.

-          Kérhetek valamit? – nézett rám hatalmas szemeket meresztgetve.

-          Az eszem áll meg – csapott a combjára Damon, majd beviharzott, és elém állt. – Itt van, nem öltük meg. Beszélt, kaját kapott, oké elnéztem, de hogy még ő kérjen valamit, az abszurd. Egy harapás Katie, és vége, szívás, end, fin, einde, fine, final, ende – sorolta el egy szuszra.

-          Ez hány évedbe telt? Te figyelj Damon, sokáig gondolkoztál ezen a szövegen? – húztam össze a szemem.

-          Katie, én most nem mondanám el, hogy mit tennék veled, de komolyan mondom, ha nem fejezed be, én…

-          Megmondhatom? – szólalt meg Derek kemény hangon, mire Damon összevont szemöldökkel, törzsből félig kifordulva hátranézett rá.

-          Parancsolsz?

-          Azt kérném, hogy hagyjatok itt. Hogy ne engedjetek ki. Azt akarom, hogy Katherine bebizonyítsa a szerelmét, hogy megmentsen. És segítek nektek. Nem akarok vérfarkas lenni. Emberi életet akarok.

-          Kat nem egyhamar fog kihozni – mondtam Dereknek, mire az felpattant.

-          Mi? Megöltétek?

-          Nem, dehogy… Ugye nem? – néztem Stefanra feszülten, és kifújtam a levegőt, amikor megrázta a fejét. – Csak most olyan helyen van, ahonnan nem igazán szeretnénk kiengedni az átok megtöréséig.

-          Akkor, ha segítek elengeditek velem?

Kitértem Damon elől, és Derek elé sétálva két kezembe fogtam az övét. Nem húzódott el, még csak egy fintor sem jelent meg az arcán.

-          Ugye tudod, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Kat ugyanolyan érzelmeket táplál irányodba, mint te az övébe.

-          De szépen mondtad – motyogta Damon, de nem figyeltem rá, Derek arcát pásztáztam.

-          Tudom. Ismerem. A múltját is, és a jelenét. Szeretem.

-          Oké – szorítottam meg a kezét, majd elengedtem, és hátrébb léptem.

Kisétáltam a cellából, felmentem a pincéből, és fent a szobában töltöttem magamnak egy pohár italt. Azt a kezembe véve ültem le a kanapéra, és hívtam fel a repteret.

-          Mit csinálsz? – tátogta némán Elena, mire válaszoltam, és ő nagyot sóhajtva huppant le elém a karosszékbe.

-          Remélem visszajössz. Hiányoznál – mosolygott.

-          Köszönöm.

Mindent elintéztem a következő tíz percben, úgyhogy már csak a pakolás volt hátra, és hajnalban a négyórás géppel már repülhettem is haza.

Nem volt sok ruhám hamar összepakoltam.

-          Mikor indulunk?

-          Én mindenképpen négy órakor. Vagyis három körül már kint kell lennem.

-          Veled megyek.

-          Damon filmsztár vagy, nem engem kajtass. Menj dolgozni, vagy akármit.

-          Veled megyek – ismételte újra, és a nyomatékosság kedvéért elővette a bőröndjét, és elkezdett bele válogatás nélkül ruhákat pakolni. – Egyébként is mennem kell egy meghallgatásra, és forgatásom is csak három hét múlva kezdődik, szóval van időm.

-          Meghallgatás? – vontam össze a szemöldököm, és gyorsan bedobáltam néhány lenge ruhát.

-          Igen. Ott lesz a városod mellett.

Olyan idillinek tűnt hirtelen ez a nagy ruhapakolgatás, hogy elnevettem magam, és lerogytam a bőröndre.

-          Fáradt vagyok – nyögtem, és két tenyerembe temettem az arcom.

-          Elhiszem. Sok hü… balgaságot csináltál ma.

-          Visszakapom, igaz?

-          Kamatostul – vetett rám egy fényűző féloldalas mosolyt.

-          Damon nekem van vérem, így van vérkeringésem is. Azaz dobog a szívem. Azaz kell oxigén. Úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy nekem mindenre szükségem van, amire egy embernek.

-          Pontosan. Így van ez minden vámpírnál, hisz valahogy át kell változtatnunk másokat, életeket mentenünk - húzta el a száját - és ez csak a vérünkkel lehetséges. Az az nekünk van vérkeringésünk, és minden, ami egy normál emberi testhez kell. Viszont nekünk, vagyis ha egyes szám első személyben beszélsz, akkor neked szükséged van valami olyasmire is, ami az embernek nem kell olyan formában, mint neked.

-          Így van. Köszönöm. Csak tisztáznom kellett.

Chapter 41

Sziasztok!
Bocsánat a sok késésért, de nem hittem volna, hogy nem lesz időm írni, mikor ez első szabad hetem töltöm itthon. De ma meg lett a fejezet második fele is.
Köszönöm az előzőhöz a hat kommentet, igazán jól estek a dicsérő szavak, sokat vigyorogtam.:D
Nem is rizsázom tovább!
Jó szórakozást!
U.i.: Hibákért elnézést!

It's my life
/Ez az én életem/

Hangosan, fáradt nyögtem fel, amikor meglibbent a függöny, és megéreztem az égető forróságát és fényét a szemhéjamon, és azon keresztül a szemgolyómon. Elfordultam, és a hepehupás keménységről egy puhább fele orientálódtam, azt sem tudva, hogy jelenleg eszik, vagy isszák az életet.

Később percekig jobbra –balra forgolódtam bármilyen megnyugvás nélkül, végül suttogások ütötték meg a fülem, és már képtelen voltam az alvásra.

Morogva fordultam oldalra, teljesen az ágy szélére küzdöttem magam, és csukott szemmel onnan meditáltam tovább.

-          Hogy változtathattátok át? Ez így nem jó. Nagyon nem jó, nem tudjátok így mekkora veszélynek tettétek ki?

-          Hagynunk kellett volna meghalni? Ő egy ember, akinek élete van.

-          Volt – javította ki a hang, véleményem szerint Edward. -  Egy ember, akinek választás járt volna, és elvettétek. Ne mond, hogy ő egyből szaladt a vérért. Elképzelhetetlen, hogy mekkora változás ez most neki, hogy hogyan fogja lereagálni, hogy mik a következő lépéseink.

-          Megvédjük. Véget vetünk ennek az egész harcnak. Belefáradtam – nyögte Stefan, majd széksüppedést hallottam.

-          Bolond vagy – hagyta rá Jasper, és aztán mintha mindenki más irányba ment volna.

Szekrényajtó nyílt, ital került a poharakba, fáradt sóhajok szakadtak fel mindenkiből.

-          Meg akar majd ölni? – suttogta Elena némi félelemmel a hangjában.

-          Nem tudom… komolyan Elena, dunsztom sincs. Elvileg igen, mindennél jobban fogja kívánni a vért, a tiedet, meg Bonnie-ét, de nem tudom biztosan, mert azt meg kell hagyni, hogy Katie nagyon furcsa csaj.

-          Igen. Belevaló, nagyszájú, és… bocsánat, nincs jobb hasonlatom, kiköpött Damon.

-          Sajnos – kortyolt Stefan, vagy valaki más, de mivel az ő hangja volt, erre tippelek.

-          Tényleg, ő hol van – bukkant fel a nemrég említett boszorkány.

-          Ne akard tudni.

-          Mi? – szólalt meg Elena és Bonnie egyszerre legalább három oktávval magasabb hangon.

-          Tegnap felment Katie-hez, mert az felébredt, de előtte még megkért minket, hogy maradjunk itt. Maradtunk. Aztán jöttek azok a hangok, és jobbnak láttam a távozást.

-          Ezt nem hiszem el. Én megölöm… – morgott a boszi, és hallottam már a trappolását a lépcsőn.

Ha jól számítottam, akkor van még fél percem, amíg feltöri az ajtót. Gyorsan magamra kaptam egy melltartót, és bugyit, minderre rá egy hosszú inget. Oldalra fordultam, és megláttam az alvó Damont. Akkor ez mégsem álom volt. Felé másztam, és gyengéden megtaszajtottam a vállát. Nem lett valami gyengéd, mert egyetlen mozdulattal legurult az ágyról, majd szitkozódva ért földet.

A szám elé kaptam a kezem, és szánakozva elmosolyodtam.

-          Hupsz... Bocsi. Meg kell szoknom.

-          Az isten szerelmére Katie, normális vagy? Ezt nem úszod meg! – indult felém, de nekem már nem volt időm.

-          Majd később – csókoltam homlokon, majd erősen meglökve a vállát visszaküldtem a földre.

Egy pillanatomba telt, míg felálltam, és kuncogva kiugrottam az ablakon.

Jó, egy kicsit túl lazának számítottam magam, elbizakodva vettem lendületet, végül lent landolva, nincs mit szépíteni, seggre estem. Gyorsan befutottam a bokorba, és onnan hallgattam ki a beszélgetést.

-          Hol van Katie? Mit keresel a földön? Mért vagy meztelen? Úristen, Damon te meztelen vagy – sikoltott fel Bonnie.

-          Jó reggelt neked is. Jaj, ne mond már, hogy nem láttál még ilyet, és ekkorát. Jó, igazad van. Ekkorát még nem, na de ilyet már csak igen… - rötyögött Damon.

-          Fejezd be! Mit kerestél a földön? – Bonnie viszonylag, magához képest is hamar visszanyerte az önuralmát, a hangja azonban még így is meg-megremegett.

-          Az eszemet, hogy ilyen nővel kezdtem – morogta most a vámpír, és fürdő felé indult.

-          Hol van Katie?

-          Kit érdekel? Itt nincs.

-          Ha egy ujjal is hozzáértél – fenyegette a lány, mire Damon felnevetett.

-          Akkor mi van kedves? Hm?

-          Megbánod, hogy megismertél.

-          Jaj, ne röhögtess már boszi. Amúgy most ez a szlogen? Hogy kicsinállak, mert rosszat tettél? Na, menj Potter, fürödnék – azzal rácsapta a fürdőajtót.

Elvigyorogtam ezen a közjátékon, majd egy pillanat alatt, azt nem tudom, hogy hogyan, de újra fent álltam a szobában. Mosolyogva, és halk léptekkel a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Egyetlen, gyors mozdulattal megfordultam, és visszazártam az ajtót.

Körbe néztem, de a vízpárán kívül, ami, mint valami alattomos köd, ellepte a helyiséget, nem láttam semmit.

-          Hiányoztam, mi? – lökött be Damon a zuhany alá.

Sikítva nevettem volna fel, ha nem fogja be a számat, és úgy nem tart, amíg el nem múlik a görcs.

Belecsókoltam a tenyerébe, majd beleharaptam.

-          Áú, te nem vagy normális – kapta el a kezét, és vizsgálgatta, az arca elé tartva.

Eközben gyorsan mozogva megfordítottam, és a zuhanyzó csempéjének löktem. Megremegett a fal, de Damon nem hagyta, hogy megnézzem, azonnal birtokba vette a számat.

Lágyan csókolt, majd egyre követelőzőbb lett, én pedig nem voltam képes megállni. Mintha egy lavinát indított volna el bennem a csókja. Érzelmek sokasága, a boldogság, az éhség, és még sorolhatnám mennyi féle érzés tódult fel bennem, és mindent a csókjaimban adtam. Hozzápréseltem magam, miközben szorosan átkaroltam a nyakát, az ő keze pedig a derekamat szántotta végig. Halkan felsóhajtottam, kezdett már nagyon melegem lenni, és még rajtam volt a forró víz miatt rám tapadó ruháim is, amik csak fokozták a hő érzetem.

Damon keze lesiklott a fenekemre, és belemarkolva közelebb vont magához, szinte eggyé váltunk, én pedig vadabbul csókoltam, nem tudtam betelni.

Egy halk kopogás vetett véget a fürdőzésünknek.

-          Damon te fürdesz? Ki kéne jönnöd, meg kell keresnünk Katie-t. Vagy, ha esetleg tudod, hogy hol bujkál, akkor gyertek ki, mert Bonnie tűkön ül, és még meg kell néznünk Katie, hogy bírja. Öt percetek van. Öt Damon – erősítette meg Stefan a szavait, majd hallottam, ahogy csapódik az ajtó.

Elfordítottam a fejem, és Damon vállának döntöttem a homlokom, így pontosan láttam lefele mindent, amit látnom kellett. Kaján mosoly ült ki az arcomra.

-          Le kéne vetkőznöd, tiszta víz vagy - suttogta Damon a hajamba.

-          Igen – sóhajtottam, és felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Megyek.

Indultam ki a zuhany alól, amikor megfogta a karom, és visszarántott magához. A mellkasának ütődve érkeztem vissza. Elmosolyodtam, és mindkét kezem a mellkasának támasztottam. Végigsimítottam az izmokon, és néztem, ahogy néhol beleremegett a pihe könnyű érintésekbe.

Végül elvettem onnan a kezem, és visszafontam a nyaka köré, hogy aztán felnézhessek rá, és kiolvashassam a gondolatait.

-          Ebből elég! Megőrjít!

-          Na Damon, ha ilyen agresszív vagy, megyek.

Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, és értetlenül nézett rám, majd mint, aki megvilágosodott karolta át a lapockám, és vonta a felsőtestem a mellkasára.

-          Ha már ilyen jól olvasol gondolatot, akkor nem is beszélek. Mellesleg ezt nem úszod meg ilyen könnyen, lassan jönnek össze a vétkeid, és egyszer nagyon megfizetsz – suttogták a gondolatai, miközben a keze ügyesen felkúszott a hátamon, és a melltartó csatját egy pillanat alatt kioldotta.

-          Nem is tudom, ez most az új szlogen? Hogy kicsinállak, mert rosszat tettél? – idéztem fel a szavait, mire halkan felmordult.

-          Még egy – nézett a szemembe.

-          Akkor megyek, nehogy legyen még több a rovásomon – de egy lépést sem mozdultam arrébb.

-          Ha már itt vagy vizesen, akkor, ha levetkőzöl, akár le is zuhanyozhatsz.

Felnevettem, lelöktem magamról a kezét, és a bal kezemmel a csempének löktem újra, a nyakát fojtogatva.

-          Damon, komolyan mondtam, hogy nem rázol le, és kicsinállak – mondtam csillogó szemekkel, majd az arcához hajoltam, és lassan végigcsókoltam azt.

Végül egyetlen mozdulattal kivetettem magam a helyiségből, villámgyorsan átöltöztem, és az ágyon ülve vártam, hogy vagy a lenti csapat egyik résztvevője, vagy Damon jelenjen meg azzal a szándékkal, hogy levisz.

Borzalmasan éhes voltam, és éreztem, hogy holmi rántotta ezt az éhséget nem fogja kielégíteni. Féltem belegondolni, hogy embereket fogok ölni, mert kívánom majd a vérüket. Nem akarok embereket ölni, de állatokat sem. Ha belegondolok, hogy állatok, vagy emberek, nos, akkor azt hiszem, inkább ember vért innék. Az állatok túl tiszta érzésűek, nincsenek úgy elkorcsosulva, mint az emberek.

De még mindig van választásom, hisz a halál még így is egy alternatíva, és nem lehetnek mindig a nyomomban. Ha jól emlékszem, mintha egy hónapig még gyorsabb vagyok náluk, és erősebb, utána leszek csak gyengébb. El kell döntenem, de nagyon gyorsan.

Hirtelen eszembe jutott, hogy reggel a nap sugaraira ébredtem, és különösebb fájdalmat nem éreztem. A kezemre néztem, de nem volt rajtam gyűrű. Akkor ez mi?

Felálltam és a tükör elé sétáltam. Nézegettem magam elölről, hátulról, míg végre feltűnt. A nyaklánc. De az csak a növényt tartalmazza, nem? Ezek szerint Bonnie már segített. De honnan tudta?

Ezt már mindenki sejtette előre? Az istenit Damon Salvatore, én megöllek! Isten bizony kicsinállak, csak gyere ki.

Mintha hallotta volna lépett a szobába, két vállán átfektetett törülközővel, amivel épp az arcát törölgette.

Haragos, gyilkolni vágyó tekintettel néztem rajta végig, majd megdermedtem, és csak bámultam a szemébe. Egy másodpercébe telt, hogy felmérjen. A mozdulata úgy maradt, kezét a fején tartva nézett vissza rám egyetlen mozdulat nélkül.

Csak néztük egymást, köztünk megfagyott minden, mégis izzott a levegő.

-          Te tudtad – fogtam meg a nyakláncot, és jelentettem ki a tagadhatatlant.

Egy másodperc tört része alatt a szoba másik végében volt, a szék lábával a kezében, amit abban a pillanatban tört le.

-          Csak tippeltünk, felkészültünk mindenre, nem tehettem mást.

-          Én úgy utállak – köptem felé a szavakat.

-          Jaj, édes ne mondj ilyet – mosolyodott el, és ekkor vágódott ki az ajtó is.

Stefan jelent meg ott újra, és felvont szemöldökkel vizsgálgatta a helyzetet. Végül döntésre jutott, és a bátyja elé sétált, kikapta a kezéből a karónak használt széklábat, és megrovón nézett az idősebbik szemébe.

-          Gondolkozz Damon!

Aztán hozzám sétált, én eddigre kiegyenesedtem, és visszanyertem az önuralmam. Stefan belém karolt és kivezetett az ajtón.

Lassan lépkedtem mellette, és ahogy lefelé mentem néhányszor megtorpantam, úgy éreztem nem biztos, hogy nekem le kéne mennem, de mindannyiszor erősebben fogott, és mosolygott rám, így továbbmentem.

Lent várt mindenki, arcukon feszült mosollyal. Viszonoztam, próbáltam némileg lazábbnak tűnni, de egy kicsit értetlenül álltam az egész előtt, nem tudtam mire ez a nagy bemutatás, hisz mindenkit ismerek.

Stefan elengedett, és Elena mellé sétált, ő volt az egyetlen, akinek nem láttam magasabb mértékű feszengést sem a testtartásán, sem a mosolyán. Elena Stefanra nézett, aki csak megvonta a vállát, majd a lány elindult felém. Láttam, ahogy többen megrándulnak, mintha nem igazán tartanák jó ötletnek a lány lépését, de az nem törődött velük. Elém sétált, két kezébe fogta a kezem, és a szemembe nézett.

-          Jól vagy?

-          Azt hiszem. Bár, ha jobban belegondolok Damonre ráférne egy kis karóba húzás – morogtam, mire Elena magához ölelt, és mindenkiből feltört a nevetés.

Meglepődve álltam az ölelgetést, aztán lassan feldolgoztam és visszaöleltem.

Miután meg volt a nagy csoportos boldogság leültünk, és mindenki kapott Bourbont, mivel más nem igazán volt az italos szekrényben.

-          Ez most mire volt jó? – néztem fel az első korty után a poharamból.

-          Nem tudtuk, hogy reagálsz a vérre, ha ember közelben vagy, és szinte ott pulzál az orrod alatt.

-          Kösz a részletes leírást. És átmentem?

-          Pontveszteség nélkül – mosolygott Stefan, és átölelte Elenát.

Damon felé vetettem egy pillantást, aki éppen újratöltötte a poharát.

-          És most? – fordult felém Caroline.

Nem biztos, hogy nekem célozta a kérdést, de úgy éreztem itt az idő, hogy kibökjem, amin gondolkozom.

Magam elé meredtem szótlanul, majd letettem a poharam, és felnéztem a társaságra.

-          Most haza megyek – nyögtem ki, mire minden szempár rám szegeződött. Folytattam. – Nem tudom, hogy hogyan fogsz végződni az én közel sem tündérmesém, ezért haza kell mennem. Nem én akartam ebbe belekeveredni, és nem is én akartam vámpír lenni – itt Edward egy „én megmondtam” tekintettel nézett Stefanra. – Szükségem van időre, és a családomra. És ha úgy döntök, hogy mindenkinek jó lesz úgy, akkor leveszem ezt a nyakláncot, és elégek. Nem érdekel, belefáradtam már most. Mennem kell. Haza – sóhajtottam, és Damonre néztem.

-          Nem – mondta ellenmondást nem tűrően, és elindult felém. – Veled megyek, és ha úgy döntesz, hogy öngyilkos leszel, akkor én döföm a karót a szívedbe.

The big Chapter 40

Hey Guys!


Azt hiszem mindannyian tudjuk, mennyire várva várt ez a rész. 
Remélem, nagyon remélem, senkinek nem okozok csalódást,a végén komolyan el kellett gondolkodnom, hogy hogyan.:D
Tényleg remélem, hogy nem lett ratyi, és próbálok finomítani majd rajta a későbbiekben.
Na, komolyan nem akarom húzni az időt.
Kellemes szórakozást!
U.i.: Hibákért elnézést!

As a vampire

 

Egy vad, aki az autópályára tévedt, és szembe jön vele egy autó vakító fénye. Semmi sincs, csak a két reflektor és én. Megbabonázva bámulom, és szinte tisztában vagyok a ténnyel, hogy még elugorhatok, de ha nem teszem, elüt, meghalok. Mégsem ugrom. Képtelen vagyok, mert jön velem szembe, és a félelem, a koncentráció, hogy csináljak valamit, megbénít, és ez okozza a vesztem.

Csak Elenát láttam, aztán már csak a szemére fókuszáltam, végül két gyertyaláng maradt a sötétségben. Suttogó hangok százai vettek körbe, férfi, és női hangszínek, és én képtelen voltam megkülönböztetni őket, egybemosódtak, arcokhoz pedig végképp nem tudtam kapcsolni őket.

Megráztam a fejem, hátha kitisztul, és amikor kinyitom a szemem, újra mindenki előttem fog ülni, és kikerülhetek ebből a feketeségből. De nem ez történt.

A hangok nem tűntek el, és én egyre zavartabb, és frusztráltabb lettem. Idegesen fogtam meg a fejem, azt hittem szétrobban, mintha a zajok az agyamig hatoltak volna. Felsikoltottam, és előre hajoltam, mire minden elcsendesedett.

Úgy maradtam még pár pillanatig, féltem, hogy akár egyetlen mozdulatomra is újra feltámadnak a suttogások. Végül lassan engedtem el a fogást a fejemről, és felpillantottam. A két gyertyaláng ott volt, és én is, de valami megváltozott. Csend volt, és még valami.

-          Bonnie?

-          Igen, de vigyázz, nem csak én hallak.

-          Miattad vannak csöndben a hangok? Bonnie, én ezt nem bírom. Széthasad a fejem.

-          Azok a hangok mi voltunk. A mi gondolataink. Kiolvaszthatom őket?

Már meg sem lepődtem a „kiolvasztáson”, csak bólintottam, aztán észbe kaptam, és kijavítottam magam.

-          Csak egyet, ha lehet.

-          Na jó, ebből elég. Képtelen vagyok gondolkodni, Bonnie-t megölöm. Aztán Stefant.

Elnevettem magam, és bár furcsán éreztem magam, meg leginkább hülyén, mivel egy gyertyalángnak beszélek, de megszólaltam.

-          Damon, nyugi. Hallasz?

-          Elég idiótán nézel, ki, hogy itt ülsz előttem csukott szemmel, miközben hangosan beszélsz, méghozzá azt kérdezve, hogy hallak-e.

-          Damon?

-          Igen?

-          Pofa be!

Ekkor bekapcsolódott még egy hang. Elena?!

-          A francba, a francba, a francba. Oké, valami semlegest. Szeretem Stefant, és nem sokára kettesben leszünk. Igen, és… megmentjük Katie-t.

Felpattant a szemem, és hirtelen mindenkit láttam a valós világban. Értetlenül meredtem Elenára, amikor akaratlanul is meghallottam egy férfihangot, de a szobában lévők egyike sem beszélt.

-          Mikor szól Katherine? Mi folyik bent? Indulnunk kell már lassan.

Oldalra kaptam a fejem a bejárati ajtó felé, majd idegesen, összezavarodva felpattantam.

-          Katherine… Kat itt van valahol a házban – suttogtam magam elé meredve, ahogy összeállt a kép.

A szívem pillanatok alatt a legmagasabb sebességre kapcsolt, idegesen kapkodtam a szemem mindenkin, és láttam, hogy értetlenül állnak a szavaim előtt.

-          Mi van? – kérdezte Stefan felállva, engem vizslatva.

-          Valaki kint van hallottam a gondolatait – formáltam majdnem némán a szavakat, ők mégis meghallották, és arra kapták a fejüket.

Damon volt az egyetlen, aki nem a kijárat fele nézett, és nem is rám, hanem Elenát méregette összevont szemöldökkel, sötéten rápillantva.

A padlóra szegeztem a tekintem, és erősen koncentrálva próbáltam összetenni a képeket, az információkat. Semmi sem stimmelt, Elena nem volt Kat. Talán a göndör haj, de az is csak…

Képtelen vagyok gondolkodni – ráztam meg a fejem, és a hasonmásra néztem, akárki is ő.

Stefan megindult az ajtó fele, nyomában Rickkel, Bonnie-val és Jeremyvel.

Damon még mindig Elenát méregette, miközben a lány köztem és Damon között kapkodta a pillantását.

Gyanúsan előredőlt, mint egy ragadozó, aki ugrásra készen áll, és az idősebbik Salvatore is egyre agresszívabban meredt a nőre.

-          Katherine – sziszegte Damon, és ugrott.

A következő pillanatban Kath elmosolyodott, én megpördültem, és két méterrel távolabbra találtam magam, a nő szorításában.

Teljes erőből szorította a nyakam, én pedig levegőrét kapkodva markolásztam kétségbeesetten a karját, eredménytelenül. Belemélyesztettem a körmöm, de meg se rezzent. Nem rugdoshattam, mert ha elvesztem az egyensúlyom, biztosan megfulladok, egy pillanatig nem fog rajta gondolkodni, és valahogy nem ma estére terveztem be az elhalálozásomat.

A feje felé nyúltam, hogy csináljak valamit, bármit, csak engedjen levegőhöz jutni, amikor megszólalt Damon.

-          Kat, engedd el! Játsszuk le mi! Hagyd őt!

-          Ő a lényeg Damon! Hagy elmenni, mert megölöm.

-          Nem teszed. Kell neked, és holtan nem ér semmit.

Katherine felnevetett, majd felemelte a fejem úgy, hogy a szemembe tudjon nézni.

Dühtől eltorzult arccal néztem vissza rá, fuldokolva kaptam az arca felé, mire egy mozdulattal eltörte azt.

Felsikoltottam a fájdalomtól, és lehunytam a szemem. Éreztem, ahogy egy könnycsepp gördül le az arcomon. Kath nem engedte el a fejem, erősen szorította mindaddig, míg újra rá nem néztem.

-          Hallottad ezt Katie? Holtan. Vicces, nem? Hisz mindig felépülsz – mondta nekem, majd elengedte a fejem, és Damon felé fordult. – Próbáljuk ki újra.

Rémülten néztem fel Damonre, és láttam, ahogy az ajka üvöltésre nyílik, és felénk indul, de minden néma volt. A következő pillanatban egy reccsenés, és a végtelenség fogadott be engem.

Szuszogásra ébredtem, de nem egyre. Több szólamban szóltak, de egy helyre csoportosulva. Kinyújtottam a lábam, és vidáman megállapítottam, hogy jól vagyok. Aztán oldalra fordultam, és felsikoltottam.

-          Katie jól vagy? Mi van? – ugrott egyből mellém Stefan a szuszogó tömegből.

Legalább nyolcan aludtak az ágyam mellett egy kupacban, egymáson fekve.

-          Mi az isten? Megint eltörtétek a nyakam? Basszus, Caroline valamit hozzál már légy szíves, mert belehalok.

-          Már megtörtént – sóhajtotta Jeremy halkan, szinte biztos voltam benne, hogy nem nekem szánta.

-          Mi? – engedtem el a nyakam, és rájuk meredtem. – Magyarázatot kérek, és egy pohár vizet, mert mindjárt kiszáradok.

Caroline kiment a szobából, és egy pillanat múlva visszatért az általam óhajtott itallal. Egyetlen húzással eltüntettem a pohár tartalmát, de mintha nem is ittam volna. Szomjaztam.

-          Még egyet, kérlek – emeltem felé a poharam, mire ő könnyes szemekkel Stefanra meredt.

Nem értettem a nagy fájdalmat a szemében, de úgy éreztem szomjan halok, így felpattantam az ágyból, és a fürdő felé vetettem magam. Hallottam, ahogy lábak topognak mögöttem, egyszerre keltek fel, hogy utánam eredjenek. Beléptem a fürdőbe, leakasztottam a zuhanyfejet, megnyitottam a hideg vizes csapot, és a fejemet alá tartva kezdtem nyelni a friss nedűt.

Kortyok tízeit nyeltem le a szomjúság egyetlen jelének legyőzése nélkül, egészen addig a percig, amikor már úgy éreztem szétpukkadok a víztől, lötyög a hasamban.

Kiejtettem a kezemből a zuhanyrózsát, ami felfelé fröcskölve vízzel borította be a ruhám. Összecsuklottam, és a kezembe temettem az arcom, feltört belőlem a zokogás. Értetlenül ültem, és hagytam, hogy valaki felnyaláboljon, és visszavigyen a szobába. Éreztem, ahogy körém csavarnak egy takarót, és átölelnek. Elena illata volt.

Elena? Katherine. És ő volt. De Elena nem volt ott. Nem ő volt. És én… Én ott álltam, és Kat vigyorgott. Aztán a reccsenés. Én vért ittam…

Felkaptam a fejem, és a könnyfátylon keresztül Damonre pillantottam, aki engem nézett. Amikor észrevette a pillantásom, lehajtotta a fejét, és a szőnyeget bámulta.

A mellettem ülő lányra pillantottam. Elena volt. Az arca tele volt kisebb zúzódásokkal, a karján karcolások éktelenkedtek.

-          Megölt, igaz? És nem volt rajtam a gyűrű. És vért ittam. Én… én… meghaltam.

-          Csss - nyugodj meg, simogatta a hátam, és a fejemre hajtotta a sajátját.

-          Őrült szomjas vagyok, de a víz nem használ. Még mindig érzem.

Bonnie felállt, és elém sétált. Két kezébe fogtam az enyémet, és elmosolyodott. Szánalmas mosoly volt.

-          Minden rendben lesz.

-          A büdös francot lesz rendben. Mondtam, hogy nem kérek a vérből, mert ez lesz, de senki, az égvilágon nem hallott meg. Az istenit – sírtam el magam újra. – Én mondtam. Én… - hüppögtem, képtelen voltam szavakat formálni a számmal.

-          Igen. Katherine megölt. És igen, a vérem a szervezetedben volt. Nem volt rajtad a gyűrű. Meghaltál, és már csak egy lépés választ el a vámpírléttől – vallott végre Damon.

Végre más is megerősítette a gyanúm, végre kimerte valaki mondani a vámpír szót. Én még képtelen voltam.

-          Nem iszom vért – köptem a szavakat felé, és kitéptem magam Elena öleléséből.

-          Most mit csinálsz?

-          Amit már ezerszer meg kellett volna tennem, mindaddig, amíg nem sikerül – sétáltam ki a szobából, egyenesen le a konyhába.

-          Azt már nem! – szegezett falhoz egyik pillanatról a másikra Damon.

-          Hagyj! Eléggé elcseszted már az életem, innentől boldogulok – sziszegtem, és a kezemet rángattam, hatástalanul. – Damon engedj már el!

-          Sajnálom Katie. De gondolj a családodra. A húgodra, a szüleidre – sétált felém Stefan Elena kezét fogva.

Lenéztem az összekulcsolt kezükre, és összeszorult a gyomrom.

-          Nem… nem – üvöltöttem, és teljes erőből rángattam magam, miközben kétségbeesett szemekkel néztem, ahogy Stefan beleharap Elena csuklójába.

A lány felszisszent, és elgyötört arccal indult meg felém. Csuklóját a fejem felé tartva állt meg előttem. Az orromat hirtelen csapta meg a vér szaga, és éreztem, ahogy a szomjam felerősödik, és tudtam, ez az, amire szükségem van.

Hirtelen hatalmas késztetést éreztem arra, hogy kitépjem magam a szorításból, és a Gilbert lányra vessem magam, mindaddig szívva a vérét, amíg el nem fogy. Aztán megijedtem a saját gondolataimtól, és könyörgő szemekkel néztem Damonre.

-          Kérlek – suttogtam, mire megrázta a fejét.

Elena megfogta az ép kezével a fejem, és szorosan tartotta, míg a másikat a számhoz tette. Eszeveszetten kapálóztam, tiltakoztam, de senki nem akadt, aki segített volna, belátta volna, hogy milyen értelmetlen ez az egész.

Óvatosan szorította rá a csuklóját a számra, én pedig összeszorítottam a szám.

Légy erős, légy erős.

-          Ne már Katie, meg fogsz halni. Kérlek, igyál – nézett rám a mogyoróbarna szemeivel.

Megpróbáltam megrázni a fejem, de csak egy apró rándulás lett belőle. Egyre gyengébbnek éreztem az ellenállásomat, de nem akartam megtörni.

-          Katie, ebből elég – lépett hozzám Stefan, és óvatosan szétfeszítette az állkapcsom.

Elena vére abban a pillanatban utat talált magának a szervezetembe, és én lenyeltem.

Azt hittem a mennybe kerültem. Olyan csodálatos íze volt, amilyet leírni lehetetlen. Nem akartam abba hagyni, mohón kaptam utána, de kikapták a kezemből, és én morogva kaptam magam utána.

A következő pillanatban hatalmas ütést éreztem a tarkómon.

Borz szagot éreztem, és mintha valaki levegőt vett volna alattam. Megdörzsöltem az orrom, hogy eltűnjön a szag, de nem használt, továbbra is átjárt a bűz. Oldalra fordítottam a fejem, és így valamelyest enyhébb volt. Kábán nyitottam ki a fél szemem, és megpillantottam az éjjeliszekrényt, amin a gyűrűm volt.

Valami nem stimmelt, összeráncolt szemöldökkel néztem fel. Senki nem volt a szobában, de mégis mintha lélegeztek volna a közelemben, és suttogásokat is hallottam. A közelben valami állat kaparta a földet, és legyek zümmögtek mindenhol.

Hirtelen felültem, és egy pillanatra belém szorult a levegő a sebességtől. Ez én voltam?

Felálltam, és a szekrényhez futottam, és ami általában minimum három másodpercemben került, az most annak a tört része alatt megtörtént.

Nem vettem levegőt. Percekig álltam lélegzetvétel nélkül, és nem fulladoztam, nem éreztem késztetést a levegő utáni kapkodásra, egyszerűen csak szokatlan volt, és hiányzott.

Oldalra, az ajtó fele kaptam a fejem, amikor meghallottam a lépések zaját a lépcsőn. Nem mozdultam, csak meredten néztem az ajtót.

Közben pedig mintha ezernyi mást is láttam volna. Minden intenzívebb volt, és láthatóbb. Láttam minden egyes porszemet, a fényeket, a színekben az összes többi színt. Egy légy szállt el előttem, és én pontosan láttam a lábait, azokon a szőrt, a hártyás szárnyát, pedig egyetlen pillanatig volt csak előttem.

Kattant a kilincs, én pedig újra visszatartottam a lélegzetem.

Damon lépett be. Rám meredt, és egy pillanatra teljesen ledöbbent. Lassan végig hordozta rajtam a szemét, majd tett felém egy óvatos lépést.

-          Üdv a mi világunkban – próbálkozott meg egy gyenge mosollyal.

-          Megöltél – egyenesedtem ki, és megindultam felé.

-          Nem én – ellenkezett maga mögé pillantva.

-          Miattad vagyok most ez – mutattam magamra, és ekkor láttam meg, hogy rajtam csak egy hosszú póló, és alsónemű van.

Egy pillanatra, mintha rettegést véltem volna felfedezni a tekintetében, de azon nyomban el is tüntette, és keményen állta a tekintetem.

Elé futottam, és a falhoz nyomtam.

-          Damon Salvatore, ez egy nagyon rossz döntés volt.

-          Miért?

-          A nyakadon maradok, és esküszöm mindenre, ami szent, hogy megkeserítem az életed – suttogtam a fülébe.

Éreztem, ahogy megremeg a teste.

-          Ismerős mondat – nyelt egyet, majd a szemembe nézett.

Gondokozás nélkül csaptam le az ajkaira, kívánva, hívogatva őt. Először megfeszült a teste, éreztem, hogy meglepődött, majd elhúzódott, és szemügyre vette az arcom. Egy gonosz, mégis elbűvölő vigyort vettem rá, mire magához húzott, és a szemközti falnál találtuk magunkat, most azonban az én hátam nyomódott a falnak.

Erősen, határozottan csókolt meg, mire beleharaptam a szájába. Tiszta erőből meglöktem, így a földre esett, ahonnan hatalmas szemekkel pillantott rám a meglepetés erejétől. Pillanatok alatt fölötte voltam, és nevetve hajoltam a nyakára, hogy apró csókokat hintsek rá.

Beleborzongott az érintésekbe, és éreztem, hogy a férfiassága sem hagy már kívánni valót maga után.

Magára húzott, és átölelte a derekam, szorosan tartott, mintha sosem akarna elengedni.

A csókjai egyre forróbbá váltak, és kezdett kényelmetlenné válni a padló, és ezt ő is érezte.

Egyetlen mozdulattal az ágyon találtam magam, még meglepődni sem volt időm. Lassan felhúzta a pólóm, és részről részre felfelé haladva végigcsókolta a testem. Apró sóhajok hagyták el a számat, amit Damon mosolyogva nyugtázott, majd felült, és magával húzott engem is. Felemeltem a karom, hogy át tudja húzni rajta a pólót, amit végül elhajított a sarokba.

Mikor felpillantottam szembetaláltam magam a gyönyörű kék szemeivel, ami parázslott a vágytól. Lassan nézett végig rajtam, én pedig belepirultam, és leszegtem a tekintetem.

Damon az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek.

-          Gyönyörű vagy – suttogta, majd megcsókolt, és ledöntött az ágyra.

Az inge felé nyúltam, és elkezdtem kigombolni az első zavaró tényezőt, majd lehúztam róla, és a fejem fölé dobtam. Átöleltem a nyakát, és magamra húztam. Érezi akartam a testét, az érintését, a csókjait, az illatát, és az erőt, amivel magához szorított. Végigcsókolta az arcom, majd egyre lejjebb haladt. Belecsókolt a kulcscsontomnál lévő kis gödröcskébe, majd folytatta útját a melleim fele.

Mozdulatai újabb halk nyögésekre késztettek, szinte bele sem mertem gondolni, hogy ezt lent bárki más is hallhatja.

Amikor lejjebb haladt volna megfogta a fejét, és felhúztam magamhoz, és hosszan megcsókoltam. Az öve felé nyúltam, amit sikerüli kikapcsolnom, majd a gomb is egyszerűen elhagyta a lyukat, nem kellett külön harcot vívnom, innen pedig már könnyű szerrel megszabadítottam a nadrágjától.

Ezután magam alá utasítottam, és megtámaszkodtam fölötte. Lassan végighúztam az ujjaim izmos mellkasán, majd azoknak a helyén végigcsókoltam, míg el nem értem az alsónadrágjáig, ekkor újra én találtam magam az alsó pozícióban.

Elmosolyodtam, ahogy éreztem, eltűnik rólam az alsóneműm, és lehunytam a szemem. Nem kellett sokáig várnom, hogy megérezzem, mennyire kíván. Lassan, mélyen hatolt belém, mire aprót sóhajtottam, és a hátára tettem a kezem. Hozzám simult, és az arcát a vállamba temette, apró csókokkal elhalmozva azt, és a nyakamat.

Apró lökésekkel indított, és én egyre erősebben karmoltam a hátát, összeszorítva a számat, hogy ne sikoltsak a gyönyörtől. Ahogy egyesült a testünk éreztem, hogy valami olyat kaptam most, amire már rég vágytam, amire már rég szükségem volt.

Egyre sürgetőbbé váltak a lökései, és minden nyögésemet csókokkal tartotta vissza, én pedig nem tudtam betelni vele. Éreztem, hogy lassan szétrobbanok, és tudtam, hogy ő is már a türtőztetése határán van. Számat a füléhez emeltem, és halkan belesóhajtottam, minél több meleg párát kilehelve, majd visszahanyatlottam a párnára, és engedtem, hogy megtartson. Tudtam mit vált ki nála ez a kis akcióm.

Egy utolsó lökéssel adta meg mindkettőnk gyönyörét, engem pedig már nem érdekelt semmi, és senki, hangosat sikoltottam.

Ernyedten hullt rám, fejét a mellkasomra hajtotta, amire adtam egy apró csókot.

Felemelte a fejét, és szájon csókolt, hosszan, édesen.

Mikor elszakadtunk egymástól legördült rólam, mellém feküdt és magára húzott, mindkettőnket betakarva a takaróval.

Percekig csak pihegtem, próbáltam visszaállni a helyes légzésre, lelassítani a szívverésem, és újra, és újra átéltem az előző perceket.

Végül félálomban azon kezdtem gondolkozni hogyan lehetséges ez a gyors szívverés, és lélegzetvétel vámpírlétemre.

Az vagyok nem?

Vagy ez csak egy álom?