Chapter 34

Sziasztok!

Megírtam az új fejezetet. De előtte lenne még valami.:)
Egyrészt, nem papolni akarok, vagy bármi, mert utálom én is, és most egy kicsit úgy érzem magam, mint amikor egy nagymama mondja a 17 éves unokájának, hogy: Tudom miről beszélsz, én is voltam fiatal.
Szóval tudom, hogy húzod a szád, amikor arról beszélek, hogy fájt, mikor nem láttam kommentet, és bár most ezt írom, nem tudom mért, de mosolygok. Talán azért, mert látom magam előtt az arcod, ahogy elhúzod a szád, és azt mondod, ez is kezdi?!
Mert igaz, hogy azért kezdtem el, mert szeretek írni - senki nem mondta, hogy tudok is -, de azért mindig jó a kritika, egy egy megjegyzés, amit sajnos az utolsóhoz nem kaptam.
Nem mintha ezért abba hagynám, mert, amint látod nem, de jól esne.:D
A másik dolog, hogy nem tudom milyen lett ez a fejezet külső szemmel, szóval írj, vagy ha nem, akkor sem öllek meg. 
Volt egy szavazás is, amit úgy láttam, a legyen magyar felirat nyert meg, így most van.:)

Kellemes olvasást, és sorry a kirohanásom miatt, nem lesz több. Vagy igen. Ne legyen!:D
Csók.:)

„Black eyes, wild with their fierce craving for my death, watched for the moment when my protector’s attention would be diverted. The moment when I would surely die.”

/ „Fekete gyilkolni vágyó, vad tűzben égő szemek, sóvárogtak a halálomért és csak arra vártak, hogy a védelmezőm figyelme egy pillanatra másfelé forduljon. Az a pillanat egészen biztosan az életem végét jelenti majd.”/

Szörnyű fájdalom hasított a testembe, amikor meg akartam mozdítani a fejem. A nyakamtól indult, és a gerincem vonalán haladt végig, mint valami áramütés, ám annál sokkal fájdalmasabb volt. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, egy pillanatig hittem csak azt, hogy vagyok. Úgy a nagyvilágban, és talán a következő percben, amikor kinyitom a szemem, megpillantom a szobám falát, rajta a volt kiskutyám fényképével, hallom, ahogy a húgom bömbölteti a zenét, és én mosolyogva vizsgálgatom a plafont. Sosem szerettem ez a képet, de most idillinek tűnt. Mennyi mindent átértékel az ember, ha megjárta a poklot.

Aztán bevillant minden. Jack szeme, az ütés, amit a gerincemre mért, és aztán az örök sötétség, amit már kedves ismerősként köszöntöttem, ő pedig befogadott, és lágyan ringatott, és addig sem érzékeltem semmit.

Csukott szemhéjam alól kigördült egy könnycsepp. Elvesztettem azt, aki még tartotta bennem a lelket. Azt, akiről azt hittem, hogy az egyetlen ember – hah, ember – aki tiszta szívből szeret, és aggódva várja, hogy hazaérjek. Összeszorul a mellkasom a tudattól, hogy örültem, amikor megjelent abban a kis szobában. Hogy biztonságban éreztem magam a karjaiban, és elhittem, velem semmi nem történhet. Sírni támadt kedvem, nem csak könnyeket potyogtatni. Olyan hisztit akartam csapni, amikor ütöm a falat, a földhöz verem magam, ordítok, és elmondom, mennyire fáj az árulás. Szipogva kinyitottam a szemem, és felnéztem. Nem reméltem, hogy otthon leszek, vagy megmentettek, de ez túlzás volt. Talán még a másik szobánál is ocsmányabb volt. Koszos víz állt a talajon, talán lehetett húsz, harminc centi mély is, egyetlen ablak volt, ami ráccsal volt elzárva, én pedig egy fadeszkához voltam kiláncolva, függőlegesen, voltak annyira nagylelkűek, hogy éppen nem ért bele a lábam a gusztustalan, ocsmány csatornavízbe.

 Előre meredtem, mert megláttam az amúgy is sötét szobában valami feketeséget, ami mintha mozgott volna, a velem szemközti falnál. Remélem nem megint az „ételüket” hozták hozzám cellatársnak. Ahogy erőltettem a szemem, kivettem, hogy tényleg ember, és ugyanúgy ki van feszítve, mint én. Férfi?!

-          Damon?

-          Katie – mondta megtörten, majd rám villantott egy hatalmas mosolyt.

-          Mi az istennek örülsz, te bolond? Hogy kerülsz ide?

-          Megmentelek – vont vállat lezserül, majd végigmért.

-          Szarul haladsz. A te terved volt, mi?

-          Itt vagyok, nem?

-          De hogy?

-          Figyelj, van egy nagyszerű tervem.

-          Remélem, azzal kezdődik, hogy hogyan fogsz innen kijutni.

-          Oké, akkor nem olyan nagyszerű.

-          Gondoltam. Mint, ahogy szokott. Damon?

-          Igen, Katie, akinek semmi sem jó? – morgott.

-          Még te vagy felháborodva? Napok óta nem ettem, csodálkozom, hogy egyáltalán még felébredek, akárhányszor csak elájulok, vagy leütnek, vagy megkínoznak, erre te megjelensz, és minden csepp erőm arra használom fel, akaratlanul, hogy ideges legyek. Eddig majd meghaltam, most meg megjelensz, és mintha lenne életerőm.

Bár az elején még le akartam cseszni, amiért a nagyszerű terve kudarcba fulladt, valamint azért, mert most már ő is szenved velem, és egyáltalán nem akartam, hogy bárki szenvedjen miattam, a végére egy köszönöm, és hálával átitatott beismerés lett. Nem tudom mért, de mintha tényleg egyszerűen erőm lett volna élni.

-          Szívesen – mosolygott megint. – De gondolom nem ezt akartad.

-          Nem – ráztam meg a fejem. – Mióta vagyunk itt?

-          Azt akarod tudni hányadika van? – volt valami furcsa a hangjában. Félelem? Rettegés? Damon Salvatore soha nem fél.

-          Damon!

-          25-e. Hajnal van. Most kel a nap.

-          Május 25? Ó nem, az nem lehet, Damon mondd, hogy csak viccelsz.

A sírógörcs újból elhatalmasodott fölöttem, és teljes erőből rázta a testem. Damon nem szólt egy szót sem, és ez volt a legrosszabb. Nem viccelt.

Órákig sírtam, egészen addig, míg ki nem apadtak a könnycsatornáim, és fel nem emésztették az össze energiám. Amikor véget ír a sírógörcs mindig rájön az ember, hogy mennyire felesleges volt. Annyi mindent tehettünk volna, míg csak tehetetlenül, remény vesztve sírtam. Ez volt a legrosszabb, amit tehettem. Megbeszélhettünk volna egy tervet, vagy bármit. A nap lassan mászott feljebb, néhány napsugár hatolt be a kis ketrecünkbe, amitől már tisztán kivettem Damon vonalait, az arcát, és a könnyfátylon át is láttam az aggódó tekintetét, amivel méreget.

-          Annyira sajnálom Damon – suttogtam halkan.

-          Én sajnálom. Védelmet ígértem, hogy nem esik bántódásod, és megszegtem a szavam.

-          Az én hibám. Hibás génekkel születtem, már rég meg kellett volna halnom. Rég tudnom kellett volna, hogy sose tudnék úgy élni, hogy egy falka, vagy élőhalott halálát okoztam. Több millióét a Földön. Már el kellett volna döntenem, már réges régen, Damon, de én nem tettem. Én hittem, hogy bujkálhatok évekig, életem végéig, míg ti a sajátotokat kockáztatjátok értem. Azt hittem, abban bíztam, hogy ez a rémálom abba marad, hogy képesek lesztek elfeledni ezt a viszályt. De már akkor tudnom kellett volna, hogy nem, amikor nevetve kínoztak meg – Damon arca megvonaglott, majd eltorzult a haragtól. – Nem lehetek egyik sem, mert akkor sem lesz vége. Én vagyok az utolsó, és ha meghalok, akkor nincs több ilyen ember, akinek választania kéne, nem lesz több harc a két faj között, és én boldogan hunyhatom le a szemem. Damon, eldöntöttem – néztem fel rá határozottan.

-          Ne beszélj hülyeségeket Katie, mert esküszöm, odamegyek és …

-          És mi, Damon? Elhatároztam, hidd el, ez a legjobb, amit tehetek. Amit már rég meg kellett volna tennem, akkor még könnyebb is lett volna.

-          Ha megteszed, én szólok nekik, hogy mentsenek meg, és tudod, hogy hogyan fognak megmenteni? – A szeme szikrákat szórt.

-          Nem adhatnak vámpír vért, hisz akkor ha meg akarják törni az átkot, átváltozom.

-          De attól még adnak. Valamit még nem tudsz. Vagyis sok mindent. Nem csak ma lehet megtörni, viszont ma a legerősebb.

-          Mi? – kerekedett el a szemem. Viccel. Viccel, csak hogy ne tegyem meg.

-          Ma a legerősebb. Mert, ha ma sikerül, akkor biztos, hogy a világ összes vámpírjának halálát okozzák. Ha viszont következő teliholdkor, akkor már nem száz százalékos az esély. Minden a Hold természetfölötti erejének nagyságán, erősségén múlik. És van következő, és következő, és következő telihold, ami bár nem lesz ugyanolyan erősségű, de könnyen kiszámítható, hogy melyek azok, amik megfelelek a szertartásnak. És ők tudják Katie. Szóval megvárják szépen míg kiürül a véredből, aztán a következő időpontban a kis nyakad szegik. Szóval ne packázz velem, és bízz bennünk. Megvédünk.

-          De meddig?

-          Ameddig kell. Ameddig élsz. Nem érdekel – ordította idegesen.

Hittem neki mindenben. De nem engedhetem. Egyszer hálás lesz. Meg fogja érteni.

Hirtelen tudtam mit kell tennem.

-          Nem érdekel Damon? És ha megint valaki kudarcot vall, és megkaparintanak? Ha nem csak nekem esik majd bajom, hanem Elenának, Stefannak, Bonnie-nak, vagy valamelyik Cullenek?

Felhorkant.

-          Tudom, hogy számítanak neked, ne tégy úgy, mintha nem. Mind életben maradtok. Tudod mit tettek velem? Tudod Damon? Kifeszítettek egy ágyhoz, mozdulni nem tudtam. Kikötözték a kezem, és a lábam. Verbénás kötelekkel. A húsomba égtek. Így vezettek ki, teljesen kiszolgáltatva, szétszakadt ruhával, átfagyva, kint körbe vettek, és miután Katherine megalázott, megpofozott, otthagyott, hogy ők megkínozzanak. A számba tömték a füveket, a sebembe martak vele, órákon keresztül. A végén már sikítani sem tudtam, mozgás eszembe sem jutott, csak néztem, ahogy nevetve tömködik a sebekbe, mindenhova, ahova nem kéne, a füveket. Addig kínoztak, míg elájultam. Tudod, ahhoz mekkora fájdalom kell? Tudod Damon?

Láttam rajta, hogy elértem a célom. Teljesen megőrült. Vérben forgott a szeme, teljes erőből ráncigálta a kikötözött kezét, hogy szabadulhasson, a kiszögelt fadeszka már mozgott is, alig kellett néhány rántás, hogy kiszakadjon. Őrjöngött, és tudtam, hogy ők meghallották. Ha mégsem, hát hozzátettem. Elkezdtem hangosan sikoltozni, mire pár pillanat múlva már nyílt is az ajtó. Hárman jöttek be. Derek, Jack, és Katherine. Megláttam a megoldást is, Derek késének képében, ami az övénél lógott egy becsatolatlan tokban.

 Hamar felmérték a helyzetet, és rögtön Damonra vetették magukat. Jack előkapott egy verbénás fecskendőt, és egyből belenyomta, majd füvet is tolt az arcába. Damon hangosan felordított a fájdalomtól, és rám nézett. Elkaptam a könnyes szemem, és a rácsos ablak felé kaptam a tekintetem. Újra ömlöttek a könnyeim, de már nem hiába. Tudtam, hogyan segíthetek.

Csönd lett. Tudtam, hogy Damon szervezete megadta magát a verbénának.

-          Boldog Születésnapot Katie – sétált elém Jack. Mivel én feljebb voltam, könnyű szerrel nyálat gyűjtöttem, majd simán a felnéző arcára köptem. Derek felnevetett, és arrébb lökte.

-          Majd inkább én viszem – mondta, leszedett a fáról, a hátára kapott, és kivitt a szobából.

-          Sajnálom- formáltam némán a szavakat Damon felé, mielőtt még Jack becsukta volna rá a cella ajtót.

Vérfarkas "barátom" megelőzte a menetet, és Katkerine is eltűnt, így lassan lenyúltam a kés felé, és menet közben óvatos mozdulatokkal kihúztam a tokból. Pontosan akkor, amikor sikerült kiszednem, megálltunk egy újabb ajtó előtt, ami gondlom a lakom lesz az esti rituáléig.

Gyorsan végig gondoltam, hogy hogyan kéne, úgy letennie, hogy ne lássa meg a kést, meg a hiányát se vegye észre. Egyedül kell lennem a cellában. Próbáltam a ruha alá csúsztatni a melleim közé úgy, hogy addig ne sértse fel a bőröm, amíg nem szükséges, nehogy megérezze a vér szagát, és gyanút fogjon. Miután úgy éreztem, most jó helyen van, következett a második fázis. Minden maradék erőmet összeszedve akkorát vágtam a hátába, amekkorát csak tudtam, azt üvöltve, hogy:

-          Tegyél le! Ezt nem teheted! Engedj el! Ha nem ölsz meg is boldog lehetsz Katherine-nel. Engedj el! – püföltem, mire felhorkant, kinyitotta az ajtót, és bevágott a szobába.

-          Kuss legyen, amíg nem jövünk, értetted? Tudom, hogyan lehetek boldog, nem kellesz hozzá, te csak imádkozz, hogy ne fájjon nagyon az este, és hamar meghalj – azzal bevágta maga mögött az ajtót.

Elmosolyodtam, és büszkén körbe néztem a szobában. Elégedett voltam magammal, meg persze szerencsém is volt, egy köszönöm-öt is elrebegtem a plafon fele nézve. Ez a lakrész már tisztább volt, voltak benne bútorok, és igen, ezt már nevezhettem szobának. Egy hiba volt csak, amit megint nem kalkuláltam be. Az egyik sarokban volt egy kupac ruha, vagy takaró. Odamentem, arra gondolva, hogy kell valami, amire majd ráharaphatok, hogy ne sikítsak, de ahogy elkezdtem válogatni köztük, mintha hajat látta volna. Barna hajköteg volt, és ahogy leszedtem az összes anyagot, megláttam Elenát.

-          Nem, ez nem lehet igaz – suttogtam, remélve, hogy nem kel fel.

-          Katie? – nyitotta ki a szemét úgy, mintha nem is aludt volna.

-          Te fent vagy?

-          Csak azért csináltam úgy, mintha aludnék, mert így nem értek hozzám – mosolygott. Ravasz.

Elmosolyodtam egy pillanatra, majd komoly tekintettel ránéztem. Már semmi nem állíthat meg. Nem most.

 Nem tudom, hogy hogyan kell ezt csinálni – sóhajtottam fel magamban, ahogy megjelent előttem, hogyan tegyem ártalmatlanná. Vicces, Elenát ártalmatlanná, akinél tisztább, és ártatlanabb embert még nem láttam.

-          Katie, mi a baj? – nézte az arcom.

-          Sajnálom – mondtam újra, és lendületet vettem, hogy lesújtsak a könyökömmel a fejére.

Ájultan csuklott össze, visszazuhant az anyagokra.

Sikerült. Remélem nem ütöttem nagyot. Végre találta egy jó rongyot, és a kezembe fogtam. Felnéztem a plafonra, mintha az eget látnám, mintha ellátnék haza, látnám a húgomat, anyát, Haylit, aztán mintha a mennybe látnék, apához. Elmosolyodtam. Tudtam, hogy most már nyugodtan lehunyhatom a szemem. Teljesítettem a küldetésem.

A késre emeltem a tekintetem, erősen megmarkoltam, és a mellkasomba szúrtam. Hörögve terültem el a földön.