Chapter 42

Sziasztok!

Először is nagyon, nagyon szeretném, ha ezt végig olvasnátok, mert hírek, fontos hírek vannak benne! =D
Először is, Ian fanoknak kötelező, de a többieknek is! Mindenki ismeri az Ian Somerhalder Foundation-t, nos ennek hazai változatát létrehozta Lylia, az ISF_Hungary-t. Blog formában, Twitteren, facebookon, mindenhol ott vagyunk. Hogy miért is vagyunk azt gondolhatjátok, de ha mégis lenne kérdés, vagy bármi hasonló, akkor a blogban is talál választ, engem is kérdezhet, és a további elérhetőségeken is fogadunk segítséget, vagy kérést, bármit.:)
Ketten vagyunk már, mert Lylia segítséget kért, én meg gondoltam miért is ne, szóval most ketten szerkesztjük ezt az egészet. Nagyon, nagyon, nagyon nagy segítség lenne, ha benéznél, követnél, és hirdetnéd az igét, megköszönni nem tudnám eléggé.:)

Blog

Twitter

Facebook

Köszönöm szépen, hálás vagyok, ha felnéztek, komolyan!:)

A második, üzennék egy lánynak : Orchidée
Nagyon köszönöm, amit írtál a másik blognál kommentárban, elképesztően jól esett, főleg az, hogy azt írtad irigyelsz. Komolyan, ott majdnem hanyatt vágtam magam a széken. Nagyon köszönöm, de hidd el, te ugyanilyen jól írsz, ha nem jobban. ;)
Aztán Killának, neked is nagyon köszönöm a biztató szavakat, és mindkettőtöktől elnézést, ha nem volt érthető, sajnálom, most már igyekszem, és a szereplős óhajnál majd megnézem mit tehetek. =D
Ti segítetek, hogy ott elinduljon valami, szóval hálám!:)

A harmadikat, mivel ekkora buta vagyok, teljesen elfelejtettem, úgyhogy nincs más hátra, mint a friss!
Sajnálom, kicsit tögymögős lett, de azért remélem tetszik.
Hibákért elnézést, átfutottam, majd holnap is megteszem.:)
Csók néktek!

Let's talk about the essence!

/Beszéljünk a lényegről!/

-          Szerintem előbb le kéne nézned – szólt közbe Stefan, míg én a mostanában szokásos szemezési párbajom vívtam a démoni vámpírral.

-          Miért, mi van lent? – kérdeztem el sem véve a szemem.

-          Derek.

-          Derek, mint Derek Solyn? – fordultam felé, és ebben a pillanatban hátulról támadtak rám, és letepertek, a földre kerültem – hasra -, de a következő másodpercben már a hátamon feküdtem, a fejem mellett két oldalt lefeszített kezekkel. – Damon ezt most nem vicces. - Szenvedtem a teste alatt rángatva magam.

-          Szállj le róla – mondta neki mosolyogva Rick.

Damon egy pillantást vetett Bonnie fele, akiből csak úgy sütött az utálat és az idegesség. A férfi elmosolyodott, és egy apró puszit nyomott az arcomra, majd felemelkedett rólam, és ugyanezzel a mozdulattal felhúzott maga mellé.

-          Korcs – motyogtam a bajszom alatt a csuklómat dörzsölgetve.

-          Csak azért, hogy tudd, egy törlesztve.

-          De ilyen alattomosan? – fordultam felé, majd vissza Stefanhoz, ő most valahogy jobban érdekelt.

-          Igen, ő. Solyn. Őt hallottad kint, még akkor.

-          És Kath?

-          Ő egy biztonságosabb helyen van – somolygott Damon, és lehuppant a kanapéra Bonnie mellé, és lazán, vigyorogva átkarolta a boszit.

Felnevettem, és megindultam a lépcső fele.

Elképesztő, de azt hiszem úgy találtam le a „börtönhöz”, hogy láttam a sorozatban az utat. Elmosolyodtam magamban, hogy mégis mennyi mindent tudok ezekről az emberekről úgy, hogy tévét néztem. Leértem, és megálltam a rácsos ajtó előtt. Lent a sötétben egy alak feküdt, szinte alig emelkedett a mellkasa, egy pillanatig azt hittem, hogy csak a hulláját nézem, majd a következő pillanatban felugrott, és felém kapott, két kézzel nyúlt ki a rácson, hogy elkapja a nyakam. A jó reflexemnek köszönhetem, hogy el tudtam hajolni, és hátrébb mozdulni még azelőtt, hogy elkapott volna. Derek felmordult, és elfordult az ajtótól.

Elképesztően jól nézett ki még most is.         

-          Hello Derek – szólalt meg a hátam mögött Damon, és a kezembe nyomott egy tasak vért.

Hálás köszönöm-öt rebegtem, majd feltéptem a zacskót, és újra a varácshoz léptem.

-          Szia – suttogtam át, és kerestem a pillantását.

Tudom, hogy nem jó ember, és hogy az ellenségem, és mostantól egyetlen harapással elintézhet, de valahogy úgy éreztem nem igazán rossz. Mármint, velem nem viselkedett olyan őrült bunkó módon, mint vártam volna. Éreztem, vagy érezni szerettem volna, hogy van benne jó, és nem kell megölnünk, bár, ahogy Damon idióta vigyorgó arcát elnéztem mi sem tenne neki nagyobb örömöt, mint kitépni valakinek a szívét, aki egyrészt vérfarkas, másrészt Katherine jelenlegi szerelme.

De most nem érdekelt Damon, egyszerűen a saját megérzéseimre akartam támaszkodni, hisz nem lesz ott mindig velem valaki, hogy megmondja, mit csináljak, vagy, hogy megvédjen. Ha lesz még tovább.

Nem akartam tovább gondolkodni ezen, majd lesz időm, amikor elindulok haza.

Derek rám emelte fekete pillantását, és abban a pillanatban valami megrendült bennem, nem éreztem magam erős vámpírnak, azt figyelembe sem véve, hogy erről elég gyakran elfelejtkezem, inkább egy szánalmas kis senkinek, mint a normál Katie.

-          Katie? – állt fel lassan, és megindult az ajtó felé kimért, lassú léptekkel.

-          Igen.

-          Olyan más vagy, olyan szép, és erős, és… - ekkor ért a rácshoz, és pillantott le a kezemben lévő vérre. – Vámpír.

-          Ühüm. Pontosan azok, amiket mondtál, kivéve, a szépet és erőset – helyeseltem a számhoz emelve a zacskót.

-          Katherine tette? – hajolt a rácsra, hogy megtámassz az összeroskadni akaró testét.

-          Nem önszántamból lettem vámpír Derek – mondtam neki komolyan. – Hozzatok neki valamit enni – kiáltottam hátra, valaki csak meghallja.

-          Azt már nem! Meg akart ölni. Most meg megetetnéd? Komolyan nem értem, hogy mit csináltál mikor mindenki más észért állt sorba.

-          Vámpírok szívébe döfködtem karókat, akik nem voltak képesek hozni valami ételt – mosolyogtam mézesmázosan Damon fele, aki feladta, és felindította Caroline-t, hogy hozzon valamit.

Mikor Car eltűnt az ajtóban visszafordultam Derek felé.

-          Mi volt a terv? Újra átoktörés?

-          Nem – sétált a lócához, ami a kamrában volt, és leroskadt rá. – Még nem. Újra telihold kellett volna, és egy boszorkány, de ha végre nálunk lettél volna, akkor már volt olyan helyünk, ahol senki nem ért volna el a rituáléig.

-          Kath, hogy tudott így beépülni? A fiúk eddig mindig kiszúrták.

-          Igen – bólintott Derek, én pedig újra inni kezdtem a vért, addig, amíg végül üresen aszott össze a kezembe.

-          Stefan, ezt hova? – kérdeztem hátrafordulva értetlenül, mire felnevetett, és felém indult, hogy kivegye a kezemből. – Mit nevetsz?

-          Olyan abszurd ez a helyzet. Te teljesen hétköznapian, és normálisan viselkedsz, és ha belegondolok én miket tettem…

-          Majd belejövök – nevettem, de Derek nem hagyott jókedvnek helyett, folytatta tovább.

-          Szóval Katherine rájött, hogy nem lesz elég egy kis hasonlóság ahhoz, hogy beépüljön hozzátok, ezért szerzett egy boszorkányt, aki tartozott neki valami szívességgel, és az megoldotta, hogy a szag is ugyanaz maradjon, és fizikailag semmi különbség ne legyen a két lány között. Tökéletes hasonmások lettek.

-          És hogyan maradt ott Elena?

-          Amikor te megkísérelted újból az öngyilkos akciód, minden összekuszálódott. Kat megérezte, hogy jönnek a Salvatore testvérek, a mi szaglásunk csak azt bökte ki, hogy vámpírok. Már előtte elvégezte ezt a bűbájt, úgyhogy már csak a csere volt hátra, és Elena elrejtése.

-          Ezt ti tudtátok? – fordultam hátra ledöbbenten Stefanék felé, de ők csak megrázták a fejüket.

-          Mióta itt van nem mondott semmit, meg leginkább ájult volt a korcs – magyarázta Damon a falnak dőlve.

-          Gondolom nem hússal cirógattátok, hogy elmondja az igazat.

-          Nem hát. Ilyen hülye csak te lehetsz – horkant fel, mire előtte termettem, és a nyakánál fogva felemeltem a levegőbe.

Csak kapálózott, és a kezemet markolta a kiszabadulás reményében, eredménytelenül.

-          Hogy mit mondtál Damon?

-          Azt… hogy…egy…

-          Nem hallom – fordítottam felé a fülem mosolyogva, és hallottam, ahogy Derek hangosan felröhög.

Ekkor érkezett meg Caroline is a kajával, és kérdőn nézett rám. Újra Damonre néztem.

-          Szóval?

-          Saj…saj…sajnálom – nyögte ki fulladozva, mire elengedtem, és az lezuhant a földre.

Köhögve fetrengett, de ügyet sem vetve rá a cella felé fordultam, kinyitottam, és beléptem kezemben az étellel.

Nem féltem, hogy elszökik, ha mégis, ez van. Azt is belekalkuláltam, hogyha megharap, de az sem a világ vége, legalább megkönnyíti a döntésem. De egyik sem történt. Nyugodtan ült, és engem nézett, ahogy besétáltam, és elé nyújtottam a telerakott tányért. Imádtam Caroline-t, amiért sosem volt szőrős szívű, és tudta kinek mire van szüksége.

-          Köszönöm – nyúlt a tányérért Derek, majd hozzálátott az ételhez.

Leültem elé a földre, és elgondolkozva néztem magam elé. Megsajnáltam ezt a férfit, szinte ugyanígy magam elé tudtam képzelni Stefant, és Damont is Katherine-nel való megismerkedésük elején. Szerelmes volt, még ha a nő nem is. Nem tudom, komolyan nem tudom, mit tegyek. Nem tudom eldönteni, hogy amikor Kattel a szobában voltunk, akkor a szerelmes, érzékeny oldalát láttam, vagy azt, amelyik azt akarja, hogy annak lássam. Kisandítottam, és mindenki ott állt engem nézve, válaszra várva.

-          Derek, azt hiszem el kell mondanom valamit, hogy még egy verziót hallj, ne csak azt, amit Kat mondott el. Az átok megtörésével az egyik fél felszabadítja a másikat. Az már kérdéses, hogy ez kinek jó. Ha a vámpírok törik meg, akkor a vérfarkasok soha többet, egyetlen éjszakán sem változnak már át. Soha. Ha ti töritek meg, nos, akkor mi is emberré válunk, és ezzel az jár, hogy aki már él 150 éve, mint itt sokan, akkor azok pont ugyanúgy fognak kinézni. Százötven évesnek. Az átváltozás után talán még három másodpercig élvezik ki a létet, és vége. Aszott, por és hamu.

-          Hallod Katie, ez valahogy engem nem nyugtat meg.

-          Kuss Damon! - üvöltöttem ki, majd visszafordulva folytattam. - A vérfarkasok viszont öregednek, azaz, nem lesz semmi, egyszerűen csak emberek lesznek. Ezért van az, hogy a vérszívók nagyobb vesztesei ennek a háborúnak, mint ti.

Derek nézte az üres tányért, és szórakozottan babrált a villával.

-          Kérhetek valamit? – nézett rám hatalmas szemeket meresztgetve.

-          Az eszem áll meg – csapott a combjára Damon, majd beviharzott, és elém állt. – Itt van, nem öltük meg. Beszélt, kaját kapott, oké elnéztem, de hogy még ő kérjen valamit, az abszurd. Egy harapás Katie, és vége, szívás, end, fin, einde, fine, final, ende – sorolta el egy szuszra.

-          Ez hány évedbe telt? Te figyelj Damon, sokáig gondolkoztál ezen a szövegen? – húztam össze a szemem.

-          Katie, én most nem mondanám el, hogy mit tennék veled, de komolyan mondom, ha nem fejezed be, én…

-          Megmondhatom? – szólalt meg Derek kemény hangon, mire Damon összevont szemöldökkel, törzsből félig kifordulva hátranézett rá.

-          Parancsolsz?

-          Azt kérném, hogy hagyjatok itt. Hogy ne engedjetek ki. Azt akarom, hogy Katherine bebizonyítsa a szerelmét, hogy megmentsen. És segítek nektek. Nem akarok vérfarkas lenni. Emberi életet akarok.

-          Kat nem egyhamar fog kihozni – mondtam Dereknek, mire az felpattant.

-          Mi? Megöltétek?

-          Nem, dehogy… Ugye nem? – néztem Stefanra feszülten, és kifújtam a levegőt, amikor megrázta a fejét. – Csak most olyan helyen van, ahonnan nem igazán szeretnénk kiengedni az átok megtöréséig.

-          Akkor, ha segítek elengeditek velem?

Kitértem Damon elől, és Derek elé sétálva két kezembe fogtam az övét. Nem húzódott el, még csak egy fintor sem jelent meg az arcán.

-          Ugye tudod, hogy egyáltalán nem biztos, hogy Kat ugyanolyan érzelmeket táplál irányodba, mint te az övébe.

-          De szépen mondtad – motyogta Damon, de nem figyeltem rá, Derek arcát pásztáztam.

-          Tudom. Ismerem. A múltját is, és a jelenét. Szeretem.

-          Oké – szorítottam meg a kezét, majd elengedtem, és hátrébb léptem.

Kisétáltam a cellából, felmentem a pincéből, és fent a szobában töltöttem magamnak egy pohár italt. Azt a kezembe véve ültem le a kanapéra, és hívtam fel a repteret.

-          Mit csinálsz? – tátogta némán Elena, mire válaszoltam, és ő nagyot sóhajtva huppant le elém a karosszékbe.

-          Remélem visszajössz. Hiányoznál – mosolygott.

-          Köszönöm.

Mindent elintéztem a következő tíz percben, úgyhogy már csak a pakolás volt hátra, és hajnalban a négyórás géppel már repülhettem is haza.

Nem volt sok ruhám hamar összepakoltam.

-          Mikor indulunk?

-          Én mindenképpen négy órakor. Vagyis három körül már kint kell lennem.

-          Veled megyek.

-          Damon filmsztár vagy, nem engem kajtass. Menj dolgozni, vagy akármit.

-          Veled megyek – ismételte újra, és a nyomatékosság kedvéért elővette a bőröndjét, és elkezdett bele válogatás nélkül ruhákat pakolni. – Egyébként is mennem kell egy meghallgatásra, és forgatásom is csak három hét múlva kezdődik, szóval van időm.

-          Meghallgatás? – vontam össze a szemöldököm, és gyorsan bedobáltam néhány lenge ruhát.

-          Igen. Ott lesz a városod mellett.

Olyan idillinek tűnt hirtelen ez a nagy ruhapakolgatás, hogy elnevettem magam, és lerogytam a bőröndre.

-          Fáradt vagyok – nyögtem, és két tenyerembe temettem az arcom.

-          Elhiszem. Sok hü… balgaságot csináltál ma.

-          Visszakapom, igaz?

-          Kamatostul – vetett rám egy fényűző féloldalas mosolyt.

-          Damon nekem van vérem, így van vérkeringésem is. Azaz dobog a szívem. Azaz kell oxigén. Úgyhogy arra a következtetésre jutottam, hogy nekem mindenre szükségem van, amire egy embernek.

-          Pontosan. Így van ez minden vámpírnál, hisz valahogy át kell változtatnunk másokat, életeket mentenünk - húzta el a száját - és ez csak a vérünkkel lehetséges. Az az nekünk van vérkeringésünk, és minden, ami egy normál emberi testhez kell. Viszont nekünk, vagyis ha egyes szám első személyben beszélsz, akkor neked szükséged van valami olyasmire is, ami az embernek nem kell olyan formában, mint neked.

-          Így van. Köszönöm. Csak tisztáznom kellett.