Chapter 39

Sziasztok!


Most korán hoztam a frisset, szóval hétfőig itt nem lesz frissítés, deeeeeee...
A negyvenedik fejezetben mindent megkaptok! A +18-at, a nagy fordulatot, és jam.:D
Holnap, vagy Hétfőn felrakom a másik blogra az első fejezetet, szóval remélem majd elolvassátok azt is, és köszönöm annak, aki odatévedt, és írt nekem, tényleg sokat jelent a visszajelzés.
Na nem is húzom tovább, jó szórakozást!
U.i.: Hibákért most is bocsánat!:)

Katie

Ernyedten feküdtünk egymás mellett az ágyban, miután némi ellenállás leküzdése után ittam pár kortyot Damon véréből.

Kérdések kavarogtak a fejemben, és tudtam, hogy Damon mindenre választ fog adni, mégis nagyon nehéz volt rávenni magam arra, hogy kinyissam a szám, ugyanis olyan csend telepedett közénk, amit élveztem. Élveztem, hogy csak fekszem, és hallgatom mindkettőnk lélegzetvételét, és mintha minden megnyugodott volna. Azt éreztem, hogy az elmúlt napok, hetek történései nem is voltak. Csak álmodtam.

Végül felsóhajtottam, győzött a kíváncsiságom.

Egyszerre fordultunk Damonnel egymás felé. Elmosolyodtam.

-          Damon!

-          Hm?

-          Mi történt a Cullen házban?

Hatalmas sóhaj hagyta el a száját, majd lehunyta a szemét. Nem tudom, talán az ellen küzdött, hogy elmondja?

-          Damon.

-          Rosalie meghalt. Megölték őt. Ezt nem mondtuk el.

Éppen a levegőt fújtam ki, de ebben a pillanatban bennrekedt a tüdőmben, és tágra nyílt szemmel néztem a férfit.

-          Komolyan? Mármint… nem. Az nem lehet – suttogtam elhaltan, és visszafordultam a  plafon felé.

Nem ismertem igazán, de értem harcolt, az életét adta értem. Megrázott a hír, de csak mint egy ismerőst, nem… nem igazán állt közel hozzám.

Sírnom kéne, vagy valamit, de nem tudok. A döbbenet uralkodott el felettem, nem a szomorúság. Nem a fájdalom.

-          Utálatos némber vagyok.

-          Mi? – fordította maga felé az arcom Damon.

Észre sem vettem, hogy hangosan gondolkodom.

-          Nem fáj a halála. Pedig miattam halt meg.

-          Érthető, hisz alig ismerted.

-          Én is ezzel nyugtatom magam – mormoltam a tenyerébe, amivel még mindig az arcom simogatta.

Hosszú ideig csak hallgatásba burkolóztunk, miközben bámultam a semmibe, és a Cullen házban történtek jártak a fejemben.

-          Katie, te tényleg azt hitted, hogy egy nagyképű seggfej vagyok?

-          Hisz az vagy még mindig – nevettem el magam, mire egy párnát kaptam az arcomba, és ő felkelt az ágyról, és vámpírsebességgel, mosolygó arccal leült a velem szemközti székbe.

Lassan felültem és az ölembe vettem a párnát. A csücskét fogtam meg, és szórakozottan becsippentettem két ujjam közé, és könnyedén eljátszottam vele, míg végül már éreztem, hogy nem tudom tovább húzni az időt, pattanásig feszült a várakozás húrja Damonnél.

-          Amikor belopóztam a forgatásra Hayli miatt tettem. Ő imádott téged, a játékod, a tested, a jellemed. Én pedig a legjobb barátnője vagyok, így megtettem. Tudtam, hogy lefogunk bukni, úgy tudtam – mosolyogtam bele az emlékekbe, miközben még mindig a  párna csücskét morzsoltam. – Aztán te megfogtad a karom, és én elvesztem. Annyira… - nem tudtam folytatni, felpillantottam, és ebben a pillanatban termett előttem Damon azokkal az észvesztő kék szemeivel, amelyek úgy csillogtak, mintha bármelyik pillanatban egy tengernyi vízfolyammal áraszthatná el a szobát. Hatalmasat nyeltem, és megremegtem a közelségétől, éreztem a szempillámon a lélegzetét.

Tartottam a szemkontaktust, és addig néztem a fénylő kékséget, amíg már csak az maradt meg körülöttem.

-          Annyira mi Katie? Mi? – suttogta.

-          Annyira… annyira… - sóhajtottam – gyönyörű volt a szemed. Én csak megéreztem, hogy valaki elkapott, és láttam magam előtt az egész életemet, láttam azt is, ahogy a rendőrség lecsukat. Féltem, de aztán rád néztem, és mintha biztonságban éreztem magam, mégis olyan méreg, és idegesség áradt szét bennem a szemtelenséged miatt, amitől felképelni támadt kedvem. Igen, aztán amikor megszólaltál, csak még jobban ráerősítettél, Ian Somerhalder seggfej.

Damon lassan elhúzódott, de végig satuba fogta a pillantásom, egy pillanatra nem engedte el.

-          Aztán a többi már csak extra volt. Amikor a földbe döngöltél, nem bántál velem emberként, nőként meg pláne nem. Gyűlöltelek, mégis te voltál az egyetlen, akinek akkora szája voltam, hogy visszaszóljon, és nem is tudom, talán kihívást éreztem. Viszont a reflektorfényben töltött összes időtől még a mai napig kiver a víz.

Elnevette magát, aztán visszajött az ágyra és elnyúlt.

-          Gyere, aludjunk – hozott hátra, de nem engedtem magam.

-          Érdemes vagyok még az átok megtörésére, ha vámpír vagyok?

-          Igen. Beszélgettünk már róla, és Bonnie szerint valami felerősödik akkor, és következményei lesznek, de az átkot meg lehet törni úgy is.

-          Mindegy, hogy hogyan, de meghalok. Mért nem hagytátok?

-          Ebből elég! Én – kezdte, de belé fagyott a szó, ahogy belém is minden más.

Pont ráláttam az ajtóra, és megpillantottam a Bonnie-t, ahogy győzedelmesen elmosolyodik. A következő percben pedig Damonnel egyetemben összeestem, és mély álomba zuhantam.

Reggel a bántó fényre keltem, ahogy a szememet mardossa. A napfény mindig, mindenre jó, de nem ébresztőnek. Felmordultam, és elfordítottam a fejem, amikor az legurult a valami keményről, amin feküdtem. Felkaptam a fejem, és meglepődve állapítottam meg, hogy Damon válláról gördültem le.

Mi történt az este?

Ásítozva, lajhár lassúsággal kecmeregtem ki az ágyból, magamra kaptam a köntöst, és kioldalaztam a szobából. Lent Elenát pillantottam meg, ahogy Bonnie-val, és Caroline-nal, kacagnak, miközben rántottát, és pirítóst pakolnak az asztalra.

-          Jó reggelt – böktem ki, és nyúzott arccal huppantam le az egyik székre. – Mi történt tegnap este? – néztem rájuk, mire Bonnie gonoszan felnevetett. – Ó, a francba – esett le a fejem az asztalra, mire mindhárman már szakadtak a röhögéstől. – Már emlékszem. Hogy tehetted?

-          Muszáj volt. Kösz. Szép barátnő vagy – dörmögtem, és magamhoz húztam a narancsleves dobozt.

-          Katie, borzasztóan nézel ki – fakadt ki Elena nevetve.

-          Marha jó. Egész nap rajtam fogtok szakadni? Ezt most a tegnapiért kaptam?

-          Igen – bólintott vigyorogva. – Fájt.

-          Viszont újra egyenes a hajad.

-          Köszi – simított rajta végig miközben előre húzta. – De jobb így, úgy túl sokan néztek Katherine-nek, nem is egy vámpír akadt, aki tegnap a torkomnak ugrott – komorult el, és most rajtam volt a nevetés sora.

-          Megérdemelted – vágtam hozzá, mire egy rongyot kaptam az arcomba.

Ezzel elkezdődött a csata, és minden röpködött a konyhában, amit csak dobni lehet. Kacagva bújtam el a pult mögé, miközben újratöltöttem a készleteimet rongyokkal, és tojással.

-          Hé, hé, hé, mi folyik itt? – toppant be Stefan. Odasétált Elenához, és apró puszit nyomott a hajára.

Többen egyszerre kaptuk el a szemünk.

-          Semmi, csak Katie beszólogatós kedvében van.

Leeresztettem a kezem, lettem mindent, széles fogkimutatást engedélyeztem magam, és szépen csendben elsomfordáltam, ki a konyhából.

-          Mi a…?! Katie! Azonnal gyere vissza – kiáltott utánam rötyögve Elena, mire megiramodtam, és felfutottam a szobába.

-          Csukd be, csukd be, csukd be – sikoltottam kacagva, mikor felértem, és Damon egyből bezárta az ajtót.

-          Mi történt? – nézett rám felvont szemöldökkel, majd folytatta az inge begombolását.

-          Semmi, csak szórakoztunk egy kicsit, és nem akarok részt venni a takarításban – huppantam le a földre.

Ekkor nyílt ki az ajtó, és Bonnie lépett be rajta. Nem értem hogyan csinálja, hogy semmi nem áll az útjába. Komoly arccal lépett be, majd visszazárta magam mögött.

-          Csinálhatjuk?

-          Mármint a varázslatot? A köveset?

-          Igen, azt.

Bólintottam, és felállni készültem, amikor Bonnie szólt, hogy maradjak. Damon pillanatok alatt beszerzett mindent, a gyertyától elkezdve, egészen a véres borig mindent. Csöndben ültem, miközben halk, számomra semmit sem jelentő szavakat mormolt a lány. Árgus szemekkel figyeltem minden mozdulatát. Felemelte a követ, egyetlen apró mozdulattal, csukott szemmel, még mindig mormogva ketté törte azt, és az egyik felét szétmorzsolva, kézzel megolvasztva a borral, és vérrel teli üvegbe folyatta. Ekkor egy kisebb tűzijáték hangja, és színe töltötte be a szobát.

Ezután több dolog történt egyszerre; a gyertyák kigyulladtak, a szobában minden mozogni kezdett, meleg fuvallat táncolt a szobában, és suttogások hangja vett minket körül. Egy pillanatra megborzongtam, úgy éreztem, mintha átment volna rajtam valami, vagy valaki.

Aztán minden elült, és elcsendesedett. Bonnie lassan nyitotta fel a szemét, és egyből rám meredt. Felemelte az üveget, és felém nyújtotta. Remegő kézzel nyúltam érte, magamhoz vettem, és a számhoz emeltem. Rózsa illata volt. Elmosolyodtam. Anyukámnak van mindig rózsaillata.

Lassan belekortyoltam egyet. Olyan íze volt, mint az édes vörösbornak, egy kis pikantériával, amit vagy a vér, vagy a kő adott neki.

Bonnie-ra pillantottam, aki jelezte, az összeset meg kell innom.

Lassan, de biztosan kezdett kiürülni az üveg, de semmit nem éreztem. Végül visszaadtam a boszorkánynak, és felálltam.

-          És most? Nem érzek semmit.

-          Koncentrálnod kell.

-          De hogyan? Tök jó, hogy a nagy hollywoodi filmekben is ez a szlogen, de nekem, földi halandónak semmit nem jelent. Ez nálatok tanítják, vagy mi?

-          Nyugodj meg!

-          És mit tudok még, a semmin kívül? Mármint oké, hogy elméletben tudok gondolatot olvasni, de mire vagyok még képes?

-          Erre neked kell rájönnöd, szépen lassan kifejlődik.

-          Bonnie – léptem elé, és a vállára tettem a kezem – nagy segítség vagy. Tényleg.

Lassan ellépdeltem mellette, és lementem a földszintre. Egyből kiszúrtam az italos szekrényt. Odamentem, szélesre tártam, és mivel jobb nem lévén, a Bourbon mellett döntöttem.

Tele töltöttem a poharat, úgy éreztem ez a minimum, amit a mai nap után megérdemlek.

-          Kaphatok én is? – hallottam meg mögülem Damon hangját, mire felsóhajtottam, és töltöttem még egyet.

-          Én is? – újabb hang Caroline személyében.

-          Én is kérek – lépett mögém Stefan.

-          Nekem is egyet, ha már ott vagy – Elena.

-          Mi a franc van itt? Részeg este? Vagy karaokézni fogunk? Mert ahhoz nekem kell még vagy két üveggel.

-          Bonnie azt mondta beszélnünk kell – ült le Stefan, miután elvette az italát.

Értetlenül, de leültem én is, és a boszorkányra meredtem, hogy mi is folyik itt valójában.

-          Segítsünk Katie-nek, ugyanis ő, földi halandó, nem tudja, mi az, hogy koncentráció, szóval hajrá! Gondolatot kell olvasnia.

Elena szeme kétségbeesetten meredt rám, aztán, mintha harag gerjedt volna benne.

A szemébe néztem, hosszú másodpercekig, és…koncentráltam.