Chapter 35

Sziasztok!


Hát késtem, sajnálom, 16 percet eddig, de még mire feltöltöm, az lesz szerintem 30-35 is. :D
Szóval itten van az új, így vasárnap éjjel, mert ez még nem hajnal, igaz?!
Na csók mindenkinek, és jó olvasást!:)
U.i.: Hibákért elnézést, mint mindig.:)

„I don’t want you to die.”

 /Nem akarom, hogy meghalj./

Levegőért kapkodva pattant ki a szemem, és csak nyeltem a jóleső oxigént. Úgy éreztem magam, mint aki már órák óta a víz alatt volt, és teljesen elfogyott a levegője. Úgy szívtam magamba, mint aki fél, hogy elfogy. Előre görnyedtem, úgy köhögtem, és reszketeg végtagokkal próbáltam megtartani magam. Annyira gyenge voltam, hogy a kezem is összecsuklott mindannyiszor, ahányszor rá akartam támaszkodni.

-          Ribanc! – csattant egy pofon az arcomon, aminek következtében két métert csúsztam a padlón.

Az arcomhoz kaptam a kezem, majd felnéztem. Katherine.

-          Hogy…hogy…lehet, hogy élek? – suttogtam, miközben magamat vizsgáltam. Minden tény arra utalt, hogy egy másodpercig nem voltam halott. Hogyan cseszhetek el így mindent?

-          Te egy akkora idióta vagy Katie Lonsey. Komolyan mondom, ha nem lenne rád szükségem már rég kitéptem volna a szíved – köpte a szavakat, a szeme szikrákat szórt, és minden egyes alkalommal, amikor találkozott a tekintetünk, egy szinte olyan észrevehetetlen mozdulatot tett, ami kétséget nem hagyó módon azt suttogta, üvöltötte, hogy ; nem érdekel, most akkor is megöllek!

-          De én még mindig nem…

Még be sem fejeztem, amikor Derek a lábam elé dobta a választ.

Hát persze. A gyűrű. Egyszerre olyan ideges lettem saját magamra, az ostobaságomra, hogy még erre sem gondoltam, hogy úgy éreztem ebben a pillanatban képes lennék mindenkit megfojtani, aki  a teremben van.

-          Hogy az a jó büdös… Hogyan lehetek ekkora idióta? Én annyira hülye vagyok. Ó, ezt komolyan nem hiszem el – szidtam magam, miközben kicsordultak a könnyeim. A karomat szorítottam olyan erősen, hogy már a körmöm helyén kiserkent a vér.

Félelemtől kitágult pupillákkal néztem fel, de senki nem nézett felém, mintha ott sem lennék. Elrúgtam magamtól a gyűrűt, és hangosan gondolkodni kezdtem.

-          De, ez csak akkor hat, ha természetfeletti a halálom nem? Ha valaki kiszívja a vérem, vagy…

-          Felesleges törni azt az idióta kis fejed. A halálod minden volt csak természetes nem.

Újra, egy pillanatra felcsillant a remény. Felugrottam, és hangosan szitkozódva az ablaknak rohantam. Egy erős ütéssel eltörtem az ablaküveget, a lehulló szilánkok közül pedig felkaptam egyet, és megvágtam a csuklóm, majd szinte rögtön ezután a másikat is. A combom felé irányítottam az üveget, de ekkor egy kéz kitépte a szorításomból. Két nagy szerencsém is volt. Az egyik, hogy pont úgy vette ki a kezemből, hogy a combartériát eltalálta, a másik pedig, hogy a tenyerem is mélyen bevágta.

Máris vesztettem annyi vért, hogy elkapjon a kellemes szédült érzés, és hogy elhagyjon az erőm. A combomból immár erősen spriccelt a vér, és én mosolyogva zuhantam a földre.

Elvesztettem a testem felett az irányítást, a fejem hatalmasat koppant a padlón, de nem érdekelt.

Nem tudtam, hogy hogyan tudtam ilyen gyorsasággal ennyi kárt tenni saját magamban, hogyan voltam képes odafutni, és megvágni magam mindenhol, szinte három másodpercben.

Nem érdekelt az a félelem, ami a lelkem egyik szegletében egyre erősebben rángatta a rácsot, hogy kijusson, nem engedtem.

-          Katherine csinálnunk kell valamit. Az istenit! Ez a csaj bolond.

-          Megérdemli, hogy ott dögöljön meg, ahol van. Hagyd Kevin! Komolyan engem már nem érdekel. Vérezzen ki – hallottam Kat lekezelő hangját. Sehol nem volt benne az a gunyorosság, ami már szinte beleépült a hanghordozásába, akár akarta, akár nem. Most csak az idegesség éles metszése hallatszódott, amin el is mosolyodtam. – Ilyen jól érzed magad? Hogy itt vigyorogsz? Esküszöm megölöm! – horkant fel, majd elfordult.

Egyre könnyebbnek éreztem magam. Éreztem a fáradságot, és az egyre gyengülő lüktetést. Láttam magam körül a vértócsát, ijesztő látvány volt. Ha ennyi vért már elvesztettem, akkor nem sok maradhatott meg a szervezetemben. Bármilyen mozdulatot is akartam tenni, mintha a kezem ólomsúlyú lett volna, belül mégis könnyűnek éreztem magam. Tudtam, hogy közel a vég.

-          Hozd azt a cuccot! – kiáltotta oda a farkasnak a hasonmás. Kevinnek. Honnan ismerős a név?

-          De az nem biztos, hogy használ.

Kat egy pillanat alatt a férfi előtt termett, és a nyakánál fogva felemelte. Kivillantotta pengeéles fogait, és felmordult.

-          Bármit, csak a véremet ne kelljen adnom. Ha van más út, ma megtörjük az átkot, értetted korcs?

-          Tedd le Kat! – szólította fel Derek a barátnőjét.

Letette a farkast, majd mind eltűntek a szobából. Kezdtem elveszíteni a kapcsolatot a külvilággal; a fülem zúgott, a szemem pedig le akart ragadni.

Álmos vagyok.

Lehunytam a szemem, és éreztem, hogy most már jó lesz. Mennyivel jobb lenne, ha aludhatnék.

-          Ne, Katie, nehogy elaludj! Hallod? Nyisd ki a szemed! – hallottam meg egy hangot a fejem felett, és mintha megmozdultam volna. Ismertem ezt a hangot, de a szemem nem tudtam kinyitni.

-          Stefan?

-          Ez az. Gyerünk Katie, idd ezt meg – nyomott a számhoz valami meleget.

Fel akartam emelni a kezem, hogy megnézzem mi az, de az még mindig nem akart engedelmeskedni.

Hisztisen elfordítottam a fejem, legalábbis megpróbáltam. Aludni akarok.

-          Aludni – suttogtam olyan halkan, hogy emberi fülnek hallhatatlan lett volna.

-          Ne most! Majd makacskodhatsz, és alhatsz, ha ittál. Gyerünk! – nyomta közelebb a nedvességet.

Megadva magam szétnyitottam az ajkaim, és engedtem, hogy Stefan közelebb nyomja, szinte teljesen bele a számba. Undorító. Ez vér. El akartam húzódni, de szorosan fogott, és a vér tovább folyt a számba, nekem pedig nagy kortyokban kellett nyelnem, hogy meg ne fulladjak. Mikor végre elhúzta, fellélegeztem.

-          Pfúj – húztam el a szám, és kidugtam a nyelvem, hogy ne érezzem a vér sós, rozsdás ízét. A sajátom még oké, de hogy más vérét igyam, az abszurd.

-          Jól van, már nem kapsz többet – mintha mosolygott volna. – Már alhatsz. De ezt azért személyes sértésnek veszem – mondta még, majd hangját elnyelte a rózsaszín nyuszi, ami épp előttem ugrált el a kertben.

Mondani akartam még, hogy ne vegye magára, minden vér undorító, de nem tudtam, csak elmosolyodtam. A nyuszi beszélt.

-          Tudod Katie, sok minden van, amit még a kis barátaid sem sejtenek. Nagy szerencsétek volt ma, az utolsó pillanatban mentettek meg.

Meg akartam szólalni, de nem tudtam. Beszéltem, de hang nem jött ki a torkomon. A nyuszi csinálta? Tudtam, hogy a rózsaszín vattacukor külső csak álca, és becsapás. Morcosan keresztbe fontam a kezem magam előtt, mire a nyúl kivillantott a két nagyra nőtt metszőfogát.

-          Nyugodj meg, most én beszélek, később alkalmad lesz rá. Szóval, hogy ne fecsegjek feleslegesen, tudom, hogy olvastad a naplót douce, emlékszel, hogy mi a lényeg ?

Bólintottam. Mary, aki olyan volt, mint én. És...óó…

Pillantásom a távolba révedt mikor felfogtam mindent, és megértettem mindent. Mintha megvilágosodtam volna. Minden puzzle darab a helyére került.

A számra mutattam. A nyuszi bólintott.

-          Az istenit, hát hogy nem jöttem rá ? Ugyanez játszódott le Maryvel. Jack, és a vámpírok. Ő, és én, és Kevin és...

-          Nyugalom. Kezd elölről.

-          De te tudod.

-          Igen. De jobban leszel, ha kimondod.

Nagy levegőt vettem.

-          Jack, aki játszotta az embert, és a jó fiút, olyan, mint Kevin a könyvben. Azt hiszem. Még az elején olvastam, még valahol legelső bejegyzésnél. Ő utána ment, és utána a napló írója, mindig beszélt róla, csak a nevet nem írta le. Bekerítette őt. Meg akarta szerezni Mary szerelmét, hogy utána feláldozhassa. Sosem szerette, csak azért kellett neki, hogy magától menjen, és bízzon benne. A pokolba is !

-          Így van douce.

-          Ez pedig nálam Jack. És a Salvatore testvérek voltak azok, akik meg akartak menteni. Akik nem akartak feláldozni, választást kínáltak volna. És végül Mary meghalt, ugye ?

-          Meg douce, meg.

-          Ki vagy ? Néztem a nyuszira.

-          Tom. Tom Salvatore. Az az én naplóm.

-          Salvatore ? - Emelkedett fel a szemöldököm.

-          Nem fontos, figyelj douce ! Van egy növény, és egy kő. A növény megvéd téged a farkasfű, és a vasfű mérgétől, a kő pedig egy varázslattal összevonva sokat segíthet neked. Nagyon sokat. Nincs ok időm, úgyhogy kérlek, figyelj, és ne kérdezz. A növény a levendula az ásványt pedig megtalálod ott, ahol a naplót. A varázslatot a boszorkány tudni fogja, olvassa el a napló utolsó oldalát.

Felnyögtem. Elegem van a kövekből, mindig azzal a karnak kinyírni, meg a büdös füvekből is, mert azzal szintén mindig ki akartak nyírni. Minek van ennyi kő ?

A nyuszi, mintha elmosolyodott volna.

-          Te nem halhatsz meg Katie. Te nem.

És elugrált. És én semmit nem tudtam tenni, csak néztem, aztán egy pillanat alatt elájultam.

Ágyban ébredtem. Igazi, puha ágyban. Takarókkal, párnákkal, kipihenten. Oldalra fordultam, és majdnem felsikoltottam.

-          Damon!

Rám emelte azokat a kék szemeit, és idióta vigyort öltött az arcára.

-          Szervusz Katie! Sajnálom, de ez az én ágyam, szóval, ha arra akartál kérni, hogy menjek, vagy egyáltalán mit keresek itt, akkor tessék. Itt a válasz.

-          Sajnálom – motyogtam, és a fejemre tettem a kezem. Most kezdett el hasogatni.

-          Az a vámpírvér miatt van, majd elmúlik. Idővel. De azután jön az a rész, amikor a saját kezemmel tekerem ki a nyakad. Majdnem megölettél.

-          Muszáj volt.

-          Majdnem meghaltál.

-          Muszáj volt – ismételtem magam, és oldalra fordultam.

-          Akkor ezt is muszáj –gördült rám, a fülembe suttogva, majd a következő pillanatban már felettem volt, leszorítva mindkét kezem, kivillantva a szemfogait.