Chapter 43

Sziasztok!

Nem is tudom mit mondjak!=D

Vacak egy napom volt, nem is hittem, hogy felrakom ezt még ma, de gondoltam belekezdek, és nos, kész lett.

Nem olyan lett, mint amilyennek az elején terveztem, hanem számomra jobb, mert... hm, na mindegy.=D

Majd megtudjátok, most annyi, meg annyi ötletem van, és ha nektek is van, hogy hogyan is jött ez a szereplő most a történetembe, akkor szívesen fogadok tippeket!:)

Az új friss majd csütörtökön lesz szerintem, ez most pöpetet rövid lett. :) Sajnálom.

Csók néktek!

U.i.: Hibákért most is elnézést!

Sweet home or nightmare?

/ Édes otthon vagy rémálom?/

Ásítozva kecmeregtem ki az ágyból, és csukott szemmel vonszoltam le magam, és a csomagomat az emeletről. Mintha Elena megölelt volna, de nem emlékszem, csak arra, hogy a hajnali homályban beszálltam a kocsiba, Damon behuppant mellém, és tövig nyomta a gázt.

Nem tudtam, hogy hogyan kerültem a repülőre, és a szállodában ásítozva tértem magamhoz. Hatalmas vihar tombolt kint, a huzat csapkodta az ablakot, így felkeltem és félálomban odasétáltam, és becsuktam azt. Visszacsoszogtam az ágyhoz, és mosolyogva nyugtáztam magam mellett Damont, ahogy szuszogva alszik. Lehuppantam az ágyra, és lassan visszadőltem. Szorosan magamra húztam a takarót, egészen az államig, és lassú, oldalazó mozdulatokkal araszoltam Damon felé. Jóleső érzés töltötte el a testem, amikor megéreztem a teste melegét.

A következő pillanatban egy morgás kíséretében húzott közel magához, hátulról szorított a testéhez, szinte körülölelt.

-          Elég lett volna, ha csak idebújsz – suttogta álomittasan.

Széles vigyorral az arcomon szenderedtem vissza.

Délután, kora este korgó gyomorral, kopogó szemekkel, egyedül, és fájdalmas jövő képekkel ébredtem. Talán még álmomban is azt tervezgettem miként állítok haza, és hogyan is döntök. Amikor felébredtem percekig csak néztem a plafont majd felültem, lábamat leraktam a padlóra, és előregörnyedve, a térdemen támaszkodva taglaltam magamban mindent.

Mindenkinek ilyen nehéz az élete tizenévesen, vagy csak én szívtam meg nagyon? Azt hiszem a válasz evidens, és félelmetes. Mennyi az esély, hogy pont én kapom a nyakamba ezt a hideg zuhanyt? És mennyi az esélye, hogy ha más kapja, eljut idáig? Durva ezekbe belegondolni, hogy miken mentem keresztül, és még élek. Élek?! Felhorkantam.

A lábujjamra néztem, ahogy újra és újra felgyűröm a szőnyeget, majd elengedem, és az egész kezdődik elölről.

Töprengve szegtem le a tekintetem, hirtelen olyan érzésem támadt mintha várakoznék. Szavak formálódtak meg bennem, képtelenségnek tűntek, értelmetlen szavak, de tudtam, hogy le kell írnom őket.

Szerencsére az ilyen szállodákban mindig van papír az asztalon, így felkeltem, elvettem egyet, és visszaültem az ágyra. Pár percig remény vesztve rágcsáltam a tollam végét, majd belekezdtem.

„Vártam, de úgy éreztem teljesen feleslegesen.

 Mi lenne, ha… - nem, nem tehetem. Ő megtehetné, de nincs itt. Rá várok, arra várok.

De ha csak egy kicsit… - hadakoztam saját magammal, tudtam, ha most engedek, nem lesz visszaút.

Felpillantottam és körbefuttattam a szemem a termen. Üres. Aztán a következő pillanatban a tekintetem összeakadt egy férfiéval. Elmosolyodtam, és leszegtem a tekintetem.

Ne jöjjön ide, ne gyere, ne, ne…

-          Segíthetek?

Felnéztem és zavartan a fülem mögé tűrtem egy kósza tincset.

-          Nem, köszönöm, csak várok – mosolyogtam.

-          A bejutásra? Van papírod? Anélkül nehéz lesz.

-          Lesz, köszönöm. Megoldom.– Menj már el!

-          Jól van. Itt leszek, ha bármiben segíthetek – vigyorgott rám, mire egy meleg pillantást vetettem rá.

Az újságba meredtem, és nem mertem felnézni. Emberek járkáltak, a pillantásukat éreztem magamon.

Egy kósza gondolattól vezérelve előkotortam egy papírt a táskámból, és ráemeltem az úgyis kezem ügyében lévő tollat.

Meleg érzés járt át, amikor lefirkantottam pár szót. Értelmetlen üresség volt a tartalmuk. Összeráncoltam a szemöldököm, és a szavakat néztem.

Csak nekem jelentenek pillanatnyilag valamit? Bármit is?

Felnéztem, tekintetemmel a férfit kerestem. Mosolyogva nyugtáztam, ahogy egy nagy kupac papír fölött görnyedve olvassa ki a betűkből a lényeget.

Igen, csak nekem jelentenek.”

Lépéseket hallottam, és a toll megállt a levegőben, a kezemben.

Damon dúdolva nyitotta ki az ajtót, de amikor megpillantott a dalolós kedve egyből elszállt.

-          Mi van Katie? Csak nem írtál?

-          De – motyogtam, és leraktam az éjjeli asztalra a novellácskát.

Damon eltűnt a fürdőben, és hallottam, hogy megnyitja a vizet. Lassan felálltam, és kerestem magamnak egy fogkefét, és fésűt, majd bementem a férfi után.

A gőzpára már ellepte a szobát, törülközővel kellett letörölnöm a tükröt, hogy lássak valamit, és ettől valahogy ideges lettem. Az első normális érzelem mióta felkeltem. Felröhögtem magamon, és előrehajoltam, hogy kiöblítsem a szám meleg vízzel.

Alighogy egy kortyi víz került a számba két kéz fonódott a hátulról a testem köré.

Egy őrült pillanatig azt hittem, hogy kiesik a szemem meglepetésembe, köpni – nyelni nem tudtam, ami nem teljesen igaz, mert a köpés része tökéletesen működött. Megtöröltem a szám, és felegyenesedtem, ezzel teljesen Damon testéhez tapadva. Állát a vállamra rakta, onnan nézett vissza rám a tükörből.

-          Damon, te meztelen vagy.

-          Fürödni készültem, azt hittem azt úgy kell.

-          Akkor menj – nyögtem elfúlón, miközben a nyakamba csókolt.

-          Nem jöttél volna utánam, ha nem akarnál semmit.

-          Ez most a „beléd beszélem” rész? – néztem rá összevont szemöldökkel, tetetett felháborodással.

Válaszolatlanul hagyott, én pedig újra lehajoltam, hogy befejezzem az szám öblítését. Felegyenesedve Damon pillantott rám újra a tükörből.

-          Meg ne próbáld!

Majdnem elnevettem magam.

-          Katie, komolyan. Ennek beláthatatlan következményei lehetnek.

Egyetlen hirtelen mozdulattal hátrafordultam, és a vizet a számból az arcába spricceltem. Kacagva futottam volna ki, ha el nem kapja a derekam, fel nem kap, és be nem visz a forró zuhany alá.

A hajamat törölgetve ültem a sminktükör előtt, mikor megütögette az ajtófélfát.

-          Mehetünk? Kocsival még két óra.

-          Igen, öt perc és kész vagyok.

Összekaptam magam, felvittem egy halvány sminket, és már lent is voltam az éjszakában.

Fél órája utaztunk csendben, amikor elhagytunk egy kis falut jelző táblát, és Damon önkéntelenül is elmosolyodott.

-          Mi az? – néztem rá kérdőn, mire értetlenül rám meredt, mintha egy gyilkosságot vallottam volna be.

-          Mi mi?

-          Ne szórakozz! Itt vigyorogtál.

-          Ja – nevetett fel – az semmi.

-          Most direkt húzol? – fordultam felé.

-          Nem fontos, csak emlékek.

-          Damon! Ha nem mondod el, megnézem.

-          Most fenyegetsz?

-          Ahogy mondod – helyeseltem bólogatva.

-          Volt egy lány vagy száz éve. Azt hiszem. Vámpír volt, Lorennek hívták, és voltak közös bulik.

-          Bulik? – húztam össze a szemem.

-          Ja, jól elvoltunk. Tudod.

-          Nem, nem tudom, felvilágosítanál?

-          Ne add a hülyét Katie. Azt hiszem a helyes kifejezés, együtt voltunk.

-          Szeretted?

-          Jaj, pff… dehogy – horkant fel kényszerű nevetéssel fűszerezve. – Csak voltunk.

-          A szerelem ennyire távol áll tőled? – kérdeztem, miközben elfordultam tőle, visszahelyezkedvén az ülésbe.

-          Katherine óta igen. Nem bízom a nőkben.

-          Te pedig okot adsz rá, hogy ők se bízzanak benned – morogtam magam elé, kifelé bámulva az ablakon.

-          Mit mormogsz? – nézett rám, mire csak megvontam a vállam.

-          Semmi. Tudod, voltak közös bulik – idéztem a szövegét.

Savanyúan felnevetett, le sem véve szemét az útról.

-          Olyan gyerekes vagy. Nem hittem, hogy féltékeny leszel.

-          Nem vagyok – tagadtam a nyilvánvalót határozottan, továbbra is kimeredve.

Végül az úti célig nem szóltunk egymáshoz, csak Damon rötyögött jókat magában, amiket én megpróbáltam nem felvenni.

Amikor megláttam az utcánkat jelző táblát összeszorult a gyomrom, amikor pedig a kocsi leparkolt annyira féltem, hogy nem akartam kiszállni, és hülyének neveztem azt, aki kitalálta ezt az egész haza utat. Nem vagyok képes bemenni, és anya szemébe nézni.

-          És mégis mit mondunk, ki vagy?

-          Ian Somerhalder – vetett rám egy féloldalas, szemkápráztató mosolyt.

-          És mégis miért járkál velem haza Ian Somerhalder?

-          Mert a pasid.

-          Sosem venné be. Nem úgy nézek ki, mint aki megfelel egy világsztárnak. Nézz csak rám.

-          Fejezd be a hisztit, és gyere – nyújtotta a kezét.

-          Nem, maradjunk még. Gondoljuk ezt át még egyszer – nyöszörögtem, és közben tiltakozásképp karba fontam magam előtt a kezem.

Damon felnyögött, kikapott a kocsiból, a vállára fektetett, és megindult velem a bejárati ajtó felé.

-          Tegyél… le… - sziszegtem dühtől eltorzult hanggal, de már késő volt, becsöngetett.

Az ajtó felől halk lépkedést hallottam, és lehunytam a szemem, nem akartam hallani, látni, ahogy megpillant. Mi van, ha egyből kiszúrja, hogy vámpír vagyok. Hisz az anyám.

Megcsikordult a kilincs, kinyílt az ajtó.

-          Miben segí… - kérdezte csicsergő hangján, de a második szónál belé fagyott a levegő.

Túl hosszú volt a csend, mindkét fél részéről. Legalább Ian kinyöghetett volna valamit. Végül nem bírtam tovább, és kinyitottam a szemem.

Anya gyönyörű volt. Az arca csillogott, a szemében könnycseppek jelentek meg, az alakja… hatalmas.

Anya terhes? Percekig meredtem a gömbölyödő hasára, fel nem tudtam fogni, hogyan történhetett. Anya nem lehet terhes.

Segélykérőn néztem Damonre, de láttam, hogy ő is anyám hasát nézi, hatalmasra tágult pupillákkal.

-          Meddig voltunk távol? – suttogtam, és ebben a pillanatban szólalt meg a házból, anya háta mögül is egy hang.

-          Gyertek be!

Ismerem ezt a hangot. Úristen, ne.

Egy pillanat alatt befutottam, és meredten néztem a férfit. Damon mellettem állt, ökölbe szorított kezekkel.

-          Üdv itthon – mosolygott Klaus vérfagyasztóan csillogó tekintettel.