Chapter 41

Sziasztok!
Bocsánat a sok késésért, de nem hittem volna, hogy nem lesz időm írni, mikor ez első szabad hetem töltöm itthon. De ma meg lett a fejezet második fele is.
Köszönöm az előzőhöz a hat kommentet, igazán jól estek a dicsérő szavak, sokat vigyorogtam.:D
Nem is rizsázom tovább!
Jó szórakozást!
U.i.: Hibákért elnézést!

It's my life
/Ez az én életem/

Hangosan, fáradt nyögtem fel, amikor meglibbent a függöny, és megéreztem az égető forróságát és fényét a szemhéjamon, és azon keresztül a szemgolyómon. Elfordultam, és a hepehupás keménységről egy puhább fele orientálódtam, azt sem tudva, hogy jelenleg eszik, vagy isszák az életet.

Később percekig jobbra –balra forgolódtam bármilyen megnyugvás nélkül, végül suttogások ütötték meg a fülem, és már képtelen voltam az alvásra.

Morogva fordultam oldalra, teljesen az ágy szélére küzdöttem magam, és csukott szemmel onnan meditáltam tovább.

-          Hogy változtathattátok át? Ez így nem jó. Nagyon nem jó, nem tudjátok így mekkora veszélynek tettétek ki?

-          Hagynunk kellett volna meghalni? Ő egy ember, akinek élete van.

-          Volt – javította ki a hang, véleményem szerint Edward. -  Egy ember, akinek választás járt volna, és elvettétek. Ne mond, hogy ő egyből szaladt a vérért. Elképzelhetetlen, hogy mekkora változás ez most neki, hogy hogyan fogja lereagálni, hogy mik a következő lépéseink.

-          Megvédjük. Véget vetünk ennek az egész harcnak. Belefáradtam – nyögte Stefan, majd széksüppedést hallottam.

-          Bolond vagy – hagyta rá Jasper, és aztán mintha mindenki más irányba ment volna.

Szekrényajtó nyílt, ital került a poharakba, fáradt sóhajok szakadtak fel mindenkiből.

-          Meg akar majd ölni? – suttogta Elena némi félelemmel a hangjában.

-          Nem tudom… komolyan Elena, dunsztom sincs. Elvileg igen, mindennél jobban fogja kívánni a vért, a tiedet, meg Bonnie-ét, de nem tudom biztosan, mert azt meg kell hagyni, hogy Katie nagyon furcsa csaj.

-          Igen. Belevaló, nagyszájú, és… bocsánat, nincs jobb hasonlatom, kiköpött Damon.

-          Sajnos – kortyolt Stefan, vagy valaki más, de mivel az ő hangja volt, erre tippelek.

-          Tényleg, ő hol van – bukkant fel a nemrég említett boszorkány.

-          Ne akard tudni.

-          Mi? – szólalt meg Elena és Bonnie egyszerre legalább három oktávval magasabb hangon.

-          Tegnap felment Katie-hez, mert az felébredt, de előtte még megkért minket, hogy maradjunk itt. Maradtunk. Aztán jöttek azok a hangok, és jobbnak láttam a távozást.

-          Ezt nem hiszem el. Én megölöm… – morgott a boszi, és hallottam már a trappolását a lépcsőn.

Ha jól számítottam, akkor van még fél percem, amíg feltöri az ajtót. Gyorsan magamra kaptam egy melltartót, és bugyit, minderre rá egy hosszú inget. Oldalra fordultam, és megláttam az alvó Damont. Akkor ez mégsem álom volt. Felé másztam, és gyengéden megtaszajtottam a vállát. Nem lett valami gyengéd, mert egyetlen mozdulattal legurult az ágyról, majd szitkozódva ért földet.

A szám elé kaptam a kezem, és szánakozva elmosolyodtam.

-          Hupsz... Bocsi. Meg kell szoknom.

-          Az isten szerelmére Katie, normális vagy? Ezt nem úszod meg! – indult felém, de nekem már nem volt időm.

-          Majd később – csókoltam homlokon, majd erősen meglökve a vállát visszaküldtem a földre.

Egy pillanatomba telt, míg felálltam, és kuncogva kiugrottam az ablakon.

Jó, egy kicsit túl lazának számítottam magam, elbizakodva vettem lendületet, végül lent landolva, nincs mit szépíteni, seggre estem. Gyorsan befutottam a bokorba, és onnan hallgattam ki a beszélgetést.

-          Hol van Katie? Mit keresel a földön? Mért vagy meztelen? Úristen, Damon te meztelen vagy – sikoltott fel Bonnie.

-          Jó reggelt neked is. Jaj, ne mond már, hogy nem láttál még ilyet, és ekkorát. Jó, igazad van. Ekkorát még nem, na de ilyet már csak igen… - rötyögött Damon.

-          Fejezd be! Mit kerestél a földön? – Bonnie viszonylag, magához képest is hamar visszanyerte az önuralmát, a hangja azonban még így is meg-megremegett.

-          Az eszemet, hogy ilyen nővel kezdtem – morogta most a vámpír, és fürdő felé indult.

-          Hol van Katie?

-          Kit érdekel? Itt nincs.

-          Ha egy ujjal is hozzáértél – fenyegette a lány, mire Damon felnevetett.

-          Akkor mi van kedves? Hm?

-          Megbánod, hogy megismertél.

-          Jaj, ne röhögtess már boszi. Amúgy most ez a szlogen? Hogy kicsinállak, mert rosszat tettél? Na, menj Potter, fürödnék – azzal rácsapta a fürdőajtót.

Elvigyorogtam ezen a közjátékon, majd egy pillanat alatt, azt nem tudom, hogy hogyan, de újra fent álltam a szobában. Mosolyogva, és halk léptekkel a fürdőszoba felé vettem az irányt.

Lenyomtam a kilincset, és benyitottam. Egyetlen, gyors mozdulattal megfordultam, és visszazártam az ajtót.

Körbe néztem, de a vízpárán kívül, ami, mint valami alattomos köd, ellepte a helyiséget, nem láttam semmit.

-          Hiányoztam, mi? – lökött be Damon a zuhany alá.

Sikítva nevettem volna fel, ha nem fogja be a számat, és úgy nem tart, amíg el nem múlik a görcs.

Belecsókoltam a tenyerébe, majd beleharaptam.

-          Áú, te nem vagy normális – kapta el a kezét, és vizsgálgatta, az arca elé tartva.

Eközben gyorsan mozogva megfordítottam, és a zuhanyzó csempéjének löktem. Megremegett a fal, de Damon nem hagyta, hogy megnézzem, azonnal birtokba vette a számat.

Lágyan csókolt, majd egyre követelőzőbb lett, én pedig nem voltam képes megállni. Mintha egy lavinát indított volna el bennem a csókja. Érzelmek sokasága, a boldogság, az éhség, és még sorolhatnám mennyi féle érzés tódult fel bennem, és mindent a csókjaimban adtam. Hozzápréseltem magam, miközben szorosan átkaroltam a nyakát, az ő keze pedig a derekamat szántotta végig. Halkan felsóhajtottam, kezdett már nagyon melegem lenni, és még rajtam volt a forró víz miatt rám tapadó ruháim is, amik csak fokozták a hő érzetem.

Damon keze lesiklott a fenekemre, és belemarkolva közelebb vont magához, szinte eggyé váltunk, én pedig vadabbul csókoltam, nem tudtam betelni.

Egy halk kopogás vetett véget a fürdőzésünknek.

-          Damon te fürdesz? Ki kéne jönnöd, meg kell keresnünk Katie-t. Vagy, ha esetleg tudod, hogy hol bujkál, akkor gyertek ki, mert Bonnie tűkön ül, és még meg kell néznünk Katie, hogy bírja. Öt percetek van. Öt Damon – erősítette meg Stefan a szavait, majd hallottam, ahogy csapódik az ajtó.

Elfordítottam a fejem, és Damon vállának döntöttem a homlokom, így pontosan láttam lefele mindent, amit látnom kellett. Kaján mosoly ült ki az arcomra.

-          Le kéne vetkőznöd, tiszta víz vagy - suttogta Damon a hajamba.

-          Igen – sóhajtottam, és felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézhessek. – Megyek.

Indultam ki a zuhany alól, amikor megfogta a karom, és visszarántott magához. A mellkasának ütődve érkeztem vissza. Elmosolyodtam, és mindkét kezem a mellkasának támasztottam. Végigsimítottam az izmokon, és néztem, ahogy néhol beleremegett a pihe könnyű érintésekbe.

Végül elvettem onnan a kezem, és visszafontam a nyaka köré, hogy aztán felnézhessek rá, és kiolvashassam a gondolatait.

-          Ebből elég! Megőrjít!

-          Na Damon, ha ilyen agresszív vagy, megyek.

Egy pillanatra összeráncolta a szemöldökét, és értetlenül nézett rám, majd mint, aki megvilágosodott karolta át a lapockám, és vonta a felsőtestem a mellkasára.

-          Ha már ilyen jól olvasol gondolatot, akkor nem is beszélek. Mellesleg ezt nem úszod meg ilyen könnyen, lassan jönnek össze a vétkeid, és egyszer nagyon megfizetsz – suttogták a gondolatai, miközben a keze ügyesen felkúszott a hátamon, és a melltartó csatját egy pillanat alatt kioldotta.

-          Nem is tudom, ez most az új szlogen? Hogy kicsinállak, mert rosszat tettél? – idéztem fel a szavait, mire halkan felmordult.

-          Még egy – nézett a szemembe.

-          Akkor megyek, nehogy legyen még több a rovásomon – de egy lépést sem mozdultam arrébb.

-          Ha már itt vagy vizesen, akkor, ha levetkőzöl, akár le is zuhanyozhatsz.

Felnevettem, lelöktem magamról a kezét, és a bal kezemmel a csempének löktem újra, a nyakát fojtogatva.

-          Damon, komolyan mondtam, hogy nem rázol le, és kicsinállak – mondtam csillogó szemekkel, majd az arcához hajoltam, és lassan végigcsókoltam azt.

Végül egyetlen mozdulattal kivetettem magam a helyiségből, villámgyorsan átöltöztem, és az ágyon ülve vártam, hogy vagy a lenti csapat egyik résztvevője, vagy Damon jelenjen meg azzal a szándékkal, hogy levisz.

Borzalmasan éhes voltam, és éreztem, hogy holmi rántotta ezt az éhséget nem fogja kielégíteni. Féltem belegondolni, hogy embereket fogok ölni, mert kívánom majd a vérüket. Nem akarok embereket ölni, de állatokat sem. Ha belegondolok, hogy állatok, vagy emberek, nos, akkor azt hiszem, inkább ember vért innék. Az állatok túl tiszta érzésűek, nincsenek úgy elkorcsosulva, mint az emberek.

De még mindig van választásom, hisz a halál még így is egy alternatíva, és nem lehetnek mindig a nyomomban. Ha jól emlékszem, mintha egy hónapig még gyorsabb vagyok náluk, és erősebb, utána leszek csak gyengébb. El kell döntenem, de nagyon gyorsan.

Hirtelen eszembe jutott, hogy reggel a nap sugaraira ébredtem, és különösebb fájdalmat nem éreztem. A kezemre néztem, de nem volt rajtam gyűrű. Akkor ez mi?

Felálltam és a tükör elé sétáltam. Nézegettem magam elölről, hátulról, míg végre feltűnt. A nyaklánc. De az csak a növényt tartalmazza, nem? Ezek szerint Bonnie már segített. De honnan tudta?

Ezt már mindenki sejtette előre? Az istenit Damon Salvatore, én megöllek! Isten bizony kicsinállak, csak gyere ki.

Mintha hallotta volna lépett a szobába, két vállán átfektetett törülközővel, amivel épp az arcát törölgette.

Haragos, gyilkolni vágyó tekintettel néztem rajta végig, majd megdermedtem, és csak bámultam a szemébe. Egy másodpercébe telt, hogy felmérjen. A mozdulata úgy maradt, kezét a fején tartva nézett vissza rám egyetlen mozdulat nélkül.

Csak néztük egymást, köztünk megfagyott minden, mégis izzott a levegő.

-          Te tudtad – fogtam meg a nyakláncot, és jelentettem ki a tagadhatatlant.

Egy másodperc tört része alatt a szoba másik végében volt, a szék lábával a kezében, amit abban a pillanatban tört le.

-          Csak tippeltünk, felkészültünk mindenre, nem tehettem mást.

-          Én úgy utállak – köptem felé a szavakat.

-          Jaj, édes ne mondj ilyet – mosolyodott el, és ekkor vágódott ki az ajtó is.

Stefan jelent meg ott újra, és felvont szemöldökkel vizsgálgatta a helyzetet. Végül döntésre jutott, és a bátyja elé sétált, kikapta a kezéből a karónak használt széklábat, és megrovón nézett az idősebbik szemébe.

-          Gondolkozz Damon!

Aztán hozzám sétált, én eddigre kiegyenesedtem, és visszanyertem az önuralmam. Stefan belém karolt és kivezetett az ajtón.

Lassan lépkedtem mellette, és ahogy lefelé mentem néhányszor megtorpantam, úgy éreztem nem biztos, hogy nekem le kéne mennem, de mindannyiszor erősebben fogott, és mosolygott rám, így továbbmentem.

Lent várt mindenki, arcukon feszült mosollyal. Viszonoztam, próbáltam némileg lazábbnak tűnni, de egy kicsit értetlenül álltam az egész előtt, nem tudtam mire ez a nagy bemutatás, hisz mindenkit ismerek.

Stefan elengedett, és Elena mellé sétált, ő volt az egyetlen, akinek nem láttam magasabb mértékű feszengést sem a testtartásán, sem a mosolyán. Elena Stefanra nézett, aki csak megvonta a vállát, majd a lány elindult felém. Láttam, ahogy többen megrándulnak, mintha nem igazán tartanák jó ötletnek a lány lépését, de az nem törődött velük. Elém sétált, két kezébe fogta a kezem, és a szemembe nézett.

-          Jól vagy?

-          Azt hiszem. Bár, ha jobban belegondolok Damonre ráférne egy kis karóba húzás – morogtam, mire Elena magához ölelt, és mindenkiből feltört a nevetés.

Meglepődve álltam az ölelgetést, aztán lassan feldolgoztam és visszaöleltem.

Miután meg volt a nagy csoportos boldogság leültünk, és mindenki kapott Bourbont, mivel más nem igazán volt az italos szekrényben.

-          Ez most mire volt jó? – néztem fel az első korty után a poharamból.

-          Nem tudtuk, hogy reagálsz a vérre, ha ember közelben vagy, és szinte ott pulzál az orrod alatt.

-          Kösz a részletes leírást. És átmentem?

-          Pontveszteség nélkül – mosolygott Stefan, és átölelte Elenát.

Damon felé vetettem egy pillantást, aki éppen újratöltötte a poharát.

-          És most? – fordult felém Caroline.

Nem biztos, hogy nekem célozta a kérdést, de úgy éreztem itt az idő, hogy kibökjem, amin gondolkozom.

Magam elé meredtem szótlanul, majd letettem a poharam, és felnéztem a társaságra.

-          Most haza megyek – nyögtem ki, mire minden szempár rám szegeződött. Folytattam. – Nem tudom, hogy hogyan fogsz végződni az én közel sem tündérmesém, ezért haza kell mennem. Nem én akartam ebbe belekeveredni, és nem is én akartam vámpír lenni – itt Edward egy „én megmondtam” tekintettel nézett Stefanra. – Szükségem van időre, és a családomra. És ha úgy döntök, hogy mindenkinek jó lesz úgy, akkor leveszem ezt a nyakláncot, és elégek. Nem érdekel, belefáradtam már most. Mennem kell. Haza – sóhajtottam, és Damonre néztem.

-          Nem – mondta ellenmondást nem tűrően, és elindult felém. – Veled megyek, és ha úgy döntesz, hogy öngyilkos leszel, akkor én döföm a karót a szívedbe.