Chapter 71

Sziasztok!


Itt a vége lassan Katie utazásának, ami remélem mondhatom hogy a Ti, és az én utazásom is volt egyben.
Ez az utolsó előtti fejezet, Jó olvasást kívánok hozzá!


Üdv;
Kinga

The end of vampires and werewolves 

Ahogy körbenéztem, egy pillanatra inamba szállta  bátorságom. Minden egyes szempár nem szegeződött, és szinte kiolvastam belőlük az igazságot.

Mind azt suttogta: Meg kell szereznem őt!

Másodpercek alatt, nem tudom milyen megbeszélt taktika alapján, de körbeálltak a vámpírok, és én középen álltam, egy ládával a lábam előtt.

-          Gyorsan Katie, a bombákat. A kékben farkasfű, a pirosban verbéna van. És kell egy tucat karó is.

-          Jacob hol vannak a farkasaid? Mellettünk a helyük, a ti vámpírjaitok ellen a verbéna mit sem használ – üvöltötte túl Stefan a farkasüvöltést, és morgást.

Csak másodlagos hangként hallottam mindent, a zaj eltörpült a fülemben zubogó vér hangja mellett, miközben ügyetlenül kapkodtam a táska tartalmát két kezembe,hogy aztán minden egyes körülöttem álló személy felpakolhasson velük.

Valahogy minden kiesett a kezemből. Az ügyetlenkedésemnek hála, egy üvegből elkezdett szivárogni a víz, nekem pedig megremegett a kezem, szinte esztelenül dobáltam mindent ide – oda.

Hirtelen egy kéz jelent meg az enyém mellett, ügyesen félretolva azt, hogy ő nyugodtabban szedje ki a bombákat. Meglepődve lestem fel Elenára, aki rám mosolygott.

-          Nyugi. Segítek – mondta halkan, és felállt, hogy a tartott markokba mindenből szórjon.

Mélyeket lélegeztem, és próbáltam összeszedni magam. Lassan kiürült a fegyvertár, már csak pár darab maradt bent, pont elegendő Elenának, és nekem.

Senki sem várt már ránk. Még üvöltöttem volna, hogy csak még egy percet kérek. De nincs egy perc.

A támadás gyors, és végzetes, a farkast Jasper egy jól irányzott dobással semmisítette meg.

Egy – null ide. Tizenöt – több százezer oda.

-          Már csak vagy félmillió van – sóhajtottam, és kiléptem a kör közepéről, Emmett, és Damon mellé.

-          Mit csinálsz? – húzott vissza Elena, de nem engedtem, biztosan álltam a lábamon, és farkasszemet néztem.

-          Harcolok – válaszoltam, és felkészültem a dobásra.

Végül minden egyszerre jött. Az ég egyik pillanatról a másikra beborult, mintha új világba csöppentünk volna. A vámpírok, és vérfarkasok egyszerre támadtak nekünk, semmit, és senkit sem kímélve. Üvöltések, sikolyok, halálhörgések szakadt fel a torkokból, ezzel is túlüvöltve a mindent elmosó zuhogó esőt, és a dörgést.

Nem tudtam mit csinálok, csak csináltam.

Léptem, fordultam, dobtam, reszkettem, üvöltöttem, sírtam.

Hogy kerül Jacob az alá a vámpír alá? Mit keres Alice két farkas csattogó állkapcsának közelében?

Kimarkoltam az utolsó farkas füvem, és remélve dobtam feléjük, reméltem, hogy azok a mi farkasainkból valók. Felsóhajtottam, amikor égni kezdett a bundájuk, és elkotródtak Alice közeléből.

-          Kösz – suhant mellém, majd egy másodperc alatt tovaillant.

Utána fordultam, és a következő másodpercben már azt éreztem, hogy felkapnak, és elrohannak velem a sötétségbe, távol a harctól.

-          Emmett! – üvöltöttem a hozzám legközelebb álló vámpírnak, mire az odakapta a fejét, és felszisszent.

Kiabálva suhant felénk, kikapott a vámpír kezéből, és egyetlen mozdulattal eltörte a nyakát, és lekapta a fejet a testről.

-          Köszönöm – lihegtem, mikor letett.

-          Vigyázz magadra!

-          Azon leszek – eresztettem meg egy halvány mosolyt, és rohantunk vissza a többiekhez.

Emlékeztem arra az éjszakára, amikor palackokat robbantottunk fel, amikor spricceltük a vasfüves vizet. Valahol lennie kell itt egy palacknak. Futtomban kikaptam egy vámpír szívéből a karót, beletűztem a nadrágomba, és rohantam tovább körbetekintve, hátha látok egy üveget.

Az istenért, mindig szoktak szemetelni az emberek, pont erre a napra, nem jutott egy sem?

Egy hatalmas dörrenéstől megremegett a ház, és megrepedt alattam a beton is. Felnéztem az égre, és megláttam, ahogy egy hatalmas tölcsér alakul ki pontosan felettünk.

-          Vigyázzatok – kiáltottam, és felfelé mutattam. Ha bárki meghallotta, akkor most már tudják, nekem más dolgom van.

Egy fa tövében megpillantottam egy otthagyott kólás üveget, és majdnem felsikoltottam a boldogságtól. A kezembe kaptam, lecsavartam a tetejét, és egy csatorna alá csúsztam, hogy teleengedjem vízzel. Pillanatok alatt megtelt, én pedig rohantam vissza a fűért. Hasogató sikolyok törték meg a vihart, én pedig odakaptam a pillantásom. Hiba volt. Egy farkas tüzes tekintete keresztezte az enyémet, én pedig megdermedtem.

-          Kérlek, még van remény – suttogtam megtörten, a farkas pedig még mindig mozdulatlanul állt.

Egy pillanat volt, de nekem egy örökkévalóságnak tűnt, míg reagált. Jobbra intett a fejével, majd felmordult, mintha csak azt mondta volna; Menj, de sikerüljön!

Elrebegtem egy néma köszönömöt, és egy maréknyi farkasfűvet tömtem a palackba, majd a tömeg felé vettem az irányt, kerülve a kedves farkast.

Nem tudom kikre spricceltem belőle, csak azt, hogy az általam megmentett vámpírok egyre többen voltak körülöttem, mint egy bástyát, öleltek körül. De elfogyott a víz, most pedig rajtuk volt a sor. Egytől egyig visszavetették magukat a harcba, és abban a pillanatban engem körülvett két tucat vámpír, vérben forgó szemekkel. Senki nem figyelt ránk, pedig többen is felém fordultak, és rám néztek. Nem látták, hogy bajban vagyok?

-          Nyugodj meg kedves, ők most nem fognak segíteni – mondta nyugodtan az egyik férfi, aki előttem állt. Kedvesen rám mosolygott, és tett felém egy kósza lépést, mire én hátrébb ugrottam, ezzel pedig a mögöttem álló vámpír karjaiba sétáltam.

-          Hogyan? – üvöltöttem, és rúgva, kapálózva próbáltam kiszabadulni az engem ölelő karokból.

-          Meg van a mi kis trükkünk arra, hogy ők ne érezzék a jelenlétünket. Látnak, de nem tudnak rólunk. Nem érzik, hogy bajban vagy.

-          Engedjenek!

-          Nem lehet – rázta a fejét és lassú óvatos lépésekkel megindult felém, bezárulni látszódott a kör.

Rúghattam, haraphattam, mit sem használt, és közben mintha egy lassított felvételen át néztem volna a körülöttem álló világot. Damont maga alá temette egy farkas, de az a szívébe tőrt döfött, lelökte magáról, és felállt, hogy egy újra vesse magát. Elena Stefan háta mögött, kettejüket védve, dobálta a bombákat, és a vízibombába töltött füves löttyöket. Arcán nem kétségbeesés, hanem harag, düh volt és rengeteg elszántság.

Emmett üvöltve vetette rá mindenkire magát, hogy aztán a kiszemelt áldozat egy másodpercben belül holtan essen össze.

Jacob farkasként egymás után tépte szét a vámpírokat, akik hörögve szenvedtek egy - egy letört végtag nélkül.

Minden rendben lesz. Én éppen hogy csak lefekszem aludni, mire felébredek véget ér ez az álom, és kezdődik egy új.

Szememmel még utoljára végignéztem az előttem álló vámpíron, aki éles szemfogakkal hajolt a nyakamra.

Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy a nyakam hátrabicsakoljon.

Minden sötét lett. Nem hallottam harc hangját, nem volt kiáltás, vagy jajongás. Minden nyugodt volt, és csöndes. A vihar elcsendesedett, de az eső illata megmaradt, az újrakezdés, az új nap illata volt.

Úgy éreztem, mintha kikapcsolták volna az életet. Nem volt Nap, nem voltak csillagok, és az emberek megszűntek létezni, minden újraindult, a teremtés restart-ja volt ez.

Egy hatalmas robbanás, ami mindent elsöpört, egy olyan robbanás, amit senki nem élt túl.

Egy fényes villanás hasított ketté mindent, amit csukott szemmel is tisztán érzékeltem. Visszakapcsolták a lámpát, talán a mennyországba érkeztem, hisz lehet, hogy ilyen, sosem láttam meg előtte.

De hangok ütötték meg a fülem, ismerős, szeretetteljes hangok, mire felpattant a szemem.

Nem haltam meg. Ugyanott álltam, ugyanott voltam, mint akkor, mikor a férfi a nyakamra hajtotta a száját. Megláttam mindenkit, aki a téren volt, emberek voltak, és tág pupillákkal nézték a fényességet, nézték az eget. Lejjebb pillantottam, és megláttam, hogy a férfi még mindig előttem állt, de az arca megváltozott, és értetlenül fogta az arcát.

Az engem tartó kéz is leeresztett, én pedig kiugrottam a fogásból, és előrébb léptem.

Mindannyian riadtan forgatták maguk előtt a kezüket, és az ínyüket fogdosták.

Zavartan kaptam el a fejem, és megindultam Damon felé. Én voltam az egyetlen mozgó pont a sokadalomban, minden ámulva nézte önmagát. Még sem csak én. Rick, és Elena is a többieket bámulták árgus szemekkel.

Körbe néztem, és sehol nem voltak farkasok, de amint megpillantottam Jacobot, megnyugodtam, nem pusztultak el.

Elértem Damont, és mint egy bolond vetettem magam a nyakába.

-          Azt hittem meghalok – suttogtam halkan, és mélyen beszívtam az illatát.

Nem mozdult. Meg sem szólalt. Hátráltam tőle egy lépést, és ránéztem, ő pedig ijedten viszonozta a pillantásom.

-          Mi a baj? Jól vagy? – kérdeztem aggódva, ha most hal meg, azt nem bocsátom meg senkinek.

-          Nem vagyok szomjas – suttogta halkan, szinte csak a szájáról olvastam le a szavakat.

Maga elé meredt, és mélyen beszippantotta a levegőt.

-          Nem érzek semmit – lehelte újra, és rám emelte könnyes tekintetét.

Éreztem valamit, de nem mertem elhinni. Elenára pillantottam, aki két kezében fogta Stefanét, és boldogságtól nedves szemmel meredt a férfira, aki pirosló arccal beszélt a lányhoz. Amikor befejezte Elena az ölébe vetette magát, és nevetve forogtak körbe - körbe.

Talán lehetséges?

Újra Damonre néztem, tekintetemet végighordoztam az arcán, majd végigsiklott a testén, és megfogtam a kezét.

Forró volt.

-          Ugye nem vagy az? – kérdeztem rá emelve pillantásom, mire dermedten megrázta a fejét.

Szorosan hozzábújtam, és körülöleltem a testét, most viszonzásra leltem.

-          Megoldjuk – suttogtam, majd elmosolyodtam. – Csak nehogy elfelejts levegőt venni.

-          Olyan régen éreztem ezt – nevetett fel, és egy puszit nyomott a fejemre.

Mikor elváltam tőle körbenéztem, és megértettem miért nincs egy vérfarkas se.

Mind emberek lettek. Az egész világon megszűnt létezni a két faj.

Nincs többé se vámpír, se vérfarkas. Nincsen többé rémmese, nincs több kasszasiker film, nincs többé horror film alap.

Csak a múlt, de azt én örökre a hátam mögött hagyom. Vagy mégsem?