Chapter 70

A nagy hetvenes. Igen, mostanában, mintha visszaesett volna az oldal olvasottsága, kevesebben olvassátok el, és még kevesebb kommentárt kapok. Nem panaszkodom, mert a történet alatt rengeteg kedves, és megható kommentárt olvastam, volt, hogy egyes részeknél akár nyolc megjegyzés is volt, így visszagondolva talán az volt a blogom virágkora.

Remélem, ha befejezem ezt a felvonást, akkor később is lesznek majd még olyanok, akik idetévednek, és megtetszik nekik a történet épp ezért pedig firkantanak majd nekem néhány szót, és természetesen majd az is jól esne, ha majd a nagy utolsó fejezetnél néhányan, többen, mondjuk úgy mindenki, aki valaha is olvasott akár egy részt is, írna a történetemnek néhány szót.

Nem kérem, hogy ajnározz, de el sem tudod képzelni mennyit jelentene Tőled egy szó. :)

Na de nem szaporítom tovább a szavakat, olvassuk az új fejezetet.

Csók;

Kinga          

                                                                                                                  

Greg

Ijedten lestem minden pillanatot, Jonas minden mozdulatát, ugye, nem halt meg?

Másodpercekkel később a füstfelhő eloszlott, és előttem kitisztult a kép, Jonas teljesen jól volt, érdeklődve méregette magát, felmérte az okozott kárt, de hál’ istennek semmit nem talált.

-          Damon! – kaptam el a karját, és magam felé rángattam. – Te a ne bántsd című drámám melyik felvonását nem értetted? – beszéltem hozzá idegesen, de ő csak Jonas nézte. – Damon, figyelsz te rám? – fogtam meg az arcát, és magam felé fordítottam.

Nem számítottam erre. A szeme egy pillanat alatt ketrecbe zárta az enyémet, fogva tartotta, és esze ágában sem volt elengedni. Dühöm elszállt, és riadt tehetetlenség kerített hatalmába. Úgy nézte az arcomat, mintha először látná, és úgy nézett a szemembe, mintha mindent látna.

-          Gyönyörű vagy – suttogta két ujját végighúzva az arcomon, ezzel kisimítva néhány kósza tincset.

Csókja birtokló volt, mégis gyengéd és szenvedélyes egyszerre, féltő, és óvó, soha nem éreztem még ennyi érzelmet a csókjaiban. Kezem gyengéden a nyakára fűztem, és közelebb húztam magam hozzá.

Ő is érzi.

Lihegve húzódtam el, továbbra is lehunyt szemmel álltam előtte lábujjhegyen, és hagytam, hagy támassza meg az állát a homokomon.

-          Szeretlek – leheltem, és nagyot nyeltem, próbáltam hevesen dobogó szívemet visszaállítani a ritmusára.

-          Én is – adott egy csókot a homlokomra, majd elhúzódott, én pedig teli talppal visszaereszkedtem a földre. – Minden rendben lesz.

-          Tudom – bólintottam, és mindketten egyszerre fordultunk a minket néző Jonas felé.

-          Jól vagy? – kérdeztem halkan, mire mosolyogva bólintott.

-          Soha jobban, nem sikerült kinyírnia – bökött fejével Damon felé.

-          Nem is akartalak, haver – köpte az utolsó szót. – Mit akarsz Katie-től? Megölni?

-          Boldoggá tenni. Szeretem őt – mosolygott kedvesen a férfi.

-          Hazudsz – sziszegte, és egy akaratlan lépést tettem felé, mire Damon visszahúzott.

-          Bármennyire is utálom ezt kimondani, de igazat beszél. Bonnie főztjét dobtam rá, igazság szérum.

-          Az lehetetlen. Akkor… akkor – lestem Jonas felé, aki nyílt, szeretetteljes pillantással nézett rám.

-          Igen. Végig igazat mondott.

-          Tudjátok, lassan kezd elegem lenni a férfiakból – fakadtam ki fáradtan, és lebicsaklottam a padra. – De miért nem szálltál le rólam? Miért kísértesz az álmaimban? Boldog vagyok.

-          Mióta Salvatore az életed része, egy nyugodt perced sincs, mindig a halállal packázol.

-          Ez igaz – bólintott komolyan Damon, és rám nézett – Stefan képes megkavarni a dolgokat, ha jobban belegondolok, tényleg azóta nincs magánéleted, mióta ő az életedbe lépett.

-          Én rólad beszéltem, Ringó.

-          Szerintem tisztában van vele, Jonas – válaszoltam a férfinek keserű mosollyal az arcomon. – De értsd meg, azt hiszem, szeretem Damont.

-          Hm, szebb vallomást is hallottam már – kémlelte az eget a vámpír.

-          Mégis kitől Damon?

-          Elena, Katherine, Caroline, és a másik több száz lány, már nem emlékszem a nevükre.

-          És ebből mennyi volt magánál mikor kimondta?

-          Katherine. Számít ez most? – bökött Jonas felé.

-          Nem, nem igazán, csak kíváncsi voltam.

-          Én ezt akkor sem hagyom annyiban – szólalt meg Jonas csendesen, mire felsóhajtottam, ásítottam egyet. Annyira szeretnék aludni.

-          Jól van, de ettől függetlenül segítesz nekünk túlélni az elkövetkezendő napokat, és hagyod, hogy tegyük a dolgunkat?

-          Ha nem a halálba akarsz futni, akkor igen – bólintott.

-          Nem hagyom, hogy te is úgy érezd irányítanod kell az életem. Nem szólhatsz bele a döntéseimbe, ha az a jó irány, hogy fel kell áldoznom magam, akkor megteszem. Érted, érte – mutattam Damonre – mindenkiért.

-          Nem lehetsz csak azért öngyilkos, mert a legjobb út, biztosan van mindig egy másik is, csak elrejtett.

-          Hagyd Jonas, tudod mióta próbálom erről meggyőzni, és védeni az életét? Mára az a legfontosabb feladatunk, hogy elhárítsunk minden olyan akadályt, minek következtében az önfeláldozás lehetősége akárcsak felbukkan. Őt magát védjük saját magától. A környezete már feleannyira sem veszélyes rá nézve – magyarázta Damon könnyed stílusban, amitől nevetnem kellett.

-          Ez nem igaz.

-          Igen, nos a tagadás is egy nála elég jellemző tevékenység. Tudod meddig tartott míg megadta magát, és bevallotta, hogy imád?

-          Damon, fogd be! Ez sosem történt meg, és nem is fog. Mellesleg nem tudom mitől kerekedett ekkora fene nagy jó kedved, de vegyél vissza a felém tett támadásaidból. Álmos vagyok.

-          Igaza van – nézett Damon Jonasra. – Mi lesz Jonas? Katie még nem aludt normálisan, elmehetünk?

-          Védeni fogom – szólalt meg pár másodpercnyi hallgatás után, mialatt Damon felém hajolt, és karjaiba kapott, majd komoly szemekkel a férfira meredt.

-          Ahogy mindannyian – bólintott, és elindult velem előre, nekem pedig lassan lecsukódtak a szemeim.

Egy roskatag ház előtt álltunk, aminek már bejárata sem volt. Az ajtó összeomlott és a lábunk előtt hevertek a darabjai. Kétkedve néztem fel a mellettem álló Emmettre, aki nemes egyszerűséggel megvonta a vállát, és beljebb lépett, én pedig szorosan mögötte haladva beléptem a házba.

Az egész ház lelakott volt, büdös, és borzasztóan poros.

-          Vannak kétségeim – hallottam meg egy ismerős hangot, hátrakaptam a fejem, és megpillantottam Edward alakját az bejáratnál.

-          Szia – suttogtam mosolyogva, mire rám nézett, és ő is elvigyorodott.

-          Szia. Örülök, hogy még élve látlak.

-          Ne kezd te is, kérlek! Gyere már ide! – tártam ki a karom, hogy végre magamhoz öleljem.

Egy pillanatra bennem ragadt a levegő, amikor egy másodperc tört része alatt a karjaiban éreztem magam.

-          Újabb rivális? – horkant fel Jonas, mire belenevettem ölelőm vállába.

-          Ja, úgyhogy jobb, ha meghúzod magad kiscsávó – vágta vissza Edward, és kibontakozott az ölelésemből.

Lassan beszállingóztak a többiek, itt volt mindenki, aki a végső összecsapáshoz kell.

Furcsa érzés volt, mégis megnyugtató, hogy együtt vagyunk. Ha együtt voltunk nekik még sosem esett komoly bajuk. Egyet leszámítva…

Lehet, hogy ez az utolsó közös harcunk, lehet, hogy holnap mindennek vége, de most még együtt vagyunk, és mindenki számíthat mindenkire. Mint egy nagycsalád.

Lassan körbementünk a házon, egyre borzalmasabb szobákat felfedezve, amikor egy ez idáig számomra ismeretlen ember bukkant fel az ajtóban.

-          Greg? – fordultam felé, mire rám emelte pillantását.

-          Katie Lonsey?

Bólintottam, mire intett, hogy kövessem. Elindultam, hátam mögött a családdal, a fal irányába, ahova vezetett minket. Gombnyomások, falon át járkálás, alagútban lévő bukdácsolás után kilyukadtunk egy sokkal tágasabb, tisztább, és otthonosabb házban, mint, ami fent fogadott minket.

-          Katie? – ugrott fel egy alak, és felém rohant. Kellett egy másodperc mire feldolgoztam a sok újdonságot, kezdve azzal, hogy a felém futó Jacob mögött Derek állt felszegett fejjel, állva pillantásom.

-          Mit kerestek itt? – néztem rájuk értetlenül.

-          Miattad vannak itt – szólalt meg egy nő elölről, de a sötét miatt nem láttam az arcát.

-          Így igaz. Mi megpróbáltunk segíteni, előbb ideérni, és valahogy mindent megakadályozni, de nem tudtuk. Nem tudjuk – kezdett bele Jake, én pedig nyugtatón végigsimítottam a karján, és rámosolyogtam.

-          Hé, nyugi. Semmi baj. Hálás vagyok.

-          Ön ki? – kérdezték hátulról.

-          Akit te Greg-ként kerestél. Gyertek beljebb, hosszú beszélgetésünk lesz.

Pillanatok alatt mindenki bekerült a kis szobába, de nem szóródtunk szét, együtt maradtunk, láttam, éreztem, hogy senki nem akar lényegi távolságra menni a másiktól, úgyhogy inkább tömörültünk egy kis körbe a szobában, mint szétszórva.

-          Hallgatjuk – szólalt meg Damon a néma csöndben.

-          Jól van – mosolyodott el az hölgy, és rám nézett, mélyen belefúrva pillantását az enyémbe. – Ismerem a történeted Katie Lonsey, te vagy az, aki képtelen egy fajt is elpusztítani, és ezért a poklok poklát álltad ki, még ilyen barátok mellett is, mint amilyenekkel rendelkezel. Senki nem könnyítette meg az életedet, és senki sem volt hozzád kegyelmes. Segítségemet ajánlottam egy felsőbb hatalomnak, még akkor, amikor a halál szakadékának szélén táncoltál. Akkor megesküdtem, ha túléled, a végső összecsapásban melletted leszek. Itt vagytok, itt vagyok. Nálam vannak a kövek, és a vérfarkasok százai vannak a város határában. Vámpír királyságok, klánok, és családok vertek tanyát ennek a háznak a közelében, már most esélytelen a kijutásotok, ha nem bíztok bennünk halálra vagytok ítélve.

-          Csapda – sziszegte Jonas, és előre hajolt, támadó pózba.

-          Jonas, ne! – kiáltottam rá, mire értetlenül fordította felém a tekintetét. – Nem volt más választásunk. Sosem volt. Ez nem csapda, hanem a végzet. Hagy fejezze be – intettem a nő felé.

-          Köszönöm Katie. A kövek nálam vannak, és látom nálatok is a Bennett boszorkány, aki fontos szerepet játszik a végnél. Nektek nincs sok dolgotok, nincs más választásotok, mint kimenni és harcolni. Ha bejutnak, és megölnek minket, nektek nincs menekvés, akkor valaki meghal. Egy egész faj. Én lehetőséget ajánlok, és életet, de ehhez bizalom kell, és varázslat. Ha sikerül az egész világ a helyére kerül, az minden rendben lesz. Ha nem, a robbanás mindent elvisz, senki, és semmi sem lesz onnantól biztonságban, a baba megszületik.

Magam elé néztem, és minden volt bennem, csak kétség nem. Tudtam, hogy nincs már hova futni. Szinte láttam magam előtt a kinti farkasokat, és vámpírokat, akik most még nem támadják meg egymást, de amint megpillantanak engem, halálos csata veszi kezdetét, amiben a gyilkolás, és a védelem a két fő vezérfonal. Itt a vége az én történetemnek, és tudtam, éreztem, hogy lehet jobb. Talán csak a feladás szólt belőlem, vagy a könnyebbség, hogy én már lefutottam a magam körét, és most a boszorkányokon van a cselekvés sora, nem tudom. Reméltem, és a reményben reméltem, hogy jól döntöttem. Hogy jó, hogy feladtam, és nincs más lehetőség.

Eldöntöttem, hogy kint semmi, és senki sem érdekel, harcolok, akár a halállal is, de ennek így nem lehet vége. Nem lesz vége pusztulással, és halállal, nem lesz rossz vég.

Bólintottam, ezzel mintegy az életemet a két boszorkány kezébe adva. Bonnie rám emelte riadt tekintetét, láttam, hogy fél, nem bízik magában.

-          Bonnie –fogta két kezembe az övéit. – Hidd el, nincs más ember, akire könnyebben bíznám az életem sorsát, mint a rád. Tudom, hogy megbízhatom benned, mindig a legjobb módon cselekedtél, nincsenek kétségeim, hogy megcsinálod.

-          És ha nem? – gördült le egy buta, kósza könnycsepp az arcán.

-          Nincs olyan, hogy nem Bonnie. Nézd hova jutottunk, nézd hol vagyunk. Nincsen számunkra nem, Bonnie. Mi meg tudjuk csinálni, mi mind veled vagyunk. Mi te vagyunk, abban a pillanatban, amikor félsz, hogy nem sikerülhet. És ha a feladás jut eszedbe, vagy a kétség férkőzik a szívedbe, jusson eszedbe, hogy mennyi mindent éltünk már túl. Jusson eszedbe Elena miket élt túl. Jusson eszedbe, hogy megjártam a halált, és itt vagyok. Lehetetlen nem létezik.

Enyhén bólintott, majd kihúzta magát, és aprót szipogott. Menni fog. Láttam a szemében az erőt. Mennie kell.

-          Jól van, gyere gyermekem – fogta meg a karját a nő, és elhúzta egy másik szobába.

Hátrafordultam, és megláttam, ahogy egymásra néznek az emberek. Félve, mégis erősen, és rengetek bizalommal. Csak mi voltunk a szobában, és a feszültség tapintható volt, mindazon felül, hogy mindenkiben egy belenyugvó higgadt hozzáállás is volt. Csöndes volt minden, a vihar előtti csend. Edwardra néztem, és félénken kérdeztem.

-          Igaz volt, ugye?

-          Minden szava – helyeselt.

Kifújtam magam, megnyugodtam, és Damon felé indultam, aki odaérve megfogta a derekam, és mélyen a szemembe nézett.

-          Jó voltál. Minden rendben lesz – csókolt homlokon.

-          De ha most vége, akkor el kell mondanom, hogy van egy idegesítő részed, amit mindig is imádtam – nevettem az arcába könnyes szemmel.

-          Tudtam én – mondta keserűen mosolyogva, és arcomat a mellkasához húzta, és szorosan ölelt.

Hagytam, hogy a könnyeim utat törjenek maguknak, szipogva szorítottam magam Damon testéhez, félve, hogy nem lesz több alkalmam. Lehunytam a szemem, és éreztem, ahogy a könnycseppek végigszántják az arcom, majd Damon ingjébe csöppenve felszívódnak, és soha többé nem látom őket. Az utolsó könnyeim, a félelem, kétségbeesés, feszültség könnyei.

Nem hagyhattam, hogy uralkodjon felettem akármilyen érzelem a bátorságon kívül, úgyhogy elhúztam az arcom, és mélyet lélegezve, nagyot nyeltem. Leengedtem a kezem, és összefűztem az ujjaim Damonéval.

-          Oké, menjünk – hallottam meg a saját határozott hangomat, majd megindultam a kijárat felé, hogy felsétáljunk az emeletre.

Hallottam, ahogy a hátam mögött mindenki búcsúzó szavakat suttog a másiknak, szerelmes csókok csattannak, reménykedő imák hangzanak el. Feljebb érve, már farkas morgás, és halk sziszegés vette át a helyét a halk szavaknak, én pedig az összezuhant bejárat előtt megálltam.

Kinéztem, és előttünk minden tele volt farkasokkal. Csillogó szemük vérre szomjazva tapadtak ránk, összeszorított pofájuk mögül vadállati morgás tört fel, kivillantott fogaik pengeélesek voltak, kegyelmet nem ismerő tartásuk fenyegető.

Mindenki felért az alsó szintről, és mögöttem elterülve álltak fel egymás mellé. Mély levegőt vettem, és kihúztam magam.

Damon felé fordultam, aki rám nézett, lassan lehajolt az arcomhoz, és forró, szenvedélyes, féltő csókot adott. Teljes testemmel felé fordultam, és a nyakába kapaszkodva csókoltam vissza, minden iránta érzett szeretetemmel. A búcsú csókja volt.

Fájdalmas volt az elválás, de szükséges, lassan ereszkedtem vissza a földre, és kezemet újra az övébe csúsztattam.

-          Szeretlek – mondta halkan, sosem hallottam, hogy más előtt mondta volna.

-          Tudom – mosolyogtam büszkén, mire mindenki felnevetett. – Hát gyerekek, egy élmény volt – szóltam hátra, miközben a farkasokat pásztáztam a szememmel. – Akkor, mehetünk?

Egy hangos igennel válaszolt mindenki, mire még utoljára hátrafordultam, és Emmettre villantottam egy mosolyt.

-          Hé, Emmett, csak óvatosan, oké?

-          Meg lesz – nevetett vissza, és rám kacsintott.

Újabb mély levegő, miközben lehunytam a szemem.

Láttam mindent. Ami voltam, ami lettem. Aki lenni akartam, és ami félresiklott. Az embereket az életemben, a szerelmet az életemben, a barátokat az életemben.

Ez vagyok én, és ez is akarok lenni. Nem hagyom, hogy bárki irányíthassa az életem. Sem a félelem, sem más, én fogok nyerni. Hallottam verdeső szívem dobogását a fülemben.

Felpattant a szemem, és hátam mögött a családommal futva indultam meg a Végzetbe.