Chapter 29 /Bál - Part 4/

Sziasztok!


Igyekeztem ezzel, az eleje még hétfőn megszületett, mert épp agymenésem volt, és ez egy isteni szikra volt, elkezdtem írni, és jött. A második részét úgy nagyjából mostanában írtam meg, és hamarosan hozom a következőt, mert az ünnepi napokban nem leszek elérhető, és mivel most is sokat húztam, ezért a csodálatos kerek harmincadikat hamar kapjátok.:) 
Ezzel a résszel vége a bálos jeleneteknek, remélem tetszettek.:)
Nem is húzom tovább itt az időt, remélem örömöt szerzek, vagy tetszik majd nektek, igen így jobban hangzik. 
Jó olvasást, és elnézést a hibákért, másnap általában jobban átlátom, kijavítom. Ma ráadásul egész nap füvet nyírtam, úgyhogy se a beszéd, se az írás nem megy nagyon.:D
Csók özön!:)

„Please don’t get all weepy on me.”

Bál part 4

/Katie szemszög – Várj csak egy percet!/

Lehet, hogy ez őrült körforgás, amiből nincs kiszállás? Egy ringlispíl, amiből nem tudsz kiugrani, hacsak le nem állítják, ám azt te nem tudod szabályozni. Semmilyen beleszólásod sincs a dolgok alakulásába, hiába kéred, hogy állítsák le. Akár csak egy percre is. Hinnéd, hogyha azt kéred, hogy álljon meg a világ egy percre, mert te nem látsz, megáll? Nem fog.

Jól teszed, ha nem hiszel már semmiben. Alapvetően két fajta dolgok alakulása opció van; nos, ami valljuk be, alapjukban eltérnek, így nincs az a közös, fedett rész, amiben mindkettőből kapunk egy picit, ami az arany középút lenne. Valójában soha, semmilyen tekintetben nincs arany középút, mert emberek vagyunk, nem tökéletesek. Mindig átlendülünk, mert ezzel jár a létünk, sebezhetőek vagyunk, aki mást állít, az hazudik, vagy vámpír.

A két lehetőség pedig az, hogy nem mi irányítjuk az életünk, a dolgok alakulásába nincs beleszólásunk, vagy pedig, csak mi döntünk, akarva - akaratlanul, ami mindenképpen befolyásolja a történések menetét, és természetesen az életünket.

Ha lenne harmadik választás, én arra tenném a voksom. Nem hiszek az alábbi két felsoroltban, valamint további ezer dologban, amiket közhelyekként emlegetnek az emberek.

Én csupán a miérteket tudom feltenni, és lelkesen várom azt az egy, esetleg több száz vállalkozó szellemű embert, aki megválaszolja a kérdéseim.

De mint tudjuk, nincsenek ezek az emberek, nincsen a mindent tudó gép, hisz talán a kérdésekre mindenkinek más a válasza.

Nekem a saját válaszaim a fontosak. Nem tudom, más mit tenne, mit tett volna. Ha talán ő tette volna, másként alakul a helyzet, más emberek vesznek benne részt, más körülmények között. De! De ez az én életem, az én döntéseim sorozatával, és hogy őszinte legyek egyik döntésem sem szívnám vissza, hisz akkor, amikor azokat meghoztam, mindig a legjobb belátásom szerint cselekedtem. Ha akkor úgy gondoltam ez a helyes, semmi értelme szidni saját magam, esetleg azért könyörögni, hogy álljon meg az idő, hogy egy percre visszapörgethessem.

Tisztában vagyok vele, hogy ember vagyok, tévedhető, és sebezhető, de senki nem fogja helyettem élni az életem.

Mindig ott van az a „ha”. Ha nem tettem volna, ha nem ezt mondtam volna…

De azt tettem, és azt mondtam. Ha nem mentem volna el Haylivel… Nos, igen, akkor most nem lennék ekkora slamasztikában, de akkor az a sok minden jó sem történik meg velem, amit átéltem.

Az élet egy játék, nincs még egy ilyen lefoglaló, összetett szórakozás, mint ez, hisz gondolj bele. Nap, mint nap cselekszel, befolyásolsz egy éltetet. Azzal, ha eldöntöd, hogy hova mész tovább tanulni máris egy hatalmasat csavartál egy életen, és nem tudni mi jön ezután, de végül kész leszel, de még akkor is játszol. Ez egy felelősségteljes játék, mégis rád bízták, már egy napos korodban, hogy tedd, amit akarsz, innentől a tied.

És ez még csak a saját életed. Belegondoltál már abba, hogy egy - egy megmozdulásoddal, mondatoddal, a képességeiddel, jellemeddel hány, és hány ember életét változtatod meg, írod át? Lehet, hogy beleírod magad, esetleg egy életre ki. Netán egyetlen lépéseddel megmentesz három emberi életet, és most tényleg csak egyetlen óvatos lépésre gondolok, például a zebrán. Sosem tudhatod meg, hogy az életed során némely mozdulatoddal, mennyi emberi életet változtattál meg, mennyi ember halála szárad a kezedhez, akár akaratlanul is, mert ők is rossz helyen voltak, amikor épp te is. És mindez a hatás visszafelé is igaz.

Ez egy körfolyamat, aminek bár egyszer úgy érzed vége, valójában az első szintet játszottad csak le, de jön a második, és a harmadik.

Sosincs vége. Sosincs. És talán ez a legszebb, vagy legkiábrándítóbb dolog az egészben.

/Stefan szemszög/

Mi folyik itt? Hol van Elena?

Körbeforogtam, míg végre megláttam. Nem ez nem Elena. A kör közepe felé vigyorgott, ahol Katie táncolt Damonnel.

Arra fordultam, de a férfi nem Damon volt. Az én voltam.

Mi a büdös franc folyik itt?

Újra, és újra feltettem ezt a kérdést, közben a szememmel pásztáztam a termet, és a többieket kerestem.

Elena. Elena volt a legfontosabb.

Hátrafordultam, mert egy éles sikolyt hallottam, láttam, ahogy Bonnie a földre esik. Elindultam, hogy segítsek, de még egy utolsó pillantást vetettem Katie irányába, de senki nem volt a kör közepén.

Riadtan újra Bonnie felé lestem. Damont épp vérig alázták azzal, hogy egy másik vámpír a nyakába mélyesztette a fogait, de láttam a bátyámon, hogy nem fogja könnyen feladni a tettes ezért még számolni fog, így velük nem törődve kerestem Elenát. Körbe – körbe néztem, miközben egyenes utat törtem magamnak a tömegben, ami Bonnie felé irányult.

Valami nem volt rendben. Eltűntek a farkasok, már csak párat láttam, akik a kijáratok felé indultak, és Katie sehol. Az illatát sem érzem, ez így nem jó.

/Elena szemszög/

Katherine mit keres itt? Megint valami baj fog történni. Úgy éreztem, hogy nem kellett volna eljönnünk ide… De most már hiába bosszankodom semmi értelme. Katie nincs sehol, háromszor körbejártam a terepet. Bonnie sikítása minden tekintetet maga felé vonzott, így miután megbizonyosodtam arról, hogy semmi baja, Katie keresésére indultam.

Mindent elrontottunk. Elvesztettük ezt a meccset, és most az ő javukra áll, ha Esme nem találja meg a követ, mert az azt bizonyítaná, hogy mindenük meg van, ami a rituáléhoz kell.

A stressztől, és a tudattal, hogy már a negyedik körben sem fogom megtalálni a lányt, teljesen leeresztettem, cél nélkül bolyongtam a teremben. Előreesett vállakkal mentem előre, amikor megpillantottam Stefant. Megtorpantam, és ő is megállt ott ahol volt. Kétségbeesett tekintettel nézett rám, én pedig viszonoztam egy kis fáradsággal kevert pillantással. Pár másodpercig néztük így egymást, majd felsóhajtottam, és előrebukott a fejem. Stefan előttem termett, és magához húzott.

-          Elvesztettük – suttogtam az ingébe.

/Alice szemszög/

Lassan mindannyian összeszedtük magunkat, és az egyik sarokba vonultunk. Sok mindent kellett megbeszélnünk, és sok mindenről kellett döntenünk.

Semmit nem láttam az utóbbi pár órába, sötétség minden, akárhogyan is akarnék látni, úgyhogy nem tudták túl sok hasznom venni.

Amikor mind együtt voltunk Damon tűnt úgy, mint aki a legrosszabbul van, alvadt vért próbált letisztítani a nyakáról, és a ruhájáról. Bonnie, akiről azt hittük, hogy a legrosszabbon megy át, teljesen jól volt, egy karcolás sem volt rajta, erősen, magabiztosan húzta ki magát.

-          És most? – kérdezte Caroline. Nem ismertem, de kedves lánynak tűnt, nem sok vizet zavart, de ha csinálni kellett valamit, tette a dolgát.

-          Először is, látta valaki Katie-t, még a sikoly előtt?

Damon ideges tekintettel nézte a véres zsebkendőt, majd eldobta, és felemelte a tekintetét.

-          Neked adtam át, hogy táncoljatok. Megláttam Katherine-t – mondta sötéten torz arccal.

-          Az nem én voltam.

-          Ne már, tényleg? Valahogy leesett – horkant fel Damon, majd elfordult tőlünk, és idegesen összekulcsolta a kezét a tarkóján.

A szememmel még követtem a lépéseit egy darabig, de csak körbe-körbejárkált, nekem pedig bevillanások jöttek, és csak felidegesített, így megráztam a fejem, és Stefanra figyeltem.

-          Ezek szerint valamit nagyon elcsesztünk – mondta és lehajtotta a fejét. Elena, bár látszott, hogy ő is teljesen összetört, bátorítóan simogatta a karját.

-          Na jó, ebből elég – ragadta Bonnie magához a szót. – Nyilvánvaló, hogy igen, elszámítottuk magunkat, és bármi is történt a lánnyal, most semmi jó nem következik, de az nem megoldás, hogy itt sírunk.

Bonnie szavaira Damon abbahagyta a mászkálást, és újra felénk fordult, bár még mindig komor tekintettel méregette a résztvevőket. A boszorkány tartott egy perces hatásszünetet, miközben végig a sötét vámpír szemébe nézett, míg az meg nem adta magát, és újra csatlakozott a tanácshoz. Bonnie folytatta:

-          Először is, van valami víziónk?  - nézett rám, mire megráztam a fejem. – Oké, semmi baj. Fel kell hívnunk Esmét, és meg kell tudnunk, hogy meg van- e a kő, vagy nagyobb veszteségben vagyunk-e.

Carlisle bólintott, elfordult, és már vette is elő a telefonját.

-          Tudjuk, hogy vérfarkasok vitték el őt, és hogy alakváltó is van köztük, vagy van egy boszorkányuk, aki képes ekkora bűbájra.

Bólintottam. Mikor jártam az országot hallottam az alakváltókról, de sosem találkoztam velük, így én még mindig inkább a boszorkányra szavazok. Viszont volt még valami, amit észrevettem.

-          Én láttam Katie-t. Stefan arcú ember tartotta a karjaiban táncoltak. Katie-t épp bedöntötte a farkas, és valamit a fülébe súgott, ekkor fordultam feléjük, ezt a pillanatot kaptam el. A szeméből mintha azt olvastam volna ki, hogy retteg, de megszólalni sem tud. Mintha bénítva lenne, és nem tudna mozogni sem. Abban a pillanatban, mintha én is ezt éreztem volna. Meredten bámultam rá, és nem tudtam mozogni.

-          Igen, ez boszorkányság – bólintott Bonnie. – Akkor már tudjuk is, hogy mi a teendő. Lányok, fiúk, azt hiszem a szép Los Angelesnek vége, irány haza, Mystic Falls.