Chapter 45

Sziasztok!


Ígértem, meghoztam. :)
Aaanyira sajnálom, de ez sem lett a leghosszabb. Most már majd belehúzok, viszont lesz majd rossz hírem, de ennek közlését későbbre halasztom.
Jó szórakozást hozzá, és a hibákért most is elnézéseteket kérem! :)
Csók; Kinga

The truth

/Az igazság/

-          Megbocsátasz? – néztem rá megrökönyödve, miután felköhögtem az utolsó tévútra tért kortyot is.

-          Nem tűnt még fel a lényeg? Csodálkozom, hisz okos lány hírében állsz.

-          Egyetlen szavadat sem értem – ültem vissza szög egyenes háttal.

-          Mi vagyok én? – sóhajtott fel, és végre felnézett a tányérjából, és rám emelte a tekintetét.

Komolyan, ha nem tartanám az ellenségemnek, nem csinálta volna föl az anyámat, és nem közölte volna az előbb „burkoltan”, hogy az apám, én ráugrom. Azok a szemek… Nagyot nyeltem, és ellazítottam magam.

-          Vámpír és vérfarkas keveréke. Valami korcs – vontam vállat, és láttam, ahogy korcs szóra megvillan a tekintete, majd ugyanúgy visszakerül az a mosoly, és nyugodtság, mintha mi sem történt volna.

-          Így van. És te drága Katie, mi vagy?

-          Ember, vagyis vámpír. Ez most komoly? Ilyet már játszottam, és meg kell mondjam, nem tetszett.

-          Régen meg akartam törni az átkot. Vámpír voltam, nem akartam mást, csak, hogy a farkasok eltakarodjanak, és ne kelljen a szeretteimnek meghalniuk.

A szeretteim szónál felhorkantam. Mikor volt neki családja? Akiket szeretett?

-          Aztán kiderült az igazság, és a világ megfordult, azt hiszem minden a helyére talált, és én megleltem az igaz valóm. De már késő volt. Egy boszorkányt már elvégezte a rituálét, ezzel megpecsételte egy lány, és az én sorsomat. A lány az ágyasom volt, gyermeket várt tőlem. Az ő átka lett az, ami most a tied. De nem hagyhattam, hogy bármi történjen vele, mégis későn tudtam meg az egészet. Elfelejtkeztem róla. Addigra új gyermek született, és így tovább. Nekem pedig meg kellett őket ölnöm, vagy védenem, de nem volt könnyű egyik sem.

-          Nem értem – ráztam meg a fejem.

-          Ha csöndben maradsz, tiszta lesz. Ha valaki is megtörte volna az átkot, akkor vége volt az én tervemnek. Az első az én gyerekem volt, és a többi is mind az én vérem, ahogy te is – mosolygott rám.

-          És te képes lennél lefeküdni velem?

-          Nem vagy a lányom, csak a rokonom. Évezredes különbséggel – mosolygott, majd kiitta a poharát. – Szóval a védelem volt még, de képtelen voltam. Így a legjobb ötletem az volt, ha folyamatos utánpótlásról gondoskodtam.

-          Baszki, te végigdugtad egész Amerikát? – csattantam fel teljesen elámulva. Még a vulgárisság sem érdekelt.

-          Dehogy – nevetett. – Csak északot.

-          Nagyon vicces.

-          Te nézted ki belőlem.

-          Mert képesnek tartalak rá – néztem mélyen a szemébe, mire egy pillanat alatt előttem termett.

-          És ha most megcsókollak? – suttogta, lehelete simogatta az arcom.

-          Akkor megpofozlak.

-          Én meg csatlakozom – szólalt meg Damon dörgő, feszültséggel, haraggal teli hangon.

Klaus egy pillanatra sem vette le rólam a szemét, kezével az arcomat simogatta, én viszont mosolyogva fordultam a Salvatore fiú felé.

-          Ha nem akartok meghalni, egyikőtök sem teszi.

-          Ha nem akarod, hogy megtegyük, ne érj hozzá még egyszer – sziszegte Damon.

Klaus levette rólam a kezét, kisétált a nappaliba, és egy pohár whiskyvel foglalt helyet.

-          Folytathatjuk? – szólt ki, mire besétáltam, és leültem vele szemközt.

-          Hallgatlak.

-          Amikor az apád meghalt, fellélegeztem. Nincs több ilyen átokmegtörő szánalmas emberi lét, nincs több probléma. És akkor jöttél te.

-          Gondolom, akkor most a személyemért utálsz, szóval esélytelen a szimpátiád felém – húztam el a szám.

-          Még sem vagy olyan hülye. Szóval végig figyeltelek, figyeltettelek, és amikor már majdnem megtörték, közbe kellett avatkoznom, de a te ostobaságod miatt, ami nekem nagy szerencse lett volna, nem kellett megtennem. A többszöri öngyilkossági kísérleted megmosolyogtatott. Aztán feltűntek az idióta Salvatore-ék.

-          Már bocsánat, kedves Klaus, de hol van az a jó modor, ami a te századodban volt jellemző? – szólalt meg mellőlem a sértett.

-          És a tied Damon?

-          Összefoglalva – szakítottam félbe a vitát – neked szükségszerűen mindig kellett, hogy legyen valaki, aki hordozza az átkot, különben most nem lehetnél az, ami. A legjobb pedig az lett volna, ha meghal az illető, mert így fel sem merül az átok megtörése a továbbiakban. Viszont ez a vérvonal folyton frissült, azóta száz ágra bomlott, és te képtelen voltál már mindent figyelemmel követni. Elcseszted. Ezért most az a legbiztosabb, ha mindig van utánpótlás. Jelenleg én vagyok az utolsó, ugye?

-          Ha jól tudom.

-          És a tudásod, mint kiderült, hiányos. Szóval megeshet...

-          Nem. Ez biztos.

-          Szóval ha én mégis megtörném az átkot, akkor vége lenne, és a születendő baba, egyszerűen vagy vérfarkas, vagy  vámpír, az átoktól függően. És mi vagyunk az utolsók.

-          Látom, érted.

-          Szóval engem most megölsz?

-          Én sajnos nem tudlak. De ahogy láttam a gyengeséged, magad is a halál mellett vagy, így nem is félek attól, hogy te okozod majd a vesztem.

-          Seggfej vagy – pattantam fel.

-          Katie-hez méltó lezárása volt ez az estének – somolygott Damon, majd megindult utánam.

Az első lépést tettem a lépcső felé, maikor megszólalt a csengő. Klaus felé sandítottam, majd magamban eldöntve a kérést kinyitottam az ajtót.

-          Szervusz Katie! Beengedsz?

-          Stefan? Persze, gyere…

-          Meg ne próbáld – lökött a falhoz Klaus, de képen röhögtem.

-          Be – fejeztem be e mondatomat, mire a kis bagázsával együtt elfoglalták a nappalimat.

Megfogtam az ősvámpír kezét, egy laza mozdulattal megcsavartam, majd saját maga felé irányítottam.

-          Ne feledd Klaus, még erősebb vagyok – suttogtam felé, majd ellöktem magamtól, és a csapat felé sétáltam.

Az újdonsült apa abban a pillanatban eltűnt, mi pedig mindent elmagyaráztunk Stefanéknak, a babától elkezdve a mai beszélgetés minden részletéig. Órákat ültünk lent, Clare pedig tátott szájjal hallgatott minket, és csodáló tekintettel pásztázta Stefan arcát, aki mosolyogva feszengett az imádattól. Egy újabb csengőszó hasította ketté a zajongást a helyiségben. Egy pillanatra megmerevedtem, és értetlenkedve néztem az ajtó felé.

-          Lemaradt valaki? – néztem Stefanra, aki viszont megrázta a fejét.

Az ajtó elé sétáltam, nagy levegőt vettem, majd egyetlen, gyors, határozott mozdulattal feltéptem az ajtót. Egy csinos, fiatal nő állt ott, kis ruhában, talpig sminkben, enyhén kidobott mellekkel.

-          Segítetek? – néztem rá kelletlenül.

-          Damont keresem – csicseregte. – Damon Salvatore-t.

-          És megtudhatnám, ki keresi? – vontam fel a szemöldököm, majd meghallottam magam mögött Damon meglepődött hangját.

-          Loren?

Erre a névre hátrakaptam a fejem, és Damonre meredtem.

-          Az a Loren?

Nem válaszolt, csak bámult továbbra is a nőre. Felnyögtem, és becsaptam az ajtót.

-          Hát ezt nem hiszem el. Már csak ez kellett, de tényleg. Valaki nagyon utál ott fönt – morogtam, és visszatrappoltam a nappaliba.