Chapter 44

Sziasztok!



Egy kis magyarázat, így utólag.
Katie vámpír. Ugye, ha nézzük a Naplókat, ott megtudtuk, hogy folyik a vérük, különben nem tudnának más vámpírokat teremteni, gyógyítani, stb. Ha van vér, kell lennie vérkeringésnek is. Ha van vérkeringés, van szív. Nos a levegő az egyetlen, ami nélkül elvannak egy ideig, de nem huzamosabb távon, mert habár a szív sem már teljesen emberi, és vámpírszív, de azért néha egy kis oxigén kell szerencsétlennek.
Ez a lényeg, ami szerintem sokakat bezavart, hogy akkor ő most nem normális -e, vagy mégis?!
Annyiban nem az, hogy nem érez akkora vonzást a vér felől, tudja türtőztetni magát, és ez talán összefüggésben van azzal, hogy valójában mi is ő.
Ennyi is elöljáróban. most pedig a részhez.


Nem lett hosszú, és átvezető jellegű. Azért remélem tetszik.:)
Hibákért elnézést most is! :)
Csók

The beginning

A kezdet

Hirtelen nem tudtam mit mondani, sem tenni, annyi kép kavargott a fejemben, hogy képtelen volt bármire is. Damonre lett volna szükségem, az épeszűsségére, a higgadtságára, de nem éppen ezekről tett tanúbizonyságot.

Csak egy fuvallatot éreztem, ahogy eltűnt mellőlem, és Klaus felé vetette magát. A férfi egyetlen mozdulattal hárított, és Damon a falnak csapódva, rongybabaként esett a földre.

Klaus fölötte termett, és a nyakánál fogva emelte a levegőbe, ahogy én tettem néhány órája, Damonnek nagyon elege lehetett már ebből. Két kézzel szorongatta Klaus kezét, aki viszont széles vigyorral az arcán méregette a vámpírt.

-          Elég – futottam oda, és kitéptem a Salvatore fiút a fojtogató kezek közül. Az nem túl könnyedén ért földet a lábam előtt.

Kitágult szemekkel meredtem Klausra, aki viszonozta a pillantásom, kevesebb hévvel, jól palástolva az érzelmeit, ha ki is váltottam bármifélét belőle. Melegen elmosolyodott, mélyen meghajolt, és elkapva a kezem megcsókolta azt.

Mereven néztem, és szótlanul tűrtem minden mozdulatát, és éreztem, ahogy Damon is megpróbál felkecmeregni a földről.

-          Joseph Morgan, szolgálatodra.

-          Takarodj a házamból! – sziszegtem felé, miközben eleresztette a kezem, és hátrébb lépet egy lépést.

-          Jó, akkor maradjunk a Klausnál – mosolygott, egy könnyed mozdulattal végighúzta a szája fölött a kezét, majd megfordult, és elindult, hogy töltsön magának egyet. – Azt hiszem ez már az én házam.

-          Ameddig én itt vagyok, te csak egy senki vagy.

Anya ekkor érkezett meg közénk, és egyből Klaus mellé sétált, arcán szerelmes mosollyal, a hasát simogatva, odaérkeztekor a férfi lazán átkarolta, és egy csókot nyomott a fejére.

-          Miért? – suttogtam, és kezdtem megtörni. Nem tudtam nézni, ahogy anya veszélyben van, ráadásul erről mit se sejtve.

-          Menj édes, üdvözöld a lányod – nézett mélyen anyaszemébe, aki megindult felém.

-          Annyira hiányoztál Katie, drágám. Hol voltál? – ölelt meg könnyek között.

Teljesen lefagyva álltam, és vártam, hogy csettintésre elmúlik az álmom, és valahol a villában találom magam, vagy Katherine fogságában, vagy bárhol máshol. Sírni akartam, de tudtam, hogy most nem szabad. A határon visszafordultam, és lenyeltem a könnyeket, és a feltörő zokogást.

-          Sajnálom anya. Majd beszélünk, rendben? – öleltem vissza, majd enyhén eltolva magamtól, igézéssel felküldtem az emeletre.

-          Ügyes – nyugtázta az újdonsült apa, leült a kanapémra, és a kezével intett, hogy üljek le.

Megráztam a fejem, és Damon felé sandítottam, aki csendben állt mögöttem a nyakát fogdosva.

-          Miért vagy itt? Miért terhes az anyám? És mióta? Ó, és istenem mond, hogy nem tőled.

Kacagva mutatott újra a helyre, én pedig lassú lépésekkel odamentem, és szinte ráestem a fotelra.

-          Damon? – néztem Klausra.

-          Damon most elmegy egyet sétálni. Tőlem ehet is. Vagy inkább küldjem fel?

-          Muszáj megigézni?

Erre már nem kaptam választ, mert az ősvámpír Damon előtt termett, erősen fogta a fejét, miközben szavakat mormolt. A következő percben ketten ültünk a nappaliban.

-          Hát vámpír lettél Katie. És milyen? Egy kis vért?

-          Mért vagy itt? – kérdeztem meg már harmadszorra.

-          Ki tette?

-          Katherine – sóhajtottam, és reméltem, hogy válaszokat kapok én is, ha adok.

-          Katherine, Katherine, Katherine – rázta a fejét nevetve, majd elkomolyodva rám nézett. – Sok mindent nem tudsz. Azért vagyok itt, mert mióta elmentél kellett valaki, aki vigyáz a családodra, nem igaz? Egy erős férfi – mosolygott, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. Keményen néztem vissza rá, de azzal, hogy az én testtartásom feszesebb lett, az övé csak még inkább lazult. – Igen, az anyád tőlem vár gyermeket, a vámpírgyerekek, főleg ha még vérfarkas vér van bennük, gyorsan nőnek.

-          De mi a francért az én családom? Más nem volt? Vagy mi a büdös isten folyik itt, hogy mindig velem kell történnie valaminek?

-          Ne vedd magadra, de ez egy tökéletes család a fajtánknak.

-          Na, most takarodj a házamból – álltam fel.

-          Sajnálom, ez nem lehetséges. Ha piheni szeretnél természetesen a szobád továbbra is a rendelkezésedre áll.

-          Most minek képzeled magad? Az apámnak? – horkantam fel.

-          Nem is tudod, milyen közel állsz az igazsághoz – válaszolt komoly arccal, majd ő is felállt, és elém lépett. – Tudod Katie, lehet, hogy te fogod megváltoztatni a tervem, mert meg kell mondjam, nem számítottam  a hazaérkezésedre, és gyönyörű vagy, tüzes, és…

-          Rohadj meg! – löktem el a kezét az arcomról, mire újra felöltötte a laza mosolyát, és elhátrált egy lépést.

-          Akkor jó éjszakát!

-          De…

-          Mondom jó éjt - állt elém, hogy felemelje a fejem, és a szemébe nézzek. – Menj fel aludni – suttogta hipnotizálva a szemem.

-          Szép próbálkozás – vigyorodtam el, kikaptam a fejem a szorításából, majd megindultam a bejárati ajtó felé.

Kinyitottam, és elindultam volna, amikor mintha egy láthatatlan falba ütköztem volna. Újra és újra nekileselkedtem, de mindannyiszor ott volt. Idegesen kaptam hátra a pillantásom, de Klaus már sehol nem volt.

-          Az istenit – szitkozódtam, és próbálkozás nélkül tudtam, hogy az ablakok ugyanígy le vannak védve.

Felcaplattam az emeletre, és a szobámba érve bevágtam magam mögött az ajtót. Leroskadtam az ágyamra, az én ágyamra az én szobámba, és leeresztettem.

Lehajtott fejjel, és lógó végtagokkal ültem ott, mint egy rakásszerencsétlenség, ami egy pontos hasonlat, az voltam. Egy kis szellő haladt végig a szobán, majd Damon magához volt, belőlem pedig feltörtek a visszatartott könnyek.

Végig gondoltam mindent, és nem tudtam eldönteni, hogy most jó ötlet volt, hogy hazajöttem, vagy életem legnagyobb hibáját követtem el, persze az után, hogy elmentem a forgatásra. Nem tudok mit tenni. Ötletek ezrei jutottak eszembe, de nem ölhetek meg egy babát. Nem ölhetem meg anyát. Ő az anyám. És Klaust sem. Sehogy sem tudom semmisé tenni azt a hibát, amit elkövettem azzal, hogy elmentem, és ezeknek a következményeivel nem tudok most mit kezdeni.

Annyival könnyebb volt eddig, hogy csak magam miatt kellett aggódnom.

Elcsesztem mindent.

A könnyek ömlöttek, a percek teltek, a gondolatok cikáztak, a problémák tornyosultak, a megoldások

homályba vesztek. Damon kitartóan tűrt, az inge is bírta a strapát.

Amikor már úgy éreztem nincs több könnyem, szipogva maradtam ugyanabban a kényelmes pózban, és néztem a szőnyegemet.

-          Nem tudunk kimenni – suttogtam magam elé.

-          Tudom.

-          Mit csináljunk?

-          Nem tudom.

-          Te aztán belehúztál. Mekkora szerencsém van, hogy téged hoztalak magammal – mormogtam magam elé, mire egy lökést ért, és elterülve feküdtem az ágyon.

-          Te csak ne beszélj, mert itt bőgsz, ahelyett, hogy terveznél – állt meg előttem.

Elképedve, a szemem az arcán tartva ültem fel. Sosem hittem, hogy ezt mondom.

-          Igazad van.

Egy pillanat alatt megfogta a karom, és felhúzott.

-          Ez az a Katie – mosolygott, majd puszit nyomott az arcomra.

Órákon keresztül „beszélgettünk”. Én kiolvastam a fejéből a gondolatokat, ő pedig egy papírról olvasta le a mondataim.

Egy terv már megfogalmazódott bennünk, és ha minden jól alakul, akkor lesz is belőle valami, de ez még mindig nem maga „A terv” volt, csak egy ócska utánzat, valami, amivel kiegyengethetjük az utat.

Bőven hajnal volt már, amikor mindketten elaludtunk. Ruhástól dőltünk hátra, én fejem alatt Damon karjával szenderedtem el.

Reggel egy mosolygó arccal találtam szembe magam, mire ijedten ugrottam fel.

-          Reggeli – vigyorgott Klaus, majd megindult kifele. – Ja, és a húgod megjött. Ne aggódj, ő nem terhes.

-          Clare – álltam fel, és kiszaladtam a szobából.

Megelőztem Klaust, és a bejárati ajtó fele vetettem magam, ahol épp belépett a kiscsaj. Már könnyek mardosták a szemem, amikor odaértem, és magamhoz öleltem.

-          Katie – suttogta könnyes szemmel, és szorosan fogott. – Annyira hiányoztál, és anya… és az a buzi Klaus, és… - szipogott, nekem pedig mosolyt csalt az arcomra.

-          Semmi baj, itt vagyok – toltam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek. – Eltűntjük innen azt a buzit.

-          Tudtad, hogy ő abból a sorozatból van? És hogy azt a nevet használja, és mindig ideges, ha nem csinálok meg valamit. Szuggerál a szemével, aztán felordít, és elmegy. Bolond.

Meghökkenve néztem a húgomra.

-          De ugye nem bántott?

-          Próbálta csak volna meg – motyogta.

Újra megöleltem, ezúttal gyengédebben, aztán éreztem, ahogy megmerevedik, és egy percre kimarad a lélegzete is.

-          Az ott… – suttogta a fülembe.

-          Ian Somerhalder – nevettem megkönnyebbülve. Olyan könnyed volt, pontosan erre a reakcióra számítottam.

Lassan elengedtem, és megkértem Damont, hogy vigye fel Clare-t, és beszélgessenek, kérdezze ki mindenről. Húgommal madarat lehetett volna fogatni, Damonnel már nem igazán. Nem tudtam melyik bántja jobban, hogy egy kislány rajongásával kell szembesülni, vagy az, hogy én kettesben maradok Klausszal.

-          Beszélnünk kell – mondtam, mikor kiértem a konyhába. Anya éppen vért töltött az egyik pohárba. Felfordult a gyomrom a látványtól, és kifordultam. Megpillantottam azt a szekrényt, aminek még Damon dobott neki anno. A kellemes emlék megint megmosolyogtatott.

De nem felejtettem el, hogy miért is jöttem, úgyhogy csak elvettem a tekintetem, és visszanéztem Klausra. Addigra anya kiment, és én leültem a férfival szembe a bárszékre.

-          Hallgatlak, kedves.

-          Mi volt az a tegnapi beszólásod?

-          Melyik?

-          Az apás – vettem magamhoz egy poharat.

-          Vért az alsó fiókban találsz.

Kivettem, teletöltöttem a poharam, majd visszaültem, és nézte a vámpírt, amíg meg nem szólalt.

Belekortyoltam a vérbe, amikor megszólalt.

-          Mondhatni az apád vagyok – bökte ki végül, mire én fulladozva pattantam fel.