Chapter 16

 Sziasztok!

Nem lett a legjobb fejezetem, sajnálom. Azért remélem elolvassátok, és megmarad a kedv a továbbiak olvasásához. Szerintem csütörtökön hozom az újat. Hibákért most is elnézést, amint észreveszem őket, kijavítom. Vannak benne még ködös részletek, azokat a későbbiekben kifejtem. :) 

Csók nektek, Jó olvasást!

„I believe that… we have a date.”

 -          Tudja ez így nem jó –mondtam a lábamat bámulva. Kezdtem szédülni.

-          Tudom, hogy sok volt, de még mindig nincs vége.

Igen. Határozottan kezdtem szédülni.

-          De. Szerintem pontosan itt a vége.

Megadóan felsóhajtott, mintha tudta volna, hogy eljön ez a pillanat.

-          Reméltem, hogy tovább bírod. Figyelj, - dőlt előre, és rám emelte világoszöld szemét. Veszélyes zöld volt, nagyot nyeltem. Egyrészt mert már kicsit féltem, másrészt, hogy ne hányjam el magam – vannak emberek, akik tudnak a két faj létezéséről, valamint arról is, hogy mindkettő kihal, ha te meghalsz. Vigyázz, mert az emberek is könnyen megölhetnek.  Ezért van rajtad a gyűrű – bökött az ujjam felé. – Az megvéd minden erőszakos haláltól. Kicsit felturbóztuk – mosolygott elégedetten. Nyilván nem kis munka lehetett.

Éreztem, hogy már sok. Ez a férfi, már nem olyan nyugtató, mint az elején, főleg, hogy csak rossz mondatai voltak mióta beszéltünk. Már lehetetlen, hogy kedvelni fogom.  Viszont vele kapcsolatban kérdések hada lepett el. Az nem érdekelt, hogy mégis miként fogok meghalni, humbugnak hangzik az egész. Ez egy álom, burkoltan, de ő is ezt mondta.

Éltem már egy pár évet, és soha nem akart megölni senki. Semmi túlvilági nem volt az életemben. Eddig. Vámpírok, vérfarkasok… elég.

-          Mi az neve?

-          Mindig más.

-          Ne szórakozzon velem! Hogy hívják?

-          Tim – vágta rá egyszerűen.

Ellazult az eddig feszes testem, két kezem a karfára tettem, és annak a végét markoltam meg, miközben előre húztam magam, előre dőltem. Túl nehéznek tűnt ez a művelet. És fájdalmasnak. Valami nem stimmelt.

-          Szóval Tim. Ki vagy, és mért vagyok én a kiválasztott? – Nem érdekelt már a felesleges formalitás, a magázás.

-          Ős vagyok, egy Eredeti. A legelső. Mondhatni Istennel egy időben teremtődtem. Mostanra talán át is vettem a helyét, nem gondolod?

Újra az a vigyor. Belekortyolt a whiskeybe, és újra hátradőlt, és felsóhajtott.

-          Édesapád volt a az első. A farkasok tudták- kezdte, de lassan elhallgatott. Vagy tovább mondta, de nem hallottam. A fülzúgásom mindent elnyomott. A vér szinte fájdalmasan tódult a fejembe. Magam elé meredtem, és próbáltam nem elhinni. Kell valami racionális magyarázatnak lennie.  Ha apa azért halt meg, mert azok a bolhás kutyák meg akarták ölni az ellenséget, akkor még ma meghalok a vámpírokért, hogy ők viszont megdögöljenek. A gyomorsavam a torkomat mardosta, öklendezve előre hajoltam.

-          Nem tudták, hogy én leszek, igaz? Hiába halt meg…hiába – suttogtam magam elé.

-          Sajnálom.

Kiadtam magamból mindent, amit bennem volt.

-          Mi történik velem? – Kérdeztem, miközben az utolsó szónál felszisszentem a hasamba nyilalló fájdalomtól.

-          Haldokolsz – hajolt az arcomhoz.

Ekkor megcsörrent a telefonom, ami ebben a szituációban teljesen abszurdnak tűnt. Annyira fájt mindenem, hogy nem foglalkoztam vele, csak a földet bámultam. Minden pillanatban, mintha egy darabot szakítottak volna ki belőlem, egy villanásnyi időt hagyva, hogy levegőt vegyek. Hangosan ziláltam, csak a fájdalom lengett körül.

Apa. Apa miattuk halt meg. Egy más faj miatt. Nekem is meg kell halnom. Nem élem túl. Elmondta.

-          A francba! A büdös francba! – üvöltött egy férfi.

Hideg kezek fogtak közre, enyhítve a fájdalom forróságát. Én továbbra is egy örvényben úsztam, ahol nem várt más, csak az a néhány pillanat fájdalom nélkül. Egy olyan életet élek, ahol három választásom van, és egyik sem jó.

Meg fogok halni.

Sötét van. Csönd van. Túl nagy csönd.

Egy hirtelen mozdulattal felültem, és levegőért kapkodtam. A nagy ijedségemben éreztem, ahogy ver a szívem. Igen. Ez volt az, ami hiányzott. A levegő és a szívverés.

-          Jól vagy? – hallottam egy hangot, de a sötétség miatt semmit nem láttam, csak a haját. Kócos összevisszaság volt. Egy újabb árny tűnt fel mellette, aki lassan emelte fel a kezét, és körző mozdulatokat tett. A szemét dörzsölte.

-          Jól van. Már meggyógyult - mondta.

Nem akartam ezt a hangot hallani. Hirtelen valaki mellettem termett, és felkapcsolta a kislámpámat.

Megláttam a két arcot. Ian és Robert.

Újra elragadott egy örvény. De az lassú volt, fekete, és fájdalommentes. Ilyennek kéne lennie az örvényeknek.

-          Szóval azt akarod nekem itt bemesélni, hogy semmi közöd Ian Somerhalderhez, és a késésed egyedüli oka az, hogy elaludtál?- nézett rám Hayli kutató pillantással az ebédlőasztal velem szemközti oldaláról.

-          Ühüm – bólogattam, és beleharaptam az almámba. – Tudom, hogy nehéz elhinni. Mindegy, cseppenjünk vissza. Holnap, és holnap után, és csütörtökön is doga, én meg semmit nem tudok, mert kihagytam pár napot. Átjössz ma, hogy segíts? – Felpróbáltam a legnagyobb szemeim, mire barátnőm félrenyelve fuldoklott öt percig.

-          Jack hiányolt – mondta, miközben a szendvicsét csomagolta szorgosan. Nem nézett a szemembe.

-          Tényleg?

-          Igen – nyögte, majd fájdalmasan felsóhajtott. – Jaj Katie, azt hiszem szerelmes beléd – emelte rám a tekintetét.

Az orromon jött ki az ásványvíz.

-          Mi? Csak szombaton csókolt meg. Azóta nem is láttam. Ez hülyeség – töröltem meg az arcom.

Megpróbáltam témát váltani.

-          Figyelj, Hayli. Tudsz valamit, amivel vissza tudok emlékezni az álmomra?

Béna próbálkozás volt, láthatóan ő is tisztában volt ezzel, de mivel számára is kényes téma volt  a bátyja szerelmi élete, lassan, de végül ráharapott.

-          Mért?

-          Álmodtam valamit, de szinte fogalmam sincs, hogy mit.

-          Szinte? – vonta fel a szemöldökét.

-          Hangokra emlékszem, férfiak voltak benne, meg csillagok. – Az asztal repedéseire pillantottam. - Meg fájdalom. Rengeteg fájdalom.

-          Akkor minek akarsz rá emlékezni? – kapta fel a táskáját.

Igaza volt. Csak rossz érzésem támadt, ha megpróbáltam visszamenni, és valami fura fejfájás, de volt egy olyan ostoba érzésem, hogy valamire emlékeznem kell belőle.

Hülyeség. Haylinek igaza volt. Idegesen elmosolyodtam, és utána vettetem magam a folyóson.

Gyorsan teltek a napok, felkészültem minden vizsgára, csak a sulinak éltem, hogy behozzam a lemaradásom. Ahhoz képest, hogy csak 2 nap volt, amit kihagytam sok volt az ismeretlen anyag.

Az álmom továbbra is rejtély maradt, viszont újra indult a Vámpírnaplók. Hayli minden csütörtökön elrángatott hozzájuk, és együtt izgultuk végig a részeket. Izgultuk. Igen. Már amennyit én izgultam.

Időközben rájöttem melyen jó lenne most, ha Bonnie itt lenne, és segíteni az álmommal kapcsolatban. Túl sokat törtem rajta a fejem, és a környezetemben már mindenkit az őrületbe kergettem vele.

Kiderült, hogy Jack tényleg gyengédebb érzéseket táplál irányomba, mint én az övébe, de együtt voltunk, és rengeteg mindent köszönhetek neki. Kedveltem, azt hiszem. Igen, ez a leghelyesebb kifejezés.

Három hét telt el azóta, hogy Damonék elmentek, úgyhogy már nyugodtan terveztem minden hétvégémre programot. Szombaton sátraztunk volna, de Jackék sátra eltűnt, úgyhogy átírtuk a programot, és egy baráti nagy összetalálkozást szerveztünk meg az egyik közeli pubba.

-          Anya, hol van az alapozóm? Nagyon örülnék, ha nem nyúlnátok le mindig – kiabáltam ki, miközben rohanva próbáltam felkapni a ruhámat, és szemhéjpúdert feltenni egyszerre. Mondanom sem kell, nem sok sikerrel.

-          Itt van nálam.

Fényes. Simán el fogok késni.

Felhívtam Haylit, hogy ott találkozzunk, mert kicsit nehezebb itthonról elindulni, mint számítottam.

Mire leértem az ajtóhoz, és indulásra készen álltam, már félórás késésben voltam. Gyorsan kiléptem az ajtón, és belélegeztem a friss, langyos tavaszi este illatát. Felpillantottam az égre, amelyet csak néhol tarkítottak felhők, egyébként tiszta, csillagos este volt. És telihold.

Ahogy megpillantottam egy pillanatra összeszorult a gyomrom, de azonnal rendeztem magam, és gyors vágtába kezdtem.

Viszonylag hamar odaértem, nem késtem sokat. Jó volt újra látni mindenkit, ami egy cseppet belezavart a boldogságomba az Jake féltékeny tekintete volt, amellyel egész végig Jacket, és engem méregetett.

Éjfél körül már éreztem, hogy a fejembe szállt az ital, vagy inkább italok, amiket megittam, úgyhogy kimentem, hogy szellőztessem a fejem.

A bár előtti korlátnak támaszkodtam, amikor megláttam, hogy egy magas alak közeledik felém.

Felismertem, de azok után, amik történtek velem jobbak láttam, ha csak várok, és nem mozdulok.

-          Menned kéne – sziszegte a fülemhez hajolva. Elkapta a könyököm, és húzni kezdett.

-          Nem – cövekeltem le, és az arcába néztem. – Ki a franc vagy te? Mit képzelsz?

Meredten nézett a szemembe, majd ellágyult az arca, és egy féloldalas mosoly kíséretében úgy nézett rám, mint aki tudja, hogy mindjárt megadom magam.

-          Komolyan? Most komolyan? – vonta fel a szemöldökét. – A nevemet akarod tudni?

-          Nem, nem nevedet. Pontosan tudom, hogy ki vagy te, és jaj… bárcsak ne tudnám. – Kezdtem elveszíteni a türelmem. – Hanem azt, hogy mért hiszed te is azt, meg minden seggfej filmsztár, hogy csak úgy azt fogom tenni, amit mondotok? – mondtam, miközben vadul rángattam a könyököm, hogy kiszabadítsam a szorításából.

Hangosan, torokból felnevetett, az ég felé vetette a fejét. Mért kell neki is ilyen átkozottul jóképűnek lennie?

-          Igazad volt Ian. Ez a csaj tényleg nekünk való – mondta előre a semmibe, még mindig vigyorogva.

-          Örülök, hogy jól mulatsz. Tényleg. De most már én bemennék, várnak a barátaim – sikerült kihúznom a könyököm, megfordultam, hogy bemenjek, amikor felkapott és a vállára vetett.

-          Ez nem vicces Robert! Tegyél le! – Vertem a hátát eredménytelenül. – Robert Pattinson azonnal engedj el!

Nevetve elszáguldott velem az éjszakába, miközben én vadul ütöttem a hátát, és ahol értem. Meg se kottyant neki. Mintha egy követ vertem volna. Emberfeletti erővel szorított tovább.

-          Jobban szeretem az Edwardot – vetett nekem hátra, pont mikor farkasüvöltések hasították ketté a csendet.

Szájtátva utaztam tovább, amíg egy hatalmas kivilágított házhoz nem értünk.

Vámpírok.

Basszus! Itt mindenki vámpír!

Chapter 15

Sziasztok! Itt az új! Nos, végre megtudtok pár fontos információt, remélem, tetszik majd nektek.
Most megtudjátok, mért is olyan fontos Katie. Csók, és nem utolsó sorban Jó szórakozást!

„I was ninety-nine point nine percent sure I was dreaming.”

Elájultam, és nem keltem fel. Eltűntem.

Sivatagban ültem, egy pálmafa alatt. Hűvös volt. Azt hittem egy sivatagban meleg van. Előmásztam a napfényre, aztán megéreztem a nap égető forróságát. Gyors mozdulatokkal visszahátráltam a fa hűvös biztonságába. Ha a halál ilyen szélsőséges választásokat tartogat, nem kérek belőle.

Bár ha jobban belegondolok azt sem tudom, hogy most valójában a létnek mely helyzetében vagyok. Álmodom? Halott vagyok? Ez a várakozó szoba menny és pokol között?

Megcsíptem magam, mire felszisszentem. Tudtam, hogy ez nem jön be. Komolyan tök hülyeség. Már mért bizonyosodna be, hogy álom, ha megcsípem magam.

Már csak azt kéne kitalálnom, hogy mi ez a hely. Hogy jutottam ide? Lehet az oxigénhiány előidézte hallucináció, bár most egész jól veszem a levegőt.

Ennek az egésznek semmi értelme.

-          Katie? – szólított meg egy mély férfihang.

-          Igen – mondtam a semminek, miközben körbe forogtam a hang forrását keresve.

-          Egy pillanat – mondta aztán percekig csak csönd.

Különös, de mintha fentről jött volna a hang. Az égből. Biztos meghaltam.

Telt az idő, nem tudom, hogy másodpercek vagy percek, de már dideregtem, és nem jött értem senki.

Megint kimentem, de most enyhébb volt a nap tüzelő forrósága. Olyan, mint egy nagyon-nagyon meleg napon. Újra körbenéztem, majd lehajoltam és kezembe vettem egy marék homokot. Valósnak tűnt, csak úgy, mint minden ebben az istenverte sivatagban.

-          Szoktál hányni, ha gyors helyváltoztatás ér? – szólat meg újra a hang.

Elgondolkoztam egy pillanatig, aztán nemet mondtam.

-          Nem baj, azért kérlek, csukd be a szemed.

Lehunytam, majd egy pillanattal később fel is nyitottam. Most vakító fehérség vett körül, olyannyira bántó, hogy vissza kellett csuknom a szemem.

-          Találsz a zsebedben egy napszemüveget. Vedd fel!

-          Elmondaná, hol vagyok, és mit keresek itt? – kérdeztem, miközben a zsebemben kutattam az említett tárgy után. Felkaptam, és lassan felpillantottam.

Semmi sem volt a helyiségben, már ha tényleg valami szoba félében voltunk, mert azt sem tudtam meghatározni. Amerre csak néztem minden fehér volt. Újra körbenéztem, de a hanghoz tartozó embert nem leltem. Előre sétáltam, és még, és még, de sehova nem értem, semmit nem láttam, mintha egyhelyben jártam volna. Meguntam a szórakozást.

-          Ki maga? Hallja? – üvöltöttem felfelé a semminek.

Még csak most vettem észre, hogy csak a  plafon az, ami nem fehér. Az égboltot láttam. Önkéntelenül is felfelé nyúltam, mire egy két csillag lassan kergetőzve hullt felém, apró táncokat lejtve a levegőben.

Hópelyhekre emlékeztettek, és körülbelül akkorák is voltak. Nevetve figyeltem, ahogy az egyik a vállamra pottyan, a másik pedig az időközben kinyújtott tenyerembe.

Aranyosan csillogott, pont úgy, ahogy gyerekek elképzelik. Kis arany, fénylő pontokként.

Egyszer csak kihunyt, és egy kis kődarabot tartottam a kezemben.

Összeszűkült szemmel forgattam meg, próbáltam megfejteni, hogy mi is az valójában.

Igazából örültem, hogy valami leköti a figyelmem, és nem kell a saját nyomorommal foglalkoznom.

-          Gyönyörűek, igaz?

Végre megláttam.  Középkorú férfi volt, fekete öltönyben. Igazán jól nézett ki, még ha úgy is nézem, hogy 40-45 körül volt.

-          Igen, tényleg azok – forgattam meg utoljára a csillagot, majd a földre ejtettem. – Ki maga? Sőt, tudja mit? Ne teszem fel újra a kérdéseimet, biztosra veszem, hogy hallotta őket, válaszoljon rájuk.

Ráérősen elmosolyodott, majd elfordult tőlem, és a semmiből egy mini monitor került a kezébe.

Szájtátva figyeltem.

-          Ez hogy? – mutogattam felé, mire csak leintett.

-          Először a többi kérdés. Egy olyan helyen vagy, amit én ültettem beléd, ez az elméd, ez képzelt színtér. Bár mindig ugyan olyanra csinálom, szóval bárki fejében lehetnénk.

Éreztem, hogy erről órákat tudna beszélni, így bunkó módon közbeszóltam.

-          Oké, de mért vagyok itt?

A szemembe nézett, mintha tényleg látná a szemüveg mögött, és újra mosolygott.

-          Válaszokat adok.

-          Válaszokat? Miféle válaszokat?

-          Katie, - kezdte, és leült az előbb elővarázsolt bőrfotelba - új életet kaptál. Új, hm, embereket ismertél meg. Válaszokat akarsz. Nem igaz?

Elgondolkozva bólintottam.

-          Én pedig az vagyok, aki megválaszolja őket. De csak okosan – intett, hogy foglaljak helyet, amit lassú lépésekkel meg is tettem.

Megbíztam ebben az emberben. Volt benne valami, ami biztonságot sugárzott. Tudtam, hogy nem bánthat, és mi van, ha tényleg halott vagyok? Akkor meg úgyis mindegy, nem?

-          Szóval maga tud a… - nem tudtam el szabad-e mondanom a vámpírokat. Nem tudtam mit tud. – A Salvatore testvérekről? – nagyot nyeltem.

-          Igen. Ők vámpírok, de Damon viselkedéséből biztosan rájöttél.

-          Valóban – helyeseltem. – Mért foglalkoznak velem? Mért mondták mindig azt, hogy ha én meghalok ők is?

-          Amit Elena mondott nem izgat? – dőlt előre, és kezébe vett egy pohár whisket. – Kérsz valamit?

-          Egy pohár víz életmentő lenne – mondtam, majd visszatereltem a beszélgetésünket. – Nem értettem, amit Elena mondott, de nem is az izgat valójában a leginkább.

Átnyújtotta a vizet, amit én lassan kortyokban kezdtem elfogyasztani. Ő belekezdett.

-          Akkor, ha nem bánod ezzel kezdeném, meg egy bocsánatkéréssel, amiért azon a borzalmas helyen kellett várnod. Azt elhibáztam. Sok mindent kellett helyrehoznom az elmúlt napokban. Szóval, mint Elena említette mindennek van alapja. A vámpírok több ezer éves múlttal rendelkeznek. Az emberek kezdtek minket észrevenni. Vannak, akik megijedtek, féltek, gyilkolni akartak, mások pedig izgalmasnak találták, az új „faj”-t. Filmeket kezdtek rólunk gyártani, lassan a vámpírok beszivárogtak az emberek életébe, hétköznapjaikba, miközben azok észre sem vették. Már nem voltunk elkülönülve. Együtt éltünk velük, és ők elfelejtették mi volt, vagy nem akarták elhinni. A fejlődő világ már nem hitt az efféle tündérmesékben, persze nem szó szerint értendő a mese. Azt is tudnod kell, hogy ahogyan az embereknél, úgy a vámpíroknál is több féle van. Vannak a négerek, az ázsiaiak, azaz sárgák, satöbbi. Mármost ugyanígy él ez nálunk is – egy pillanatra elrévedt a pillantása, és megállt a beszédben.

Észrevettem, hogy a vámpírokról mindig úgy beszélt, mint „mi”, nem, mint „ők”. Ő is egy volt közülük, de nem ijesztett meg. Hátraöltem és karba tett kézzel vártam a folytatást. Érdekelt, mi is lesz ebből.

-          Hol is tartottam? Ja, igen. Szóval velük éltünk, és élünk még ma is – nézett rám jelentőségteljesen.

-          Ezzel most mondani akar valamit?

-          Láttad te a Twilight filmeket? Vagy az Interjú a vámpírral címűt? – mosolygott mindentudóan. Azzal a mosollyal, amivel azt akarta sugallni: Na, érted már?

-          Láttam, de nem értem.

-          Ők mind vámpírok, Katie. Ők mind azok.

Most rajtam volt a sor, hogy csöndben üljek egy darabig.

-          Maga azt akarja mondani, hogy…

-          Igen, azt.

-          Az lehetetlen - ráztam a fejem, és felé tartottam a poharam. – Most gin tonikot, ha kérhetem.

Megkaptam. Aztán még egyet. És még egyet. Ezen a ponton jutottam el odáig, hogy megmerjem kérdezni, a legfontosabbat.

-          Hogy jövök én a képbe?

-          Te vagy a kulcs, Katie. Az átok, ha úgy tetszik, de annak desszert íze lenne, nem igaz? – somolygott rám féloldalas mosollyal.

-          A kulcs. Az átok…, mint Elena?

-          Nos, igen, vártam mikor jut el erre a következtetésre. Majdnem olyan, igen, de maga komolyabb súllyal rendelkezik. Maga a kulcsa az életnek. - Most mi ez a nagy magázódás? - Az a kulcs, amely eldönti, ki marad életben. Vámpírok vagy vérfarkasok. Az egyik faj végképp elpusztul, és mindkét ellenfél a másik veszteségét akarja. Magáért fognak küzdeni, amíg csak lehet. Ám itt még nincs vége.

-          Nincs? – nyögtem, szinte szétfolyva a székben.

-          Nincs. Maga ezt emberként nem éli túl, Katie.

Chapter 14

Sziasztok!

Túl sok lesz már a jóból, nem? :D Megint új fejezetet hoztam. Remélem sok "tetszik"-et kapok, és ha kommentár küldése gombra nem is, de erre rákattintotok. :)
Köszönöm az előző kritikát Killa23-nak, és az előző fejezethez hozzá is írtam egy kicsit.:) Aki, még azt nem olvasta, az most kijavítva teheti meg. Köszönöm nektek, hogy olvastok, és ehhez Jó szórakozást!
Csók

- I just wanna love somebody.
- Love Who?
- Not you. Sorry.
- You have no choice

Ziláltan, izzadságtól csatakosan ébredtem fel az éjszaka közepén. Az ablak felé pillantottam. Zárva volt, és egy apró árny vetődött be rajta a szőnyegemre.
Nem akartam tudni.
Kitakaróztam, mert nagyon melegem volt, de az még csak eszembe sem jutott, hogy kinyissam az ablakot. Visszahanyatlottam az ágyra, és lehunytam a szemem. Damon jelent meg, ahogy felém hajolt vágytól ködös tekintettel.
Megráztam a fejem, és oldalra fordultam.
A szája érintése a bőrömön, ahogy beleremegek, megkívánom, szinte fizikai fájdalmat okoz, hogy nem csókol meg. Rám mosolyog, és belecsókol a szám sarkába.
Hogy jobb volt-e? Kimondhatatlanul.
Mindenem elöntötte a vágy, pedig csak visszaemlékeztem az álmomra, a vágyaimra.
Fel akartam sikítani, elviselhetetlen volt a vonzalom, inkább hasra dobtam magam, és beleharaptam a párnámba.
Ez nem lehetséges. Nem történhet meg velem.
Az órára néztem, még csak éjjel fél egy volt. Felnéztem a plafonra, és elképzeltem, hogy apa most hall ott fent.
     - Díjaznám, ha csinálnál valamit, vagy segítenél, mert ez így nem jó.
Felsóhajtottam és felültem az ágy szélére. Előre, hátra lóbáltam a lábam, lehajtott, szórakozott fejjel figyeltem, ahogy körbe-körbe jár, aztán egymásnak ütköznek. Valahol olvastam, hogy  a jobb lábammal köröznöm kell, míg az egyik kezemmel hatost rajzolnom a levegőbe, mire a körbejáró végtagom ellentétes irányba fog mozogni. És láss csodát. Á, nagyon fáradt vagyok.
Egy kattogás szerű hang ütötte meg a fülem, mire hátrakaptam a fejem, az ablak irányába.
Tudni akarom én egyáltalán, hogy mi ez? A kíváncsiság gyilkos dolog. Mi történik azzal, aki kinyitja az ajtót a horror filmben? Meghal. És mért? Csak mert kíváncsi volt. Én nem fogom kinyitni azt az ajtót, vagy esetemben ablakot.
De, tegyük fel, hogy attól, hogy odamegyek, és megnézem mi az, még nem halok meg. Elvben.
Lábujjhegyre emelkedve osontam az ablakhoz úgy, hogy a legkevesebb árnyékot vessem az ablak felé. Egy alak állt lent, kaviccsal dobálva az ablakom.
Elmosolyodtam, ahogy felismertem az alakot.
Kitártam az ablakom, és kihajoltam.
     - Mit keresel itt? - Suttogtam le.
     - Téged! Gyere le. Fantasztikus az idő.
     - Bolond vagy - nevettem.
     - Na jössz?
Nevetve becsuktam az ablakot, és gyorsan magamra kaptam egy farmert, meg egy pulcsit. Összefogtam a hajam, és elrendeztem az ágyat úgy, hogy úgy tűnjön, mintha aludnék. Nem lehet tudni, mikor jövök haza. Ekkor botlottam bele a nyakláncokba, amik a párnám alatt voltak. Egy pillanat erejéig néztem őket, majd visszaborítottam a párnát rájuk.
Ráharaptam a számra, és újból a plafon fele néztem.
     - Köszönöm - suttogtam, majd kiléptem az ajtómon, le a földszintre, és ki a tiszta, csillagos éjszakába.
Jack elém futott felkapott, és nevetve körbeforgott velem.
Mikor letett egy hosszú pillanatig a szemébe néztem, majd egy szenvedélyes csókkal próbáltam mindent elmondani. Magához ölelt, miközben én szorosan a nyaka köré fontam a karjaim. Lassan elhúzódott.
     - Gyere, van egy meglepetésem - és már húzott is maga után.
Egyre sötétebb utcákon mentünk át, egy pillanatra összerezzentem, de Jack közelsége megnyugtatott, erőt sugárzott.
Nem eshet bajom, ő megvéd - gondoltam magamban, és ő mintha megérezte volna hátranézett rám, mire egy széles mosollyal válaszoltam, és futottam is előre. Végig maga után húzott. Egy erdőhöz értünk, ahol viszont lassítanunk kellett, mert alig láttunk valamit, állandóan beleakadtunk a gyökerekbe, indákba.
Éjjelhez képest meglehetősen hangos volt az erdő. Mintha most élt volna igazán. Állatok által ütött apró zajok vettek minket körül, valahol a távolban egy bagoly huhogott. Felejthetetlen érzés volt, ami csak még jobban fokozta a boldogságom, és az izgatottságom, hogy vajon mit is rejteget előlem Jack.
Jack. El sem hiszem, hogy egy ilyen fiú az enyém. Általában csak filmekben, könyvekben történik ilyen csoda.
Megálltunk. Egy tisztás terült elénk, aminek a szélén valami fényesen világított. Erőlködve próbáltam kivenni mi lehet az, de semmit nem láttam. Oldalra néztem, találkozott a pillantásom Jack izgatott tekintetével. Le sem tagadhatta volna.
     - Az ott már a meglepetés - mutatott előre, és a másik kezével megszorította az enyémet.
Boldog csókot nyomtam az arcára, és megindultam át a tisztáson, szemem a fénylő pontokon tartva.
Mikor elém tárult a látvány elállt a lélegzetem, és megdermedtem a léptemben.
Egy sátor állt előttem, amit gyertyák, és lámpások vettek körbe, némely színesen világította meg a kis “lakást“.
     - Ez gyönyörű - mosolyogtam Jack-re, majd félrelibbentettem a sátor bejáratát tekerő ponyvát, és beléptem.
Belülről még szebb volt.
Sárga rózsaszirmok voltak szétszórva, középen kis tálcán étel. A legszebb a kinti fények színe volt, ahogy szűrten bejutott a sátorba.
     - Te mindig ilyen romantikus vagy?  Vagy ez valami csábítási trükk?
     - Miket nem hiszel te rólam? - nevetett és pezsgőt töltött nekem, amit nem tudom honnan szedett elő.
     - Nagyon tetszik, köszönöm - csókoltam meg a poharak felett.


Órákon keresztül beszélgettünk, szinte mindenről. Előző szerelmekről, gyermekkori szerelmekről, egymásról miket hittünk. Sokat nevettem, imádtam, hogy mindig megtudott nevettetni. Jack lassan elnyúlt a sátorban, én pedig a mellkasára feküdtem, és hallgattam ütemes légzését. A gyermekkoromról beszéltem, hogy milyen idiótaságokat csináltam. Miközben az én kezem a mellkasán nyugodott, ő a hajamat simogatta, játszott vele, amit imádok. Hihetetlen, de ha a hajammal foglalkoznak én abba is képes vagyok beleborzongani, annyira jó. Nekem ez a gyengém. Lassan elálmosodtam, és éreztem ahogy Jack légzése is lassul. Szorosan átölelt, állát a fejemen támasztotta.
Elnehezült a szemhéjam, és egy világos erdőben találtam magam.
Megráztam magam, és gyorsan felültem.
     - Mi a baj? - Simított végig a hátamon Jack.
Hátranéztem rá, ahogy felkönyökölve, kócos hajjal kutatja az arcom.
     - Semmi csak egy rossz álom - simogattam meg az arcát.
     - Akkor gyere vissza aludni.
Megráztam a fejem.
     - Nem akarok.
Felült, mélyen a szemembe nézett, és két keze fogta az arcom. Lágyan megcsókolt, elnyújtva azt addig, ameddig csak lehetett. Lehúzott magára, szorosan magára vont.
     - Ez csúnya volt - nevettem rá, miközben lassan megint visszafeküdtem a mellkasára.
     - De működött.
Hallottam a diadalittas hangján, hogy önelégülten mosolyog, mire csak lassan érzékien végighúztam két ujjam a mellkasától kezdve egészen a lágyékáig.
     - Hé, ez nem vicces - kapta el a kezem. - Nem tudom mit csinálok veled, ha ezt még egyszer megcsinálod.
Hátradöntöttem a fejem, úgy néztem fel rá.
     - Nekem lenne pár ötletem.
     - Fejezd be! Komolyan - nevetett, és lefogta mindkét kezem.
Mikor megint lecsillapodott a légzése, a nyugodt szívverése újra álomba ringatott.

     - Nem, én nem akarok itt lenni! - Kiabáltam körbe forogva, ijedt arccal kutatva Damon után. - Engedj el! Kérlek!
     - Valamit elkezdtünk, és nem fejeztük be - szólt emlékeztetőleg, és máris a fánál találtam magam lefogott karokkal.
     - Engedj! - Vergődtem  karjaiban, de ő mit sem törődve vele csókolgatta a nyakam.
Kirázott tőle a hideg, és most nem a gyönyörtől. Rosszul voltam tőle. Nem akartam, hogy hozzám érjen, csak tűnjön el az életemből. - Jack! - Üvöltöttem szinte sírva. - Jack!
     - Nem hall téged szuka! - Markolta meg a nyakam, majd nagyot taszított rajtam, és a földre lökött.
Felhorzsoltam az arcom, földes lettem mindenhol, és megéreztem a vér ízét a számban. Elharaptam a nyelvem. Feltoltam magam a kezemmel, leszedtem az arcomról a növényeket, amik rátapadtak, és Damon felé fordultam.
     - Hagyj elmenni!
Felnevetett, egy mozdulattal előttem termett, és a nyakamnál fogva felemet a földről.
A kezéhez kaptam, de a kaparásom nem ért semmit. Nem lazított a szorításon a nyakam körül, nem kaptam levegőt.
     - Annyit játszom veled, amennyit csak akarok. Itt nem véd meg senki. Itt senki vagy.
Tehetetlenül vergődtem a levegőben, még mindig a kezét próbáltam lefeszegetni a nyakamról, vajmi sikerrel.
Damon szemét néztem, amiben irgalom cseppnyi szikráját sem láttam. Elvakult düh, és valami érthetetlen csillogást láttam benne. Talán éhség? Gyilkolás vágy?
     - Segítség - próbáltam kiáltani az utolsó erőmmel, de a semmibe suttogtam.
Kezdtem fekete-fehér foltokat látni, amikor egy hang jelent meg a semmiből.
     - Engedd el Damon! Ne légy hülye! Ha megölöd, mind meghalunk.
Ezt már hallottam Ezt tudtuk. Stefan ez most nem elég.

Chapter 13

Sziasztok!
Lehet, hogy ezzel a résszel nem okozok mindenkinek eufóriát, de kellett ilyet írnom. Lesz majd ennél még jobb is!:) Jó olvasást! Csók; Kinga

“Two Futures, Two soul mates… too much for any one person.”

Halk suttogásra ébredtem. Felpillantottam, aztán vissza is csuktam a szemem, és a bal oldalamra fordultam.
      - Ébredezik. El kell neki mondanunk.
      - Elena jobb, ha ebbe nem szólsz bele!
      - Damon vegyél vissza!
Késő. Már nem bírtam visszaaludni. Emlékképek villantak be, mire még szorosabban magamra vontam a takarót. Valószínűleg a reggelig tartó beszélgetés egyik órájában aludhattam el. Csak remélni tudtam, hogy nem pizsamában vagyok.
Csukott szemmel felkönyököltem, és előre meredtem.
      - Mit kerestek még itt? - Nyögtem.
      - Nagyon hülyén nézel ki.
Ezt a hangot már ismertem. Damon.
      - Katie el kell menned a városból - mondta csöndesen Stefan.
      - Hogy mi? - Pattantat fel a szemem, felváltva néztem mindhármukat.
      - Veszélyben vagy. A farkasok bármikor feltűnhetnek, és bár most volt telihold, nem vagy biztonságban.
      - Álljunk meg! Oké, azt az este folyamán megértettem, hogy ugyanúgy vannak vérfarkasok, mint a sorozatban, meg valami átok is, ami szintén igaz, és abban te vagy, igaz?- mutattam a lányra.  - De az nem okés, hogy hogyan kerülök a képbe.
És ha már én beszélek, folytatom.
Damon színpadiasan felsóhajtott, és az ágyamra dobta magát.
Én felkeltem, és az ablakhoz álltam.
      - Azt hiszem egész jól fogadtam. Komolyan. Egyik pillanatról a másikra megtudtam, hogy léteznek vámpírok, akik filmben szerepelnek, hogy léteznek vérfarkasok, és már négyszer megakartak ölni. Nem tudom mi közöm hozzátok, vagy ehhez az egészhez, de elég. Amíg nem bukkantatok fel, nem akartak megölni. Nem mondom, hogy nem untam az életem, mert meg kell mondjam, úgy éreztem mintha nem történne velem semmi. De most inkább az kétszer unalmasabban, mint ez az élet. Nekem ez sok. Sajnálom - fordultam újra feléjük.
      - Jól van. Megértem - állt fel Stefan. - Ha mégis meggondolnád magad, tudod hol keress.
      - Nem fogom - zártam le, és a padlóra szegeztem a tekintetem.
Miközben Stefan elment mellettem egy pillanat erejéig a vállamra tette a kezét, aztán kiugrott az ablakon. Damon szikrákat szóró tekintettel mért végig, felmordult, majd ő is kivette magát. Végül már csak Elena és én maradtunk  a szobában. Elém lépett, és megfogta a kezem.
      - Tudom, hogy félsz. Azt is, hogy mit érzel most. Valamit még el kell mondjak, remélem nem árulok el sokat. Minden filmnek van alapja, háttere, akár a mienknek. A vámpíros filmek mindig igaznak bizonyulnak.
Értetlenül meredtem rá, mire megölelt, és már csak egyedül álltam bent.




Két napot voltam még otthon, aztán jött a hétvége, bőven volt időm mindent kitalálni. Nem értettem mit akart mondani Elena, így azon nem rágtam magam. Miután elmentek, mintha fellélegeztem volna. Nem érzetem magam veszélyben, és a hangulatingadozásaim is minimálisra csökkentek. Nem lopakodtak farkasok a szobámba, nem akart senki megölni. Mindkét nap mosolyogva keltem fel, hálát adtam az égnek, hogy visszatérhettem az életemhez. Örültem neki, hogy unalmas, nem vágytam Elena életét élni.
Első nap vonakodva akartam elfogadni, hogy nincsenek már a városban. Féltem, hogy túl sokat jelentek nekik, hogy nem fognak elmenni, de nem jelentkeztek. Nem ők voltak a téma, nem látta már őket senki, szombatra már végképp megnyugodtam.
Hayli, és Jack is jól voltak, mint másnap kiderült. Úgy emlékeznek romlott volt az étel, kihívtam a mentőket, és ezért volt nagy felfordulás. A lényeg, hogy jól voltak.
Hayli újra a régi volt, imádtam, hogy ugyanaz a csaj néz vissza rám, mint napokkal ez előtt, amikor még minden jó volt. 
Szinte álomnak tűnt az elmúlt pár nap. Egy rossz álomnak, ami egy fanatikus rajongással kezdődött. Otthon újra csak hárman voltunk, mindenki elfelejtette apa halálának témáját, viszont valami azóta is bökte a csőröm, mégpedig Damon tekintete, ahogy engem fürkészett, amikor megtudta, hogy apa állattámadásban halt meg.
Nem volt sok időm ezeken agyalni, Hayli gondoskodott róla, hogy mindig legyen elfoglaltságom. Suli után átjött, és megadta a leckét, neteztünk, beszélgettünk, mint minden normális tizenéves. Persze a hétvégére is volt bőven programja.
Szombaton nálunk volt, együtt készülődtünk az esti buliba, amit náluk rendeztek. Jack ötlete volt megint.
      - Be kéne pasiznunk - kente fel a szájára a rúzst.
      - Igen, be kéne. De itt a bátyád haverjai lesznek.
      - És Jake.
      - Mi?
      - Jól hallottad. Az egész osztály valahogy megtudta, mindenki ott lesz.
      - Jake számomra a múlt. Volt elég ideje, hogy rám induljon. Nem tette, hát most már…- vontam vállat, és elhátráltam a tükörtől.
Pontosan értünk át a házukhoz, egyenesen a táncoló tömegbe vetettük magunkat.
Rengeteg italt hoztak mindenhonnan, kérnem sem kellett, és már jött a következő.
Igazi amerikai buli lett belőle, olyan emberek is felbukkantak egy hadseregnek való piával, akiket nem is ismertünk.
Fantasztikus volt a buli, rég éreztem magam ilyen jól. Haylivel olyan táncokat lejtettünk, hogy körbe álltak minket az emberek, és tapsolva üvöltötték a nevünket.
Pár óra múlva enyhén szédelegve, kipirulva huppantam le az egyik fotelba a fönti szobában.
      - Nem kellett volna ennyit innom - mondtam magam elé, és csukott szemmel hátradőltem.
Hirtelen egy szájat éreztem a nyakamon. Egyből felkaptam a fejem, és ellöktem a támadómat.
      - Mi a franc? - Néztem Jackre, aki nevetve esett bele a kanapéba.
      - Meg akartalak ijeszteni.
      - Hát sikerült - dőltem vissza, de a fejem már nem tudtam letenni, mert ebben a pillanatban felemelkedtem a fotelból.
Jack letett maga mellé.
      - Azt hiszem mondanom kell valamit.
      - De Jack, azt hiszem te is ittál - mosolyogtam rá.
Komoly tekintettel fürkészte az arcom, és abban a pillanatban nem hittem, hogy egy kortyot is ivott volna. A szeme lassan elidőzött az ajkaimon, majd visszavándoroltak a szememhez. Szinte húzott magához, de még idejében parancsoltam magamnak.
      - Nem hiszem, hogy ez… - de nem tudtam befejezni, Jack belém fojtotta a szót a csókjával.
Puha, kis csók volt, majd elhúzódott, és rám mosolygott.
      - Mit nem hiszel?
Nem válaszoltam. Teljesen megigézett az illata, a csókja. Egy pillanatig a helyes légzésre koncentráltam, a kontrollra, aztán mohó ajkakkal a szájára vettem magam. Nem ellenkezett, gyengéden utat tört magának a számba, hogy aztán a nyelvével kényeztessen.
Fantasztikusan csókolt, el sem hiszem, hogy eddig kibírtam a csókjai nélkül.
Gyengéd volt, mégis követelő, pont amilyennek lennie kell.
Lassan elszakadt a számtól, és lejjebb vándorolt a nyelve. Végigcsókolta az arcom a számtól kulcscsontomig. Egy apró négyzetcentit sem hagyott ki. Mindezt olyan érzékien, hogy magamat is meglepve apró nyögések hagyták el a szám. Szája elvált a bőrömtől, és mosolyogva az arcom fölé hajolt.
      - Ne vigyorogj! - Csókoltam bele a mosolyába, majd nevetve ráfordultam, hogy ő legyen alul.
      - Le kell mennem - mondtam, ellöktem magam felőle, és már kinn is voltam.
Bementem a fürdőbe, magamra zártam ,és nevetve csúsztam le az ajtó előtt.
Halk kopogások törték meg a kacagó csendem, így elnézést kérve kimentem, és visszatértem a bulihoz. Hajnalig táncoltunk, feledve mindent.


Reggel egy kar volt a fejem alatt, és három láb a hasamon. Felküzdöttem magam félig ülő helyzetbe, és szemügyre vettem az esti pusztításunkat.
A kéz alattam Jack keze volt, azon aludtam.
Olyan édes.
A lábakat nem tudtam beazonosítani, mindenki keresztbe feküdt a másikon, emberi végtagok mindenhol.
Füst, és alkohol szag terjengett a lakásban. Az egész szobát üres sörös és pezsgősüvegek terítették be.
Ahogy láttam néhányan szintén ébredeztek, úgyhogy gondoltam Jacket is fel kéne keltenem. Enyhén megráztam a vállát, mire csak egy morgást kaptam válaszol, és egy kézzel hessegető mozdulatot tett.
      - Jól van, Jack Loren! Ha harc, hát legyen harc!
Felé hajoltam, és a fülébe suttogtam, miközben igyekeztem minél több meleget kilehelni. Nem mozdult. De ilyen nincs. Erre csak kell csinálnia valamit.
Hirtelen a földön találtam magam, miközben kacagásomba egy puha száj csókolt bele.
      - Neked is jó reggelt szépségem!

Dél is bőven elmúlt mire lakhatóvá tettük a házat, és haza mehettem.
Hulla voltam, úgyhogy nem vágytam másra csak egy meleg zuhanyra, és egy  kiadós alvásra.

       - Szia Katie! Örülök, hogy legalább így tudok veled beszélni. Mi van veled? Úúú, szóval összejöttél azzal a Jack gyerekkel? Jobbat is találhatnál.
      - Hol vagyok? Hogy kerülsz ide? Nem elmentél?
      - Nem látsz, nem? Akkor eltűntem. Nincs okod panaszra.
Körbe néztem a sötét erdőben, és tényleg nem volt ott senki rajtam kívül. De a hang az igen.
      - Ez nem fair.
      - Az élet nem fair. De mesélj! Gondolkodtál azon, amit Elena elkotyogott?
Felsóhajtottam. Úgy látszik innen nem szabadulok.
      - Álmodom?
Damon válasza egy sötét kacaj volt.
      - Akkor el tudlak tüntetni, nem? Sőt, bármit megtehetek, nem?
Hirtelen előttem termett, és megragadta a vállam. Nevető arccal nézett rám.
      - Sajnálom, de ezt az álmot én irányítom. Ezt nézd!
Néztem, de semmi. Aztán megéreztem a szellőt a bőrömön.
     - Azonnal add vissza ruhám.
     - Rajtad van, ami kell.
Egy szál alsóneműben nem kellemes kint állni egy vámpírral az erdőben, még ha csak álom is. Ennyit a három napig tartó boldog életemről.
      - Rohadj meg! - kiáltottam és elfordultam.
      - Ez a taktikád? - hallottam meg a hangját, mire visszafordultam és láttam, hogy a fenekem bámulja.
      - Bunkó. Mit akarsz Damon?
      - Válaszolj a kérdésemre.
      - Nem, nem gondolkodtam - sóhajtottam. - Nem értem mit akart mondani. Persze, hogy van valóság alapja, és?
      - Hm…- világító kék szeme a fákat pásztázta, majd újra rám emelte. Végigfutatta rajtam a szemét, és ettől rossz érzésem támadt. Tudtam mit akar, és féltem, hogy megadom neki.
Egy fának lökött, nekem préselte magát, és lefogta a két kezem.
      - Damon kérlek! - próbálkoztam, és elfordítottam a fejem a közeledő szája elől. Már ehhez is túl nagy erő kellett.
Belecsókolt a kulcscsontomba.
      - Az a Jack gyerek is ilyen jól csinálta?
      - Ne, ne, ne - könyörögtem halkan, érzetem ahogy megtörök, és ami utána következne, azért nem állnék jót magamért.
Ráztam a fejem jobbra-balra, és éreztem, ahogy távolodom. Az erő gyengül, Damon érintése a ködbe vész, hangja elhalkul.
      - Találkozunk még Katie - szólt utánam ördögi kacajjal.

El sem hiszem! :)

Na most komolyan kijelenthetem, hogy ez egy fantasztikus hét volt, még a fősulis vackokat is leszámítva.
Díjat kaptam. El sem hiszem, komolyan. Az első, és ezért nagy köszönettel tartozom Killa23 -nak, akitől megkaptam.
Nagyon örülök, nagyon köszönöm!
Köszönöm a kommenteket, a tetszés nyilvánítást, azt ha kiraktok a saját oldalatokon, mindent. Komolyan.
Szóval azt hiszem, bár még új nekem ez, követnem kell azt ami ott le volt írva.

Nagyon köszönöm!:)

Szabályok a díjhoz:
1) Kell egy bejegyzést kitenned a díj logójával és a szabályok feltüntetésével.
2) Be kell linkelned a személy nevét akitől kaptad a díjat és tudatni vele, hogy elfogadtad.
3) Tovább kell adnod 3-5 blogtársadnak és szólnod nekik:)

Akiknek a díjat továbbadom:

1.: Myka
2.: Kata
3.: nOmiee


Nagyon szeretem, ahogy írtok, régóta olvasom a blogotokat. Fantasztikus!:)
Nem tudom elégszer megköszönni Killának!!!
Csók, szép jó éjszakát!

Chapter 12

Itt van egy friss. Nagyon mókás kedvemben voltam ma, úgyhogy ha nem lett túl komoly, vagy olyan, mint amit vártatok, akkor bocsánat, ez lazára sikerült. Jó olvasást! :)
U.i.: A kép ott fent is megváltozott, még mindig nem az igazi, de nem igazán van rá most időm. Egyszer ígérem kész lesz.

“I like danger.”

     - Ez nem az én hetem - szitkozódtam, miközben farkasszemet néztem az állattal. Semmilyen fegyverem nem volt, ráadásul barátnőm feje nyugodott az ölemben. Furcsán éreztem magam miközben bámultam a szemét, ő meg csak egyre közeledett felém. Mintha tartózkodva csinálta volna. Olyan érzésem volt, mintha kényszerítenék őt. Halk morgás tőrt fel a torkából, pont mint azon az estén. Egy suhanással lent termett Damon. A farkas észrevette, felé fordította a fejét, és morgással visszavonulásra kényszerítette.
Megrökönyödve néztem a “megmentőmre”.
     - Mi van? - vont vállat. - Én belehalok, ha megharap, míg te csak maximum veszettséget kaphatsz.
Fintorgó arccal elfordultam tőle, és újra az állatra meredtem, aki mintha most már vissza vett volna a fenyegető testtartásából. Pofáját becsukva, méltóságteljes tartásban nézett felém, majd Damonre.
     - Figyelj, a kő nélkül úgysem veszed hasznát - mondta a farkasnak. - És az egyik nálunk van, a másik meg nálatok. Úgyhogy hacsak nem vagytok többen, nem lesz ebből semmi. Megölheted, de akkor vége. Leginkább neked. Először. Később persze mi is meghalunk. Nem tudod hol a kő. Egyezség? - emelte fel a kezét Damon, mire a farkas csak röhögés féle nyüszítést hallatott, majd egy vakkantást, mire minden bejáratból kettesével jöttek elő a farkasok.
     - Na ezért nem ér, hogy őket nem kell behívni - morgott Damon, miközben felém futott, felkapott és fel ment velem az emeletre, mindezt az érzékeim szerint egy másodperc alatt. - Stefan! - ordította el magát, mire az említett bár a szobámban is volt. Még fel sem eszméltem, de Damon már bezárta az ajtót, eltorlaszolta azt mindennel ami nehéz, és mozdítható, vagy nem az, mert a falhoz csavarozott asztalom is már az ajtót támasztotta. Stefan eközben a fogasom törte szét, karókat csinálva belőlük, amelyek elejét pedig valami furcsa növénnyel kent be, vagy rögzített azt oda.
     - Mi a fene folyik itt? Te az előbb rólam beszéltél úgy, mintha egy tárgy lennék? - böktem meg Damont felháborodva, aki csak vállvonogatva arrébb fordult. - Elena? - néztem az utolsó esélyemre.
     - Innen ki kell jutnunk, és nem hiszem, hogy élve sikerülni fog.
     - Hm, szép kilátások. A családom? Jackék?
     - Rendben vannak, lesznek. A családodat Stefan már elvitte valami Willékhez, Jack eltűnt, Hayli meg ott, ahol Damon hagyta. Sajnálom. De nem eshet bajuk, nem ők kellenek nekik.
     - De kiknek az istenért? Hisz ezek állatok! Farkasok! Mi az, hogy nem eshet baja? Ott hagytuk vérző nyakkal a földön. Farkasokkal. Le kell mennem érte - kezdtem elveszíteni a józanságom. Megfordultam az ajtó felé, de a látványtól egyből meggondoltam magam. - Oké. Az ajtó kilőve.
Az ablak felé indultam. Hatalmasra tártam, és a párkányra raktam a bal lábam. Elég mélynek látszott.
     - Katie ne! Ki ne ugorj! Higgy nekünk, Haylinek semmi baja nem lesz - állított meg Stefan.
     - Ja, mert ő, - böktem a báty felé - annyira védett minket eddig is. Ha kétszer nem akart kinyírni, akkor egyszer sem.
     - Micsoda? - Háborodott fel Damon. - Öcsike, ugye ezt nem hiszed el? Te meg takarodj az ablakból! - fújta meg a karója végét, mintha pisztoly lenne.
     - Na ebből elég! - Felálltam mindkét lábammal. Elvileg, ha behajlítom a lábam, akkor nem eshet nagy bajom. Legalábbis megmaradok. Lehunytam a szemem, és elengedtem az ablakkertet.
     - Hülye liba - hallottam egy szitkozódást, majd landoltam. Egész puhán. Jobban ment, mint gondoltam.
Kinyitottam a szemem.
     - Ostoba tyúk! Ha még egyszer öngyilkos merényletre készülsz, gondolkozz előtte, jó? - Nézett rám olyan pillantással, amitől most komolyan összeszorult a gyomrom.
De az, ahogy beszélt velem még jobban felhúzott.
     - Azonnal tegyél le! - Kapálóztam az ölében, de nem engedett. Pár másodperc múlva meguntam, abbahagytam, és a mellkasomon összefontam a karom. - Hülye!
     - Mássz a hátamra - mondta halkan.
     - Mi?
     - Mondom mássz a hátamra!
     - Damon én…- kezdtem volna, de ekkor megpillantottam a farkasokat, akik felénk közeledtek, így újabb felszólítás nélkül, a mellkasát taposva sietve hátraküzdöttem magam.
Úgy nézhettem ki mint egy majom, de nem érdekelt, csak hogy biztonságban legyek.
     - Hayli - suttogtam Damon fülébe, és éreztem, ahogy megremegett a meleg leheletemtől.
     - Ezt ne csináld többet, vagy nem állok jót magamért. Haylit Stefan most viszi fel. Már csak nekünk kell innen kitörnünk.
Nyeltem egyet.
     - A hülyeséged miatt, úgy mellesleg - tette hozzá, majd maga elé emelt egy növényt.
     - Nagyon jó. Mit fogunk csinálni? Lefüvezed őket? - horkantam fel, eddig bíztam Damonben, de a taktikája most hagyott némi kívánnivalót maga után.
     - Befejeznéd a csacsogást? Rohadtul nem segít.
Az állatok felé lestem, akik megfontolt lépésekkel közeledtek felénk, a szemük eszeveszetten csillogott. Az egyik elől haladt, mintha a vezér lett volna, nagyra tárta az állkapcsát, és ugrásra készült.
Majdnem láttam magam előtt az életem, de ekkor beugrott, hogy kinek a nyakában ülök is most. Egyből felébredtem.
     - Utállak! - suttogtam neki, majd behunytam a szemem.
     - Én is - mondta, aztán suhogást hallottam, sok morgást, fájdalmas vonyítást.
Felpillantottam. Damon szélsebesen száguldott, a másodperc tört része alatt változtatott helyzetet. Nem hittem volna, hogy ilyen súllyal a hátán is képes így mozogni. Más taktikája nem is volt, csak a gyorsasága, és a fű a kezében. A farkasok egymás után rontottak nekünk, kitárt pofával, de ő mindent hárított.
Ahogy onnan néztem a küzdelmet kezdett világossá válni, hogy a küzdelem egyáltalán nem kiegyenlített. A farkasok a fal felé szorítottak minket vissza, ha a falig érünk nem lesz alkalmunk kitörni. Az viszont vészesen közeledett, a vámpírnak egyre kevesebb helye maradt a szökéshez, a növény meg fogyott.
     - Damon! Ezek beszorítanak. Vigyázz!
Körbe nézett és halkan elkáromkodta magát.
Hatalmas sóhaj hagyta el a szám, amikor az ablakból közénk érkezett Stefan.
     - Én is örülök Katie - vigyorgott rám egy pillanat erejéig, aztán a kezében tartott valamit felrázta, majd spriccelve a farkasokra célzott.
Mintha nyúzták volna őket. Egyszerre vonyított fel mind, hátrébb ugorva a lé elől. Égett szőr és hús szag töltötte be a levegőt. Orrfacsaró szag volt. Be kellett fognom az orrom, ha nem akartam hányni. A szétnyílt védővonalon  utat találva ment ki velem Damon, egyenesen be a háza, föl a szobámba.
Ledobott az ágyra, majd eszeveszett sebességgel elkezdte kivenni a ruháim a szekrényemből, bele egy táskába, amit nem tudom honnan szerzett.
     - Mit művelsz? - pattantam föl, és a keze után nyúltam.
Kitépte azt és folytatta a dobálást
     - Nem tudom minek látszik, de mifelénk pakolásnak hívják.
     - Azonnal fejezd be!
     - Damon hajnalodik. Tényleg elég - szólalt meg az eddig csendes Elena.
A fiatalabbik Salvatore jelent meg az ajtóban.
     - Elmentek.
Visszarogytam az ágyra, a plafonra meredtem.
     - Most akkor megölöm - jelentette ki Damon, aztán már csak egy kezet éreztem a nyakamon. Újfent.
     - Elég! Engedd el a lányt.
     - Hagyj! - Lökte el Damon Stefan kezét, mire az félrelökte a bátyját és a falnak taszította.
     - Állj már le! - Üvöltötte az arcába.
Damon lerázta magáról az öccsét, majd fölém hajolt.
     - Komolyan nem vagy normális. Meghalhattunk volna, ha nem vagyok jó helyzetkezelő.
     - Hajaj. Valaki megint nagyot szólt - néztem az arcába, mire még közelebb hajolt, szinte súrolta az orrunk egymásét.
     - Másrészről pedig még egyszer ne suttogj bele úgy a fülembe, mert esküszöm, hogy…
     - Damon!
     - Mi van?
     - Elég.
Damon eltűnt felőlem. Pár másodpercig megértettem több millió nő rajongását. Akaratom ellenére is megborzongtam. Amit őfelsége csak egy féloldalas mosollyal nyugtázott.
     - Rosszat tesz neked az idegesség. Túl laza leszel. Komolyan Katie, hallanod kellett volna magad - nézett rám Elena mosolygó arccal, mire Stefan is vigyorogva bólogatott.
Ahhoz képest, hogy néhány másodperce még a halál markában voltunk, most már egész jól éreztük magunkat. A nap első sugarai nevetve találtak ránk.

Chapter 11

Sziasztok!  Íme egy új, remélem tetszetős fejezet!:) Hoztam hozzá két linket, ha gondoljátok nézzétek meg őket. Az első egy főcím klipp, amit egy "amatőr" csinált a sorozatnak, szerintem nagyon jó. Volt egy másik is, csak az valamiért törölték...:/   

A másik pedig ez a szám, ami alatta van. Én beleszerettem, ezt hallgatom már szerintem vagy tizedszerre. :D

Szóval jó zenehallgatást, és jó olvasást. Az elütésekért, hibákért elnézéseteket kérem.

 - Mostly I dream ab out being with you forever.
- I will stay with you - isn’t that enough?
- I love you more than everything else in the world combined. Isn’t that enough?
- Yes, it is enough. Enough for forever.

     - Elnézést - nyögtem elfúló hangon, és már löktem is el magam az asztaltól.
Utáltam, hogy én nem ismertem. Hogy nem is volt rá alkalmam. Mindig is hiányzott, pedig nem is ismertem. Úgy éreztem mintha valami összekötne vele, és mégis ismerném, de elhessegettem a gondolatokat. Őrültségnek tűntek.
Még a szobám előtt felszakadt belőlem a sírás, a könnyek megállíthatatlanul, forrón hullattak a szememből. Minden elhomályosítottak, egy fátylon keresztül láttam mindent. Egy fátylon, ami csak a külvilágtól zárt el, a belső valómtól nem. A fájdalomtól nem.
Hogy hiányozhat valaki ennyire, akit nem is ismertél?
Őrültként rángattam az ajtóm kilincsét, de gomb nem akart elfordulni. Tehetetlenül rogytam le az ajtó elé, a kezem az arcomba temetve.
     - Mit csinálsz itt? - Hallottam meg egy hangot. A legkevésbé sem kívántam.
     - Hagyj Damon!
     - Szánalmasan festesz.
     - Kösz. Most már jobban érzem magam - letöröltem a könnyeket az arcomról, feltornáztam magam, és végre sikerült kinyitnom az ajtót.
Annyira képes felidegesíteni, hogy a fájdalmat hátrébb szorította. Ilyet sem gyakran érzek.
     - Kérdezném, hogy bejössz-e, de nem érdekel - vontam vállat, és becsuktam volna az ajtót, ha Damon nem teszi be a lábát.
     - Igen, köszönöm a meghívást - mosolygott rám.
Tehetetlenül felsóhajtottam, az ágyamhoz sétáltam, és bedőltem.
Ez nem az én napom.
     - Mi volt az a sikítás, mikor feljöttél? És mért van bekötve a kezed? - fordult felém, miután kulcsra zárta az ajtót.
     - Mért zártad be? - böktem a fejemmel a kijárat fele.
     - Az idióta Jack miatt - sziszegte ideges arccal. Ahogy a fejét mozdította, pont mintha sorozatbeli karaktert láttam volna.
Felkacagtam.
     - Az előbb még kint bőgtél, most meg már nevetgélsz? Fura lány vagy - nézett rám, mire egy párnát dobtam hozzá.
     - Ezt most nem kellett volna. Nő a “ ha még egy ilyet csinálsz, meghalsz” műveleteid száma. Komolyan mondom Katie, állj le! Vámpír vagyok, félhetnél.
Már épp szólni készültem, amikor két árny vetődött be az ablakomon. Komolyan nem értem, hogy vagyok még képes ezen csodálkozni.
     - Na végre! Bambi elfutott, vagy mi tartott ennyi ideig?
     - Mi forgattunk Damon - szólalt meg a lány, akit még csak ekkor ismertem fel.
     - Baj van. Beszélhetnénk? - Fordult Stefan a bátyja felé, majd kivonultak a szobámból.
Félszegen fordítottam vissza a fejem a gyönyörű lány felé. Ő sem tűnt túl bátornak, egymásra meredtünk segítségért, mire mindketten elnevettük magunkat.
     - Elena Gilbert, vagy Nina Dobrev, ahogy tetszik - nyújtotta felém a kezét, mire megszorítottam és viszont bemutatkoztam.
     - Én csak Katie Lonsey - nevettem a fura helyzeten, majd egy hangtól belém fagyott a vér. - Ez mi volt? Csak nem farkas üvöltés? - néztem ki az ablakon.
     - De. Majd elmennek. Lehet, hogy csak kutyák - ugrott elém Elena, és gyorsan, sebes mozdulatokkal becsukta az ablakot.
     - Mi a baj? - fogtam le a kezét, mire enyhén megremegett.
     - Én…én nem mondhatom el. És hidd el tudom milyen borzalmas érzés, mert átéltem, sőt átélem, de higgy nekem. Ezt jobb, ha most nem akarod tudni.
Hittem neki. Fogalmam sincs, hogy mért, talán álmos voltam, de nem érdekelt. Egyelőre próbáltam elfogadni Elenát, akit pusztán azért nem szívleltem különösképpen, mert szép volt. Nagyon szép. Gyerekes dolog, de nem tehettem róla. Irigyeltem.
Sok volt nekem ez a vámpíros világba csöppenés.
     - Figyelj Elena, megkérhetlek, hogy szedd ki a párnám alól a nyakláncot meg a többit? - mutattam a párna felé.
A Gilbert lány furcsán nézett rám, de teljesítette a kívánságom. Gyorsan kirohantam a fürdőmbe, hogy legalább az arcom megmossam, mert nem nézhettem ki valami fenségesen, nem úgy mint Elena. Na jó. Ebből elég. Vagyok olyan szép, mint ő. A nagy felbuzdulásom egészen addig tartott amíg kiértem, és meg nem pillantottam magam a tükörben.
Ez a szétfolyt festék az arcomon nem valami csábító. Nem értem, hogy nem röhögtek képen.
Megmosakodtam, majd rögtön visszasiettem Elenához. Az asztalom előtt állt, a képeimet nézegette. Mikor meghallotta, hogy jövök felpillantott, de nem lepődött meg, rám mosolygott majd lassan visszatette a képkeretet a helyére.
     - Szép húgod van.
     - Honna tudod, hogy az a húgom? - Léptem mellé.
     - Nagyon hasonlítotok.
Ránéztem a képre. Clare volt rajta, a kinti kerti hintán,  de én nem igazán láttam a hasonlóságot. Megráztam a fejem, és Elenára néztem.
     - Kérdezhetek?
     - Óvatosan.
     - Oké - bólintottam, és leültem az ágyam szélére. - Hogy van ez az egész filmes, könyves dolog? Hogy létezhetsz? És Katherine? Ő is van? Kicsit zavaros.
     - Elhiszem - mosolygott, majd az ajtó felé pillantott.
Odaléptem, és bezártam az ajtót.
     - Lisa Jane Smith Mystic Falls-ban talált ránk. Igen, a könyv egy kicsit más. Megváltoztatta a hely nevét, a karaktereket, néhány szereplőt hozzárakott, némelyeket elvett, és akadtak olyanok is, akiknek a nevük lett más. Nem akartuk, hogy rólunk írjon, de a könyv megszületett. Sokáig csend volt, jól eléldegéltünk, de jött egy felkérés, hogy sorozatot akarnak belőle csinálni és Lisa adja el a jogokat. Otthon Mystic Falls-ban azt hiszik színészek vagyunk, és ott tényleg megy még mindig a vámpírüldözés, bár most lecsillapodott, Stefanék eltüntettek mindenkit, aki az otthonunkban akart táplálkozni - egy pillanatra elcsendesedett, az ajtóra sandított, majd vissza rám,és folytatta. - Elena a könyvben szőke, a fiúk is máshogy vannak leírva, így ránk eddig még tényleg senki nem gyanakodott. Mi lettünk a sorozat főszereplői. Új életet kellett összedobnunk, mintha mások volnánk, akik, és nagyon-nagyon sok mindent el kellett intéznünk, mire ilyen szinten emberekké válhattunk itt.
Senkinek nem kívánom - borzongott bele az emlékekbe. - Kérdésedre válaszolva igen, Katherine tényleg él, itt van, és ránk vadászik.
Ijedt arckifejezésem láttán felnevetett.
     - Nyugi, neked semmi bajod nem eshet.
     - Mért? Miért mondja ezt mindenki? Mért védték meg?
     - Hahóóó, látom épp jókor jöttünk - ugrott be az ablakon Damon, és egyből előttem termett. - Ez megint egy rossz húzás volt. Gondoltam viszonoznom kell a kedvességed, így én meg megvacsoráztam a barátaidból - vigyorgott rám.
Mikor felfogtam a szavai értelmét, feltéptem az ajtót, leszaladtam a lépcsőn, és egyenesen a konyhába rontottam. Hideg volt, mintha anya nyitva hagyta volna az egész lakásban az ablakokat. Hayli az asztalnál feküdt eszméletlenül. Mellétérdeltem, az ölembe vettem a fejét, és oldalra fordítottam. Fognyomok voltak a nyakán, de valami mégis furcsa volt. Nem foglalkoztam vele, most csak az volt a fontos, hogy jól van- e. Megnéztem a pulzusát, normális volt.
     - Damon, most túl messzire mentél - üvöltöttem fel neki.
     - Vigyázz! - Hallottam meg Elena hangját, hátrakaptam a fejem, aztán csak azt láttam ahogy egy farkas furcsán világos színű szemekkel, hatalmasra tárt állkapoccsal közelít felém.