Chapter 11

Sziasztok!  Íme egy új, remélem tetszetős fejezet!:) Hoztam hozzá két linket, ha gondoljátok nézzétek meg őket. Az első egy főcím klipp, amit egy "amatőr" csinált a sorozatnak, szerintem nagyon jó. Volt egy másik is, csak az valamiért törölték...:/   

A másik pedig ez a szám, ami alatta van. Én beleszerettem, ezt hallgatom már szerintem vagy tizedszerre. :D

Szóval jó zenehallgatást, és jó olvasást. Az elütésekért, hibákért elnézéseteket kérem.

 - Mostly I dream ab out being with you forever.
- I will stay with you - isn’t that enough?
- I love you more than everything else in the world combined. Isn’t that enough?
- Yes, it is enough. Enough for forever.

     - Elnézést - nyögtem elfúló hangon, és már löktem is el magam az asztaltól.
Utáltam, hogy én nem ismertem. Hogy nem is volt rá alkalmam. Mindig is hiányzott, pedig nem is ismertem. Úgy éreztem mintha valami összekötne vele, és mégis ismerném, de elhessegettem a gondolatokat. Őrültségnek tűntek.
Még a szobám előtt felszakadt belőlem a sírás, a könnyek megállíthatatlanul, forrón hullattak a szememből. Minden elhomályosítottak, egy fátylon keresztül láttam mindent. Egy fátylon, ami csak a külvilágtól zárt el, a belső valómtól nem. A fájdalomtól nem.
Hogy hiányozhat valaki ennyire, akit nem is ismertél?
Őrültként rángattam az ajtóm kilincsét, de gomb nem akart elfordulni. Tehetetlenül rogytam le az ajtó elé, a kezem az arcomba temetve.
     - Mit csinálsz itt? - Hallottam meg egy hangot. A legkevésbé sem kívántam.
     - Hagyj Damon!
     - Szánalmasan festesz.
     - Kösz. Most már jobban érzem magam - letöröltem a könnyeket az arcomról, feltornáztam magam, és végre sikerült kinyitnom az ajtót.
Annyira képes felidegesíteni, hogy a fájdalmat hátrébb szorította. Ilyet sem gyakran érzek.
     - Kérdezném, hogy bejössz-e, de nem érdekel - vontam vállat, és becsuktam volna az ajtót, ha Damon nem teszi be a lábát.
     - Igen, köszönöm a meghívást - mosolygott rám.
Tehetetlenül felsóhajtottam, az ágyamhoz sétáltam, és bedőltem.
Ez nem az én napom.
     - Mi volt az a sikítás, mikor feljöttél? És mért van bekötve a kezed? - fordult felém, miután kulcsra zárta az ajtót.
     - Mért zártad be? - böktem a fejemmel a kijárat fele.
     - Az idióta Jack miatt - sziszegte ideges arccal. Ahogy a fejét mozdította, pont mintha sorozatbeli karaktert láttam volna.
Felkacagtam.
     - Az előbb még kint bőgtél, most meg már nevetgélsz? Fura lány vagy - nézett rám, mire egy párnát dobtam hozzá.
     - Ezt most nem kellett volna. Nő a “ ha még egy ilyet csinálsz, meghalsz” műveleteid száma. Komolyan mondom Katie, állj le! Vámpír vagyok, félhetnél.
Már épp szólni készültem, amikor két árny vetődött be az ablakomon. Komolyan nem értem, hogy vagyok még képes ezen csodálkozni.
     - Na végre! Bambi elfutott, vagy mi tartott ennyi ideig?
     - Mi forgattunk Damon - szólalt meg a lány, akit még csak ekkor ismertem fel.
     - Baj van. Beszélhetnénk? - Fordult Stefan a bátyja felé, majd kivonultak a szobámból.
Félszegen fordítottam vissza a fejem a gyönyörű lány felé. Ő sem tűnt túl bátornak, egymásra meredtünk segítségért, mire mindketten elnevettük magunkat.
     - Elena Gilbert, vagy Nina Dobrev, ahogy tetszik - nyújtotta felém a kezét, mire megszorítottam és viszont bemutatkoztam.
     - Én csak Katie Lonsey - nevettem a fura helyzeten, majd egy hangtól belém fagyott a vér. - Ez mi volt? Csak nem farkas üvöltés? - néztem ki az ablakon.
     - De. Majd elmennek. Lehet, hogy csak kutyák - ugrott elém Elena, és gyorsan, sebes mozdulatokkal becsukta az ablakot.
     - Mi a baj? - fogtam le a kezét, mire enyhén megremegett.
     - Én…én nem mondhatom el. És hidd el tudom milyen borzalmas érzés, mert átéltem, sőt átélem, de higgy nekem. Ezt jobb, ha most nem akarod tudni.
Hittem neki. Fogalmam sincs, hogy mért, talán álmos voltam, de nem érdekelt. Egyelőre próbáltam elfogadni Elenát, akit pusztán azért nem szívleltem különösképpen, mert szép volt. Nagyon szép. Gyerekes dolog, de nem tehettem róla. Irigyeltem.
Sok volt nekem ez a vámpíros világba csöppenés.
     - Figyelj Elena, megkérhetlek, hogy szedd ki a párnám alól a nyakláncot meg a többit? - mutattam a párna felé.
A Gilbert lány furcsán nézett rám, de teljesítette a kívánságom. Gyorsan kirohantam a fürdőmbe, hogy legalább az arcom megmossam, mert nem nézhettem ki valami fenségesen, nem úgy mint Elena. Na jó. Ebből elég. Vagyok olyan szép, mint ő. A nagy felbuzdulásom egészen addig tartott amíg kiértem, és meg nem pillantottam magam a tükörben.
Ez a szétfolyt festék az arcomon nem valami csábító. Nem értem, hogy nem röhögtek képen.
Megmosakodtam, majd rögtön visszasiettem Elenához. Az asztalom előtt állt, a képeimet nézegette. Mikor meghallotta, hogy jövök felpillantott, de nem lepődött meg, rám mosolygott majd lassan visszatette a képkeretet a helyére.
     - Szép húgod van.
     - Honna tudod, hogy az a húgom? - Léptem mellé.
     - Nagyon hasonlítotok.
Ránéztem a képre. Clare volt rajta, a kinti kerti hintán,  de én nem igazán láttam a hasonlóságot. Megráztam a fejem, és Elenára néztem.
     - Kérdezhetek?
     - Óvatosan.
     - Oké - bólintottam, és leültem az ágyam szélére. - Hogy van ez az egész filmes, könyves dolog? Hogy létezhetsz? És Katherine? Ő is van? Kicsit zavaros.
     - Elhiszem - mosolygott, majd az ajtó felé pillantott.
Odaléptem, és bezártam az ajtót.
     - Lisa Jane Smith Mystic Falls-ban talált ránk. Igen, a könyv egy kicsit más. Megváltoztatta a hely nevét, a karaktereket, néhány szereplőt hozzárakott, némelyeket elvett, és akadtak olyanok is, akiknek a nevük lett más. Nem akartuk, hogy rólunk írjon, de a könyv megszületett. Sokáig csend volt, jól eléldegéltünk, de jött egy felkérés, hogy sorozatot akarnak belőle csinálni és Lisa adja el a jogokat. Otthon Mystic Falls-ban azt hiszik színészek vagyunk, és ott tényleg megy még mindig a vámpírüldözés, bár most lecsillapodott, Stefanék eltüntettek mindenkit, aki az otthonunkban akart táplálkozni - egy pillanatra elcsendesedett, az ajtóra sandított, majd vissza rám,és folytatta. - Elena a könyvben szőke, a fiúk is máshogy vannak leírva, így ránk eddig még tényleg senki nem gyanakodott. Mi lettünk a sorozat főszereplői. Új életet kellett összedobnunk, mintha mások volnánk, akik, és nagyon-nagyon sok mindent el kellett intéznünk, mire ilyen szinten emberekké válhattunk itt.
Senkinek nem kívánom - borzongott bele az emlékekbe. - Kérdésedre válaszolva igen, Katherine tényleg él, itt van, és ránk vadászik.
Ijedt arckifejezésem láttán felnevetett.
     - Nyugi, neked semmi bajod nem eshet.
     - Mért? Miért mondja ezt mindenki? Mért védték meg?
     - Hahóóó, látom épp jókor jöttünk - ugrott be az ablakon Damon, és egyből előttem termett. - Ez megint egy rossz húzás volt. Gondoltam viszonoznom kell a kedvességed, így én meg megvacsoráztam a barátaidból - vigyorgott rám.
Mikor felfogtam a szavai értelmét, feltéptem az ajtót, leszaladtam a lépcsőn, és egyenesen a konyhába rontottam. Hideg volt, mintha anya nyitva hagyta volna az egész lakásban az ablakokat. Hayli az asztalnál feküdt eszméletlenül. Mellétérdeltem, az ölembe vettem a fejét, és oldalra fordítottam. Fognyomok voltak a nyakán, de valami mégis furcsa volt. Nem foglalkoztam vele, most csak az volt a fontos, hogy jól van- e. Megnéztem a pulzusát, normális volt.
     - Damon, most túl messzire mentél - üvöltöttem fel neki.
     - Vigyázz! - Hallottam meg Elena hangját, hátrakaptam a fejem, aztán csak azt láttam ahogy egy farkas furcsán világos színű szemekkel, hatalmasra tárt állkapoccsal közelít felém.