Chapter 54

Sziasztok édeseim!


Júúúj, milyen napok voltak. :D
Lementünk Szombathelyre csütörtökön. Itthon szakadt az eső, de amint kiértünk tűzött a nap, és ez kitartott egész végig, én úúúgy leégtem. :D
Még most is fáj. Kajáltam, és aludtam mind a négy nap, hát... megadtam a módját. :D
Megismertem egy ausztriai csávót, a neve Stefan volt, és Stennek becézték, tök édes volt, leszámítva azt, hogy egy szavát sem értettem szegénynek, hát nem sokat beszélgettünk, maximum angolul. :D


Ennyi is lenne az élménybeszámolóm, sajnálom, hogy ezzel untatlak titeket, de tudnotok kell, miért késtem ennyit most, és sajnos mivel az egészet ma írtam meg, és későn értem haza, nem lett túl hosszú, sajnálom, tényleg. :)


Majd kárpótollak titeket!


Remélem azért majd elnyeri a tetszéseket! :) Júúúj, és nagyon örültem a hat kommentárnak, rég kaptam ötnél többet, és ez nagyon, nagyon feldobott.:) Kaptam egy díjat is, azt a következő részben majd kifejtem, vagy külön, mert most rohanok.:)


Hibákért elnézést!:)


Csók néktek drágák!

Hope

/Remény/

-          Hát ez nem fasza… - motyogtam magam elé, és aggodalmas arccal néztem a kis csapatot.

Megkönnyebbültem, hogy itt vagyok, valami láthatatlan lényként, akit nem is hallanak, és aki szintén nem hall semmit. Néha, mint egy villámcsapás egy tized másodpercig vannak hangok, mondatok, gondolatok, de amint felfognám őket eltűnnek, így a következő villanásig azt a röpke két órát emlékezéssel töltöm, hogy felidézzem a szavakat.

Valamit tennem kell. A testem, mintha csak aludna, hever a kanapén, és a körülötte, körülöttem álló emberek úgy tesznek, mintha tényleg csak aludnék. Betakartak, nem mentek távol a testemtől, mindig volt, aki leült a lábamhoz. Az egyedüli, ami a remény ellenkezőjét mutatta, az a könnycseppek százainak hullása, mindannyi szemből.

Tehetetlenül sétáltam a szobában fel – alá, beszéltem, üvöltöztem, hisztiztem, sírtam, nevettem, suttogtam, simogattam, meglöktem, és semmi.

Semmi olyan, mint ami a filmekben van. Bíztam benne, hogy megérzik a jelenlétem, hogy talán meghallanak, de nem, és kezdtem azt hinni, hogy már nincs is esélyem. Hogy már átléptem azt a határt, és onnantól nincs vissza, csak előre. De én nem akartam annak a határnak a másik oldalára lépni, így órákon keresztül csak imbolyogtam a mezsgyén, és vártam a csodát, ha már én nem tudtam tenni semmit.

A tehetetlenség őrölt fel. Hogy láttam mindenki fájdalmát, mégsem voltam képes segíteni. Ahogy gondolkodtak, és ésszerűtlenebbnél, ésszerűtlenebb ötletekkel álltak elő, mindannyiszor reménnyel csillogó szemekkel felpattanva, mire minduntalan lemondó fejrázások voltak a reakciók.

Futottam, sikoltoztam, hogy igen, ez működhet, hogy itt vagyok, ez is egy csoda, de senki nem hallott meg.

-          Akkor…

-          … kell…

-          … soha…

-          … temetnünk…

-          Nem!

-          … voltunk…

-          … valami…

-          Bonnie!

De Bonnie megrázta a fejét, és én neki kezdtem az értelmetlennek tűnő szavak mögött jelentést keresni.

El akarnak temetni, ez tiszta, és hál’ istennek Damon ellenzi.

„Voltunk valami” – dunsztom sincs, hogy ez mi.

Miért kell, hogy még így is kicsessz velem? – kiáltottam fel a plafonnak.

Visszahajtottam a fejem, és láttam, ahogy Damon megsemmisült tekintettel végignéz az arcomon. Belesajdult a szívem a pillantásba, tudtam, hogy feladta.

Felpattant, és kiszáguldott a szobából, egyenesen a dolgozószobába. Egyből indultam utána, de még láttam, ahogy Elena, Bonnie, Rick, és Stefan egyszerre mozdulnak Damon után, végül csak én és Stefan mentünk utána.

Némán álltam, és néztem végig, ahogy Damon egymás után dönti le a torán a whiskey-ket, miközben bambán előre mered, és csak néz a semmibe.

-          Stefan, csinálj már valamit! – kiáltottam, de semmi. Mit is hittem?!

Pár percig csak állt, és nézte a bátyját, majd egy pillanat alatt kitépte a kezéből az üveget, a földre dobta, majd Damon nyakát szorítva vágta a falhoz.

Számomra némafilmet megdöbbenve néztem. Stefanon látszott, hogy ordít, egyre erősebben nyomta a falhoz a bátyját, aki viszont nem törődöm módon, összeesve meredt továbbra is a távolba. Sosem volt rá jellemző, hogy hagyná magát megadni Stefannak, vagy csak, hogy eltűrje a fenyegetését, most mégis, mintha már semmi nem érdekelte volna.

Az öcs lassan feladta a küzdelmet a megadással szemben, és a földre dobta Damont, aki felpattanva fordult szembe a másik vámpírral.

Egy pillanatra láttam fellobbanni egy lángot, de el is tűnt, és helyette belezuhant a fotelba, és elvette a kis asztalkáról, a már kitöltött Bourbont.

Lehunytam a szemem, és összekuporodtam a sarokban, onnan figyeltem őket. Azt hittem Stefan végleg feladta a mai napra, de ehelyett kellemes csalódást okozva megindult a fotel felé, és leült a szembelévőbe.

Visszafogott volt, szinte éreztem a belőle áradó nyugalmat, ahogy a bátyjához beszélt, mégis a Damon kezében lévő pohár egy pillanat alatt szilánkokra a tört a kezében.

A következő másodpercben pedig kinyílt az ajtó, és egy izgalomtól, haragtól, és sírástól kipirult arcocska dugta be a fejét, egyetlen nevet kiejtve, amit még így némán is megértettem.

-          Klaus.

Kirohantunk a szobából, és ott volt. El sem hittem, valami felszabadult bennem, és kacagva léptem Klaus elé, hogy felpofozzam, hasztalan persze, de jól esett.

Hátrébb lépve lehuppantam a kanapéra, és kíváncsian vártam a folytatást.

/Elena/

Pedig már feladtuk. Tudtam, hogy Damon őrültségre készül, örültem, hogy Stefan utána ment, csak nehogy a végén neki essen baja. Némán ültünk a szobában, néha lopva Katie-re pillantva, bízva a csodában, a természetfelettiben.

Ekkor lépett be a házba húsz ember, ördögi tekintettel, zárt sorban, mintha valamit rejtegetnének. Felpattantunk, Bonnie mögém lépve fogta a meg a kezem, míg Rick, és Matt elénk állva védtek minket.

Csendben álltunk másodpercekig, míg kihúztam magam, elengedtem Bonnie-t, és előre léptem.

-          Mit akarnak? – bár halkan szólaltam meg, mintha mennydörgés szelte volna ketté a csendet.

-          Damon Salvatoret.

-          Mit akarnak tőle? – lépett előbbre Matt.

-          Hoztunk neki valakit.

-          Ha nem fontos, nem érdekel – néztem a vezető szemébe, mire az ő tekintete oldalra villant Katie élettelen testére.

-          Fontos – mondta halkan, majd bólintott, és a következő percben szétnyílt a tömeg, és előrehurcolták Klaust.

Halk sikoly hagyta el a számat, és még abban a pillanatban megfordultam, hogy fussak, de már láttam Bonnie lobogó haját, és sietős lépteit a dolgozószoba irányába.

-          Tudja a szert – szólalt meg újra a férfi.

-          Milyen szert? – csúszott fel a szemöldököm. Értetlenül álltam, és ahogy körbenéztem, láttam, hogy a többiek sem értenek egy szót sem.

-          A lány – bökött oldalra a fejével. – Még nem halt meg.

Még.