Chapter 68

Sziasztok olvasók, ha vagytok! :)




Hoztam frisset, remélem a feed most ezt megjeleníti. Ha bárki tud adni tanácsot, hogy mivel javíthatnám meg ezt a ratyiságot, azt mondja, mert lassan kétségbeesek. :)
Na megyek is, jó olvasást!

Weird things

/Furcsa dolgok/

Újra és újra ejtettem ki némán a nevet, és Damon mindannyiszor a Katie szót olvasta le a számról.

A sokadik ismétlés után feladtam, és szorosan összehúztam a szám. Fogalmam sem volt mi folyik körülöttem, hogy mi van velem, és Jonas mivel csinálja ezt.

Nem szóltam egy szót sem az út további részén, csak Damon oldalának dőltem, oldalról szorongattam az ingét, erősen markolva húztam magam fele, és nem érdekelt esdeklő, recsegő hangja.

Merengve szenderedtem az ölében.

Mi történt velem? Nem voltam ilyen. Nem volt szükségem segítségre, nem sírtam, tartottam magam, és a szavaimmal mindig elértem valamit, mostanra pedig egy puhány lettem. Egy szerelmes puhány. Hová tűnt a régi Katie? Hová tűntem?

-          Egy hülye tuskó vagy – suttogtam félálomban, jól esett a lelkemnek.

Egy kacagó hang kísért az álmok világába, újfent…

-          Azt hittem tovább fog tartani – mondta a padon ülve.

-          Nem félek tőled.

-          Na, mi történt? Milyen bogyót szedtél be, míg ébren voltál? – vonta fel viccelődve a szemöldökét.

-          Mit akarsz? – álltam meg előtte enyhe terpeszben, keresztbefont karokkal.

Egy percig még méregetett, majd leengedte a fejét, és enyhén megrázta. Nevetett?

Két könyökét a térdén támasztotta meg, majd a következő pillanatban felállt, és laza lépésekkel felém indult.

Nem mozdultam, pedig minden porcikám a megfutamodást választotta, fájdalmat okozott a maradás, de tudtam, hogy ezt kell tennem, vagy legalábbis elhitettem a lelkemmel, hogy ezt kell tennem.

Elém érve ő is felvette a terpesz pózt, de ő a kezét lezseren a zsebébe csúsztatta, úgy nézett rám.

-          Esélyt – mondta lazán.

-          Esélyt? – csúszott fel a hangom akaratlanul a meglepődöttségtől. – Adtam esélyt. Végeztünk?

-          Ne csináld Katelin! Ismerj meg! Adj esélyt.

Felsóhajtottam, és a cipőmre szegeztem a tekintetem.

-          Tudod, hogy miért tartok én most itt? Hogy miért rohangálok egy tucat vámpírral a fenekemben, hogy miért akar megölni minden ex, és hogy miért rabolnak el álmokba farkasok? – kérdeztem fel sem tekintve.

Hallgatását nemnek tekintettem, ezért felnéztem, egyenesen a szemébe.

-          A büdös esélyek miatt! Mert adtam esélyt. És tudod, mi jár? Tudod, mit kap az, aki esélyt ad? Halált. Az egyetlen megoldás a helyzetemre a halál. Hogy hangzik?

-          Én nem…

-          Kell az az istenverte esély? – kiáltottam el magam dühösen, szinte visszahangzott.

Percekig némaságba burkolóztunk, és csak néztük egymást. A szemem haragtól égett, és határozottan álltam a férfi előtt.

-          Mindent tudok rólad – kezdte halkan, tartva a kontaktust. – A tetteidet nálunk csodaként, meseként emlegették, szinte hercegnő voltál a farkasok között, olyan, akinek vámpír barátai vannak, mégsem adja fel, mégsem fog csak ezért megölni egy fajt. Akinek a hőstetteit a gyerekek ámulattal hallgatták, és amilyen nő akart lenni minden kislány. Szabad szájú, magabiztos, okos, csodálatos.

Értetlenül hallgattam a beszédet, minden fenyegető a tartásomban eltűnt, hitetlenkedve ráztam a fejem.

-          Miről beszélsz Jonas?

-          Minden férfi ilyen nőről álmodott, titokban minden férfi a helyi nőkben téged keresett. A kisfiúk szerelmesek voltak beléd, és remélték tudod, hogy ők léteznek, hogy te értük harcolsz. Tisztelünk, és szeretünk.

-          Jonas… - suttogtam a nevét megtörten.

-          Beléd szerettem – fúrta mély pillantását az enyémbe.

/Derek/

Tétlenül álltunk egy romos ház előtt. Körbenéztünk, de semmilyen mozgást nem láttunk, és a környék sem kecsegtetett túl sok jóval, ráadásul időben sem voltunk gazdagok, szinte hallottam a fülemben a farkasok állkapcsának csattanását.

Ezt a címet kaptam, más ötletem nem lévén bekopogtam, és rezzenéstelenül vártam a választ.

Egy pillanatra Jacobbal egymásra néztünk, az ő arcán is az értetlenség, és a : most mi legyen? arckifejezést láttam.

Lenyomtam a rozoga ajtó kilincsét, mire az egész bejárat megadta magát, mint egy kártyavár dőlt össze egy szempillantás alatt. Hátraugorva, köhögve méltatlankodtam. Másodpercekig nem láttam semmit a por miatt, majd kitisztult előttem a kép, és pont azt láttam, amit vártam. Egy lakatlan belsejű, teljesen lelakott, lepusztult házat.

-          A fenébe – morogtam, és beljebb léptem.

Minden lépésünk, minden mozdulatunk port kavart fel, vagy kártevőket, és úgy éreztem egyetlen rossz mozdulat, és máris ránk dől az egész épület.

-          Mit csináljunk? – suttogta felém Jake.

-          Nézzünk körbe – leheltem vissza, szinte hallhatatlanul, és elindultam az egyik valahai hálószoba irányába.

A szoba üres, és csupa vér volt. Régi, talán több évtizedes odaszáradt vér, és a szoba minden része dulakodásra, fájdalmas halálra engedett következtetni.

A falhoz léptem, és végighúztam egy karmolás nyomon a kezem. Szinte láttam, ahogy valakit a falnak csapnak, majd az megpróbál a falba kapaszkodni, ott maradni, de húzzák hátra, ő pedig a körmével erős, mély nyomokat hagy a falban. A fal alján vér száradt oda, majd ez a nyom folytatódik végig a parkettán.

Vajon mi történhetett itt? Csak nő lehetett, akivel így elbántak, de miért? Ki volt képes ilyesmire?

Oldalra néztem, fejmagasságban ott is egy vérfolt, és ahogy lejjebb siklott a tekintetem megláttam öt darab kitépett fogat.

Elborzadva kaptam el a fejem, de a másik oldalt erős kötelek voltak, mind csomóra húzva, véresen, egy csontvázkézen lógtak, de ahhoz már semmi sem csatlakozott. Nem voltak bordák, vagy bármi más mellette, csak egy pár kar csontváza.

Lassan hátráltam ki a szobából, amikor megláttam, hogy egy vércsík egy ágy alá fut be. Visszasétáltam, és óvatosan felemeltem az ágyon lévő szétszakadt lepedőféleséget, hogy belessek alá.

-          Uramisten! – kiáltottam fel, amikor megláttam egy csontvázat.

Kiálthatott, mert a szája szélesre tárva, szinte kiadat állkapoccsal állt. Szörnyülködve néztem végig a testen, és megláttam mi okozhatta a halálát. Különböző szélességű és vastagságú fakarók álltak ki minden alsó testrészéből.

Most, hogy már nem volt rajta hús, látszott, hogy a karók meddig hatoltak be a testébe, nekem pedig felfordult a gyomrom, és öklendezve rohantam ki a szobából.

-          Jacob! Jake! – üvöltöttem, ahogy átszeltem a lakást, egyből az ajtó felé vetve magam.

A kijáratnál visszasandítottam, de semmi válasz nem jött.

-          Jake! – fordultam vissza fél testtel.

Csönd.

Elindultam abba az irányba amerre láttam, hogy ment, amikor kettéváltunk.

Ennél a szobánál csukva volt az ajtó. Remegő kézzel fordítottam el a gombot. Félhomály volt a szobában, de így is felfedeztem, hogy ketten vannak rajtam kívül a szobában.

-          Jake? – kérdeztem halkan, de a helyemen maradtam.

-          Kik vagytok?

-          Jacob, és Derek, már mondtam – hallottam meg Jacob fojtott hangját, mintha szorongatnák a nyakát.

-          Nem téged kérdeztelek, farkas! Kik vagytok? – fordult újra felém az ismeretlen feje.

-          Ahogy ő mondta - nyeltem egy hatalmasat, hogy elrejtsem félelmem.

-          Mit akartok? Egyetlen szóval válaszolhatsz, és ha rossz választ adsz, esküszöm fél percen belül megsemmisítelek.

Oldalra kaptam a tekintetem, és gondolkozva meredtem az egyik sarokba.

-          Katie – suttogtam halkan.

/Elena/

Órákig tartó autókázás után végre megérkeztünk, én pedig abban a percben kivetettem magam az autóból.

-          Még nem vagyok ott Elena – húzott vissza magához Stefan. – Csak pihenünk.

-          Miért? Az autóban mit csinálunk, nem pihenünk? Az istenért, siessünk már!

-          Nyugodj meg, sietünk, de az összes taxinkat be kell várnunk, és úgy beszéltük meg, hogy itt találkozunk.

-          És miért csak mi vagyunk még itt?

-          Talán, ha nem csak mi lennénk itt, hanem mindenki, akkor nem kellene ez a megálló, és a bevárni egymást rész, nem?

Felsóhajtottam, és fejcsóválva néztem fel rá.

-          Sajnálom. Én csak… - fújtam ki a levegőt – nem tudom, túléled- e. És ha nem akkor én is belehalok.

-          Minden rendben lesz. Megtaláljuk a megfelelő embereket, nyugodj meg!

Alig, hogy kiejtette a mondatot a száján, megjelent egy újabb taxi, és lassan beállt mellénk. Emmett szállt ki belőle morcosan, és bevágta maga után az ajtót.

Szitkozódva sétált mellénk, mi pedig értetlenül néztük, ahogy tépi magát.

-          Mi van veled? Mi történt?

-          Valami megint van… Valami mindig van. Jonas alszik, és képtelen vagyok felébreszteni, na de ez még semmi. Beszél magában, állandóan Katie-ről, és egyik pillanatról a másikra vörösödött el az arca, mintha valaki pofonvágta volna.

-          Nézzétek! Taxi! – kiáltottam fel, és a sötétített üvegből máris tudtam, hogy Damon jött vele.

Másodpercekig állt még az autó egyetlen mozdulat nélkül, senki nem szállt ki, senki nem szólalt meg. Mögöttem is hallottam a feszült csöndet, tudtuk, hogy mostanra mindennek rendben kell lennie.

Megcsikordul az ajtó, és Damon lépett ki a kocsiból. Valami megmagyarázhatatlan oknál fogva, mint mindig, most is megdobbant a szívem, mikor megláttam, és egyszerűen nem tudtam másra gondolni, csak azokra a bizonyos jelenetekre, azokra, amikor az a kidolgozott test az enyém volt, amikor még ő is magának akart.

És, amikor ez már nem csak a kamerának szólt, hanem a valódi versenynek a két testvér között.

Enyhén megráztam a fejem, hogy elzavarjam ezeket a gondolatokat, és a kocsira meredtem. Damon továbbra is csak egyedül volt, Katie, nem jött utána, még akkor sem mikor a férfi már felénk tartott.

-          Üdv – lengette meg a karját előttünk, és kezet fogott Emmettel.

Dermedten figyeltem, majd a kocsi felé intettem.

-          Katie?

-          Alszik. Bajok voltak az úton.

-          Beszéd? Sírás, félelem, fájdalom? Jonas… – sorolta Emmett, mire Damon ijedten kapta a fejét a taxi irányába.

Futását visszafogta a jelenlévő taxis sofőrök miatt, és emberi tempóban sietett az autóhoz, de még mielőtt elérte volna, két taxi ajtaja szinkronban nyílt ki. Az egyikből Katie gyönyörű, mosolygó arca bukkant fel, a másikból Jonas elégedett feje.

-          Mit csináltál vele, te szemét? – váltott irányt Damon, és elkapta Jonas nyakát.

Katie, - figyelme rájuk terelődése nélkül -, sétált felénk. Pár méternyire előttem megállt, és előre bámult. Először nem érettem mit bámulhat annyira, majd hátrafordulva láttam, hogy Emmett is pontosan ugyanazzal a pillantással viszonozza a tekintetet.

Pár másodpercig csak gyűlt a várakozással teli feszültség, majd Katie robbanásszerűen a férfi elé futott, aki felkapta, és erősen magához szorította, és vidáman pördült meg vele a tengelye körül.

Katie kacagása betöltötte a teret, amire még a vitatkozó Damon – Jonas páros is felénk kapta a fejét.

Percekig nem engedték el egymást, nem beszéltek, csak ölelkezve álltak.

Elmosolyodtam látványukra, nem is tudom, hogy belőlem bármely barátom kiváltott e ekkora érzelmi kitörést, éreztem e ekkora szeretetet.

Olyannak tűntek, mint egy húg és egy báty, én pedig azon kaptam magam, hogy egyáltalán nem tudom, hogy ennyire közel vannak egymáshoz.

Hirtelen mindent irigyeltem ettől a lánytól. Tudtam, hogy egyáltalán nincs jó helyzetben, és hogy megannyi gondja van, és ha háromszor nem állt még a halál szélén, vagy éppen a közepén, holtan, akkor egyszer sem, de mindezek ellenére irigylésre méltó az, ahogy maga köré vonzza az embereket.

Hogy a stílusa teszi- e vagy a kisugárzása, vagy valami más, azt nem tudom. De szeretik őt, még Damont is az ujja köré csavarta, amit soha el sem tudtam volna képzelni. A helyében akartam lenni, hogy engem védjenek, hogy a férfiak engem vegyenek körbe, hogy azt érezzem védve vagyok, hogy Emmett engem öleljen ekkora szeretettel, hogy Damon velem törődjön úgy, ahogy most Katie – vel. Azt akarom, hogy miattam legyen féltékeny, hogy engem féltsen, és miattam verekedjen össze egy férfival, ha kell.

Mi van velem?

-          Katie, jól vagy? – nézett rá Stefan aggódó szemekkel, amely lassan a lány öklére vándorolt.

-          Igen, ez csak egy kis sérülés – bontakozott ki Emmett öleléséből.

A tekintete egyből Damont kereste, és ahogy megpillantotta ellágyult a pillantása. Nem tudtam levenni a szemem a lányról, egyszerűen olyan tiszta volt, mint érzelme, annyira látszódott minden az arcán, hogy az ember órákig tudná csodálni, nézni, ahogy változik a hangulata.

-          Elena, valami baj van? – rázott fel Stefan hangja, mire Katie tekintete is felém fordult, én pedig egyből lesütöttem a szemem, hogy ne lássa, bámulom.

-          Nem, nem csak elbambultam – mosolyogtam felé halványan, majd Jonas felé indultam.

-          Mi történt a kocsikban? – szegeztem rá a pillantásom.

Mosolyogva nézett az őt szorongató Damon kezére, mire intettem Damonnek, hogy lazítson a szorításon.

-          Semmi, csak aludtam.

-          Ja, és Katie is. Csakhogy rajta sérülés is van, csakúgy, mint rajtad – húztam végig két ujjam óvatosan az arcán, amibe még így is belerándult.

-          Egyszer felébredt, és teljesen maga alatt volt, rettegett. Mit tettél vele? Te voltál az álmában?

-          Azt mondta? – nézett pimaszul Jonas.

-          Nem – válaszolt megkeményedett arccal Damon. – Nem tudott válaszolni.

-          Nem, nem én voltam az álmában, én csak egyszerűen úgy fordultam, hogy beütöttem az arcom.

-          Emmett nem ezt mondta – mutattam rá, mire csak egy félresikerült vállrándítással válaszolt.

-          Nem tud az semmit… - köpte szinte a szavakat.

-          Ja, csak rohadt jól hall – suhant hirtelen hozzánk az említett fél, és kikapta Damon kezéből a vérfarkast. – Ha egy haja szála is meggörbül Katie – nek, én esküszöm, hogy az lesz az utolsó tetted.