Chapter 20

Sziasztok!

Meghoztam ezt a kis aranyosat.:D Nagyon jó érzés töltött el, amikor ma megláttam, hogy túlléptük a 2600-as látogató számot, és ez pedig a 20. fejezetem.:) Nem utolsó sorban van 17 olvasóm, és bár sosem jött 17        " tetszik" , valahol biztos vannak ők is.:D
Szóval köszönöm, hogy olvastok, jártok ide.:) Jöjjön,hát Ő, Mr. 20 fejezet. Csók mindenkinek.
Hibákért elnézést. Jó olvasást.:)

„Would you please tell me what you are thinking? Before I go mad?”

Csendes, mégis hallható zümmögésre ébredtem. Mintha, nem is tudom, mintha mosógép menne a másik szobában. Amint tudatomhoz tértem, hogy én vagyok, és fent vagyok, a második dolog, ami bezavart, az a fény volt. Bár még csukott szemmel voltam, és próbáltam visszaszenderedni, nem ment, mert a fény kíméletlenül hatolt át a vékony szemhéjamon. Nyöszörögni kezdtem, és felemelni a kezem, de abban a pillanatban olyan fájdalom nyilallt bele, hogy majdnem felsikoltottam.

-          Szerintem nem kéne mozognod – hallottam meg azt az ismerős hangot, ami mindig jelentőséggel bírt. Vagy örültem neki, vagy utáltam.

Ha örültem az azért volt, mert volt rá esély, hogy miattam fog meghalni, vagy pedig azért, mert én voltam halálos veszélyben és a saját életét féltve megmentett. Ha utáltam, az azért volt, mert utáltam.

-          Megöltél – állapítottam meg neki szemrehányóan, még mindig csukott szemmel.

-          Valóban, de szükségszerű volt.

Felhorkantam.

-          Szükségszerű, mi? Ezt majd ne felejtsd el, ha a vámpírok és vérfarkasok között kell választanom, és csak annyit mondok, az állatok felé lépve, hogy szükségszerű volt.

-          Volt gyűrűd, nem?

-          Barom.

Kinyitottam a szemem, és több dologra is rájöttem, valamint egy valamiről teljes bizonyságot nyertem. Egy, hogy a zümmögés a kocsi volt, ami szinte hangtalanul suhant az úton a semmibe, a nem tudom hova. Kettő, a fény a verőfényes napsütés volt, ami még a sötétített üvegen is bántóan áthatolt. Három, valóban megöltek, nem tagadta. Négy, semmim nem tudtam mozgatni, még a legkisebb mozgás is hatalmas fájdalommal járt. Amiről pedig megbizonyosodtam, hogy a kocsiban nincs senki más, csak Damon, és jómagam.

-          És ha pisilnem kell?

-          Szívás lesz, főleg, hogy meg sem állhatunk – válaszolta le sem véve a szemét az útról.

-          Egyébként is hová megyünk?

-          Haza.

-          Haza? Mármint hozzád haza, vagy netán hozzám haza.

Némi remény gyúlt bennem, de a gunyoros arc mindezt lefröcskölte vízzel.

-          Haza, Mystic Fallsba.

Egy pillanatra belém szorult a levegő, aztán minden ki akart jönni.

-          Állj meg!

-          Mi? Mondtam, hogy nem állhatunk meg.

-          Ebben az esetben ugye nem bánod, ha a feketét tarkítja majd egy kis zöld is?

-          A francba is… - sziszegte idegesen, de jobban féltette a kocsit, mintsem inkább tartsa az idő korlátot, úgyhogy már húzódott is le az út szélére.

Meg sem állt a kocsi én már nyitottam is ki az ajtót, és az árok felé vetettem magam. Előrehajoltam, és a térdemen támasztottam meg magam. Nem tévedtem, tényleg minden fel akart jönni. Verejtékezett a homlokom mikor végre úgy éreztem nincs több. Úgy éreztem összeesem, ekkor éreztem meg, hogy valaki eltűrte a hajam, valamint hátrafogta.

-          Jól vagy?- tapasztotta rá a tenyerét a homlokomra.

-          Most olyan kurva fontos lett?

Ahogy kimondtam, a lábaim felmondták a szolgálatot, és szó szerint Damon karjaiba omlottam.

-          Jobb, ha visszaviszlek és tovább megyünk - vigyorgott le rám, és már indult is vissza a kocsihoz.

Nem volt erőm visszaszólni valamit, mert még csak most fogta fel a testem, hogy az előbbi pár méter, amit megtettem százszor több mozgással járt, mint amikor csak a kezemet akartam felemelni, ezáltal a fájdalom is most taglózott le.

-          Jaj, el ne ájulj nekem megint. Komolyan Katie, most mit csináljak veled?

Éreztem, ahogy belesimulok az ülésbe, majd valami meleget itatott velem, amitől lassan újra magamhoz tértem. Jó érzés volt, ahogy újra éreztem, hogy élek, és egyre több erőm van attól, amit ittam, úgyhogy olyan szorosan tapasztottam az ajkam az ital forrására, ahogy csak tudtam, míg Damon el nem kezdte rángatni.

-          Engedd már el a kezem, bolond vagy? – kérdezte nevetve, majd egyetlen erős rántással kiszabadította magát a szorításomból, vagy harapásomból.

Felültem, minden komolyabb fájdalom nélkül.

-          Mért?

-          Mert kellett. Így ki tudtunk hozni onnan.

-          De hogyan?

Erősen koncentrált az útra, mintha tényleg figyelnie kéne, hogy mi van ott. Apró ráncokba szaladt a homloka, ahogy nagyon erőlködött azon, hogy mutasson valami érdeklődést a vezetés iránt.

-          Tudod, hogy nagyon feltűnő a koncentrációd? – nevettem rá, miközben az arcát fürkésztem.

Mért nem képes elmondani, hogy hogyan hozott ki?

-          Nem akarom, hogy meghaljunk az úton.

-          Vámpírokkal voltam hetekig, vérfarkasokkal harcoltunk, elég torz lenne a kép, ha végül autóbalesetben halnánk meg.

Egy apró mosoly játszott a szája szegletében.

Most feladtam, úgysem fogja elmondani, és a vérétől valahogy most jobban éreztem magam. Minden túlexponált volt, színes, vidám, és szép.

-          Mért megyünk „haza”? – rajzoltam macskakörmöket a levegőben.

-          Valamit el kell intéznem, aztán megyünk tovább.

-          Hova?

Nem tudom, hogy válaszolt-e. Lehet, hogy igen, vagy lehet, hogy ez is olyan kérdésnek bizonyult, amire nem szándékozik válaszolni, de abban a pillanatban láttam meg a Mystic Falls határát jelző táblát, rögtön utána pedig az üdvözlő tábla. Olyan hihetetlennek tűnt, mintha tényleg a sorozatban lennénk. Úgy tudtam nem is létezik ez a hely, de már az első pár méter után kellemesen csalódtam. Nem volt kihalt, sőt mindenhol emberek sétáltak, egymásra mosolyogtak, a boltok előtt beszélgettek. Teljesen az ablakra tapadtam, szájtátva figyeltem a város életét, az ő életükből egy pillanatot. Elhaladtunk a híres Grill előtt is, és én teljesen lenyűgözve éreztem magam. Csak akkor dőltem vissza az ülésbe egy hatalmas sóhaj kíséretében, amikor megpillantottam a Salvatore rezidenciát, teljes valójában. Hatalmas ház volt és gyönyörű. Damon leállította a motort, és rám nézett.

-           Megjöttünk – közölte és kiszállt.

Csak ültem és néztem. Nem tudtam betelni a látvánnyal. Lehet, hogy tényleg álmodom.

Kinyílt az oldalamon az ajtó, és újra Damon arcát láttam, aki most kissé idegesen állt ott. Mintha feszélyezve érezné magát, de mikor rám nézett az arcára felkerült a jól ismert gúnyos mosoly. Egy szó nélkül kikászálódtam, mire ő becsukta mögöttem az ajtót. Az ajtóhoz ment, betessékelt, majd mikor ő is beért egyből az italos bárhoz sétált, és töltött magának.

-          Kérsz? – emelte felém a whiskey-s üveget, de én csak intettem, és a lakást mértem fel.

Belülről még nagyobbnak tűnt, és mindenhol könyvek voltak. Kétlem, hogy azokat Damon olvasná, nem tűnt könyvmoly típusnak. Úgy éreztem mintha már jártam volna itt, tudtam, hogy melyik lépcső merre vezet, hogy hol táncolt, amikor az az epizód volt, és hogy hol haltak meg emberek.

-          Ugye ez az igazi, és amit a forgatási helyszínen felépítettek az a másolat volt az, ahol meghaltak a vámpírok.

-          Igen, ha ez megnyugtat, de itt is kipurcant jó pár – mondta, majd szórakozottan a szájához emelte a poharat. – Na ide figyelj Katie! Most el kell mennem, de nem tarthat tovább egy, max két óránál, oké? Addig hálás lennék, ha nem csinálnál semmi galibát, itt maradnál, és ülnél a csinos kis seggeden, oké? – már indult is ki, mikor utána szóltam.

-          És ha itt is megtalálnak?

Lassan hátrafordult, és rám villantotta a legszebb mosolyát.

-          Nem fognak.  Ha valami baj lenne, sikíts, azt úgyis meghallom, a szíved verésére is ráálltam már, de ahhoz messze leszek. Mellesleg, - nyúlt a zsebébe – itt egy kis farkasölő fű.

Ahogy azt a kezembe nyomta, ugyanúgy megégette a kezem, mint a verbéna. Gyorsan leráztam magamról, és magamhoz szorítottam a kezem.

-          Mi a pokol? – nézte merően a kezem, majd a szemembe nézett. – Mi volt ez?

-          Nem tudom, de ugyanez történt a verbénával is.

A kezem kezdett gyógyulni, már nem volt hólyagos. Jó ez a vámpírvér.

Megrázta a fejét, majd újra az ajtó felé indult.

-          Vigyázz magadra, ne csinálj semmit, ne nyúlj semmihez, mert, ahogy látom, a szél is megöl. Sietek. Tudod mit? Olvass! - És már ott sem volt.

Megfogadtam a tanácsát, és a könyvek felé vettem az irányt. Több mint 30 könyvet átlapoztam, mind nagyon régi volt, és semmi érdekes információval nem szolgáltak.  Jött egy olyan gondolatom, hogy lehet, itt találok valamit magamról. A fajtámról, vagy nem tudom, mi vagyok én. Arról, hogy mért is vagyok az, aki vagyok, vagy csak egyszerűen a vámpírok őseiről találjak valamit. Biztos átok vagyok, de ki bocsáthatta rájuk, és apának az ősei is ilyenek voltak? Nekik is dönteniük kellett? Vagy ők meghaltak?

Az órára néztem. Bővel elmúlt már az a két óra, amit beígért. Tovább nézelődtem a könyvek között, amikor megakadt egyen a szemem. Sötét bordó kötésű volt, és az elejére „Kezdetek” felirat volt nyomtatva, arany betűkkel. Kézírással volt kitöltve.

"Vámpírok

Ő alkotott minket, aztán jött Gabriel. Gabriel, az első igazi vámpír, aki mindenkinek más néven mutatkozik be. Sosem hal meg. Ő a mi istenünk. De túl feltűnő volt. Túl sok mindent rontott el. Ő volt a rossz. Ő Lucifer. Nincs más gonosz, ami csak az embereket rontja meg. Lucifer van, a vámpír. Habzsolta a véget nem érő életét, tekintet nélkül a következményekre, ezért jöttek ők. Ők, kiknek a harapásuk megöl minket. Egyetlen apró karcolás. Később mi is, ők is megváltoztak, és mások lettünk.  Már egyes fajoknál nem volt elég a harapás, nekik már nem ártott egy farkas ezzel. A farkasoknak szét kellett őket marcangolniuk, hogyha el akarták pusztítani a fajtánkat. Apró darabokra szakítani. Mi nem voltunk ilyen szerencsések. Nekünk máig egy karcolás elég. Így is túlzásokba estünk. Mi akartuk uralni a földet. Az embereket. Rosszul tettük. Ezért küldték őt. Most itt van, és döntés előtt áll. Nem tud róla. Még ők sem tudnak róla. De én igen. És Carl is. Meg kell szereznünk. Csak mi…."

-          Hahó, Katie! Mit csinálsz? – szökkent be Damon az ajtón. Összecsaptam a könyvet, és a hátam mögé ejtettem.

-          Öö... olvastam, ahogy tanácsoltad – megpróbálkoztam egy mosollyal. – Sikerült elintézned?

-          Igen. Indulhatunk is.

-          Hova? – álltam fel hirtelen. Nem volt szó indulásról már ma.

-          Dolgozni.

-          Dolgozni?

-          Jaj, fejezd már be ezt a visszakérdezést, rohadt unalmas. Indulunk Los Angeles-be. Filmbemutatóm van. Mellesleg hivatalos vagyok egy nagyobb partyba is.

-          Várj, és én menjek veled?

-          Te tényleg ennyire hülye vagy, vagy csak tetteted? – fordult felém az egész testével, felvont szemöldökkel.

-          Gyerünk. Másfél óra múlva megy a gép.

-          Na nem. Én nem megyek, az nem az én világom.

-          Most majd az lesz. Ja igen, - mért végig – valahol beszerzünk pár jó göncöt is.

-          Mondom nem. Én nem fogok parádézni néhány fotósnak, és bájologni Ashley Tisdalelel.

Előttem termett, aztán magával ragadott, és a falnak taszította magunkat.

-          Nem hiszem, hogy túl sok választási lehetőséged van. Mellettem vagy biztonságban, addig, amíg azt csinálod, amit mondok. Például most beszállsz a kocsiba. Ha nem, - megvonta a vállát – hát akkor újra eltörhetem a nyakad.

-          Barom – vágtam a fejéhez ma már másodszorra.

Kicsúsztam előle, és az ajtó felé indultam, de még visszapördültem.

-          Kaphatok egy táskát, eltennék pár könyvet. Tudod, hogyha majd a szállodaszobában várlak, tudjak valamit csinálni.

Felsóhajtott, majd felment az emeletre. Tudtam, hogy nincs túl sok időm, ezért rögtön ugrottam a ledobott könyvért, plusz még levertem mellé párat a polcról, így mikor lejött látta, hogy a leért könyveket veszem fel a földről.

-          Tessék – dobta neked a táskát, majd az ajtóhoz indult. – Ne szórakozz, siess! Indulnunk kell.

Beledobáltam a könyvet a táskába, aztán még rá pár érdektelent. Végül felálltam és elsétáltam mellett a kocsihoz.

Nem tudom mért nem mondtam el. Hisz lehet, hogy ő is innen tudott a létezésemről. Valahogy azt érzem többet kéne belőle elolvasnom, hogy megtudjam, bízhatok- e Damonben ezzel kapcsolatban. Ha a könyvből kiderül valami olyan, amit ő elhallgatott, akkor elvágta magát. Addig is az úton kikapcsolom magam, hisz Ian Somerhalder ül mellettem, nem Damon Salvatore.