Chapter 64

Sziasztok Kedveskék!


Nyaralok, de egy ismerősömnek hála, és az ő kedves internetének, lett egy kis időm, hogy a közben megíródott fejezetet felrakjam.
Jaaj, alig bírtam ki, hogy ne nézzek fel, és meg ne tudjam, hogy írtatok -e, de voltak meglepetések, ha nem is kommentár számban, de díjözönben igen. :)
Mennem is kell lassan, úgyhogy csak felrakom a fejezetet, és megköszönöm a díjakat, azt majd holnap ki is fejtegetem. :)


Jó szórakozást, és csókollak titeket! :)

Lies and love

/Hazugságok és szerelmek/

-          Mi? – fakadt ki Damon.

-          Ez egy gyerek dal, nem ismered?

-          Bocs, pár évszázaddal korábban születtem – vágta oda csípősen.

Egy két ilyen beszólásával komolyan fel tudott hergelni, így hát megálltam egy pillanatra és jött a jól bevált módszer.

-          Egy, kettő, három, négy, öt…

-          Ti mit csinálsz? – ragadta meg a karom.

-          Ellened küzdök – vetettem oda csukott szemmel, mélyet lélegezve.

-          Mi van?

Itt elszakadt az a bizonyos cérna. Felpillantottam, nem érdekeltek a számok, és egy hatalmas pofon csattant Damon arcán.

Elfordított arca lassan tért vissza az enyém felé, izzó pillantással utalva közelgő végemre.

-          Sa… sajnálom, én nem akartam, de képtelen voltál befogni, az állandó megjegyzéseid, már az őrületbe kergettek, és… - nem tudtam folytatni, mert ajkai az enyémre tapadtak, nekem pedig eszem ágában sem volt ellenkezni. Minden ellenállásom, dühöm, mint egy kártyavár omlott össze.

A szenvedély, ami a csókjában volt, mindent elsöpört. Ha ezt a pofonom váltotta ki, halálra pofozom.

Mikor elhúzódott még utoljára végigsimítottam az arcán, aztán hátrébb léptem.

-          Én pedig így nyugtatok – mondta, majd megfogta a kezem, és maga után húzott.

Kábultan követtem, mígnem megláttam magunk előtt újra a fényes kis pontokat, amik ezúttal szabályos alakzatban foglaltak helyet, alig mozogtak, és arany színben pompáztak.

-          Gyönyörűek – leheltem, és kezem önkéntelenül is megindult az egyik fényesség felé.

-          Katie, ne! – kapta el a kezem. - Emlékezz, ezt jól át kell gondolnunk. És nem hagy nyugodni a versike sem. Talán kihagyhatlak ebből az egészből, ha csak én választok, és te távolról elkerülöd az emlékeim.

-          Van valami, amit titkolsz, Damon?

Ránéztem, de nem válaszolt, csak a fénypontokat nézte. Másodpercekig csak Damon arcát néztem, ám az nem rezdült, így előre fordultam. Régi nyaralásaink emlékét elevenítette meg a sok fényes pont, amikor Szentjánosbogarak után kajtatva jártuk az utcákat.

-          Tegyük, amit a nő verselt – szólaltam meg érzelemmentes hangon.

-          Hogy érted?

-          Ne légy ostoba! Számoljunk úgy, ahogy ő javasolta. Fentről, lentről, balról, jobbról. Mindig kettőt. Szóval egy közepet kell találnunk, és kis matekozással, és ráérzéssel előrébb jutunk.

Damon arca megváltozott, elszánt lett, és gyorsan végigfuttatta szemét a sorokon, alakokon. Csendben figyeltem munkáját, és próbáltam mindennemű kommunikációt a minimumra szorítani.

Mit titkol? Mit történt egyik pillanatról a másikra?

-          Kész – szólalt meg halkan, és felemelte mutatóujját. – Az lesz az.

-          Az a halvány?

-          Igen. Akkor hajrá! – nyúltam érte, és éreztem, ahogy a megérintés pillanatában valami melegség fut át a testemen.

Ugyanebben a percben Damon kiáltását is hallottam. Még mindig nem akarta, hogy megérintsem, de elkésett a visszafogásommal.

Egy sokkal későbbi kép tűnt elő, szinte mintha tegnap történt volna. A vámpírrá válásom napja, az első szeretkezésünk. Bár később már nem voltam biztos benne, hogy a szeretkezés szó a megfelelő.

„  - Csodálatos, most vámpír lett. Sosem vakarom le magamról. Soha. Persze tettetni a kedvelést könnyebb, mint elrejteni a csalódottságot, hogy megtudtam, egész életemben a nyakamon marad.

Nem közömbös, de egy egyszerű szex is kielégítené azt az érzést, amire szükségem van. Erre most…”

Nem hittem el, amit hallottam. Minden szó tiszta volt, érthető, mégis az én fülembe a hatodik szó után csak valami hangos sípolás, és zaj mellett jutott el minden.

Eközben láttam magam, ahogy ismerkedem az új énemmel, ahogy feldolgozom a vámpírlét minden apró lehetőségét.

Szinte újra éreztem azt a heves vágyat Damon megölésére, amiért vámpír lett. Egy vékony határon táncoltam, harag, düh, és a vágy között. Tudtam, hogy Damon át fog lendíteni ezen a határon, ezért minden olyan lehetőséget ki akartam zárni, nem akartam lehetőséget adni neki arra, hogy ledöntsön a lábamról, neki mégis sikerült.

Sikerült elérnie, hogy a düh átcsapjon vágyakozásba iránta, a teste iránt.

Amiért eddig visszafogtam magam, és minden erőmmel ellene küzdöttem, ezt ő most egyetlen másodperc alatt romba döntötte.

„ – Túlélni akartam, nem zsákokat cipelni. Képtelen lennék viszont karót döfni a szívébe. Majd valami embert megigézek.”

Aztán benyitott, és nekem felfordult a gyomrom.

Eszembe jutott ez után mi következik, hogy én mit éreztem, és az, hogy mit hittem ő mit érez.

Aztán az, hogy mit is gondolt valójában.

Csak le akart fektetni, csak magáévá akarta a testem, semmi más nem hajtotta, aznap este.

Nem kételkedtem, minden szavát pontosan hallom, tudom, hogy mit akart. Csak erről szóltak a gondolatai, csak erről beszélt magában.

Utálom, hogy ennyire ostoba voltam.

Kibuggyant egy ostoba könnycsepp, én pedig egyből letöröltem, nem hagyhattam, hogy emiatt sírjak.

Ki akartam jutni a szobából. Körbenéztem, aztán feltéptem az ajtót, és már kint is voltam.

Damont sehol sem láttam. Lehet, hogy velem sem jött?

Hát emiatt nem akart jönni? De hisz’ nem is tudhatta, hogy ez lesz.

Mi a fene folyik itt?

Az emlék amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnt, kavarogva nyelte el a sötét, és nem is bántam. Bár hallgattam volna Damonre.

/Elena/

Miért sír? Fel kéne keltenünk. Ijesztő látni, ahogy a könnyek megállíthatatlanul szántják végig az arcát, némán zokog, mégis átjön a fájdalma. Katie majd belehal a fájdalomba

-          Bonnie, csinálj valamit – rángattam meg a karját. – Mi van ha haldoklik?

-          Fizikai fájdalom nem érheti.

-          Akkor mégis miért sír? – néztem Katie arcára, ahol a könnyek továbbra is ömlöttek.

-          Damon – mondta halkan Stefan.

Az az idióta megint elszúr mindent. Hogy a francba tud mindenkit megbántani, akit szeret?

Némán ültünk, és néztük őket, ahogy összekapcsolódva keresik a megoldást, nekem mégis úgy tűnt csak még távolabb kerülünk tőle.

Stefanra néztem, aki csak bámulta Katie-t. Borzalmas érzés volt, hogy egyikőnk sem tehet semmit.

-          Be tudok menni? – kérdeztem csöndesen Bonnie-t.

-          Nem, az kizárt – rázta a fejét magadón. – Ha megtudnám tenni, esküszöm, most segítenék, de már engem sem enged be Damon az elméjébe. Eddig Katie miatt még be tudtam lesni a dolgokba, de most már Damon uralja az egészet. Nem enged be.

-          Akkor keltsük fel őket.

-          Nem tudom… - sóhajtott fel a boszorkány. – Lehet nem túl jó ötlet.

Nem tudtam ellenkezni vele, annyit sem értettem hozzá, mint ő. Csak remélni tudtuk, hogy nem történik katasztrófa, és mindketten felébrednek a transzból.

Semmi sem maradt nekünk, csak a némaságba burkolózás, ahogy a két testet nézzük, és remélünk.

/Derek/

El sem hiszem, hogy Katherine - nek vége.

Holnap meg kell érkeznem Európába, Rómába, hogy megtegyek minden tőlem telhetőt.

Hallottam a sürgető hangokat, tudtam, hogy ma is egész éjjel kell futnom, hogy odaérjek, ha ők nem tudnak majd segíteni, akkor senki.

Meg kell őt találnom.

Arra az esély, hogy sikerrel járok, mindössze tíz százalék, de már annyi helyet bejártam a világon, hogy nincs más választásom. Nincs több időm, elfogyott, egyszerűen kifutottam belőle.

Ezer, és ezer másik város van a világon, ahol lehet, de ez az utolsó, amit még időben elérek.

Hajnalodott mikor Olaszország határába érkeztem, órákra a fővárostól.

Gyorsabban futottam, muszáj volt odaérnem időben.

Az erőbe futottam, hogy átvágjak, amikor a fák mögül hirtelen feltűnt egy tucat farkas.

Lelassítottam, felmértem, hogy esélyem sincs kikerülni őket.

Ezek azok a farkasok.

Előttem álltak, immár ember alakban, és nem mozdultak, szál egyenesen kihúzták magukat, és vártak. Nem fenyegető volt a tartásuk, hanem magabiztos, akik éreztették veled, ha beléjük kötsz, esélyed sincs.

Lassan beértem őket, és megálltam. Felpillantottam az égre, a nap egyre feljebb kúszott, az időm egyre fogyott.

-          Engedjetek – kiáltottam oda nekik.

-          Ostobaságot követsz el – mondta a legjobb kiállású férfi, és előrébb lépett.

Odamentem hozzájuk, és a kezemet nyújtottam. A férfi egy másodpercig csak méregette a felkínált jobbot, majd bizalmat találva kezet rázott velem.

-          Derek vagyok – néztem a szemébe.

Jobbnak láttam nem elárulni a vezetéknevem, amit a főnök is észrevett, résnyire szűkült szemmel méregetett.

-          Caleb.

-          Át kell mennem ezen az erdőn. Sürgős, kérlek engedj!

-          Minek mennél át?

-          Meg kell találnom valakit – mondtam lassan.

-          Kit?

-          Egy nőt.

-          Rengeteg nő él Olaszországban.

-          A szerelmem.

A férfi felhorkant.

-          Ugye ezt te sem gondolod komolyan? Szerinted el fogjuk hinni, hogy azért mész oda, Rómába, hogy megtaláld a szerelmed? Farkas!

Enyhén előredőltem, éreztem, hogy ennek rossz vége lesz. Ha harcra kerül a sor nem nyerhetek, nem jutok el hozzá.

Caleb testén enyhe remegés futott át. Eldőlt hát a sorsom.

Tizenketten egyszerre vetették felém magukat.

Egyszerre futott át a fejemen minden. Ha telihold lenne sem lenne esélyem megvédeni magam, nem hogy így. Mégis előrehajoltam, hogy kivédjem a támadást.

Ha túl is élem, a gyors gyógyulásnak köszönhetően, az kizárt, hogy még a délelőtt folyamán eljussak Rómába.

Megfeszítettem hátul a lábam, és vártam. Egy hátulsó farkas tepert le először, ketten zuhantunk hátra még három métert.

A fejem elé emeltem a kezem iksz alakban, így tudtam csak kivédeni, hogy ne harapjon torkon, hogy ne szakítson ki belőlem egy darabot. Oldalra fordítottam a fejem menekülést keresve, ám a farkasok körbeálltak, és némán figyelték a mi tusánkat.

Ha ez a farkas valami csoda folytán elbukna, jönne a következő, aztán a következő, és így tovább.

Visszafordítottam a fejem, még éppen abban a pillanatban, hogy lássam, ahogy egy félmeztelen fiú felénk veti magát, és a levegőben változik át farkassá.

Végem.