Chapter 65

Sziasztok!


Nem minden úgy fog alakulni, ahogy én akarom, ezért felteszem most a következő fejezetet, és hogy mindenki értse olvassátok ám el az előzőt is. Képre sajnos nincs kapacitásom, de Kellemes olvasást kívánok, remélem jó lett. :)


Csók néktek, hibákért sorry.

Fibers

/Szálak/

Kilépve a látomásból szorosan lehunytam a szemem, és nem pillantottam fel.

Kilépve a látomásból úgy éreztem minden, amiben bíztam hazug volt.

Éreztem egy kezet a derekamon, éreztem egyet az arcomon.

Hallottam egy halk suttogást, de hazugságnak tűnt.

Aztán egyre hangosabb lett, és nekem felnyílt a szemem.

-          Sajnálom, értsd már meg, Katie! Sajnálom.

-          Hazugság – suttogtam elnézve mellette.

-          Az már a múlt.

-          És honnan tudhatom én ezt biztosra, Damon? Mondd, honnan? Akkor hazudtál. Azt hittem tényleg érzel valamit, legalább utálatot, de nem. Te csak magadnak akartad a testem. Egy istenverte trófeát. És tudod mikor volt ez? Nem évekkel ezelőtt, hogy azt mondhasd ez a múlt. Nem tudok hinni. Sajnálom – suttogtam az utolsó szót, és újra kicsordultak a könnycseppek.

Az előző emléknél megismert arc újból felbukkant.

-          Újból végigmentetek egy feladaton. Gratulálok. Hidd el Katie, nem minden az, aminek látszik, ne ess kétségbe.

-          Miért, ez az egész hazugság volt? – kérdeztem rá, mire a nő megrázta a fejét.

-          Akkor minden igaz volt, minden az, aminek látszik. Innentől részemről vége a vitának.

-          Fiatal vagy még, ne szúrd el az életed. Menjetek tovább balra, ott lesz az, ami a helyes irányba visz, keressétek a szívet.

-          A mit? – kérdeztem vissza, de már elhalványult, majd eltűnt.

Kétségbeesetten néztem előre a feketeségben, már semmit nem láttam. Az emlékpöttyök, nem világítottak, az arc nem fénylett, és én mintha megvakultam volna. Ahhoz, hogy tudjam merre kell menni, Damon kellett volna, nekem viszont eszem ágában sem volt hozzáérni, vagy hozzászólni. Elindultam előre, mikor elkapta a kezem.

-          Hova mész?

-          Arra, amerre mondta.

-          De balra kell.

-          És én arra indultam.

-          Nem, Katie, te nem arra mentél.

-          Nem látok semmit ebben az istenverte sötétben.

-          Hagy segítsek – fogta meg a kezem.

-          Eleget segítettél – nyögtem oda neki és kitéptem a kezem a szorításából.

Annyira akartam, hogy szorítson, és magához rántson. Szorosan öleljen, és ne akarjon elengedni, de az eszemre hallgattam.

-          Akkor is oda kell érnünk – suttogta csöndesen, majd a vállára kapott, és elszaladt velem a szív felé.

/Elena/

-          Mennyi ideje ülünk már itt?

-          Öt órája.

-          És mikor lesz vége – sóhajtott fel Caroline, és az ablakhoz sétált.

-          Nem tudom. Nem tudom hol járnak, hogy mit csinálnak, csak annyit észlelek, amennyit ti is, Katie testi reakcióiból.

-          Tényleg, az hogyan lehetséges, hogy látszik a saját testén minden, ha elvileg Damonben van? – nézett fel Stefan.

-          Azt hiszem abban a létben nincs lehetetlen.

Továbbra is csendben ültünk, és néztük őket, amikor megszólalt a csengő.

Felkaptam a fejem, és egyből az összekapcsolt párra néztem, nem ébredtek –e fel a zajra, de semmi reakció nem volt, nem is tudom, hogy miért hittem.

Olyannak tűntek, mint akik csak alszanak.

Stefan lázasan csillogó tekintettel felállt, amikor pedig én is feltornáztam magam, leintett.

-          Maradjatok csak, figyeljetek rájuk. Kinyitom.

Ólomnehéz fejjel bólintottam, majd visszakúsztam a falhoz, és nekidöntöttem a hátam.

Elgondolkoztam ki lehet az, senkit nem vártunk, kivéve Rick hívását, hogy mire is jutott az egyik kollégájával a könyvet illetően.

Halk beszédet hallottam, értetlenül néztünk össze Bonnie -val, fogalmunk sem volt ki lehet az, ez nem Rick hangja.

A hangok forrásai nem jöttek közelebb, nekem pedig már fel kellett állnom, nem bírtam ülni, valamiért izgatott lettem, és amikor elhallgatott mindenki, feltéptem az ajtót, és kirontottam a szobába. Láttam, ahogy Bonnie ott van a hátam mögött, hátranyúltam és megszorítottam a kezét.

Senkit nem láttam, lassan továbblépkedtem, de hirtelen feltűnt előttem Stefan.

Az ijedtségtől belém szorult a levegő, és hátrébb ugrottam két lépést.

-          Mi történt? – nézett rám ártatlanul.

-          Csak megijedtem. Ki van itt?

-          Miért jöttetek ki? Történt valami?

-          Semmi, Stefan, semmi, de ki van itt?

Hátrapillantott, és ekkor kilépett egy férfi a takarásból.

Meztelen felsőtesttel, lassú léptekkel jött felénk.

-          Jonas vagyok – mosolygott erőtlenül.

Lassan végigmértem, majd rámosolyogtam, és bemutatkoztam. Egy bocsánatkérő tekintettel megfogta Stefan karját, és elrángattam magammal az egyik sarokba.

Szembefordítottam magammal, és hátrébb léptem.

-          Mit keres itt? Ki ő? Miért érzem, hogy természetfeletti van a dologban?

-          Csss, hall minket – tátogta némán, és a fülére mutogatott.

-          Nem érdekel – suttogtam vissza.

-          Vérfarkas vagyok, és Katie Lonsey miatt vagyok itt – szólat meg Stefan háta mögül, enyhén elfordulva Bonnie- tól.

-          Katie? – kérdeztem vissza értetlenül.

-          Igen. Megbízásom van. Vigyáznom kell rá, látnom kell.

-          Mi van? – ugrott fel a szemöldököm.

-          Csak gyere utánam – intett neki Stefan, és megindult a szoba felé.

Utána kaptam, mire megállt és visszafordult.

-          Mit csinálsz? – Csak suttogni tudtam.

-          Bízz bennem – mondta, majd homlokon csókolt, és továbbment.

Teljesen letaglózva álltam, és néztem utána. Nem értettem miért csinálja most ezt, honnan tudja, hogy nem lesz baj?

Mindent végig futtattam, de ötletem sem volt, mit beszélhettek, hogy honnan van ekkora bizalma a farkas iránt Stefannak.

Vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam csak bízni, ahogy kérte, de a próbálkozásom egy újabb csengetés zavarta meg.

/Jonas/

Habozva álltam a ház előtt, a „félelmetes” Salvatore villa előtt, ahogy emlegetik, nem tudtam, hogyan is kéne tennem.

Aztán megnyomtam a csengőt, és csak akkor villant be minden.

Simán megölnek, se közel se távol sincs telihold.

Végül az egyenesség, az igazság mellett döntöttem.

Percekig nem nyílt ki az ajtó, pedig én már azt hittem akkor is meghallottak, amikor a telekre tettem a lábam.

Oldalra néztem másik bejárat után kutatva, amikor egy férfi tűnt fel a nyitott ajtóban.

-          Segíthetek? - állt a bejárat közepére karba font kézzel, gyakran hátralesve, mintha aggódna valami miatt.

-          Katie Lonseyt keresem.

Egy pillanatra megvillant valami a szemében, mire még feszesebben kihúzta magát.

-          Miért keresed?

-          Segítenék. Találkoznom kell vele.

-          Farkas vagy – mondta nyugodtan.

-          Igen – bólintottam.

Hosszú másodpercekig nézett a szemembe, majd arrébb állt, hogy be tudjak menni.

Fél sikernek könyveltem el magamban, és beljebb léptem.

/Derek/

A farkas, percekig harcolt a többivel, míg én tátott szájjal bámultam.

Nekem segít.

Még mindig háton fekve figyeltem az eseményeket, annyira letaglózott minden, hogy eszembe sem jutott menekülni, mígnem a következő percben a farkas hátrarántotta a fajét, és rám mordult.

Pillanatok alatt felkaptam magam, és az erdőn keresztül a legközelebbi út felé vetettem magam.

Hátra sem nézve rohantam előre, csak az ég felé pillantottam fel néha, és mindannyiszor összeszorult a gyomrom az idő múlása miatt. Csoda kéne, hogy úgy odaérhessek, hogy nem kap egy egyetlen farkas sem.

Egyetlen hím nem elég másik tizenkettő legyőzésére.

Elértem az utat, és azon rohantam tovább a város felé.

Percek, órák telhettek el futással mikor megéreztem, hogy valaki rohan mögöttem. Vagy utánam.

Nagyobb sebességre kapcsoltam, és összeszedtem minden erőm arra az esetre, ha harcolnom kéne.

Muszáj lesz élve kikeverednem az összetűzésből, muszáj.

Egy furcsa hang viszont lassításra késztetett.

Hátrapillantottam, és megláttam, hogy az imént még farkasként harcoló férfi fut mögöttem.

-          Állj meg! – kiáltott utánam, én pedig lefékezve fellélegeztem. - Jacob – nyújtotta a kezét

lihegve.

-          Derek.

Előre hajoltam a térdemre, úgy próbáltam helyreállítani abnormális légzésem.

Lassan újra felnéztem az égre, és a nap már majdnem olyan magasan járt, ami nagyon nem sejtetett jót.

-          Mennem kell – egyenesedtem fel.

-          Tudom. Ezért jöttem, segíteni.

-          Honnan?

-          Útközben elmondom, hosszú történet – mondta, és már futott is.