Chapter 62

Sziasztok Kedvesek! :)


Nagyon, nagyon szépen köszönöm akik jobbulást kívántak, jól esett, és azt hiszem hatott is, mert a lázam muladozni látszik, már csak a fájdalmak vannak meg, de remélem lassan azok is eltűnnek.
Ma korán keltem, épp az imént említett probléma miatt, képtelen voltam feküdni, belehaltam, így elkezdtem írni az új fejezetet, és készen is lett. :)
A másik dolog, amit írni akartam, hogy nagyon hálás vagyok a sok pozitív visszajelzésért az utolsó fejezetnél, annyira sokat jelentett, de volt már nem egy alkalom, amikor elmondtam milyen sokat jelentetek nekem, az írásomhoz milyen sokat adtak, szóval most nem fejtegetem újra, csak egy KÖSZÖNÖM az, amivel ki tudom fejezni, és az is elég gyenge, sajnálom, de tényleg imádlak titeket! :)


Szóval a fejezet. Remélem tetszik, érdekes lett, lehet nem is a legjobb, de a betegségre fogom. :D
Csók néktek, és a hibákért elnézést! 

Complications

/Bonyodalmak/

Éreztem, ahogy a felkelő nap első sugarai megérintik a bőröm, majd óráról órára feljebb kúszik a testemen, mígnem eléri az arcom, és lágyan cirógatja azt, meleg védőburokba öltöztetve.

Mosolygok a fényre, mosolygok az életre, mosolygok mindenre, ami körülvesz.

Apró foltokban tűnik fel a tegnapi este az emlékeimben, amitől úgy érzem, majd’ kicsattanok a boldogságtól. Hallom magam mellett a szuszogó Damont, érzem kezének súlyát a derekamon, érzem az illatát, amely nyugtatóan hat rám, mintha csak mi lennénk, és ez a nap, amely örökké tart.

Felpillantok az arcára, és végighúzom a kezem rajta.

A távolban madárcsicsergést hallok, és ellenállhatatlan vágyat érzek az iránt, hogy kinyissam az ablakot, és mélyet szippantsak a friss levegőből, és érezzem, ahogy belém áramlik, érezzem, hogy élek.

Lassan csusszanok ki a szorító kezek közül, gyönge lábakon sétálok el az ablakig, de amint kinyitom, és megcsap a friss, édes virágillat, lehunyom a szemem, és elengedem a keretet, amibe eddig támaszkodtam.

Percekig álltam, és csukott szemmel nézelődtem a lelkemben, egészen addig, amíg mozgolódást nem hallottam a hátam mögül.

Odakaptam a fejem, de addigra az ágy üres volt. Visszafordultam, és kipillantottam, szinte ugyanebben a pillanatban éreztem meg, ahogy két erős kéz fonódik a derekamra, és egy test simul hátulról az enyémhez.

-          Jó reggelt! – csókolt bele a nyakamba, mire felsóhajtva hátradöntöttem azt, és egész testemmel hátranehezedtem.

-          Azt hiszem, jobb nem is lehetne – suttogtam. – Bár, talán már, ahogy most visszagondolok az előző percekre, igencsak kezdek elcsöpögősödni.

Felnevetett, majd maga felé fordított, és megcsókolt.

-          Tényleg kezdesz – dalolta a számba.

Felkapott és újból az ágyban voltunk. A mellkasára hajtottam a fejem, kezemmel pedig apró köröző mozdulatokat tettem a hasán.

-          Adni szeretnék valamit – mondtam kidolgozott hasát bámulva.

-          Miről beszélsz?

-          Vérről.

Egy pillanatig nem szólt semmit, majd lassan kiengedte a levegőt, és kezét a nyakamra tette.

-          Biztosan nem iszom belőled egy kortyot sem.

-          Elutasítasz?

-          Az őrültséged utasítom el.

-          Most azt mondod, őrült vagyok?

-          Kétséged volt efelől?

-          Mástól hallani fájdalmasabb – vontam vállat.

-          Pedig igaz.

-          Mondanám, hogy kuss legyen Damon, mert Te csak ne tarts nekem előadást erről, de nem teszem.

-          Most mire célzol?

-          A hülyeségedre. A hülyeségeidre.

-          Ez most fájt.

-          Nem mondom, hogy az előző nekem nem.

-          Felvállaltad.

Felkönyököltem, és felnéztem az arcára. Egy pillanatig még előre meredt a szemben lévő falra, majd rám nézett.

-          Hát te most miért tagadod? – kérdeztem.

-          Nem volt időm élni. Nem tudok racionális döntést hozni. Nem akartam vámpír lenni.

-          Ezért most kiélvezed minden percét?

-          Hé, hetek óta nem gyilkoltam.

-          Csak ittál… – állapítottam meg halkan.

-          Csak ittam… – suttogta utánam monoton hangon.

Némán ültünk, és elmerültünk a gondolatokban. Nem tudtam mit érez Damon, de akartam. Megértenem kell, nem csak ismerni.

Az ajtó felől egy apró tüsszentést hallottam, mire mindketten felkaptuk a fejünket.

Damonre néztem, aki egy pillanatig rám meredt, majd eltolt magától, és megindult óvatos, lassú léptekkel az ajtó fele.

Visszatartottam a lélegzetem, és magamra húztam a takarót.

Aztán megláttam valamit.

-          Damon, az istenért, legalább vegyél magadra valamit!

Egy pillanat alatt magára tekert egy törülközőt, és ezzel egy időben az ajtó is kinyílt.

Bonnie lépett be, csukott szemmel.

-          A francba is, most már kinyithatom? – kelt ki magából fojtott hangon.

-          Persze – vigyorogtam magam mellett az ismét meztelen, de takaróval védett Damonnel.

Félve pislantott fel, aztán amikor feldolgozta, hogy semmi olyat nem lát, kinyitotta a szemét, és ránk nézett.

-          Ti együtt vagytok – közölte hidegvérrel.

Nevetve bólintottam.

-          Mindenki hallotta a tegnapi akciót. Szép volt, még tőletek is.

-          Mit akarsz Bonnie? – sóhajtott fel Damon, és felkelt az ágyból.

A szám elé kaptam a kezem, és a fojtott nevetésem röfögésként hangzott fel.

Bonnie sikoltva takarta el a szemét, és fordított másodpercek alatt hátat Damonnek. A férfi lazán az ablakhoz sétált, a falnak dőlt, és úgy bámult ki rajta.

-          Szóval? – kérdezett rá újra, én pedig kacagva dőltem az ágyon.

-          Ezért még egyszer biztosan megfizetsz Salvatore – fortyogott a boszorkány, majd levegővétel nélkül eldarálta a mondandóját.

-          Szégyen, nem szégyen kihallgattam az előbbi eszmecseréteket, persze nem ezzel a szándékkal jöttem a szobátok elé. Tudom, milyen mikor nem tudjátok átérezni a másikat, én pedig azt akarom, hogy megoldódjon a problémánk. Damon tudja a megoldást, de elnyomja, mert egy fájó emlék mögé rejtették azt.

-          Ki rejtett mit?

-          Mit tudok?

-          De Bonnie, milyen problémát?

Válasz nélkül hagyva minket megfordult, és rám szegezte pillantását.

-          Lorem ipsum hinc et inde mulier sit homo, et vice versa, sive Damon Katie, Katie Eben Damon, co hoc triduum, non revertetur!

Hirtelen minden megfordult, mintha bedrogoztam volna.

-          Mi történt? – szólaltam meg mély, tiszteletet parancsoló hangon.

-          Ó, nem… - hallottam meg a hangom az ágy felől. – Ezt nem hiszem el… Te istenverte Bennett! Mi ez? Mit műveltél? Most elérted, hogy kicsinállak – futott a testem a lány felé, és elkapta annak a nyakát.

-          Hajrá – rötyögött Bonnie.

-          A fenébe! Katie! Csináld ki! – intett oda nekem.

-          Mi? Bolond vagy? Dehogy ölöm meg. Te vagy a vámpír, nem én!

-          Ja, csak sajnos az a testemben maradt… - szitkozódott és eleresztette Bonnie nyakát.

-          Szuper – motyogtam, és elindultam az ágy felé.

Valami himbá…

-          Baszki! – sikoltottam fel, és az ágyra vetettem magam.

-          Mi van? Fáj valamid? – rohant felém a testem, Damon.

-          Ez borzalmas érzés. Úristen. Az ott lóg, és himbálózik, és fúúúúúj… Én megőrülök tőle.

-          Miről beszélsz? Jaaa – világosodott meg, és elvigyorodott. - Vegyél fel alsógatyát –vont vállat és felállt.

-          Könnyen beszélsz. Ez ugye tudod mit jelent most?

-          Azt hiszem nem fogunk szeretkezni egy darabig…

Követtem Damon tanácsát, és a szekrénye célbavételekor az egyetlen szempont, ami előttem lebegett, ami a legfontosabb volt, alsónadrágot találnom.

A következő dilemmám az az volt, hogy bár jól akartam kinézni, nem akartam Damonből meleget csinálni.

Bár…

-          Na végre, hogy itt vagytok – sóhajtott fel Elena, és felugrott  Stefan mellől, aki egy régi könyvet bújt.

-          Ó, drága Elena, tudtam, hogy hiányozni fogok – szólalt meg Damon a hátam mögött.

-          Hey – néztem rá megrovón.

A Gilbert lány szeme tágra nyílt, és értetlenül meredt „Katie”-re.

-          Hú Katie, ez elég Damonös volt. Szerintem kevesebbet kellene vele lenned.

Bonnie ekkor lépdelt le a lépcsőn vígan, győzelemittasan, mint aki most találta fel a halhatatlanság elixírjét.

Én észre sem véve őt kecses léptekkel Stefan mellé sétáltam, és leültem mellé a kanapéra, keresztbe tett lábakkal.

Felnézett rám, értetlen arckifejezéssel, mire rávillantottam egy széles mosolyt, és aprót kacsintottam.

Hátrahőkölt, és Damonre pillantott.

-          Mi folyik itt?

-          Találtatok valamit? – vágott közbe Bonnie, ezzel megelőzve Damon kifakadását.

-          Igen. Egy titkos rész van a könyvben. Nem lehet ezt a harcot a végtelenségig húzni, ráadásul már mindenki tudja, hogy Katie él, senkit nem érdekel, hogy esetleg mindent elfelejtett, vagy hogy Katherine a testében van-e.

-          Vagy valaki más… - motyogtam halkan.

-          Tényleg, van amire már emlékszel? – nézett Damonre Stefan, aztán mindenki más is.

-          Itt vagyok! – nyújtottam fel a kezem.

-          Mi? Semmit sem értek.

-          Testet cseréltek – bökte ki végre Bonnie.

-          Na, ne. Hogyan?

-          Igen Bonnie, hogyan? – fordultam felé.

-          Én voltam. Kell nekünk ez a csere, hogy Katie megértse Damont, és felfedezze a megoldást.

-          Biztosan ez volt a legjobb megoldás? Napok kérdése, hogy itt legyen minden vérfarkas.

-          Igen, de gondoljatok bele. Ó, hogy ez miért nem jutott előbb eszünkbe? Hát, ha megint Katie-t rabolják el, akkor az valójában Damon.

-          Azta Elena… Meddig csücsültél ezen a megállapításon? – szólt oda csípősen Damon.

-          Bunkó!

-          Az. Valaha kérdés volt?! – álltam fel, de Stefan megfogta a kezem.

-          Még egy perc. Valamit el kell mondanunk.

-          Mondanotok? – csúszott fel a szemöldököm.

-          Sok volt egy napra ez az információ tömeg.

-          Elenával összeházasodunk.

-          Hogy mit csináltok?

-          Nem tudjuk hogyan lesz vége ennek a történetnek, és ha mégsem happy end lenne, akkor ennyi legyen meg nekünk.

-          Mikor? – eszmélt fel Bonnie.

-          Hamarosan, csak még ezt el kell olvasunk – emelte fel a könyvet.

Jobban megnéztem, és rájöttem, hogy ez az a könyv, amit náluk találtam. Ami Maryről szólt.

-          Ez az a könyv? A titkos oldal ebben van? Ez az, ami az ősömről szól, nem?

-          De igen. Ez a segítségünk.

-          És persze Damon – tette hozzá Elena.

Hamar véget ért az információ megosztás, lévén, hogy alig volt azokon kívül, amit az első három percben elmondtunk egymásnak.

A konyhában ültem, és néztem magam előtt a rántottát, és a narancslevet.

Legalább tíz perce néztem, farkas éhes voltam, de képtelen voltam hozzányúlni, az első falat után tudtam, nem ez kell.

Nem akartam vért inni.

Lassan apró szúrásokat, nyomást éreztem az ínyemben, és tudtam mire utal, tisztában voltam vele, hogyha sokáig halogatom, csak rosszabb lesz, gyilkolásra fog ösztönözni.

Múltak a percek, egyre élesebb lett a fájdalom, egyre erősebben éreztem az emberek illatát, hallottam minden szívdobbanást, meg tudtam különböztetni őket, tudtam melyik kié.

Halk léptek közeledtek, majd kivágódott az ajtó, és Damon ledobta a testem az egyik székre.

-          Rosszul vagyok.

-          Gondoltam. Hozzak vért? – nézett mosolygó szemekkel.

-          Nem iszom vért – szögeztem le, ebből nem alkudok.

-          Akkor beléd erőszakolom.

-          Próbáld meg, Katie, te gyönge lány – dőltem hátra.

Felállt, és a mosogató fele sétált. A felső szekrényből kivett egy poharat. Aztán lehajolt, és kihúzta az evőeszközös fiókot.

-          Reggel adni akartál valamit – mondta, és háttal nekem felemelte mindkét kezét maga elé, nem láttam semmit, nem tudtam, hogy mit csinál, de a szavaitól megriadtam.

-          Nem!

Egy vágás, és a szobát elárasztotta a vér mámorosan édes illata.

-          Nem, Damon, nem!

-          Gondolod? – fordult felém lassan.

Felugrottam, és az ajtó felé vetettem magam, de kívülről lefogták. Eltorlaszolták, és nem engedték.

Egy pillanat alatt előtűnt mindkét szemfogam, és kezdett eltűnni az a kevés önkontrollom is, ami volt.

-          Na gyere! – emelte fel a kezét Damon, én pedig rávetettem magam, és mohón nyeltem a vérem. – Undorító, hogy saját magamat etetem – morgott, de nem érdekelt, csak az, hogy csökken az éhségem, és egyre jobban vagyok.

-          Elég! – kezdte el tolni a fejem a kezétől. – Mondom elég! – kiáltott fel. – Stefan!

Kezek tömkelege akart leszedni a véres kézről, mindhiába, Damon teste elég erős ahhoz, hogy ellenálljon.

Morogtam rájuk, mire végre leszálltak rólam, és nyugton tudtam inni, addigra a lány kéz sem mocorgott már, hanem erőtlenül hanyatlott a karjaim közé, én pedig önkéntelenül is erősen tartottam.

Hirtelen egy szúrást éreztem meg a nyakamban, aztán pedig bénító fájdalmat, ami teljesen letaglózott.

Elengedtem a testet, a földre zuhantam, éreztem, ahogy ívbe feszül a hátam, ahogy megmerevedik minden izmom.

-          Te teljesen bolond vagy! – mutatott rám a testem, és ez volt az utolsó, amit láttam.

Latin szöveg: Testcsere most itt és ott, legyen a nő férfi, és fordítva, legyen Damonben Katie, Katie-ben Damon, tartson ez három napig, nincs mi visszafordítsa!