Chapter 63 - Act - I

Sziasztok! 

Na,látom most már megmutatta a bejegyzést, remélem ennél nem lesz gáz, ha mégis, az nem szép.
Hú, ma már sokkal jobban vagyok, szóval köszönöm mindenkinek! :)
Van a blogon jobb oldalt egy kisebb szavazás, ott kérlek kattintson az, aki még nem tette meg.
Bridzs írta, hogy zavartnak kéne lennie Katie-nek, erre csak azt írom, igen, valóban lehet, hogy igazad van, hogy elkapkodott lett, és nem fejtettem ki az érzéseit, de ő már annyi mindenen keresztül ment, volt vámpír, és halott is, hogy már nem tud ilyeneken meglepődni, vagy túlságosan megijedni, ráadásul mint egy korábbi részben elmondta Carlisle-nak, nála a sokk később jön, ő valahogy csak elfogadja, és elsiklott a dolgok fölött. Nem tudja feldolgozni, elhinni, képtelen rá, azért csak eltemeti. Később lesz böjtje, ne aggódj, és köszönöm a kommentárod, no meg a többiekét is! :)
Aki nem olvasta el az előző fejezetet, az tegye meg. :)


Csókollak titeket!


Jó olvasgatást, és hibákért elnézést!

In your mind

/ A fejedben /

Act - I

Verbéna. Verbénával döftek le. Hát emberek ezek? A fenébe is, nem kellett volna annyit innom a saját testemből. Most vergődhetek itt a sötétségben úgy, hogy képtelen vagyok kinyitni a szemem, csak a hangok azok, amik áthatolnak ezen a sötéten, ezeken a falakon.

Ó, és mi ez? Csak nem a reggeli merevedés?

Utálom ezt a testet…

Percek óta mozdulatlanul feküdtem, képtelen voltam bármire, miközben emberek szaladgáltak körülöttem, a homlokomon cserélgették a vizes borogatást, és halk társalgást folytattak az elszaporodott problémáinkról.

-          És mikor lesz az esküvő?

-          Először ennek kell véget vetnünk.

-          Tudom, hogy nem a legjobb ötletem volt, de valahogy meg kell tudnunk, hogy hogyan tovább.

-          És ha engem küldtél volna a fejébe?

-          Már nem szeret, Elena. Nem lettél volna hatással az elméjére.

-          Igazad van…

-          Amúgy is csak három napig tart, annyit kibírtok Stefannal, van időtök megszervezni egy gyors esküvőt.

Nem volt a legjobb ötlete? Ötlet volt? Nem. Elhamarkodott, ostoba varázslás volt. Most komolyan.

-          Bonnie, mégis hogyan képzelted? Addig oké, hogy egymás testében vagyunk, de azon kívül, hogy én megtudom, milyen a vér utáni szomj, hogy megismerem a férfiasságom minden apró trükkjét, és Damon pedig megismeri a havimat, semmi sem visz közelebb egymáshoz minket. Mert ő ott van. Ő, az egész, egy másik testben van, és én is egy másikban. Mégis hogyan fogok az ő agyában turkálni, ha nem itt van? Ha bárhol lehet? Hm? Szerinted erre illik a „nem a legjobb ötletem” kifejezés? Mert szerintem nem. Erre a „bocs, ezt elbasztam, de nagyon” illik.

-          Katie, te fent vagy?

-          Ezek szerint – dörmögtem, miközben halk kattogások jelezték a fejemben, hogy éppen feldolgozom az információt, hogy beszéltem, hangosan, és ők hallották.

-          Jól vagy? – kérdezte Elena, és lassan felhúzott a földről.

Egy pillanatra megszédültem, meg kellett fognom a fejem, ha nem akartam biztosan kiadni a bennem lévő táplálékot. Óvatosan nyitottam ki a szemem, de szinte pár másodperc alatt hozzászokott a látási viszonyokhoz, a szürkés sötéthez.

-          Ha úgy értetted, hogy ki akarom e szívni valaki vérét, mondjuk a tiedet, akkor nyugi, igen jól vagyok, nem vagyok éhes.

-          Nem szívunk édes, iszunk – sétált be lassú léptekkel Damon a testemben.

-          Kuss, édes, kuss. Nem hiszem, hogy most neked itt beszólnod kéne.

-          Elég legyen! Ti… ti túl jól összeilletek. Katie, te túl Damon vagy.

-          Köszi – fordultam felé visszafogott idegességgel – ilyen bókot is rég kaptam.

-          Nem bók volt – suttogta, mire egy pillanat alatt előtte termettem, és a szememmel satuba szorítottam az övét.

-          Azt hiszed nem tudom? – sziszegtem.

-          Csönd legyen! – ordította egy hang, mire összerezzentem.

Stefan lépett be, tiszteletet parancsoló tartásban. Fortyogva fordultam el Bonnietól, és sétáltam a pince egyik szabad sarkába, hogy levágjam magam a földre, és várjam a folytatást.

-          Üdv Öcsike! Szépen megoldottad, bár én végig néztem volna, ahogy Katie, azaz én, szétverem, vagy csak megcsócsálgatom azt a kis kedves pofiját a Bennettnek. Kissé neheztelek.

-          Elég volt Damon! Terv kell, nem vita. Bonnie, te hogyan is képzelted ezt?

-          Igaza volt Katie-nek, így nem tűnik valami ésszerűnek, de meg van benne az, ami nekünk kell.

-          Mégpedig? – nézett rá Damon vérben forgó szemekkel.

-          Könnyen össze tudnak kapcsolódni. Könnyebben, mint bárkivel mással ebben a szobában. Egyszerűen megfogják egymás kezét, vagy bárminemű bőr érintés elég, hogy létrejöjjön a felületes kapcsolat, onnantól egy kis varázslat, és máris egyek.

-          Varázslat? Kizárt – ráztam meg a fejem, és továbbra is a poros földet néztem.

-          De ha segít?

-          Ez segített?

-          Fog.

-          Akkor más is fog használni, varázslat nélkül is meg tudjuk oldani – makacsoltam meg magam.

-          De időben, Katie? Időben?

Elhallgatva a lábamat magam alá húzva hallgattam, és néztem a társaságot magam előtt.

Mind engem néztek. Mintha én döntenék minden felől. És Damon? Képtelen vagyok logikusan gondolkodni, ha fontos döntés. Mi van, ha rosszul döntök?

De azt mondták rossz döntés nincs. És amilyen döntést hozok, azt úgy hozom, hogy a legjobb belátásom szerint döntök, szóval akkor az tűnt jó választásnak, nem igaz?

Egyszóval így is, úgy is rácseszek, nincs mit tenni.

-          Menjen – bólintottam, mire egy mély sóhaj szakadt fel Bonnie- ból.

Damon elindult felém, majd velem szemben leült, és kezemet a kezébe véve mosolygott.

Mosolyogtam.

-          Hunyjátok le a szemeteket, és érezzétek egymást. Ne figyeljetek ránk, vagy az én hangomra, csak magatokra, és egymásra, oké? Jól van. Claustra perrumpere, non duo, ad memoriam!*

Damon magába szippantott. Egyszerűen nem éreztem mást, minthogy egy erős örvényszerű valami beszippant, és az nem volt más, mint a velem szemben ülő test.

Éreztem, hogy elhagytam a testem, és egy fekete koromsötét szobában vagyok, semmit nem látok, és az egyedüli, amit hallok, egy szív gyors dobogása.

Nem féltem, nem rémültem. Annyi mindenen átmentem, hogy most bíztam. Bíztam Stefanban, és legfőképp Bonnie-ban, bár ez a hit kissé megremegett az utolsó akciója miatt, hogy tudják, mit kell tenni, ha baj lenne.

Csak tennem kell a dolgom, és nem fogok meghalni, nem fogok elszállni, vagy épp bent ragadni Damonnel egy testben.

És ő hol lehet? Vajon itt van, vagy ő most újra a saját testét járja? Vagy elnyomtam?

Úristen, oké, most félek.

-          Nyugalom – hallottam meg a hangját mögülem.

-          Hál’ istennek – fújtam ki a levegőt, és a nyakába akartam vetni magam, de a sötét elnyelt minket.

-          Jól vagy?

-          Azt hiszem. De semmit nem látok. Te ilyen sötét vagy?

-          Szerintem jobb, ha még most befogod, nehogy az elmém legyen a gyilkos tetthely. Fogd meg a melled!

-          Mi?

-          Csak fogd meg!

Felemeltem a kezem, és megtettem, amit kért.

-          Na?

-          Ugyanott, ugyanolyan, mint régen.

-          Ez az – helyeselt.

-          Mi?

-          Megint a saját testedben vagy.

-          Ezt el sem hiszem. Akkor te meg a sajátodban. Ajánlom, hogy azonnal találj meg!

Percek múltak el csendben, semmi suhanást nem hallottam, vagy beszédet, és kezdtem kétségbeesni. Semmit sem tudok csinálni ebben a feketeségben. Még egy lépés megtételére sem vagyok képes, nem hogy megtalálni a választ arra, hogy hogyan lesz vége az életemnek.

Aztán megéreztem, ahogy lassan két oldalról kezek csusszantak a derekamra, majd egy gyors mozdulattal maguk felé fordítanak, és magukhoz húznak.

Szorosan hozzátapadtam, és a vállára hajtottam a fejem. Fellélegeztem, és mélyen beszívtam az illatát.

-          Hiányoztál – suttogtam az ingébe.

-          Tudom – tudtam, hogy mosolyog.

Apró csókot nyomott a számra, aztán elengedett, csak az egyik kezünket fűztük össze.

-          Ötlet? – kérdeztem magam elé nézve a semmibe.

-          Damon Salvatore-nak mindig van ötlete.

-          És most mi az?

-          Most még pont nincs, de mindjárt. Induljunk el – tett előre egy lépést, ezzel megrántva a karom.

-          Kizárt – húztam vissza.

Csodálkoztam, hogy hagyta magát, és visszasétált elém. Egyik kezével az arcomat simította végig, miközben éreztem, hogy engem néz.

-          Vigyázok rád.

-          Tudom – válaszoltam makacsan, de éreztem, hogy megbillenek, és nem kell sok, hogy a karjaiba omoljak.

-          Akkor mitől félsz? – suttogta a nyakamba, majd belecsókolt.

Átfutott rajtam a hideg, majd rögtön fel is perzselődött a bőröm.

-          Attól, hogy a te perverz, gyilkos, gonosz elmédben vagyunk, tele olyan dolgokkal, amiket nem tudok. Amik most körülvesznek. Képes vagy felvenni a harcot saját magaddal, hogy megvédj, Damon?

-          Igen – mondta egyenesen az arcomba, majd hosszan megcsókolt. – Menjünk.

Felkapott a karjaiba, és megindult előre a sötétbe, ami végeláthatatlannak tetszett, és az is volt. Én mélyen belefúrtam az arcom az ingébe, és csak hallgattam egyenletes lélegzetvételét, és lélegeztem az illatát, azt az illatot, ami mindig megnyugtat.

-          Nézd, Katie! – szólat meg, én pedig kihúztam a fejem biztonságos odúmból.

Előre meredtem, és egy kis fénypontot láttam meg. Óvatosan kihúztam az egyik lábam Damon tartásából, és kikászálódtam. Kis lépésekkel, csak a fényen tartva a szemem megindultam előre, és ahogy haladtam világossá vált, hogy nem egy fénypötty van, hanem több tíz.

-          Mik ezek?

-          Nem tudom – ért mellém Damon is. – Nem tudom.

-          Emlékek – hallottam meg Bonnie hangját.

-          Bonnie? Bonnie te itt vagy? – kérdeztem meglepődve körbe nézve.

-          Nem, én kívülről instruállak titeket, csak figyeljetek. Ezek a keringő kis fénypontok emlékek. Sok ilyen lesz az utatok során, és mindenhol csak egyet kell kiválasztanotok. Az emlék megjelenik előttetek, és lejátszódik, ezzel valamilyen érzést felkeltve bennetek, lehet, hogy nem mindig lesz pozitív, de muszáj választani a végén is, akármilyen nehéz. Mindegy melyiket választjátok, mert mindegyik ad segítséget, hogy merre, és hogyan tovább, de van, amelyik biztosabb, és tisztán közli az útvonalat. Nem mindegyik, ez a választástól, a jó emléktől függ. Ezért figyeljetek, hogy melyiket választjátok. Értitek?

-          Azt hiszem – bólintottam.

-          Rendben, én most kiszállok. Menjetek végig az úton, és végül megkapjuk a választ. Muszáj megkapnunk, igyekezzetek! Sok sikert!

Csendben meredtünk a kis fénypontokra. Keringtek előttünk, akárcsak néhány kósza pillangó, mi mégsem tudtuk eldönteni melyik is a legszebb. Féltem milyen emlékei lehetnek Damonnek, mik azok, amiket nem mondott el. Bízom benne, tudom, hogy az érzései tiszták, hogy most nincs titkolni valója, de vajon a múlt tiszta-e? Kizárt.

-          Na? – nézett rá Damon éppen, akkor, amikor egy fénypont megvilágította az arcát.

-          Nem tudom. Az? – mutattam az egyikre, amely épp felfelé szállt.

-          Legyen – mondta, és felnyúlt érte.

Amint megérintette az ujjával, megfordult körülöttünk minden, eltűnt a sötétség, helyét átvette a régi házam képe.

A szobámban álltam Damonnel az ajtóban, és néztem azt a napot, amikor Damon szétvert. Láttam mindent, hallottam mindent, de tudtam, hogy ők nem hallanak. Mi nem halljuk saját magunkat. De volt még valami plusz. Hallottuk Damon minden akkori gondolatát.

-          Most menj haza, és holnapig ne keresd Katiet. Engem nem láttál, fájt a fejed, ezért mentél haza. Viszlát Hayli Loren – mondta neki Damon kedvesen, majd mikor Hayli kiment rám nézett.

Én nem néztem felé, láttam, ahogy ide – oda kapkodom a tekintetem egy váza és Damon között. Emlékszem mi járt akkor a fejemben. Egy filmben egyszerűnek tűnő mozdulattal szétverem a fején a vázát, én kifutok a házból, és segítségért rohanok.

Mit is gondoltam?! A szobán kívülre sem jutottam volna…

-          Meg se próbáld, mielőtt elérnéd meghalsz. Te komolyan azt hitted, hogy csak úgy szétkürtölheted, hogy vámpírok léteznek? Ennyire hülye vagy? Megmentettem az életed, és ez a hála. Szép. Ha így folytatod, nem élsz már sokáig.

Higgadtan mondta, mintha tényleg csak egyetlen mozdulatába kerülne megölnie engem, és utána semmilyen lelkiismeret furdalása nem lenne.

Tudtam, hogy mi fog következni, úgyhogy nem néztem tovább a cselekményt, csak az akkori Damonre koncentráltam, hogy halljam minden gondolatát.

-          Tényleg megölöm. Ez a csaj nem komplett, és megint az én nyakamba van varrva. Még csak elcsábítani sem vagyok képes, mert valamiért nem fog rajta az igézés. De még a saját sármosságom sem. Megőrölök, ha most elfut.

De megtettem. Egyetlen jól célzott rúgással térdre kényszerítettem, én bolond fejemmel meg csak futottam le.

-         e Ez egy eszetlen tyúk. Vége… Végeztem. Megölöm, nem érdekel, ha meghalok, nem érdekel az átok, de ezt nem tűröm. Idióta… Hallom, ahogy verdes a szíve, szinte kiugrik. Ahogy liheg a félelemtől, szinte érzem a félelem szagát, és ez ad valami pluszt a vadászathoz. Mit csinál? Szétveri a fotelt? A fa. Persze… Nem is olyan hülye ez a kis csaj.

Damon lassan leért a földszintre, és addigra semmilyen fájdalma nem volt, egyedül a harag, és a gyilkolási vágy maradt meg benne, ami rám nézve nem volt túl biztonságos.

Igen, emlékszem. A konyhaajtóban ért utol.

-          Azt hiszed, van egy szemernyi esélyed is ellenem?

-          Ne gyere közelebb.

Úgy remegett a hangom, hogy fel kellett nevetnem. Csodálom, hogy Damon akkor nem röhögött képen. Semmi esélyem sem volt. Semmi.

Aztán jött a legfájdalmasabb rész. Az a „ mutatok valamit” kijelentése olyan színtiszta volt, hogy egy pillanatra még megijedni sem tudtam.

Pillanatok alatt történt minden, pillanatok alatt lettem védekező vadból, legyőzött vad, ahogy elterülök a földön, egy hatalmas csapódás kíséretében. Felszisszentem a hangtól, ahogy a fejem födet ért, szinte fájt.

-          Ú, ez fájhatott – kacagott magában Damon, én pedig kedvet éreztem, hogy megpofozzam, és megvédjem az akkori önmagam.

-          Barom – sziszegtem Damon felé, de nem hallotta.

-          Mit mondtál?

-          Hogy egy barom voltál. Hogy bánhatsz így valakivel? Egy nővel? Esélytelen voltam, nem látod? Te meg simán porrá zúzol. Engem…

-          Sokat tudtál, ráadásul szét is kürtölted volna. Hát normális vagy?

-          Hayli senkinek nem mondta volna el – védekeztem.

-          Sose bízz emberben Katie.

-          Fura. Épp egy embert szeretsz.

-          Tudom – mosolygott rám, majd visszafordult, éppen akkor, amikor Damon a vért törölgette az arcomról.

-          Mindent összevéreztél – mordult rám, nekem pedig majdnem leesett az állam a szemtelenségétől, és a nagy pofától.

Komolyan? Komolyan ekkora seggfej?

Ekkor a kép megállt, és egy ismeretlen nő képe bukkant fel előttünk.

-          A legjobbat választottátok. Gratulálok. Amint elmondtam feltűnnek az újabb emlékek, menjetek arra, és ott már nem lesz ennyire könnyű dolgotok, és közel sem lesz ennyire kellemes. Vigyázzatok, és balról kettő, jobbról kettő, fentről kettő, lentről kettő, mindig jó.

*Szakadjon át a gát, ne legyen két külön elme!